OSCAR CULMANN

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A) Bevezetés 

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus 

C) A bűn zsoldja: a halál. Test és lélek 

D) A holtak zsengéje. Krisztus föltámadása és a halál megsemmisülése között 

Számot kell adnunk arról is, hogy mit jelentett az első keresztyének számára, amikor húsvét nagy üzenetét meghirdették: Krisztus föltámadt a holtak közül. Hogy ezt teljesen megértsük, ahhoz mindenek előtt utalnunk kell arra, hogy mit jelentett számukra a halál. Az a kísértésünk, hogy mindig összekeverjük ezt a hatalmas kijelentést: Krisztus föltámadott! – a görög gondolattal a lélek halhatatlanságáról, s így megfosztjuk azt valódi tartalmától. Krisztus föltámadott! – ez azt jelenti: már benne vagyunk az új korszakban, amelyben a halált legyőzi a Szentlélek, s ahol nincs többé romlandóság. Mert ha valóban van lelki test, amely felváltja a testit (= a halált), akkor a halál hatalma már megtört. Az első keresztyének meggyőződése szerint a hívőknek valójában már nem kell meghalniuk – s bizonnyal az első idők meggyőződése is ez volt. Mostantól fogva azonban nincs annak jelentősége, hogy az emberek továbbra is meghalnak. Mostantól fogva haláluk nem a halál abszolút uralma, csupán a végső harc, amely a hatalomért történik. A halál nem tudja érvénytelenné tenni a feltámadt test létét, bármily súlyos legyen is. 

Próbáljuk meg egyszerűen megérteni azt, amit az ősgyülekezet hirdetni akart, amikor Jézus Krisztusról mint a „holtak zsengéjéről” beszélt. Főként itt kell megpróbálnunk kikerülni azt a kérdést – bármily nehéznek is tűnik –, hogy el tudjuk fogadni ezt a hitet, vagy sem. Hasonlóképpen figyelmen kívül kell először hagynunk azt a kérdést is, hogy Szókratésznek vagy az Újszövetségnek van igaza, mert enélkül állandóan idegen elemeket kevernénk össze az Újszövetségével. Ehelyett egyszerűen el kell kezdenünk az Újszövetség tanítására hallgatni. „Jézus Krisztus zsengéje azoknak, akik elaludtak”. Teste az első feltámadt lelki test. Ahol megvan ez a meggyőződés, ott befolyásának az egész életet és egész gondolkodást teljesen át kell formálnia. Minden, ami az ősgyülekezetben történt, innen és csakis innen érthető. Az Újszövetség hét pecséttel lezárt könyv marad számunkra, ha nem halljuk minden olvasott mondata mögött e másikat is: Krisztus föltámadott,24 a halál legyőzetett, már van új teremtés. Ez vezeti be a feltámadás korszakát. 

Azt mondtuk, hogy csak bevezeti; mégis döntő módon teszi ezt. Csak bevezeti: mert a halál még működik, a keresztyének továbbra is meghalnak. Erről csak akkor adnak számot a tanítványok, amikor a keresztyénség első tagjai meghalnak, ami nagy probléma lett.25 Az 1Kor 11,30-ban azt írja Pál apostol, hogy alapjában véve nem kellene lennie sem beteg­ségnek, sem halálnak. Azonban még van bűn, betegség és halál. De a Szentlélek mint teremtő hatalom már működik a világban. Működése látható az első keresztyének közösségében, az ott megnyilvánuló kegyelmi ajándékokban. Ezt a feszültséget neveztem (a Christus und die Zeit c. könyvemben) „már beteljesültnek”, ill. „még nem befejezettnek”; ez lényeges része az Újszövetségnek. 

Következésképp e feszültség nem másodlagos, utólag becsempészett megoldás26, mint ahogy azt Albert Schweitzer tanítványai, most pedig R. Bultmann is állítja.27 Ellenkezőleg: ez a feszültség jellemzi már Jézus tanítását is Isten országa felől. Meghirdeti az Isten országa jövetelét a jövőre nézve, másrészt pedig hirdeti, hogy már beteljesedett az, mivel ő maga a Szentlélekkel már visszaszorítja a halált, betegek gyógyítása és holtak föltámasztása által (Mt 21,28; 11,3k; Lk 10,18), anticipálja azt a győzelmet, amelyet saját halálával fog aratni a Halál fölött. Sem A. Schweitzernek nincs igaza, aki Jézus és az első keresztyének reményét sajátos módon a jövőben megvalósuló reménynek látja, sem C.H. Doddnak, aki csak a realized eschatology-ról (megvalósult eszkhatológiáról) beszél, főként pedig R. Bultmann-nak nincs igaza, aki az első keresztyének ősi reményét feloldja heideggeri exisztencializmusban. Az Újszövetség lényegéhez tartozik, hogy idői kategóriákat használ, s speciálisan ezért van az, hogy a Krisztus föltámadásának már megtörtént voltába vetett hit kiindulópontja az egész keresztyén életnek és gondolkodásnak. Ha ehhez hozzáfűzzük, hogy ez az Újszövetség központi mondanivalója, akkor az időbeli feszültség a „már beteljesült” és a „még nem befejezett” között a keresztyén hit szerves alkotórésze, akkor a Christus und die Zeitben felhasznált kép jellemzi az Újszövetség által föltételezett helyzetet: A döntő ütközet, amely meghatározza a háború kimenetelét, már megtörtént Krisztus halálában és föltámadásában, csupán a Victory Day (győzelem napja) áll még előttünk. 

Alapjában véve minden modern teológiai vita témája a következő kérdés: hogy a pünkösdi esemény vajon kiindulópontja-e a keresztyén egyház születésének, életének, gondolkozásának? Ha igen, akkor a Krisztus testi föltámadásába vetett hitet kell tekintenünk az egész keresztyén hit középpontjának az Újszövetségben. Az a tény, hogy van feltámadott test, Krisztus teste, meghatározza az első keresztyének időfelfogását. Ha Krisztus az „elaludtak első zsengéje”, úgy ez időbeli távolságot jelent (bármilyen időtartamról is legyen szó), amely elválasztja a „zsengét” a többi embertől, akik még „nem keltek életre a halálból”. Ez az Újszövetség szerint azt jelenti, hogy Jézus már megtörtént föltámadása és a mi végidőkben megtörténő föltámadásunk közötti időben élünk. De azt is jelenti, hogy a feltámadás hatalma, a Szentlélek már közöttünk is munkálkodik. Ezért használja Pál apostol (Rm 8,23) a Szentlélek leírásakor ezt a görög fogalmat: aparkhé = zsenge, amelyet az 1Kor 15,25-ben a feltámadott Jézus leírására használ. Már most megvan a feltámadás anticipációja, és pedig kétféleképpen: belső emberünket napról napra megújítja a Szentlélek (2Kor 4,16; Ef 3,16). De testünket (szóma) magát is megragadja a Szentlélek, még ha a test (szarx) szilárdan is ül most benne. A Rm 7,24 elkeseredett kiáltására („kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből”) felel az egész Újszövetség: a Szentlélek! 

Hogy a Szentlélek anticipálja a végső időket, az a legláthatóbban az első keresztyének úrvacsorájában, a kenyér megtörésében mutatkozik meg: itt történik meg a Szentlélek látható csodája. Annak az összejövetelnek a keretében próbálja áttörni a Szentlélek az emberi beszéd határait, amelyet az Újszövetség „nyelveken szólásnak” nevez. Itt a gyülekezet közvetlen kapcsolatra lép a Föltámadottal, nemcsak lelkével, hanem feltámadott, láthatatlan testével is. Ezért írja Pál apostol (1Kor 10,16): „A kenyér, amelyet megszegünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e?” Itt, a testvéri közösségben a keresztyének közvetlen kapcsolatban vannak Krisztus föltámadott testével, s ezért írja az apostol a következő fejezetben (11,27k), ebben az érdekes passzusban, amelyet nem vesznek eléggé figyelembe: Ha az úrvacsorát a gyülekezet minden tagja méltón eszi, akkor a kapcsolat Krisztus föltámadott testével a mi emberi testünkben úgy fog munkálkodni, hogy nem lesz sem betegség, sem halál (1Kor 11,28-30). Ez egy egészen merész kijelentés!28 

Ezek az anticipációk már most testünk lelki testté formálására utalnak, ami csak az egész teremtett világ újjáteremtésekor történik meg. A testi anyag helyére a lelki fog lépni; ez azt jelenti, hogy a romlandó helyett romolhatatlan lesz. E kifejezésben óvakodnunk kell attól, hogy a „lelki” szónak görög értelmet tulajdonítsunk és kizárjuk a test gondolatát. Nem Új égről és új földről van szó; ez a keresztyén hit! 

Az Apostoli Hitvallás által használt kifejezés nem felel meg a páli gondolkodásnak: „Hiszem a test feltámadását”.29 Ez az, amit Pál apostol semmi esetre sem mondhatott, mert ő a szóma és nem a szarx feltámadásában hisz. A szarx a halál hatalma, melyet el kell pusztítani. Az Apostoli Hitvallás korában a bibliai terminológiát már rosszul értették, a görög antropológia értelmében vették, s megjelent a szarx és a szóma keveredése. Pál szerint a szóma támad fel az idők végén, amikor a Szentlélek kivétel nélkül mindent újjáteremt. 
Romolhatatlan test! Hogyan képzeljük el? Vagy még inkább: hogyan képzelték el az első keresztyének? A Fil 3,21-ben Pál azt mondja, hogy az idők végén Jézus Krisztus átformálja nyomorúságos testünket az Ő dicsőséges testéhez (doxa) hasonlóra. Így szól a 2Kor 3,18-ban is: „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre” (apo doxész eisz doxan). E dicsőséget (doxa) úgy képzelték el az első keresztyének, mint egy fényből szőtt anyagot – de ez sem tökéletes összehasonlítás; nyelvünk nem képes ezt kifejezni. Újra utaljunk Grünewald feltámadást ábrázoló oltárképére! Számomra úgy tűnik, hogy ez a kép közelíti meg legjobban azt, amit Pál apostol láthatott, amikor lelki testről beszélt.