OSCAR CULMANN

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A) Bevezetés 

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus 

Platón Phaidon c. művében, Szókratész halálának megkapó elbeszélésében olvassuk a lélek halhatatlanságának legszebb leírását. Éppen a tudományos tartózkodás és óvatosság, a matematikai pontosságú leírásról való lemondás ad érvelésének fölülmúlhatatlan értéket. Ismerjük azokat az érveket, amelyeket a görög filozófus a lélek halhatatlansága mellett felhoz: Testünk csak külső ruha, amely, míg élünk, akadályozza lelkünket a szabad mozgásban és az örökkévaló létnek megfelelő életben. Olyan törvényt kényszerít a lélekre, amely nem rászabott; a lélek tehát be van zárva a testbe, mint egy kényszerzubbonyba vagy börtönbe. A halál pedig a nagy szabadító: szétszakítja a láncokat, a lelket kivezeti a test börtönéből, s visszaviszi örökkévaló hazájába. Mivel a test és a lélek teljesen különbözik egymástól és két különböző világhoz tartozik, ezért a test megsemmisülése nem azonos a lélekével, pont úgy, mint ahogy egy műalkotás sem pusztul el, ha az eszközt megsemmisítjük. Ugyan a lélek halhatatlansága mellett fölhozott érveknek maga Szókratész szerint nincs olyan érvényük, mint a matematikai bizonyítékoknak, mégis számára a valószínűség legmagasabb fokát érik el, s olyan valószínűvé teszik a halhatatlanságot, hogy az ember számára – a Phaidon szavait használva – „szép kockázattá” válnak. 

A nagy Szókratész mindezt nemcsak tanította, amikor halála napján tanítványaival együtt vizsgálat a lélek halhatatlansága mellett szóló érveket: abban a pillanatban meg is élte azt, amit tanított. Megmutatta saját példáján keresztül, hogy a filozófia örök igazságaival foglalkozva hogyan munkáljuk már most a lélek megszabadítását. Mert a filozófia lehetővé teszi már most, hogy az ideák örökkévaló világába behatoljunk, ahova a lélek is tartozik, s azt megszabadítsuk a test börtönétől. A halál nem tesz mást, mint ezt a megszabadítást viszi végbe. Platón meg is mutatja, hogyan lép Szókratész a halál elé, teljes nyugodtsággal, derűsen. Szókratész halála szép halál; teljesen távol áll tőle a halálfélelem. Szókratész nem fél a haláltól, mert az megszabadít minket a testtől. Ha valaki fél a haláltól, azzal azt bizonyítja, hogy szereti a testet, és a látható világ foglya. A halál a lélek nagy barátja. Ezt tanítja és így hal meg, csodálatos összhangban tanításaival ez az ember, aki a görög géniusz megtestesítője, annak is a legnemesebb formájában. 

Halljuk most, hogyan halt meg Jézus. A Gecsemáné kertben tudja, hogy várja őt a halál, pont úgy, mint Szókratész tanítványaival való párbeszéde napján. A szinoptikus evangéliumok grosso modo megegyeznek a Gecsemáné kerti események vonatkozásában. Jézus „kezde rettegni és gyötrődni” (Mk 14,33). „Szomorú az én lelkem mindhalálig” – mondja tanítványainak.9 Jézus annyira teljesen ember, hogy osztozik a halál okozta természetes félelemben is. Neki, mint az isteni Emberfiának, az Úr Szolgájának, sokkal erősebben kellett ezt éreznie, mint más embernek.10 Fél, de nem mintha gyáva lenne, nem is az őt megölő emberektől retteg, még csak a halált megelőző szenvedéstől sem, hanem magától a Haláltól, aki a Gonosz nagy hatalma. Számára a halál nem isteni dolog, hanem valami szörnyű. Jézus nem akar egyedül lenni ebben a pillanatban. Tudja, hogy Atyja mindig vele van. Elé járul e döntő pillanatban, mint ahogy tette egész földi életében. Elé járul emberi rettegésével, amelyet a halál, a nagy ellenség jelent. Teljesen szükségtelen kiiktatnunk ebből az evangéliumi szakaszból Jézus félelmét, valamilyen mesterkélt magyarázattal. A keresztyénség ellenségei, akik már az Ókorban fölfedezték az ellentétet Szókratész és Jézus halála között, sokkal helyesebben láttak, mint a keresztyén kommentátorok.Jézus valóban reszket Isten nagy ellensége előtt. Semmi nincs itt Szókratész derűs viselkedéséből, aki nyugodtan lép a nagy barát, a halál elé. Arra kéri Jézus Istent, kímélje meg őt attól, hogy a halálon keresztül kelljen mennie. Bizonyos: Tudja már előre, hogy az a rábízott feladat, hogy elszenvedje a halált, s előre mondja: „De keresztséggel kell nékem megkeresztelkednem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik” (Lk 12,50). Most azonban, hogy Isten ellensége ott áll előtte, könyörög Istenhez, akinek mindenható voltát ismer: „Minden lehetséges néked, Vidd el tőlem ezt a poharat” (Mk14,36). S amikor hozzáfűzi: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”, akkor ez nem azt jelenti, hogy végső soron maga is Szókratész módján megszabadító barátnak tartja a halált. Nem; ezzel csak annyit mond, hogy ha még ennek a szörnyű dolognak, a halálnak is meg kell történnie velem, akaratod szerint, úgy alávetem magam ennek a szörnyűségnek. 

Jézus tudja, hogy maga a halál radikális, hatalmas elhagyatottságot jelent, mivel Isten ellensége; ezért is könyörög Istenhez. Isten nagy ellenségének jelenlétében nem akar egyedül maradni. Mégis, hogy úgy mondjuk, a halál lényegéhez tartozik, hogy elválaszt minket Istentől.. Ha valaki keze között van, akkor nem Isten, hanem ellensége kezében van. Jézus szorosan együtt akar maradni Istennel, mint egész földi élete folyamán. De e pillanatban nemcsak Isten segítségét keresi, hanem a tanítványokét is. Mindig újra félbeszakítja imáját, s csatlakozik legbelsőbb tanítványaihoz, akik küzdenek az álmossággal, hogy ne aludjanak, amikor jön a Mester. Megpróbálják, de nem sikerül, s Jézusnak mindig újra föl kell ébresztenie őket. Miért akarja Jézus, hogy virrasszanak? Mert nem akar egyedül lenni. Még a tanítványoktól sem akar elszakadni, akiknek emberi gyöngeségét jól ismeri, mert a halál, Isten szörnyű ellensége most fog rátörni. Szeretné, ha élet venné őt körül, az az élet, amely a tanítványokban van: „Nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?”. 

El tudunk képzelni nagyobb ellentétet, mint ami van Szókratész és Jézus halála között? Szókratész, mint Jézus is, halála napján tanítványaitól van körülvéve, de csodálatos nyugodtsággal a halhatatlanságról beszél nekik. Jézus néhány órával halála előtt retteg, és kéri tanítványait, hogy ne hagyják őt egyedül. A Zsidókhoz írt levél, amely az Újszövetség többi iratánál erősebben hangsúlyozza Jézus tökéletes Isten (1,10) és tökéletes ember voltát, még messzebb megy Jézus halálfélelmének leírásában, mint a három szinoptikus evangélium. Azt mondja, hogy Jézus „könyörgéssel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt” (5,7).11 A Zsidókhoz írt levél szerint Jézus kiáltott és sírt a halál előtt! Az egyik oldalon látjuk Szókratészt nyugalomban, derűsen, amint a lélek halhatatlanságáról beszél; a másik oldalon pedig Jézust, aki kiáltozik és sír. 

Aztán maga a halál jelenete. Szókratész hatalmas nyugalommal issza ki a bürökpoharat; Jézus ellenben a zsoltár szavaival kiált: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” – s egy artikulátlan kiáltással hal meg (Mk 15,37). Ez a halál a maga rettenetével! Valóban Isten utolsó ellensége. Így jelöli meg Pál apostol is a halált: az utolsó ellensége (1Kor 15,26). Itt válik láthatóvá a hatalmas szakadék: egyik oldalon a görög gondolkozás, a másikon pedig a zsidó és keresztyén hit.12 Más kifejezésekkel élve a Jelenések könyvének szerzője szintén utolsó ellenségnek tekintette a halált, amikor leírja, hogy végül a tűz tavába vettetik (Jel 20,14). 

Mivel a halál Isten ellensége, elválaszt minket Tőle, attól, aki maga az élet, és minden élet teremtője. Jézus, aki teljesen egy Istennel, inkább mint bárki más, sokkal rettentőbbnek érezte a halált, mint más ember. Jézus sokkal intenzívebben érezte ezt az elhagyatottságot, izolációt Istentől, ezt az egyetlen helyzetet, amelytől félnünk kell valóban, pontosan azért, mert olyannyira egy Istennel. Ezért kiált Istenhez a zsoltárossal: „miért hagytál el engemet?” Ebben a pillanatban Isten ellenségének a kezében van: a haláléban. Valóban hálásak lehetünk az evangélistának, hogy nem szépítette az elbeszélését. 

Hasonlítsuk most össze Szókratész és Jézus halálát! Semmi sem mutatja jobban a radikális különbséget a halhatatlanság görög tana és a feltámadásba vetett keresztyén hit között, mint ez! Mivel Jézus valóban keresztülment a halálon, annak minden rettenetével, nemcsak testileg, de pontosan lelkileg is („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”), ezért lehet a keresztyének számára, akik Őt megváltónak vallják, győztes a Halál fölött, a saját halálában – s kell is, hogy az legyen. Ott, ahol a halált Isten ellenségének tartják, nem lehet „halhatatlanságról” beszélni valóságos Krisztus-esemény nélkül, üdvtörténet nélkül, amelynek közepe és vége a halál feletti győzelem. Ezt Jézus nem végezhette úgy el, hogy közben egyszerűen tovább élt mint halhatatlan lélek, tehát anélkül, hogy lényegében meghalt volna. Nem: nem győzhette le a Halált, csak úgy, hogy valóban meghalt, átadta magát a Halál birodalmának, az élet nagy megsemmisítőjének, a nem-létnek, az Istentől való elhagyatottságnak. Aki a Halált akarja legyőzni, annak meg kell halnia; még egyszer: valóban vége kell, hogy szakadjon annak élete, s nemcsak egyszerűen halhatatlan lélekként kell tovább élnie. Ezért nem szépítette Márk, aki Jézust gyakran ábrázolja Isten fiaként, abban, ami szörnyű, teljesen emberi Jézus halálában. 

Ha pedig az élet származik ebből a halálból, úgy Jézus új teremtésére van szükség, aki nemcsak az emberiség egy részét, de minden embert életre hív, mindent, amit Isten teremtett és a halált lerombolt. Szókratész és Platón szerint semmilyen teremtésre nincs szükség: A test rossz, s nem kell tovább élnie. Az a részünk pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, s ez nem hal meg. Ha a feltámadásba vetett keresztyén hitet meg akarjuk érteni, akkor teljesen el kell vonatkoztatnunk a görög elképzeléstől, amely szerint az anyag, a test rossz, méltó az elpusztulásra, s így a test halála egyáltalán nem az igazi élet pusztulását jelenti. A keresztyén és zsidó gondolkozásban a test halála is az Isten teremtette élet elpusztítását jelenti: nincs különbség. Testünk élete is igazi élet. A halál minden Isten teremtette élet elpusztítása. Éppen ezért nem a test, hanem a halál az, amit a föltámadásnak le kell győznie. 

Csak ha megismerjük a halál rettenetét az első keresztyénekkel együtt, csak ha komolyan vesszük a halált, akkor tudjuk megérteni az őskeresztyén egyház ujjongását húsvétkor. Megérthetjük tehát azt is, hogy az Újszövetség egész életét és gondolkozását a feltámadásba vetett hit uralta. A lélek halhatatlanságának hite nem egy mindent átformáló eseménybe vetett hit. A lélek halhatatlansága nem más, mint negatív állítás: a lélek nem hal meg, egyszerűen tovább él. A feltámadás viszont pozitív kijelentés: a valóban meghalt ember teljes egészét hívja életre Isten új teremtése. Valami soha nem hallott dolog történik. A teremtés csodája ez! Mert valami ezelőtt is történt, ami borzalmas dolog: egy Isten által teremtett élet pusztult el. 

A Biblia szerint a halál nem szép; a Jézusé sem. A halál valóban olyan, amilyennek látszik: csontváz, a bomlás szaga. Jézus halála pedig olyan csúnya, mint amilyennek a nagy Grünewald ábrázolta a középkorban. S pontosan ezért tudta ugyanez a festő közvetlen emellett a nagy győzelmet, Krisztus föltámadását összehasonlíthatatlan szépséggel ábrázolni: Krisztust, új testet öltve, a feltámadás testét. Aki szép halált festett, az nem tud szép föltámadást festeni. Aki nem értette meg a halál rettenetét, az nem tudja értékelni Pállal a győzelmi himnuszt: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15,54k).