Erdély különleges közintézményi szervezete

I. A Királyhágón túli rendi társadalom

Erdély (Transylvania, Siebenbürgen) társadalmi fejlődés tekintetében a középkor folyamán nem tartott lépést az anyaországgal. A rendiség itt erősen megkésve, és az ország különböző részeiben különbözőképpen alakult ki. Az elmaradás oka nyilván abban rejlett, hogy ez a terület távolabb esett, földrajzilag erősebben elkülönült az ország törzsétől, mint bármelyik más terület. Az eltérő fejlődés pedig onnan eredt, hogy a honfoglaló törzsek és nemzetségek az erdélyi medencének csak a középső részeit szállták meg; a peremeken két más nép települt le: a rokon etnikumú székelység és egy Nyugatról bevándorolt német népcsoport, az ún. szászság. Ez a hármas kolonizáció Erdélyen belül háromféle társadalmi-jogi fejlődésre vezetett.

Legközelebb az anyaországi rendi társadalomhoz természetesen a magyar rendi típus állt. Ez megegyezett a Királyhágón kívüli Magyarország rendiségével annyiban, hogy szintén két alapvető osztályra tagozódott: kiváltságos földesurak (domini terrestres) és a földtulajdonból kizárt jobbágyparasztok (coloni) osztályára. Eltért viszont tőle abban, hogy ezen a földbirtokos nemesi (nobilis) osztályon belül sokáig nem alakultak ki olyan nagyarányú vagyoni és jogi különbségek, mint az anyaországban. Vagyis a rendi rétegződés itt nem jelentkezett kifejezetten. Így pl. nem alakulhatott ki Erdélyben főpapi (praelátusi) rend, hiszen ebben az országrészben csupán egyetlen főpapi stallum létezett: a gyulafehérvári püspökség. (A káptalan tagjait Magyarországon sem tekintették a főpapsághoz tartozóknak.) A XVI. század közepén pedig még ez az egyetlen főpapi méltóság is megszűnt; 1556-ben eltörölte a katolicizmus felett diadalmaskodó reformáció. Ugyanilyen okból sokáig nem bontakozott ki a főurak rendje sem; ilyennek még a XVI. század elején is legfeljebb a királyi kormányzó, a vajda volt tekinthető. A nemesség körében fennállt vagyoni különbségek még kirívó esetekben sem vezettek külön főúri jogálláshoz, bárói rendhez. Ilyen irányú fejlődés csak a XVI. század második felében kezdődött, amikor a fejedelemségre jutott - többnyire magyarországi eredetű - mágnáscsaládok és a fejedelmi udvarban politikai vezető pozíciók révén kivált famíliák váruradalmak birtokába jutottak és így fölébe emelkedtek a közönséges nemességnek. Formailag ez a változás csak a XVIII. században jutott kifejezésre, amikor a Habsburg uralom alá került Erdélyben a politikai érdemeket szerzett vezető családok bárói és grófi címeket nyertek. Ámde magyarországi értelemben vett főrendiséghez az erdélyi magyar jogfejlődés sohasem jutott el. Itt a mágnások külön törvényhozói intézménye, a felsőtábla nem tudott kialakulni.

Az erdélyi magyar köznemesség differenciálódása a fejedelmi kortól kezdődőleg ellenkező irányban is megindult. A török időkben, de később is, a fejedelmek, illetve a Habsburg uralkodók nagy számban nemesítettek katonákat, papokat, kereskedő és iparos polgárokat egy teleknyi birtokkal, vagy éppen csupasz armálissal. Annyit jelentett ez, hogy a honfoglaló nemzetségektől leszármazó ősi középbirtokos famíliák(nobiles possessionati) mellett itt is kialakult egy parasztos jellegű egy-házhelyes (nobiles unius sessionis), sőt nincstelen "kutyabőrös" nemesség (nobiles armales) is. A régi birtokos nemesség azonban a XVI-XVIII. században is megőrizte társadalmi pozícióját; a megyeszervezetben teljes közigazgatási és bírói autonómiát gyakorolt, akárcsak anyaországi rendtársai.

A szóban forgó magyar típusú rendiségnek Erdélyben is kiegészítő részét alkotta a városi polgárság (cives), bár korántsem olyan arányokban, mint az anyaország területén. Szabad királyi város (civitas) a középkor folyamán itt csak kettő alakult ki: Kolozsvár és Gyulafehérvár. Nagyobb számban keletkeztek a földesúri joghatóságtól szabad, de megyei hatóság alá tartozó bánya- és mezővárosok (oppida, loca taxalia). Végül volt két ún. nemes város is, Dés és Torda: ezek lakói testületileg nemesi szabadsággal rendelkeztek. A polgárok jogai lényegében azonosak voltak magyarországi társaikéval, s a fejedelmi korban ők is elnyerték az országgyűlési követküldés jogát.

A feudális társadalom alapvető osztálya, a nemességet eltartó jobbágyparasztok nagy vonásokban azonosaknak látszottak anyaországi sorstársaikkal. Ők is két rétegre szétváltan éltek: mint földhöz kötött telkes jobbágyok (iobbagiones fundum habentes), s mint földnélküli, csupán lakóházzal bíró, szabadköltözésű zsellérek (inquilini domiciliati). Állapotuk közelebbről tekintve mégis rendezetlenebb volt, mint a Királyhágón kívül. Birtokviszonyaik és járadékszolgáltatásaik teljesen szabályozatlanok voltak. Kizsákmányolásuknak a szokásjog (consuetudo) egyre kevésbé állt útjában. Bizonytalan és rendezetlen állapotukon a XVIII. század vége felé a felvilágosodott abszolutizmus megpróbált segíteni, de sem a Mária Terézia által 1769-ben életbeléptetett Bizonyos Punctumok c. ideiglenes úrbéri szabályzat, sem a II. József által 1785-ben megszüntetett röghöz- és személyhez kötöttség nem tudott a magyarországi racionalizált úrbériséghez hasonló állapotot teremteni.

2. A vármegyei, magyar típusú rendiségtől a középkor végén még merőben különbözött a székelység (Siculi) társadalmi struktúrája. Egész tömegében szabad, csaknem homogén katonanép volt ez, amely egy-egy falutelepülés keretén belül demokratikus jellegű földközösségben (communitas), vidékenként pedig a vármegyeihez hasonló autonóm bírósági-közigazgatási kerületekben, ún. székekben (sedes Siculorum) élt. Az évente újra meg újra felosztott termőföldekből mindenki egyenlő arányban részesült, csupán a községi és széki közfunkcionáriusok - katonai-bírói tisztségviselők - jutottak nagyobb illetményhez. Egyes családoknak azonban idők során - a demokratikus rend lazulásával - mégis sikerült többé vagy kevésbé megvagyonosodniuk, a communitastól független földbirtokra (possessióra) szert tenniök, a nép viszont - a lakosság szaporodása következtében - fokozatosan elszegényedett. A viszonylagos gazdasági-vagyoni egyenlőségnek ez a megbomlása természetesen kihatással volt a társadalmi-katonai szervezetre is. A legmódosabbak(primores) örökletes vezető szerepre jutottak; a kevésbé tehetősekből, akik azért lovon tudtak hadba vonulni, középréteg lett (lófők, primipili), a legszegényebbekből pedig, akik csak gyalogos, puskás szolgálatot tudtak teljesíteni, közrend (darabontok, pixidarii). A XVI. században már általános volt a Székelyföldön ez a katonai rendiség. Itt azonban nem állt meg a fejlődés. A következő időkben mind jobban behatolt a székelység köribe a magyar típusú rendiség is. Annyit jelentett ez, hogy a legszegényebb székely elemek - különféle visszaélések következtében - jobbágyai lettek a nemesi jogokat arrogáló vagyonos rétegeknek. Azokat a szegényebb elemeket pedig, akiknek sikerült szabad jogállapotukat megőrizni, (siculi liberi) Mária Terézia korában (1764-65) a felvilágosult abszolutizmus az akkori időknek megfelelő, új típusú katonai organizációvá, határőrséggé (Confiniaria militia) szervezte.

3. Ismét más formákban alakult ki a rendiség az erdélyi szászok körében. Ez a népcsoport a középkor végére zömében városlakóvá, iparos-kereskedő polgárrá lett, s mint ilyen élvezte a szabad városok lakóinak minden kiváltságát. Sőt többet is ennél! A kialakuló városok ugyanis mindenütt vezető bírói-közigazgatási hatóságai lettek a körzetükbe tartopó vidéknek, az ún. széknek (sedes), illetőleg kerületnek (districtus). Hasonló jogálláshoz jutottak tehát, mint a magyar nemesség a vármegyékben. A vidéken rekedt, földműves életmódot folytató falusi szászság azonban mégsem jutott a vármegyei magyar parasztság vagy a székely szegénység sorsára: nem süllyedt jobbágyi állapotba. Megmentették ettől a középkori magyar királyok kiváltságlevelei (különösen az 1224. évi ún. Andreanum), amelyek az erdélyi szászság egészét (Universitas Saxonum Transylvaniae) azonos szabadságjogokkal ruházták föl. A jobbágyság intézménye azonban mégis gyökeret vert a szász székekben is; ez a társadalmi állapot azoknak a román népelemeknek jutott osztályrészül, amelyek a havasi pásztoréletet föladva, a völgyi falvakba húzódtak le és paraszti életmódra tértek át.

Ezek fölött a városok mint jogi személyek gyakorolták a földesúri jogokat.

4. A középkor folyamán kialakulóban volt Erdélyben egy negyedik királyi kiváltságos terület is, a román településű Fogaras-földön (Terra vagy Districtus Fogaras) és a szomszédos Hunyad és Krassó megye területén. Itt, Fogarasban, a székely és szász nemzeti autonómiához hasonló fejlődés kezdődött, de végül is megrekedt a megyei önkormányzat kereteiben. Lakói eredetileg, úgy lehet, szintén katonai szervezetben éltek; idővel azonban - akárcsak a magyar vármegyék esetében - a katonai vezetőkből nemes földesurak (nobiles boerones), a katonanépből pedig jobbágyok (jobbagiones, inquilini) lettek.

Ezt a heterogén és egymástól elkülönült magyar, székely és szász rendiséget erős érdekellentétek választották el egymástól, csupán a jobbágyparasztság részéről fenyegető belső veszély és a külellenséggel szemben való védekezés késztette őket társadalmi-politikai együttműködésre; a középkorban alkalmi szövetkezésre (unióra), a XVI-XVIII. században pedig állandó rendi korporációra (status et ordines trium nationum).

II. Az erdélyi állami intézmények

1. A fejedelemség intézménye

Ismeretes, hogy az önálló erdélyi fejedelemség (principatus) csak 1541 után alakult ki mint Zápolyai János Zsigmond számára a török szultán által biztosított hűbéres állam. A Zápolyai-ház kihaltával (1571) választófejedelemséggé alakult: a rendek általában egy-egy, a közéletben szerepet játszó tekintélyes urat emeltek fejedelemmé, akinek azonban el kellett nyernie a török szultán megerősítését. Egyes fejedelmek (Báthori István, I. Rákóczi György, I. Apaffi Mihály) megkísérelték az uralmat családjukban örökletessé tenni - sikertelenül.

Annak ellenére, hogy a fejedelmek választással kerültek trónra és a kormányzás a fejedelmi-rendi dualizmus formái szerint történt, a rendek itt - mágnásréteg híján - kevésbé tudták a fejedelmi hatalmat korlátozni, mint Magyarországon. Itt is rendi országgyűlések hozták a törvényeket, de messzemenőleg a fejedelem tetszéséhez, érdekeihez igazodva, A belső kormányzást a rendeknek csak a XVII. század második felében sikerült intézményes korlátok közé szorítaniuk, az alkotmánytörvény szerepét betöltő Approbatae Constitutiones (1653), illetve a Compilatae Constitutiones (1669) kiadatásával.

Ami a külpolitikát (diplomáciai kapcsolatokat), a hadügyet (hadüzenetet, békekötést) és a közjövedelmekkel (regálékkal, adókkal) való rendelkezést illeti, e tekintetben az erdélyi fejedelmi hatalom vetekedett a magyar királyéval.

Az erdélyi fejedelmek a "Princeps Transylvaniae, Comes Siculorum et Hungariae partium dominus" szűkebb uralkodói címmel éltek. E cím második része a székelyeknek kiemelkedő történelmi jelentőségére utal, harmadik része pedig arra, hogy a fejedelemségnek a Királyhágón kívül kiegészítő része (Partes, közhasználatú szóval: Partium) volt néhány magyar vármegye (Máramaros, Kraszna, Zaránd és Közép-Szolnok megye, valamint Kővár vidéke) is; 1732 után csak az utóbbi négy.

A XVII. század végén a török fennhatóság alól kivont és Habsburg jogar alá helyezett Erdélynek - eltekintve attól, hogy fejedelemválasztási jogáról előbb gyakorlatilag, majd formailag is lemondott - sikerült politikai szerkezetét és határait, valamint a "három nemzet" rendi jogait fenntartania. Az erre vonatkozó ünnepélyes alkotmánylevelet I. Lipót király adta ki 1691-ben Diploma Leopoldianum néven. Mégis, mindennek ellenéra a rendek közjogi súlya a XVIII. században tovább csökkent. A Habsburg uralkodók inkább csak formailag tartották tiszteletben a rendiséget, az ország kormányzatában egyre inkább saját politikai érdekeiket és akaratukat juttatták érvényre. Az engedelmes rendeket Mária Terézia azzal jutalmazta, hogy Erdélyt 1765-ben a "nagyfejedelemség" (magno-principatus) rangjára emelte.

2. A törvényhozás intézménye

A középkori Erdélynek - minthogy Magyarország integráns része volt - természetesen nem lehetett saját törvényhozó testülete; ilyen csak a magyar királyságtól való különválás (1541) és önálló állammá szerveződés után, a XVI. század második felében alakult ki. Ettől fogva azonban parancsoló szükség lett a külön törvényalkotás. A létrejövő országgyűlés (comitia generalia) az egykori anyaországi mintához igazodott annyiban, hogy tagjait zömmel a vármegyék, s természetesen a székely és szász székek követei (ablegati) alkották, s abban, hogy mellettük külön levéllel (litterae regales) meghívást kaptak némely tekintélyes urak(regalistae) is. Eltért viszont a magyarországi mintától annyiban, hogy csupán egyetlen tagozata volt. Itt nem volt szükség két elkülönült kamarára, alsó és felső táblára, mert - mint említettük - Erdélynek sokáig nem volt főúri rendje. De eltérő volt a gyűlés belső szerkezete is: Erdélyben ti. nem a rendi állás alapján csoportosultak a követek, hanem nemzeti korporációk szerint. Az országgyűlés tevékenységi köre általában megegyezett a magyar diétáéval. Elnöke mindenkor egy a fejedelemség által kinevezett tanácsos volt. Valamely javaslat - ilyent fejedelem és rendek egyaránt előterjeszthettek - akkor vált törvénnyé, ha a követek négy csoportja (a "három nemzet" és a Partes) közül három hozzájárult. Ez a szervezet és a működés lényegében fennmaradt a Habsburg-korszakban, a XVIII. században is, de az országgyűlés szerepe az államéletben tovább csökkent.

3. A kormányzás intézményei

A nemzeti fejedelemség korában Erdély államigazgatása egészen középkori jellegű volt. A fejedelem a "három nemzet" tagjaiból összeállított tanácsadó testületre (consilium principale) támaszkodva, egy ügyvezető kancellár közvetítésével kormányzott. Sem a tanácsnak, sem a kancelláriának nem volt szilárd intézményes szervezete és szabályozott ügymenete. A tanácsi tagság éppen úgy a fejedelmi kegytől függött, mint a kancellári méltóság. Bethlen Gábor koráig (1613-1629) az állami pénzügyeknek sem volt kollegiális szervezetű, ellenőrzött intézményük; ekkor került sor a kincstartóság (thesaurariatus) felállítására, amely azonban lényegileg még erősen feudális-familiáris jellegű intézmény volt.

Korszerű fejedelmi hivatalszervezet erdélyi viszonylatban is csak a Habsburg uralom idején jött létre. Kevéssel az uralomátvétel után, még 1694-ben, sor került a kancelláriának, vagyis az uralkodó bécsi kormányhivatalának megszervezésére. Ez a dicasterium (Cancellaria Regia Transylvanico-aulica) éppen úgy volt felépítve, mint a bécsi magyar kancellária: egy, a királyi kancellár vezetésével ülésező tanácsosi testületből (consiliarii aulici), valamint egy előadói-fogalmazói karból (referendarii, secretarii et concipistae aulici) állt. Ezt a hivatali törzset néhány adminisztratív segédhivatal: a kiadóhivatal (expeditura), a pénztár (taxatoratus), és az irattár (registratura vagy archivum) egészítette ki. A kancellária egyrészt vélemény-nyilvánító szerv volt a király elé terjesztett ügyekben, másfelől a királyi rendelkezések, elhatározások közvetítője az ország rendjei felé. II. József császár átmenetileg (1782-1790) az erdélyi kancelláriát egyesítette a magyar kancelláriával, 1790 után azonban e két főhivatal ismét elkülönült.

Még az udvari kancelláriát megelőzően (1692) fel kellett állítani Erdélyben is egy korszerűen szervezett tartományi kormányhivatalt, amelyet itt királyi Kormányzótanácsnak vagy Kormányzóságnak (Consilium Regium Guberniale, röviden: Gubernium) neveztek. Megfelelője volt ez a magyarországi Helytartótanácsnak, lényegileg megegyező dicasterialis szervezettel, vagyis: egy, a kormányzó (gubernator) elnöklete alatt álló irányító tanáccsal (szorosan vett consilium), egy hivatali és segédhivatali részleggel (officia), végül a közigazgatás különböző ágait - a politikai, gazdasági, egyházi, kulturális stb. ügyeket - képviselő bizottságokkal(Commissiones). A Gubernium a bécsi kancelláriától kapott utasítások szerint gyakorolta az országos végrehajtó hatalmat. Székhelye előbb Gyulafehérvár, később Nagyszeben, végül Kolozsvár volt.

Nem mulasztották el korszerűsíteni a Habsburg uralkodók az erdélyi pénzügyigazgatás szervezetét, a Kincstartóságot sem (1699). Ez a kormányszék (Thesaurariatus Regius Transylvanicus) két tagozatban működött: só-, harmincad- és tizedügyi (in cammeraribus), illetőleg pénzverési-bányaügyi (in monetariis et montanisticis) tagozatban. Mindkét szekciónak külön vezetője (a praeses, ill. a thesaurarius) és külön tanácsa (consilium), illetve hivatali apparátusa (officia) volt.

Magától értetődően megszervezték a Habsburgok Erdély hadügyi adminisztrációját is. A XVI-XVII. században ez az ügykör közvetlenül a fejedelem kezében volt, aki familiáris módszerrel a kancellária által végeztette az igazgatást. Folyamatos ügyintézésre e vonatkozásban tulajdonképpen nem is volt szükség, minthogy állandó hadserege az országnak nem volt, csak alkalmi felkelő serege, amelyet háborús veszély idején a három nemzet állított ki. A Habsburg uralkodók azonban állandó reguláris katonaságot tartottak Erdélyben, és szükségesnek látták a hivatalszerű katonai ügyintézés bevezetését is. Az erdélyi főhadparancsnok (supremus armorum praefectus et commendans generalis), mindig hivatásos császári tábornok mellett egy katonai dicasterium (cancellaria bellica) működött számos segédhivatallal (commissariatus bellicus, cassa bellica, officium annonarum militare stb.). Természetesen ez a szervezet is a bécsi udvari haditanács (Hofkriegsrat) függeléke volt.

4. Az igazságszolgáltatás központi intézménye

Az erdélyi igazságszolgáltatás a nemzeti fejedelemség korában megmaradt középkori keretei között. Vagyis: a "három nemzet" mindegyike külön a saját hatáskörében intézte el felmerült peres és bűnügyeit. Eltekintve a helyi (községi) bíráskodástól, a magyarok területén a vármegye (comitatus), a Székelyföldön a szék (sedes), a szászok területén is a szék (sedes), illetve a kerület (districtus) volt egy-egy vidék rendes bírói hatósága. A "szék" szó körzet, kerület, megye értelmét tulajdonképpen a bírói széktől nyerte. A székhelyek fellebbviteli bíróságát a középkorban a székely ispán (comes Siculorum), a szászokét a szász gróf (comes Saxonum), a magyar megyékét az erdélyi vajda (vojvoda Transylvaniae) széke képviselte. Minden népre kiterjedő közös országos főbírói fórum csak a fejedelemség korában alakult ki Erdélyben, amikor a fejedelmi méltóságban egyesült a középkori királyi, vajdai, székelyispáni jogkör. Ámde ez a legfelsőbb fejedelmi bíráskodás is megőrizte feudális személyies, szabályozatlan, szervezetlen jellegét.

Szilárdan organizált, rendszeresen működő bírósági testület felállítására szintén csak a Habsburgok uralma idején került sor. III. Károly 1737-ben - magyarországi példára - Erdélyben is létrehívta a Királyi Ítélőtáblát(Tabula Regia Judiciaria in Transylvania) mint a kiváltságos társadalomosztályok és rétegek köreiben ítélkező legfelsőbb bíróságot. Ennek a Marosvásárhelyen működő főbíróságnak elnökét (praeses), három ítélőmesterét (protonotari) és 12 bíráját (assessores), valamint többi tisztviselőjét a király nevezte ki, írásos ügyrenddel szabályozva működésüket. Nem került sor azonban sem a magyarországi Hétszemélyes Táblának megfelelő másodfokú fellebbviteli bíróság felállítására, sem a három nemzet bírósági szervezetének korszerűsítésére. Végül - akárcsak az anyaországban - itt is fennmaradt mint terhes feudális örökség, az időszakos (octavalis) bíráskodás gyakorlata.

III. A társadalmi (helyi) intézmények

1. Az ország közigazgatási felosztása

Tudjuk, hogy az anyaországban a közigazgatás legtágabb kereteit természetes földrajzi egységek (Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl) jelentették, Erdélyben viszont a kolonizáló nemzetcsoportok megtelepülésének határai. Ehhez képest különült el az ország magyarok földjére (Terra Hungarorum), Székelyföldre (Terra Siculorum) és szász területre (Terra Saxonum). Ezekhez mint kiegészítő negyedik territórium csatlakozott az ún. Részek (Partes adnexae vagy közkeletű nevén: Partium), amelyet a nemzeti fejedelmek a XVI-XVII. század folyamán az anyaország területéből annektáltak.

a) Említettük azt is, hogy Erdélyben a magyarok területe - éppen úgy, mint az anyaországban - vármegyékre tagozódott. A XVI-XVIII. században összesen 9 középkori eredetű erdélyi vármegye állt fenn, mégpedig: Alsófehér (comitatus Albensis inferior), Felsőfehér (c. Albensis superior), Doboka (c. Dobokensis), Hunyad (c. Hunyadiensis), Kolozs (c. Kolosiensis), Küküllő (c. Küküllőensis), Torda (c. Thordensis), Belső Szolnok (c. Szolnok interior).

b) A Székelyföld e középkorban 7 székből állt, de ezek közül három az idők során egyesült, s így számuk ötre csökkert. Nevük szerint: Aranyosszék (sedes Aranyos), Csíkszék (s. Csikiensis), Háromszék (s. Háromszék eredetileg: s. Sepsi, Kézdi et Orbai), Marosszék (s. Marus) és Udvarhelyszék (s. Udvarhely).

c) A szászok földje Erdélynek három különböző vidékén foglalt helyet: Nagyszeben körül, az ún. Királyföldön (Fundus Regius), Brassó körül, az ún. Barcaságon és a Keleti Kárpátok mentén, az ún. Beszterce-vidéken.

A királyföldi településterület a XVI-XVIII. században 9 székre oszlott. Névsoruk: Szebenszék (sedes Cibiniensis, Hermannstädter Stuhl), Medgyesszék (s. Mediasch, Mediascher Stuhl), Szerdahelyszék (s. Mercuriensis, Raismärkter Stuhl), Nagysinkszék (s. Nagysinkensis, Grossschänker Stuhl), Kőhalomszék (s. Rupensis, Repser Stuhl), Szászsebesszék (s. Sebesiensis, Mühlenbacher Stuhl), Segesvárszék (s. Schaesburgensis, Schäsburger Stuhl), Szászvárosszék (s. Saxopolitana, Broser Stuhl), Újegyházszék (s. Újegyházensis, Leschkirchner Stuhl).

A barcasági szász település nem volt székekre tagolva; az egész Brassói kerület (Districtus Coronensis) néven szerepelt.

Ugyanígy a besztercevidéki település is egységet alkotott Besztercei kerület (Districtus Bistricensis) néven.

d) A Részek nevű territórium a fejedelmi korban 4 megyét (a Habsburg korban csak 3 megyét) és 1 vidéket vagy kerületet foglalt magában, mégpedig Közép Szolnok vármegyét (comitatus Szolnok mediocris), Kraszna megyét (c. Krasznensis), Zaránd megyét (c. Zarandiensis) és Máramaros megyét (1732 után az anyaország részét), valamint Kővár vidékét (Districtus Kővariensis).

e) Mindezeken a territóriumokon kívül a XVI-XVII. században külön egység volt: Fogaras földje (Terra Fogaras).

f) Ami a városokat illeti, ezek közül csak igen kevésnek jutott osztályrészül az anyaországi szabad királyi városi vagy szabad bányavárosi jogállás. Ezt a rangot és státust a középkorban, sőt a fejedelmi korban is csupán két város élvezte, mégpedig a magyar vármegyék körzetében kialakult Kolozsvár (Claudiopolis, Klausenburg) és Gyulafehérvár (Alba Julia, III. Károlytól kezdve Alba Carolina vagy Carlopolis, Karlsburg). Csak a Habsburg-kor legvégén, 1791-ben csatlakozott ezekhez még más kettő: az örmény kereskedők két nagy telepe: Szamosújvár (Armenopolis, Armenienstadt) és Erzsébetváros (Ebesfalva, Elisabethopolis, Elisabetstadt).

A szászok földjének vezető városai: Nagyszeben (Cibinium, Herrmannstadt), Brassó (Corona, Kronstadt), Beszterce (Bistritz) és Medgyes (Mediopolis, Mediasch) a városi önkormányzati jogoknak szintén teljes birtokában voltak ugyan, gazdasági tekintetben is a legmagasabb szinten álltak, szigorú forma szerint mégsem voltak a szabad királyi városok köré sorolhatók. A királyi kiváltságokat ti. nem külön nyerték, hanem együtt a szász territóriummal. A XVIII. század végén azonban négyüket mégis a szabad királyi városok kategóriájába sorolták. Nem így a többi szász szék városközpontját, Segesvárt, Szászsebest és Szászvárost; ezeket csupán mezővárosoknak (oppida) tekintették.

A vármegyei és székelyföldi városok zöme szintén az anyaországi mezővárosokhoz (oppidumokhoz) hasonló jogállapotban élt: mentes volt minden földesúri joghatóságtól és rendelkezett bizonyos önkormányzati jogkörrel, de azért megyétől, széktől, kerülettől nem volt teljesen független. Ezeket - akár bányász, akár iparos-kereskedő vagy éppen mezőgazdasági jellegűek voltak - az államnak kollektíve lerótt pénzadójuk után taxás városoknak (loca taxalia) is nevezték. Ide tartozott többek között:

Magyar földön egyebek között Abrudbánya, Alvinc, Balázsfalva, Bánffyhunyad, Déva, Gyalu, Hátszeg, Magyarigen, Nagyenyed, Szászrégen, Vajdahunyad és Zalatna;

Székelyföldön Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Bereck és Illyefalva;

a Partiumban Zilah és Szilágysomlyó;

különleges nemesi testületi jogállást élvezett - mint már említettük - Dés és Torda.

2. A megyei, széki és községi intézmények

a) Az erdélyi magyar vármegyék szervezete és működése lényegileg megegyezett az anyaországbeliekével. Élükön szintén a fejedelem által kinevezett főispán (supremus comes) állt, a tényleges vezetést azonban az alispán (vicecomes) gyakorolta. Ez utóbbinak mind a bírósági, mind a közigazgatási feladatok elvégzésében fő- és alszolgabírók (supremi judices nobilium, ill. vicejudices nobilium), valamint esküdt ülnökök (jurati assessores) és jegyzők (notarii) segédkeztek. A Habsburg-korszakban, amikor az adminisztráció egyre inkább írásbelivé és szakszerűvé vált, különböző szaktisztviselők egész sorát rendszeresítették. Akárcsak az anyaországi megyékben, a XVIII. század második felében itt is külön levéltárnok (archivarius), ügyész (fiscalis), szegények ügyvédje (pauperum advocatus), orvos (physicus), sebész (chirurgus), földmérő(geometra) és több más szakember működött.

b) Az eredetileg eltérő szervezetű és gyakorlatú székely székek idővel mindinkább hasonultak a vármegyékhez. Fokozatosan átvették tőlük mind a bíráskodás, mind a közigazgatás intézményeit. A XVIII. században inkább már csak a tisztségviselők (officiales) elnevezésében különböztek a megyéktől. A székely szék élén főispán helyett főkirálybíró (supremus judex regius) állt, az alispán helyett alkirálybíró (vice judex regius), a szolgabírói funkciókat pedig az ún. dulók (dullones) végezték. Különben Mária Terézia korában az esküdtülnököktől (assessores) a jegyzőkön (notarii) át egészen a fent felsorolt szaktisztviselőkig és hajdúkig(hajdones) minden funkcionárius megtalálható volt a székekben is.

c) Ugyanilyen hasonulás ment végbe a két, eredetileg katonai struktúrájú önálló körzet, Kővár vidéke és Fogaras földje politikai szervezetében is. A múlt emlékét itt is csak a vezető funkcionáriusok neve őrizte: élükön fő- és alispán helyett ti. fő- és alkapitány (supremus, ill. vice capitaneus) állt.

d) A szász székek esetében viszont efféle áthasonulás nem történt. Ezek az egész újkoron át megőrizték középkori, jellegzetesen városi-polgárias szervezetüket. Ez érthető, hiszen a szász székek nem egyes nagyurak (főispánok, alispánok), hanem mindenütt egy-egy polgári testület, városi tanács irányítása alatt álltak. Ehhez képest a szék vezetői (supremi officiales) a szék központját alkotó város polgármestere (consul) és bírója(judex) voltak. Mellettük pedig nem szolgabírák, hanem városi tanácsnokok (senatores) alkották a bíró-közigazgatási asszisztenciát. Az adminisztratív és szakügyi funkciókörök a XVIII. század második felében természetesen itt is ugyanúgy alakultak ki, mint a megyékben, hiszen ezeket a társadalmi-állami fejlődés szükségletei párhuzamosan hívták életre.

e) Az erdélyi magyar és székely városok (oppida), valamint a magyar és román lakosságú falvak (pagi) életében egyébként szükségképpen megtalálhatók voltak az önigazgatásnak, illetőleg földesúri joghatóságnak mindazon lényeges intézményei, amelyek az anyaországban kifejlődtek. A félszabad városokban is megvolt a tanácsi szervezet, a jobbágy községekben is fennállt egyfelől a falubíróság, másfelől az úriszék institúciója. Eltérések, sajátosságok természetesen előfordultak, de ezek ismertetésével itt nem foglalkozhatunk.