Magyarország földrajza a 18. században

A természetes táj

A mostoha történelem mellett a természet minden szempontból kedvező körülményeket biztosított az ország lakóinak. A Kárpátok gyűrt homokkő és kristályos hegylánca, azon belül ércteléreket rejtő röghegységek (Gömör-Szepes, Bihar, Erdélyi-érchegység), mészkőtáblák és rögök (Bakony, Vértes, Gerecse, Bükk, Mecsek stb.) és a vulkáni eredetű andezit hegységek (Börzsöny, Selmeci-hegység, Cserhát, Mátra, Zempléni-hegység, Vihorlát, Avas, Gutin, Kőhát, Ciblesz, Kelemen- és Görgényi havasok, Hargita stb.), löszös talajú dombvidékek, egy kisebb és egy nagy alföld kedvezően tagolt, változatos tájakat és sok jó termőtalajt nyújtanak. Az évi 11° C -os középhőmérséklet, a tartós meleg nyarak és 600-1000 mm-es csapadék jó feltételeket biztosítanak minden mérsékelt éghajlati gazdasági növény termesztésének, és háziállatok tenyésztésének. A folyóvizek csaknem mind az alföld felé folynak, így völgyeik kedveznek a közlekedésnek. A természetes növény- és állatvilág is változatos és kedvező. Magyarország még a 18. században is erdőben, vadban, halban gazdag ország volt. Ezeket a szerencsés természeti adottságokat két évszázados háborúskodás és pusztulás sem tudta elvenni. Ezek a kedvező tényezők tették lehetővé, hogy az elnéptelenedett területek néhány évtized alatt az ország más tájairól és a határokon túlról bevándorló telepesekkel ismét benépesültek és szorgalmas munkával ismét kultúrtájjá változtak.

A népesség és települései

Az 1686/88. évi felszabadító hadjárat megszabadította ugyan az ország túlnyomó részét a törökök közvetlen uralmától, de területe három évtizeden át idegen hadseregek felvonulási területe maradt. A katonaság eltartásának csaknem minden terhe a lakosságra nehezedett. Ugyanakkor törökök és szolgálatukban tatár seregek is gyakran mélyen betörtek a visszafoglalt területekre. 1689-ben Szatmárt, Szabolcsot és Kecskemétet, 1690-ben Bihart és Debrecent pusztítják tatárok, az embereket is elhajtva. Váradot csak 1692-ben, Gyulát 1694-ben adja fel a török őrség. A nép nyomorúsága meghosszabbodik, és így nem csoda, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharca (1703-1711) kedvező talajra talált. De a kuruc-labanc háborút is a nép sínylette meg, anélkül, hogy az valamit is javított volna sorsán. Ellenkezőleg, évtizedekre kiváltotta a bécsi udvar bizalmatlanságát minden magyar ügy iránt.

A török idők után az ország peremvidékei voltak a népesebbek és gazdagabbak. Jobban megőrizték a múlt építményeit, kulturális emlékeit és fejlődésük folytonosságát. Az ország belső tájain viszont, elsősorban az Alföldön, a népesség ritkább, a táj szegényebb volt, mint 200 évvel korábban. A felszabadult, egyenlőre gazdátlan földek a peremvidékek nincstelen vagy nehezen elviselhető elnyomás alatt szenvedő lakóit hamarosan vándorlásra, ha kellett, szökésre csábították. Igen tarka vándormozgalom indult meg. Egy-egy vidékre öt-hat megyéből is jöttek. A földesurak hiába hivatkoztak a jobbágyokat helyhezkötő törvényre, hiába tettek panaszt a hatóságoknál, az elköltözést nem tudták megakadályozni. A török időkben domb- és hegyvidékre szorult magyar jobbágyságot vérében rejlő ősi ösztöne vonzotta a síkság felé. Ezrével szöktek a kedvezőbb feltételeket nyújtó, pihent és új gazdát kapott földekre. Buda visszafoglalása és a Temesvidék felszabadítása (1686-1712) között eltelt több mint harminc évben ez a belső vándorlás jellemzi az országot.

A felszabadító sereg első nagy lendületében a Balkán nagy részét is elfoglalta, felszólítva a szerbeket és más balkáni népeket, hogy ők is fogjanak fegyvert a törökök ellen. Csernovics Arzén, a szerb-albán határvidék ortodox pátriárkája, e felhívásra népével együtt a császár pártfogása alá helyezte magát és 1690-ben kieszközölte mindazon kiváltságok megerősítését, amelyet a szerbek a török uralom előtt Magyarország részéről élveztek. A császári seregek azonban nem tudták tartósan megtartani Skopjét, Nist, sőt Belgrádot sem. Még ugyanazon évben visszavonultak a Száva vonala mögé. Csernovics pedig a törökök bosszújától félve, 37-40 ezer fegyveresével és azok családjával ideiglenes bebocsátást kért és kapott az országba. Előbb a Balaton és Komárom vidéke között bolyongtak, majd a Duna-Tisza közére terelték őket, végül a Maros alsó szakaszának északi és Tisza alsó szakaszának nyugati oldalán telepítették le nagy részüket, és az ott szervezett katonai határőrvidéket bízták rájuk 1702-ben. Ez a határőrvidék volt hivatva feltartóztatni a Temesvidéket még a Marosig és Tiszáig kézbentartó törököket. A szerbek más csoportjai elsősorban az ország déli részén és az Alföld keleti peremén telepedtek meg. Ideiglenes beköltözésük állandósult. Ekkor ugyanis senki sem gondolta, hogy Szerbiát a törökök még több mint százötven évig uralmuk alatt fogják tartani.

A felszabadító hadjáratokat követő évtizedek népesedési viszonyairól nagyon kevés biztos adatunk van. Így nehéz megbecsülni, hogy 1720 táján, amikor a szervezett telepítések kezdődtek, mennyi lehetett az ország lakossága. Itt már biztosabb támpontnak kínálkozik az 1784/87. évi első népszámlálás, amely Erdéllyel és a Drávántúli részekkel együtt egész Magyarországra kiterjedt, a katonai határőrvidékek kivételével. A megyék és szabad királyi városok összlakossága eszerint 7.919.000 volt. Ezt becslés alapján kiegészítve a határőrvidékek lakóival, 8.625.000 főre tehetjük ez években a népesség teljes számát. Ebből le kellene vonnunk az 1720 óta betelepültek és utódaik lélekszámát. Újabb kutatások szerint a bevándorlás méretét korábban túlbecsülték. Reálisabb számítás alapján 350-400 ezer német, kb. ugyanannyi román és 200 ezer egyéb nemzetiségi bevándorló érkezhetett 1720 és 1787 között az országba. Ha tehát leszámítjuk a jövevény lakosságot és utódaikat, 1787 körül 7 millióra tehetjük az 1720-ban már ittlakó népesség utódait, ez viszont feltételezi, hogy 1720-ban az ország népessége ismét elérte, sőt meg is haladta a 4 milliót, azt a szintet, amit egyszer már csaknem kétszáz évvel korábban a török hódoltság előtt megközelített.

A szatmári béke (1711) és még inkább 1720 után elkezdődnek a rendszeres telepítések. A Neoacquistica Comissio működése és a kincstárra maradt, de kiárusított földek megvásárlása nyomán a felszabadult földeknek is megvannak már új uraik. De csak a benépesített, megmunkált föld jövedelmez. Állami támogatással és földesúri kezdeményezésekre megindul a telepesek toborzása a népes német tartományokból. Lotharingia, Elzász, Rajnavidék, Vesztfália, Baden, Württemberg, Svábország, Szilézia azok a népes tartományok, ahonnan a szegényebb földműves elemeket kivándorlásra lehet bírni. Legtöbb telepes a leginkább elnéptelenedett vidékeken: a Temesi Bánságban, Bács-Bodrog megyében és az egykori török fő hadiút két oldalán, Eszék és Dunaföldvár között, baranyai és tolnai tájakon talált magának új hazát és építette fel új otthonát. De települtek Somogyba, a Dunántúli Középhegységbe, a pestkörnyéki dombok közé, Szatmárba is. A telepesek számos kedvezményt, pl. adómentességet is kaptak, amiben a belföldi áttelepülők nem részesültek, így a magyarok sem, A Mária Terézia által indított telepítési akció kész lakóházakkal és berendezett gazdasággal várta a telepeseket. Olykor azonban küzdelmes munkával kellett új otthont teremteniük az elpusztult, üres tájakon. Egy-egy új falu népessége néha két-három német községből származott, legtöbbször azonban négy-öt tartomány, több tucat községéből. Így pl. a Tolna megyei Dunakömlőd 157 családja 104 különböző helységből érkezett.

Ugyanakkor a korábbinál még nagyobb számban költöztek Erdélybe, a Temesvidékre és az Alföld keleti peremtájaira románok, akik a törökök és fanarióta görög földesuraik kegyetlen uralma elől vándoroltak be.

Az általános költözési iránynak megfelelően a szlovákok is délebbre költöztek a Kisalföld peremén, a Garam, Ipoly és Hernád völgyébe. Kisebb csoportjaik Békés megyében, Buda és Pest környékén telepedtek le. A 16-17. században magyar lakosságú Nagyszombat századunk közepén már szlovák jellegű. A bányavárosokban a német lakosság mellett megerősödött a szlovák népesség is.

Legtarkább, legösszetettebb népességű éppen az a táj lett, amelynek régi lakossága a török időkben a legnagyobb mértékben kipusztult, a Bácska és a Bánság. A Temesi Bánság visszafoglalásától, 1718-tól, 1778-ig nem nyerte vissza magyar megyei szervezetét, hanem a császártól kinevezett csaknem teljhatalmú katonai kormányzó igazgatta. Elfoglalásakor csak kevés és szegény szerb és román pásztor lakta e hatalmas, termékeny területet. Magyarok beköltözését csaknem az egyesítésig teljesen megakadályozták. A közel lakó szerbeken, horvátokon és románokon kívül német, vallon, olasz, spanyol, bolgár telepeseket hoztak, akik közé 1762-68-ban 3130 bűnöst toloncoltak az osztrák börtönökből. Egy-egy község lakossága két-három, olykor még több nyelvű népességből állt össze.

A telepítések során viszonylag kevés teljesen új község keletkezett, összesen kb. száz. A többi telepítés a régi községi határok között bonyolódott le. A nyolcvanas években a telepítések gyakorlatilag befejeződtek. Ezután már csak kismértékű belső vándorlás figyelhető meg a községekből a városokba és északról délre.

1784/87-ből a II. József által gondosan előkészített és elég pontosan végrehajtott népszámlálás először ad pontos és megbízható képet az ország részeinek és egészének népesedési viszonyairól. Ez a személyenként felvett népszámlálás a lélekszámon kívül kiterjedt településekként a házak és háztartások számára, a főbb birtokosokra, a férfi és női lakosság számára, és a fiatalabb férfi korosztály létszámára.

Mint már említettük, e népszámlálás alapján 1787-ben az ország összlakossága 8.625.000 főre tehető a régi ország 323.000 km²-nyi területén. Az átlagos népsűrűség így megközelíti a 27/km²-t. Erdélyben azonbancsak 22, azon kívül 29. A legsűrűbben lakott megyék ekkor Pozsony 54, Nyitra 50, Sopron 43, Küküllő 41, Trencsén és Vas 40 lakossal km²-ként, beleszámítva a városok lakosságát is. A többi dunántúli megye, Somogyot és Fejért kivéve, továbbá Nógrád, Heves, Borsod sűrűsége 36/km². Leggyérebben lakott Máramaros 9/km², és a Székelyföld 11-13/km² lakossal. Általában legalacsonyabb a népsűrűség északkeleten és legmagasabb északnyugaton. A természeti adottságoknak hegfelelő népsűrűség, amelyben a török hódoltság és háborúk oly mély sebet ütöttek, még közel sem állott vissza. A teljesen hegyvidéki Árva megyében 36 lakos jutott ekkor egy km²-re, míg az alföldi megyékben csak 20 vagy annál kevesebb. A legnépesebb városok ekkor Debrecen 30, Pozsony 29, Buda 24, Pest és Szeged 21, Selmecbánya 19, Eger 17 ezer fővel.

A községek száma kb. 10.000, a mezővárosoké 431, a szabad királyi városoké 61. Ezeken kívül még 1279 lakott prédiumot tartottak nyilván.

A lakott és nem lakott házak száma ezután már a határőrvidékeket nem véve figyelembe 1328 ezer, a háztartásoké csak 22%-kal több. Egy házra 6,5, egy háztartásra 5,3 lakos jutott. A sűrűbben beépített városokban, így Pozsonyban és Sopronban egy házban átlag 4-5 háztartás van, míg a mezővárosokban és leginkább az alföldi városokban csaknem minden háztartáshoz külön ház tartozott. Ez a jelenség nyilván a régi és új településű városok telekviszonyainak függvénye volt.

A férfiak száma meghaladta a nők számát, míg az összes későbbi népszámlálásoknál (1869-től) a nők száma volt magasabb.

Megfigyelhető a folyamatos eltolódás a népesség korosztályainak százalékában: minél alacsonyabb évjáratú a korosztály, %-aránya annál erősebben csökken, és minél magasabb az évjárat, a %-szám annál inkább növekszik a későbbi népszámlálásoknál. A váltóév valahol 20 és 30 között lehet. Ez az elöregedési jelenség napjainkban is folytatódik.

Bőven számítva a férfi népességnek kb. öt százaléka tartozott ekkor a nemességhez. 1720 körül már minden nyolcadik község határát egy vagy több földesúr maga művelteti, tehát nincs jobbágytelkekre osztva és így adót sem fizet. A majorsági birtokok művelésére egyre több robotnapot kényszerítenek ki jobbágyaiktól. Az úgynevezett kuriális községek száma és így a földesúri majorgazdálkodás területe 1787-ig bizonyára tovább növekedett, de II. József népszámlálása ezeket nem vette számba.

A 18. század végéig az Alföld középső és déli része népességének emelkedése a legszámottevőbb. Az országos népsűrűség eléri a 30/km²-t.

A gazdasági táj

A század első felében még mindig bőven van eke alá való föld és legelő. A háromnyomásos gazdálkodást ezért csak a század második felében kezdik sürgetni. A század végén kezd terjedni, legelőbb a Dunántúlon, az istállózó belterjes állattenyésztés és a rendszeres trágyázás.

A század első felében még mindig az őszi búza, kétszeres búza és rozs keverten, őszi rozs, tavaszi árpa és zab a csaknem kizárólagos mezőgazdasági termények. A terméseredmény a század elején az elvetett magnak csak háromszorosa, a század közepén már hatszorosa. Lent és kendert kicsiben, helyi szükségletre termelnek.

Mária Terézia idejében, 1764-től a bécsi kormány erőteljesebben kezébe veszi a magyarországi mezőgazdaság ügyét. Egymás után jelennek meg a rendeletek a belterjesebb gazdálkodás érdekében. Tenyészállatokról és vetőmagról gondoskodnak. Új gazdasági növényeket propagálnak.

Leghamarabb az amerikai eredetű kukorica (török búza, tengeri) terjedt el. 1715-ben Debrecen határában már rendszeresen termelik, 1720-tól az Alföld és Dunántúl déli tájain is megjelenik.

A dohánytermelést többhelyütt eltiltották. 1719-től Szeged határából terjedt el dél felé. 1784-ben a dohány állami monopólium-cikk lett, és ettől kezdve a minőségi és mennyiségi termelés állami támogatást élvezett.

Az új gazdasági növények között a burgonya tudott legnehezebben meghonosodni különféle előítéletek miatt. Liptóban, Árvában és a Szepességben 1760 körül kezdik termelni, Gömörben 1775-ben, Erdélyben 1770-ben, de Székelyföldön és másutt csak a következő század elején.

A század közepén indul meg a szegedi paprikatermelés, a Duna-Tisza között a homoki szőlőkultúra. Valamivel korábban a Bánságban spanyol telepesek honosítják meg az eperfát, a selyemtermelést és a selyemszövő ipart. A kertészet, a kastélyok díszkertjeitől eltekintve, továbbra is elmaradott.

A földművelés ebben a században kezd piacra termelni. A hadsereg és a megnövekedett lakosságú városok jó felvevő piacnak bizonyulnak.

Az új szántóföldek feltörése nyomán a legelők megfogyatkoznak. A hetvenes évektől terjed a takarmánytermelés, hogy kevesebb legelővel több állatot tarthassanak. Korábban csaknem kizárólag ökröt, tehenet használtak mezőgazdasági munkára, most a ló is nagyobb jelentőséghez jut. 1783/85-ben létesül a mezőhegyesi ménes a lóállomány javítására és fejlesztésére. A durvább gyapjút adó magyar juhot merinói, macedón és spanyol fajták szorítják ki. A félvad bakonyi és szalontai makkoltatáson tartott sertés helyett egyre inkább terjedt a délről behozott mangalica-fajta. Az állategészségügy ekkor teszi kezdő lépéseit: előírják a beteg állatok elkülönítését. A méhészetnek ez a virágkora. A répacukor még alig jelentkezik, a tengerentúlról hozott cukor pedig drága. 1759 és 1789 között 28 méhészeti szakkönyvet adtak ki nálunk.

Az erdők még hosszú ideig semmi védelmet sem kapnak. Fahamu-égetés során rengeteg erdőt kipusztítanak, mert a hamuzsír keresett vegyi cikk volt ebben az időben. Igen sok kárt tett az erdőkben a legeltetés is. 1769-ben jelenik meg Mária Terézia erdőrendtartása, amely szabályozza az erdővágást, előírja legalább törvényhatóságonként a faiskolákat, továbbá erdőfelügyelők alkalmazását. Erdélyben csak 1781-ben lép életbe erdőrendtartás. Az Amerikából az 1600-as években behozott akácfa Tessedik Sámuel szarvasi kertjéből 1768 után terjed el az Alföldön, majd az ország más részein is.

A mezőgazdaság még a 18. században is teljesen uralta az ország gazdasági életét. Ennek oka egyrészt, hogy az előző két század pusztulása után még nem tudott telítődni, másrészt a bécsi gazdasági politika Magyarországnak a gyarmati nyersanyagtermelést szánta. 1771-ben mindössze 31 ezer iparost tartottak számon az országban a foglalkoztatókkal együtt. II. József uralkodása idején (1780-90) létesülnek először nagyobb számban gyárak északnyugaton, Sopronban, Budán, Óbudán. Az először képviselt manufaktúrák, iparágak: posztógyártás (Hatvan, Gács, Moson), kartontextilgyártás (Sassin, Cseklesz), cukorgyártás (Fiume, Sopron), selyemgyártás (Óbuda).

A belkereskedelem csekély méretű. Túlnyomó része a mintegy 1600 országos vásáron bonyolódott le. Kitűnő központi fekvésénél fogva az évente négyszer tartott pesti vásár volt a legforgalmasabb, pedig az ország fővárosa még mindig Pozsony. Az állatvásár Debrecenben a legélénkebb. A külkereskedelem legfontosabb kiviteli cikkei: állat, gabona, bor, dohány, gyapjú, bányatermék, nyersbőr, hamuzsír. A gabona ebben a században lesz jelentős kiviteli cikk. A bécsi gazdaságpolitika következtében több mint 90%-ban az osztrák tartományokba kényszerültünk terményeinket exportálni. 1773-tól, Lengyelország felosztása után, a borkivitel elvesztette legfőbb piacát. Törökországból Magyarországon keresztül vitték nyugatra a nyersgyapotot és pamutfonalat. Csak a kész pamutáru maradt itt, mert nincs feldolgozóipar. Az osztrák tartományokból vásároltuk csaknem az összes textil- és vasárut.

1800 körül még nem lehet sejteni Pest és Buda száz év múlva bekövetkező hatalmas fejlődését. Pestnek 30, Budának 25 ezer lakosa van ekkor. Debrecen népessége 30, Pozsonyé 27 ezer. A többi városé ennél kevesebb. A Bácskában és Bánságban, de elszórva az Alföld más részén is ekkor keletkeztek újonnan telepített, mérnökileg kimért községek és mezővárosok, egyenes, sakktáblaszerű utcahálózattal, nyílegyenes, fasorokkal kirajzolt elülőkkel. Az Alföld középső részén megszületnek a későbbi tanyavilág csírái. Az óriáshatárú községek közelebb fekvő földjeit felszántották. A legelők 5-15 km távolságban vannak. Ezért ott ideiglenes szállásokat, az állatoknak karámot, istállót építenek.

Az utak általában rosszak, elhanyagoltak II. József koráig. Az állam csak a postautakat gondozza kb. 1758-tól. 1723-tól van állami kezelésben a posta, 1752-től bonyolít le személyszállítást. Bécs és Pozsony között naponta jár postakocsi, de Bécs és Buda között csak hetenként. Még ritkábban Buda-Nagyszeben-Temesvár és Pozsony-Szombathely-Varasd-Károlyváros-Fiume között. A vízi utak főként a gabonaszállításnak fontosak, elsősorban a Duna. A Tiszán csak Szeged alatt van közlekedés. A Száva és a Kulpa a tenger felé fontos vízi út Károlyvárosig, ahol kocsira rakták át az árut és úgy szállították Buccariba vagy Fiumébe. Folyón felfelé többnyire állati vagy emberi erővel vontatják a dereglyéket. A század első felében épült a Béga csatorna a Temes-vidéken és a század legvégén (1793-1801) a Ferenc-csatorna a Bácskában.

Közigazgatási földrajz

Magyarország történeti vármegyéi a nemzetiségi és királyi birtokok rendszeréből alakultak ki. Határaikat az egykori települési és birtokviszonyok szabták meg, és ezért csak ritkán azonosak egy-egy természetföldrajzi tájjal. A magyar törzsek, nemzetségek életében a téli állattartás és a halászat miatt a folyók különösen nagy szerepet játszottak, ezért rendszerint valamely nagyobb folyó két oldalán települtek. Így a folyók nem szétválasztó, hanem összekötő szerepet töltöttek be. Ennek megfelelően alakultak a megyék is a folyók két oldalán: Komárom, Esztergom és Fejér megye a Duna, Máramaros, Ugocsa, Heves, Külső-Szolnok és Csongrád a Tisza, Baranya és valamikor Somogy és Zala is a Dráva, Vas megye a Rába mindkét oldalán. Arad és Csanád a Maros, Temes a Temes, Bars a Garam, Hont az Ipoly, Szatmár a Szamos mindkét partján. A török hódoltság után felszabadult megyék "folyóntúli" részüket többnyire elvesztették, azokat más megyékhez csatolták. Földrajzilag legegységesebbek voltak a hegyvidéki medencéket és völgyeket kitöltő vármegyék, pl. Szepes, Liptó, Zólyom, Turóc, Árva és Trencsén megyék.

A tájékozatlan olvasót könnyen megtéveszti a régiek Alsó- és Felső-Magyarországa (Hungaria Inferior et Superior), és az utóbbi esetében tévesen a később földrajzi fogalommá vált Felvidékre gondolnak. A régiek leginkább a folyók szerint tájékozódtak. Alsó-Magyarország a Duna vízgyűjtő területét jelentette, de a Drávántúli részek nélkül, Felső-Magyarország a Tisza vízgyűjtő területe volt, de természetesen Erdély nélkül.

A Duna kétfelé osztotta Alsó-Magyarországot. Dunán innen (Cisdanubium) megyéi: Bács, Pest, Nógrád, Zólyom, Liptó, Árva, Turóc, Trencsén, Nyitra, Pozsony, Bars, Esztergom és Hont megye; a Dunántúlé(Transdanubium): Moson, Sopron, Győr, Komárom, Fejér, Veszprém, Vas, Zala, Somogy, Tolna és Baranya megye. Felső-Magyarországot a Tisza osztotta két részre. Tiszán innen (Cistybiscum) megyéi: Szepes, Gömör, Heves, Borsod, Torna, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung és Bereg; Tiszántúlé (Transtybiscum): Máramaros, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Krassó, Temes és Torontál. Kiváltságos kerületek (districti privilegiati) voltak a Jászság (d. Jazygum vel Philisteorum), a Nagykunság és Kiskunság (d. Cumeniae maioris et minoris), ezeket együtt Három-kerületnek is nevezték, továbbá a Hajduság (d. oppidorum Hajdonicalium) és a Tengerpart (d. Littoralis commercialis).

Erdélyt a török háborúk után 1691-ben Lipót császár nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem kormányzó által közvetlenül külön tartományként Bécs alá rendelte. A magyar országgyűlés gyakori tiltakozása ellenére ez az állapot 1848-ig fennállt. Erdély középkori megyéi: Hunyad, Alsó-Fehér, Felső-Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megye továbbra is megmaradt Fogarasfölddel együtt. Székelyföld öt székből állott: Csíkszék (benne Kászon és Gyergyó alszékek), Háromszék (Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék, valamint Miklósvár együtt), Marosszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék. Szászföld (a régi Királyföld) kilenc széket foglalt magába, de úgy, hogy Felső-Fehér megye részei szétszórva szigetekként területébe ékelődtek. A szászok hét széke: Szeben (Hermannstadt), Nagysink (Gross-Schenk), Kőhalom (Reps), Újegyház (Leschkirch), Weinland (benne Medgyes/Mediasch), Selyk (Schelk) és Segesvár (Schössburg), Unterwald (benne Szászsebes/Mühlenbach) és Szászváros (Broos), Szerdahely (Reismärkt). Ezenkívül Szászföldhöz tartozott még a besztercei és brassói kerület is. Az erdélyi kormányzóság alatt maradt a régi Partiumból: Zaránd megye keleti hegyes része, Kraszna és Közép-Szolnok megye és Kővárvidék.

A Drávántúl (Croatia, Slavonia). A 18. században lesz végleg Horvátország a régi szlavón bánságból, megyéi: Körös, Varasd és Zágráb. Szerém, Pozsega, Verőce megyék pedig, mivel már a magyarok sem emlékeztek arra, hogy ezek magyar vagy szlavón vármegyék voltak, ezután Szlavónia vagy Alsó-Szlavónia néven szerepelnek.

Nem tartoztak a vármegyék és a polgári közigazgatás keretében a katonai határőrvidékek (confinia militaria). Ezeknek története 1579-ben kezdődik, amikor felállítják a Károlyvárosi végvidéket Horvátország maradványának védelmére. Az 1686/99. évi felszabadító háború után a törökök kezén maradt balkáni területek mentén a Haditanács határőrvidéket állított fel, amely az adriai parttól kiindulva az Una és Kulpa között, majd a Száva szlavóniai bal partján Zimonyig, onnan a Tisza és a Maros jobb partján az erdélyi határig húzódott. Ezen a területen a polgári lakosság is katonai igazgatás alá tartozott. Az 1716/18-bon visszafoglalt Temesvidék 1768-ig állt katonai igazgatás alatt. 1750-ben megszüntették a marosi és tiszai szerb határőrvidéket, és az Al-Dunánál Titeltől az erdélyi határig széles területet egy-egy német, szerb és román végezredre bíztak. A határőrvidékek feloszlatása csak 1869-ben, a kiegyezés után következett be.

Az erdélyi határőrvidék, amelyet Mária Terézia állított fel 1762-66-ban a török uralom alatt maradt Havasalföld és Moldva határával szemben, az előbbiektől eltérően nem alkotott zárt területet. 294 székely és román községet érintett, s ezek közül 70 volt kizárólagos katonai igazgatás alatt. 1851-ben e határőrvidéket feloszlatták.

A vármegyék határa a középkor óta nem sokat változott. A 15. században hatalmasabb földesurak olykor a szomszéd megye szélén fekvő falvaikat saját megyéjükhöz csatolták, és ebből itt-ott határingadozás keletkezett. Az 1500. évi 4. törvénycikk 28. §-a azonban elrendeli az ilyen elcsatolt községek visszaadását.

A török időkben és azután, a királyi Magyarország területén változott legkevesebbet a megyék területe. Zsigmond király 1412-ben tizenhárom szepesi helységet, a lubló-podolini uradalommal együtt, elzálogosított Lengyelországnak. Ezek nem alkottak összefüggő területet. A tizenhárom "város" a következő volt: Béla, Duránd, Felka, Igló, Leibic, Mateóc, Ménhárd, Olaszi, Poprád, Ruszkinóc, Strázsa, Szombat és Váralja. Ezekhez csatlakozott még Ólubló, Gnézda és Podolin. 1772-ben Mária Terézia váltotta vissza e helységeket és Szepes megyébe olvasztotta.

A törökök a meghódított területeken a megyék helyébe saját közigazgatásukat állították. Az uralmuk alól felszabadult vármegyék területe változott a legtöbbet a középkori helyzethez képest. Baranya drávántúli része teljesen feledésbe ment, és Verőce megye olvasztotta magába. A régi Tolna megye déli része viszont Baranyához került. Fejér megye elvesztette Dunán inneni részeit és a Csepel-szigetet: Pest megyének Solti-járása lett. Ugyanaz a dunántúli régi Pilis megyét is bekebelezte. Külső-Szolnok 1876-ig, a kiváltságos kerületek megszűntéig Heves megyével volt egyesítve, Bács és Bodrog megye is összeolvadt. Csanád és Arad megye elvesztették a Marostól délre fekvő nagyobb felüket, de Zaránd megye nyugati felén osztoztak. (A középkori Zaránd megye a Fehér-Körös középső és felső szakaszának két oldalán feküdt.) Egészen megváltozott a megszüntetett Temesi Bánságból 1779-ben újra felállított Torontál, Temes és Krassó megyék területe. Határuk északon a Marosig nyúlt, délen a határőrvidékig. A Temes alsó folyása és az Al-Duna közötti középkori Keve megye eltűnt, Torontál megye része lett. Ugyancsak eltűnt a középkorban a Drávától a Száváig terjedő Valkó megye: Verőce és Szerém megye osztoztak területén. A Száván túli régi Dubica, Orbász és Szána megyék a törökök kezén maradtak, 1878-ban pedig Bosznia részévé váltak. A többi középkori vármegye csaknem változatlanul megmaradt 1876-ig, sőt 1919-ig.

A 18. században még nem találkozunk Hajdú megyével, mert csak 1876-ban létesült a Hajdú-kerületből és Bihar megye egy részéből. Szilágy vármegyét is csak 1860-ban állították fel a feloszlatott Kraszna és Közép-Szolnok megyékből. A kiváltságos kerületek, Székelyföld és Szászföld különállása 1876-ban szűnt meg. Területük részben más megyékbe olvadt, részben új megyéknek adott helyet.

Mária Terézia a tengerparti Horvátország északi, a határőrvidéken kívül maradt részből állította fel Szeverin megyét. Fiumét azonban 1779-ben "külön testként" Magyarországnak adta.

II. József önkényes rendelettel nyolc megyét más megyével egyesített, Erdély egész területét 11 megyére osztotta. Az ország megyéit tíz kerületbe sorolta. Halálával közigazgatási reformjai is megszűntek.

A megyei közigazgatáson kívül álltak a szabad királyi városok. Ezeknek száma 61 volt az 1784/87. évi népszámláláskor.

Földrajzi hatású események és tájékoztató évszámok

1490 - Mátyás király halála. Törökök portyáznak Nagyváradig