67. FÖLDI SÁTOR - ÖRÖKKÉVALÓ HÁZ

2Kor 5, 1.

Gyászoló Testvérek!

Azért hallhattuk Isten igéjét a halál miatti fájdalomnak ezen perceiben, hogy nyissuk meg a szívünket és gyermeki bizalommal ragadjuk meg a felénk nyújtott „tudást”: ebben ad nekünk mennyei atyánk erőst, vigasztalást, belső látást, magnyugvást.
Szent igénk párhuzamba állítja a múlandó, földi és az örökké tartó mennyei életünket. Két hajlékhoz hasonlítja ezeket. A földi élet: a könnyen elbomló sátorban lakozás, az örökélet pedig a tartós épületben lakás. A sátort egy szélész felboríthatja, darabokra szaggathatja; a tartós kőépület megáll; dacol az idő viszontagságaival. Aztán a sátrat emberi kéz szövi, rakja össze, feszíti ki; - a mennyei épületet pedig nem emberi kéz, vagy tudás hozza létre. Isten műve az.

Jól tudta ezt az Ószövetség választott népe. A pusztai vándorlás 40 éve alatt sátrakban laktak; a honfoglalás után tartós épületeket, házakat emeltek. Tehát betűszerinti értelemben is igaz az ige szava: a sátorház múlandó, a tartós épület maradandó!

De igazában a belső emberünkre nézve igaz az ige üzenete! Ebben a földi életben mindannyian sátorlakók vagyunk. Mint vándorok, hol itt, hol amott ütjük föl a sátrat; hiszen nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. de a sátorban lakás minden idejében tudjuk, hogy ez csak átmeneti állapot; igazi hajlékunk ott van, ahol Jézus Krisztus drága ígérete szerint: sok lakóhely vagyon és ahová azért ment előre Megváltó Urunk, hogy helyet készítsen nekünk, az Ő követőinek! Földi létünk minden idejében mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, hiszen TUDJUK, hogy a láthatók ideigvalók, - mint a sátor, - a láthatatlanok pedig örökkévalók, - mint a szilárd épület.

Ezt az igazságot tudjuk. Ez a tudás az a csodálatos többlet, Isten drága ajándéka, amivel mi, hívő emberek, bírunk ebben a világban! Be szomorú annak a sorsa, - mind az életben, mind a halálban, - aki csak a földi sátorházról tud! Aki csak azt az örömet, boldogságot ismeri, amit ez a múló világ, ez a romlandó élet adhat!

Az ilyen embernek valóban szörnyű tragédia, katasztrófa a halál - és elviselhetetlen az elválás! Mi azonban tudjuk… Ebben a többes-számban nemcsak azok vagyunk benne, akik e koporsót körülálljuk; ebben a „mi tudjuk”-ban benne van az is, akitől most búcsúzunk. Így a halál nem csupán elválaszt, de össze is kapcsol bennünket egymással, a mi Atyánk szeretetében. Mi itt mondjuk el, - drága Szerettetek immár látja is, - hogy az elbomló földi sátorház helyébe örökkévaló épületet készít Isten az övéi számára!

II.
W.I. testvérünkhöz földi élete 54 esztendeje alatt sokszor szólott az ige, amely most mindannyiunkhoz szól. Meghallotta, s a hallás által szívében hit ébredt, s így vallotta is az ige igazságát. Isten nemcsak a Biblia betűin, nem csak az olvasott Ígén, s a prédikációban meghallott Ígén át, hanem az átélt, megtapasztalt Ígén át is erősíti a hitünket. Drága asszonytestvérünknek szinte egész földi életén át bomlott a sátor, és készült az épület.

Életének sátora először Bala községben állott. Szórványvidéken, ahol a kis család nemigen talál volna magukhoz hasonló módon imádkozókat. De az Atyának gondja volt rájuk; a családban elevenen élt az anyai nagyapa, meg a két nagybácsi emléke, mind a hárman Isten igéjének hűséges sáfárai voltak. Drága útmutatók, útjelző táblák, akik az elbomló sátorból kifelé és felfelé mutattak: az örökkévaló épület felé!

Szükség is volt erre a szilárd útmutatásra, és erre a hitbeli látásra, hiszen 14 esztendős korában a szélvész kitépte a sátorcövekeket: elbomlott a sátor. Oda kellett hagyni a szülőházat, az otthont és a forgószél a kis családot Marosvásárhelyre tette le. Isten azonban azoknak, akik Őt szeretik, a rosszat is javukra fordítja. Elbomlott a sátor ott, a szétszórtságban, - de Isten elkészített Szerettetek számára egy lelki épületet: élő lelki közösséget, amelyben örömet és békességet talált. Isten hívő gyermekinek a közösségét. Mi ezért a tudásért is áldjuk Istenünket, hogy az elbomló helyébe újat ad, hogy abban dicsőítsük Őt…

18 évesen ott látjuk őt egy másik sátorban. A boldog családi élet reménységének a sátorában. Hitvestárs, aztán örvendező édesanya: gyermekkacagás csendült a sátorban; három, aztán négy, végül öt boldog ember ( a házastársak meg a három drága gyermek) szívdobbanása felelgetett benne egymásnak…Ilyenkor arra gondol a földi ember: be jó volna, ha ez mindig így maradna…

De nem maradt így; jött az újabb szélihar. Először a szerető szívek egymástól való külső elszakadása: több, mint 6 éven keresztül tartott ez, - aztán a fájdalmasabb, a lelki elszakadás, a fájó csalódás: hiába volt minden áldozat, önmegtagadás, az életközösséget nem lehetett tovább fönntartani. Maradt a munka, a hű kötelességteljesítés, maradt a három drága gyermek. Édesanyátok reátok áldozta minden idejét, ifjúságát, mindent. És ebben az önfeledt szolgálatban találta meg az örömét; láthatta, hogy imája nem maradt meghallgatás nélkül; gyermekei helyüket hűségesen megálló emberekké lettek. Ti tudjátok: soha sem kényszerített titeket semmire; tisztelte az önállóságot bennetek: de édesanyai szeretettel óvott, őrt állott mellettetek.
S a sátor oly sok viharban, szélben - megállhatott. Oltalmul szolgálhatott drága életeknek: gyermekeknek és a forrón szeretett unokának egyaránt.

Isten igéjének minden szava beteljesedik rajtunk. „Földi sátorházunk elbomol…”: ez azt is jelenti, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát. Bűneink miatt nem lehet örök életünk ezen a földön. A sátorháznak el kell bomlania, helyet kell adnia a másiknak, a nem kézzel csináltnak…

Nőtestvérünk sátrának bomlása néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Jött a nagy megnyugvással hordozott testi szenvedés, - és harmadnapja elszakadtak a sátor kötelei és a sátor összeomlott. Ez a mi földi sátorházunk elbomol: mi tudjuk ez, mégis olyan fájdalmas, amikor egy-egy szerettünk életében bekövetkezik. De mi tudjuk a folytatást is: „épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.” 

Kik lakoznak ebben az örökkévaló épületben? Azok, akiknek földi életükben, sátorukban lakozást vett Jézus. Az Isten szent Fia értünk jött, a kereszten áldozatával megfizetett a mi bűneinkért, és mindenikünk sátra ajtajánál megáll, hívogat az üdvösségre. Aki az Ő hivását elfogadja, az a halálban csak a múló, elbomló sátrat veszti, - de helyébe örökkévaló dicsőséget nyer. W.I. testvérünk életéből azt láttuk, hogy ő ezt a hívást elfogadta; Isten igéje át- meg átjárta az életét; bűnbánata, hálája, reménysége benne volt abban a sok imádságban, amelyet vele mondottunk imaházunkban. Bizonyságtételével mások hitét erősítette, munkáját, amiért Isten erre a világra elküldötte, - hisszük, - elvégezte. Isten nem végez félmunkát soha! Hisszük, hogy az örökkévaló hajlékokban elkészült örök sátra, lakóhelye, Jézusunk kebelén.
Ennek a vigasztaló tudásnak a birtokában veszünk tőle búcsút: minden testi és lelki rokonai, Isten gyermekeinek a közösségében. Isten velünk, viszontlátásra.

Ámen.