30. KI A FELEBARÁT? - Luk 10,29-37.

Gy.T.!
Ebben a felolvasott igében maga az élet áll előttünk. Az élet, a maga zajával, veszélyeivel, könyörtelenségével…az az élet, amelyben mi is benne vagyunk. Azon az országúton, Jeruzsálem és Jerikó között sokan járnak. Olyanok, akik csak magukkal törődnek; mások élete árán is boldogulni akarnak; ezért semmi sem szent előttük. Ha kell, lelkiismeretfurdalás nélkül átgázolnak másokon. Könnyek és átkok maradnak a nyomukban. Aztán olyanok, akik nem ártanak ugyan senkinek, de nem is használnak. Maguknak élő, csak önmagukat szerető emberek. És van egy-két olyan léke is ezen az úton, aki nem magára gondol. Az életét felülről vett ajándéknak tekinti, mások szolgálatára. Ezért mondottuk: ebben a történetben - mint a tengerben a vízcsepp, - benne van kicsiben az egész élet.

I.
A Jézus által elmondott történetben szerepelnek rablók. Szívtelen magaviseletük nem is lep meg bennünket. Az a foglalkozásuk, hogy „kifosztják és megsebesítik” az áldozatot. Az ilyen embereket mindenki elkerüli és minden erőből védekezik ellenük. Rájuk gondolva, ezt mondjuk: inkább legyek szenvedő áldozatuk, semhogy valaha hozzájuk hasonlóvá legyek.

Szerepel aztán a történetben „pap” és „lévita” is. Ők hivatásuknál fogva Isten szolgálatában forgolódó emberek voltak. Magatartásukon megütközünk. Igaz, hogy ők soha meg nem támadtak és ki nem raboltak volna senkit. De ha „látják” a rablók áldozatát és nem segítenek rajta, mennyivel jobbak a másokat kifosztó rablóknál? Hiszen ezek is csak önmagukkal törődnek. Amikor rájuk tekintünk, szívünkben bizonyára ezt mondjuk: Hozzájuk se legyek hasonlatos soha!

De végül szerepel a történetben egy „samaritánus” is. Az ő magaviselete örvendetes meglepetést jelent számunkra. Nem csodálnánk, ha az ellentét, amely zsidók és samaritánusok között feszült, arra késztette volna, hogy ő is otthagyja, segítség nélkül, az útszélen fekvő áldozatot. Ő is félthette volna az életét, akár az előtte haladó pap, meg a lévita, - a rablóktól, akik talán még mindig ott leselkedtek a közelben. De nem gondolt erre. Csak egyre gondolt: szükség van az ő segítségére. És segített. Szívünkben ez a gondolat lesz úrrá: Ezt a „könyörületességre induló” embert kell követnem!

II.
Testvérek, Jézus ezért az utóbbi szereplőért mondta el ezt a példázatot. Arra akar általa megtanítani, hogy ki a felebarát? Ki az az ember, akiben igaz szeretet lakik; aki nem önmagára gondol, hanem csak arra, hogy a bajba jutott embertársán segítsen? Van-e ma ilyen ember?

Az igazi szeretet nem állít fel határokat: eddig segítek, szolgálok, ezen túl nem vagyok köteles. A példázatbeli segítőkész ember mindent megtett, ami hatalmában állott. Ami csak előkerült az útipoggyászából, azt mind felhasználta embertársa megsegítésére. A borral sebet fertőtlenített, az olajjal a feldagadt testvészeket puhította, az ingéből hasított csíkkal a sebesült részeket kötözte be. Leszállott jószága hátáról, maga gyalog ment tovább, hogy a magával tehetetlen embert fedél alá vigye. Sem időt, sem költséget nem sajnált, csakhogy javára lehessen felebarátjának. Más talán megnyugtatta volna a lelkiismeretét azzal, hogy elsősegélyben részesítette a bajbajutottat. De ő végére járt a dolognak. Nem igazi szeretet az, amelyik siet hamar lerázni másoknak a terhét és gondját. - Olyan jó lenne ezt az embert követni mindannyiunknak! Nem lenne senki gyámoltalan és magányos az életben.

III.
Ebben a segítőkész, másokért élő férfiúban ott látom minden hivatásának élő embernek, - köztük az orvosnak is - a képét. Isten arra hívja el az orvost, a lelkipásztort, az ügyvédet…és még sorolhatnám: hogy felebaráttá legyenek. Emberek legyenek az embertelenségben; segítő részvétté egy elhidegülő, elidegenedő világban!

Az életnek erre a jerikói útjára indította el Isten J.A. testvérünket is. Nem tudhatom: Ki volt az a példakép, akitől az emberi indítást nyerte. Talán kisiskolásként az erdőszentgyörgyi iskola padjában, vagy itt, Marosvásárhelyen a középiskolás években, vagy még inkább: az Orvosi Egyetem kurzusait látogatva? De annyi bizonyos, hogy az élet jerikói útjára nem indult üres kézzel, üres szívvel. Volt olaja és bora: összesűrített szaktudás a fejében, és igazi emberszeretet a szívében. Csak ezzel a kettővel lehet az élet jerikói útján járni, ahol olyan sok a sebesült, sérült élet. Várják a segítőkész samaritánusokat, hogy odahajoljanak hozzájuk, sebeiket kimossák és bekötözzék; hogy gyógyuláshoz segítsék őket.

Jerikói út volt, irgalmas szeretetszolgálat volt az élete. Előbb Beszterce megye egyik falujában, aztán másfél évtizeden át a Malozsa völgyében, Cintoson, s az utóbbi esztendőkben Mezőpaniton. És amíg mások sebeit kötözgette, nem gondolt saját megsebzett szívére. Élete mint meggyújtott, világító és melegítő gyertyaszál szolgált, most pedig kilobbant. De míg a gyertya önmagát megemészti, másoknak szolgál. Ilyen a keresztyén ember élete is. legalábbis ilyen kellene hogy kegyen.

Az ilyen élet túlutal önmagán: Jézus Krisztusra, az Áldott Orvosra. Úgy tanít róla az Írás, hogy az Ő sebeivel gyógyultunk meg. Odaadta a maga szent, tiszta életét, hogy nekünk, bűnösöknek életet és üdvösséget szerezzen. Az Ő nyomdokain járt a koporsóban fekvő testvérünk is. hisszük, hogy Mestere vette magához, miután célját e földön elérte vele. Búcsúzzatok hát hittel és reménységgel tőle.

Ámen.