16. AZ ÉLŐK ISTENE - öreg ember felett - Mt 22,32b.

K.T., Gyászoló Gyülekezet!

Istenről és az emberről beszél ez az ige és arról a kapcsolatról, ami Istent az emberrel összeköti. Azt mondja el az ige, hogy az ember Istené és Isten az emberé. Isten az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene valamint mindazoké, akik az Ábrahám, Izsák és Jákób útján járnak. Kettős vigasztalást jelent számunkra ez: először azt, hogy bármi is történjék velünk ezen a világon, nem vagyunk teljesen elveszettek, nem csavargunk gazdátlanul, mert van vezérlő, tápláló, oltalmazó és megnyugtató Pásztorunk: van Istenünk. Bolyainak, a nagy hívő tudósnak a mondása jut az eszünkbe: Isten sok mindent elvehet az embertől, de nem veszi el a legnagyobb ajándékot: önmagát.

A második vigasztalás, amelyet Isten ezen az igén keresztül üzen az, hogy nem önmagunkéi vagyunk, hanem Istenéi. Ő a mi Istenünk. Az, aki Ábrahámnak az ígéretet adta és be is teljesítette, aki Izsákot megmentette a halálból, aki Jákóbbal és Jákób mellett harcolt, - az a mi Istenünk. Milyen nagy örömet jelent a mi lelkünknek, amikor mi is elmondhatjuk az énekköltő szavait: „Van Istenem, ki hat mindenbe mélyen, / S egyszerre látja mind, mi volt s jövend el, / Ő tudja, hol, mikor, mivel segéljen / És csak jó célra, csak bölcs eszközt rendel…” Nem csak mi vagyunk az Ő tulajdonai, de Szent Fia által Ő is egészen a mienkké lett.

Ezt a kettős örömet érezte meg földi életében a mi igen szeretett atyánkfia is, akinek koporsója mellett állunk. Több gyermeket nevelt fel, de életének utolsó esztendejében mégis sokszor kellett fájdalmasan emlékeznie arra, hogy senkije sincs. Hitvese már egy évtizede elindult őelőtte azon az úton, amelyre ő is mindig készen állott. Testvérei, gyermekei nagy távolságra szakadtak tőle. És ő mégis boldog reménységgel élet tovább az életét. Tudta, hogy van Valakije, aki bölcs gondviselésével szerető édesatyaként intézi az ő életét is: van Istene. Van Istene, aki az örömtelenségben örömforrása volt, a reménytelenségben reménysége, a nagy társtalanságban mindvégig hű, - az embereknél sokkalta hívebb - társa volt. Az Ő kegyelme tette lehetővé, hogy napról napra jusson a mi elköltözött testvérünknek egy darab kenyér és egy tányér meleg étel. Kegyelme segítette meg, hogy 88 évnek a terhét, sokféle aggodalmat hordozva, de mégis el tudott menni a vasárnapi istentiszteletre. Senki sincs közöttünk, akit elköltözött testvérünkhöz a vérség kapcsolata fűzte volna, de összekapcsolt vele egy ennél sokkal erősebb kapcsolat: a hit. Mert ez a mi atyánkfia hitt abban az Istenben, akiről igénk azt mondja, hogy Ő „…nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene”.

Ez a hit pedig élő hit volt. Világított, mint az asztal közepére állított mécses. Hirdette, hogy a legnagyobb boldogság az emberi élet számára annak a tudata, hogy van Isten.

De azt mondhatná valaki, hogy mit használ mindez? Mit ér ez a hosszas, munkában és szolgálatban eltöltött élet, ha végül mégis csak eljött a halál pillanata? Mit ér a hit, a reménység, a szeretet, ha élete végén nem emeltetett az egekbe, mint Énók, hanem neki is meg kellett halnia, mint minden más embernek, aki csak megszületett?

Erre is felel az ige üzenete. Azok a szavak, amelyeket egykor maga Isten mondott Mózesnek, most a halálon is diadalmaskodó Jézus ajkáról hangzanak felénk. Ő mondja meg, hogy kicsoda Isten, és hozzá teszi: „Az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene.” Azt jelenti ez az ige, hogy Istennek nem az a célja az emberrel, hogy e földi élet több, vagy kevesebb éveinek leélése után örökre elporladjon, hanem hogy a halál után ismét megelevenítse. Nem a halottakkal akar Isten az örökkévalóságban közösségben lenni, hanem az élőkkel. A 88. zsoltár 11. verse szerint: „Avagy a holtakkal teszel-e csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak, hogy dicsérjenek téged?”

A mi elköltözött testvérünkkel is ezt teszi Isten. Megeleveníti őt, hogy az örökkévalóságban dicsérhesse Istenét, és hogy Isten ott az ő Istene legyen. Lelke már előre ment Krisztushoz, az ő fejéhez, az utolsó napon pedig az ő porladó hamva felett is megáll az ÚR, hogy a romlandó test helyébe romolhatatlant hívjon elő. Sokszor érezte meg atyánkfia e földi életben is Istennek kegyelmét és szeretetét; de ígéretünk van arra, hogy Isten még ennél is sokkal többet tartogat az ő számára a mennyei otthonban. Az élők Istene várja őt ott ezekkel a szavakkal: Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután: menj be a te Atyádnak örömébe.

Nekünk, élőknek pedig azt mondja az ige, hogy Isten a mi Istenünk is. nekünk is ígéri az ő igéje által a halál feletti diadalmat, a feltámadást, az Ő szent Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által és amíg e földi életben járunk, szüntelenül hívogat bennünket Önmagához, hogy Szentlelkével megelevenítsen, hogy ne legyünk többé a bűn fogságában sínylődő élőhalottak, hanem igazán élők. Isten az élőknek az Istene, s ezért azt akarja, hogy mi az Ő Anyaszentegyházának valóban élő tagjai legyünk. Ezt a földi életet azért ajándékozta nekünk, hogy itt dicsérjük Őt, embertársaink előtt minden beszédünkkel és minden cselekedetünkkel. A mi eltávozott atyánkfiát pedig azért ajándékozta nekünk, hogy élete példaadás legyen számunkra ezen az úton. Köszönjük meg Isten gondviselő jóságát, adjunk hálát neki igéjének vigasztaló üzenetéért és könyörögjünk Hozzá, hogy maradjon továbbra is a mi gondviselő Pásztorunk, szerető Atyánk és Istenünk.

Ámen.