11. JÁRÁS A VIZEKEN  - P. D. ny. lelkész fölött -  Mt 14,22-29.

Gyászoló Testvéreim, az igében Jézus arra kényszeríti tanítványait, hogy szálljanak be a hajóba és menjenek át a túlsó partra. Ez az út nem sétahajókázás. Hamarosan nagy vihar támad a tavon, szembe fú a szél, a hajóban ülők életet veszedelembe kerül. Visszafordulni sem lehet; a tanítványok egyetlen reménysége, hogy Jézus nem feledkezik meg róluk. A Mester ott áll a magasban, s miközben az Atyával társalom, szemmel tartja őket, vigyáz rájuk.

Gy.T.! Ez a bibliai történet magának az életnek a képe. S még inkább az egyház életének. Mindnyájan ott ülünk a törékeny hajócskában. Viharos szél dobálja a gyönge lélekvesztőt, s mi iparkodunk valahogy kivergődni a partra. Közben elbizonytalanodunk, elcsüggedünk, hiszen úgy tűnik, mintha egészen magunkra hagyottak lennénk. Homályosan látunk valakit, de nem ismerjük föl; halljuk a szavát is, olyan ismerősen cseng, mégis erőt vesz rajtunk a kétely; „és a félelem miatt kiáltozunk”, akár az egykori tanítványok. Végülis minden kishitűségünk megszégyenül, mert az Isten Fia célhoz vezet. És kiköthetünk a biztos parton ott. Az örökkévalóság partjain.

Ha ez a kép az Egyház képe, ha a hajóban ülők a gyülekezet képe, úgy a hajóból kiszálló, vizeken járó Péter a lelkipásztor képe. Akit Jézus magának választ, azt kihívja a világból, szolgáját pedig még a törékeny hajóból is magához hívja, hogy megtanítsa a vizeken járni, egyedül Őbenne bízni. Az a mi nagy kiváltságunk, hogy lássuk és láttassuk az Urat, halljuk és hallassuk az Ő szavát, utat mutassunk a viharban Jézus felé; és az az ígéretünk, hogy egykor megérkezünk Őhozzá.

Ebben a bibliai történetben látom P.D. lelkipásztor testvérünk életét. Isten szava életet adott neki és hívta őt. Kihívta a kis székely falucska csöndjéből, Sepsibesenyőből, 76 esztendőkkel ezelőtt. Pedig öröm és békesség, nyugalom és áldás volt a kicsiny hajlékban, ahová elsőszülött gyermekként érkezett, akit még két testvére követett. Aztán a falusi iskola padjaiból is kihívta Jézus szava, a sepsiszentgyörgyi kollégiumba, onnan meg a kolozsvári Teológiára. Pedig nyugalmasabb életet élhetett volna, ha bent marad a hajóban, - de menni kellett, hiszen hívta Jézus. A háború nyugtalan, háborgó esztendeiben végzi tanulmányait, annak végén alapít családot és a mindent felforgató nagy gazdasági-társadalmi átalakulás éveiben indul el a lelkipásztori szolgálat útján.

Jézus szólott hozzá is, mint egykor a tanítványokhoz: Szállj a hajóba és menj előre, a túlsó part felé. És ment a hajó a tükörsima tengeren, és amint mind mélyebbre és mélyebbre kellett evezni, elérkezett a ihar és szembe fújt a szél, mert Jézus tanítványainak mindegyre ellenszélben kell haladniuk, és vissza nem fordulhatnak…

A sepsiszentgyörgyi segédlelkészi szolgálat olyan volt, mint egy csöndes kikötő. Utána jött a nehéz, megterhelt évtized Csomakőrösön: harc az értetlen és nehezen megközelíthető lelkekkel, a megfáradás és az új útkeresés. És következett Magyarbükkös: 3 esztendős szolgálat és azután Marosludas, a végső állomáshely, ahol több mint két évtizeden át hirdethette az igét.

Nehéz szolgálati helyek voltak. Sok ellentéttel, sok ellenséges indulattal és áramlattal kellett megküzdenie. Személyén az örök lelkipásztori sors tünetkezését láthatták. Isten szolgáinak nemcsak viharban evezni, nemcsak a csónakban küzdeni, nemcsak az árral szembeszegülni kell. Krisztus az ő bizonyságtevőit még innen is kiszólítja: Hagyd oda azt a gyönge ladikot, bízd magad egészen énreám! Járj a vizeken, jöjj hozzám a tengeren, a hullámokon, a habokon át!

Abban a helyzetben voltam, hogy több mint öt éven át ugyanazon helységben szolgálhattam, ahol ő. Szinte hetenként találkoztunk; elkérdeztük egymástól, ki miről prédikált. Láttam külalakra is szép, gyöngybetűs írással rótt lapjait, tanúja voltam komoly készülésének, hallgattam szavát koporsó mellett, szemlélhettem lelkipásztori küzdelmeit és örömeit.

Mert örömet is adott Isten ezen a nehéz úton. Hálátlanság volna ezekről megfeledkezni. Drága útitársában, hitvesében bölcs küzdőtársat ajándékozott neki az ÚR. Mindent meg tudtak közösen beszélni, és egymást erősítve harcolták a hitnek szép arcát. És a másik ajándék: drága gyermekei; két lánya, akikre igazi apai örömmel és büszkeséggel tekintett. Mennyi odaadással nevelte őket, mennyi szép, szent reménységet hordozott felőlük a szívében!…

És amikor 60 évesen úgy gondolta volna, hogy a hajó most már beérkezett a csöndes kikötőbe, következnek a jól megszolgált nyugalom esztendei, - akkor kellett kiszállnia a hajóból! Isten akarata kihívta a haragos vizekre és járnia kellett a halál mélységei fölött, a gyász éjfekete hullámain. Először 39 éves nagyobbik leányát vitte haza az ÚR, - milyen rettentő próba! , - aztán négy esztendő múlva a drága hitvestől is elbúcsúzott, 44 éves boldog együttlét után… Isten tanítgatta a kemény leckék útján mindentől megválni, a vizeken járni, önmagát egészen Jézusra bízni.

És menni kellett tovább, Jézus felé, felvéve a két árvánmaradt unoka gondját is. csak egy szó vigasztalta, az örökkévaló Úrnak a szava: Bízzál, én vagyok, ne félj!

Nem a testi szenvedés, inkább a lelki fájdalmak viselték meg. Ennek tulajdonítható a múlt évben bekövetkezett infarktus is. jézus szólongatta: Jövel! És ő ment, a vizek, a mélységek fölött, Jézus felé!

A Megváltó magához szólítja az övéit. Miközben a szolga másokkal láttatja és hallatja Jézust, maga megy, jár a szédítő mélységek fölött, hazafelé.

Még ebből az utolsó hajóból, ebből a koporsóból is kihív bennünket az Úr. Hiszen Krisztus, a halálból feltámadott ÚR mondja: „…eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az Ő szavát…” Mi ezt mondjuk: hozzád akarok menni, Uram. És Jézus szól: Jövel!

Gyászoló Szerettei: még titeket is kihív az élet Ura. Ki ebből a cinteremből, ki a temető csöndjéből. És feladatot ád: járjátok meg hittel a gyász, a fájdalom sötét vizeit és érezzétek meg, lássátok meg: Veletek van az ÚR! Ne féljetek! Az Ő igéje igaz: Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él!

Ámen.