93. NEM ZÁR KI ÖRÖKRE…

Alapige: Jer Sir 3,31-33.

Gyászoló Testvérek!

Ha valaki bemegy egy ajtón, ami mögötte be is zárul, félelmet érez. Hiszen rettenetes érzés valóban: így elválasztva lenni mindentől és mindenkitől. Aki belől van, nem jöhet ki, aki meg kívül van, nem léphet be az ajtón. A bezárt ajtó, bármilyen keskeny is, két világot választ el egymástól.
Ajtó csukódik be a halálban is, aki elmegy, amögött bezárul, akik itt maradtak, azok hiába zörgetnek, kiáltanak utána: nem tudják őt visszahívni. El kell engedni a maga útján.
Ennek a szomorúságnak az elviselhetetlen terhe alatt nyögtök Ti is, Gyászoló Testvérek! Becsukódott egy ajtó: elment azon át egy másik világba drága szerettetek, sok ezerbe kerülő gyógyszer, utánajárás sem tudta őt visszatartani. Neki mennie kellett, Ti pedig el kellett hogy engedjétek a kezét.

Mivel is vigasztalhatnálak benneteket Isten gyarló szolgájaként, aki magam is vigasztalásra szoruló ember vagyok? Ne is várjátok ezt tőlem, se senki embertől. Tőlünk, emberektől nem telik az igaz vigasztalás, mivel mindannyian vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Forduljunk azért mennyei Atyánkhoz, Őt kérdezgessük; Tőle kérjünk engedelmes szívet, hogy az Ő feleletét elfogadhassuk.

I.
Isten beszéde elsősorban ezt mondja: ezt az ajtót maga Isten zárta be előttetek. Két külön világban élünk: egyik az ideigvaló, a másik az örökkévaló. Út azonban csak az egyik felé vezet, ajtó csak egyfelé nyílik, ti. befele; innen oda lassanként mindnyájan át kell hogy menjünk, de onnan ide nincs visszatérés. Az ÚR rendelte így, Ő maga zárta be a közajtót a két világ között.

Sőt, még ezt is olvassuk Róla: Az ÚR megszomorít,… veri és szomorítja az embernek fiát. Keresztyén hitünket ez próbálja meg leginkább. Hogy lehet egy ilyen Istenben hinni, aki így választ szét drága kötelékeket, egy meleg családi közösséget, aki megszomorít és akinek sújtó keze reánk nehezedik? Lehet-e „kegyelmes” Istenről beszélni, amikor mi olyan kegyetlennek érezzük a sok bajt, gyászt, elválást, árvaságot? Hogyan bánhat így velünk az az Isten, akiről mindig azt halljuk, hogy szerető Atyánk nekünk? - Ez van, ugye, nem is lehet más a szívetekben, megszomorodott hitvestárs, árván maradt szülők és gyermekek, bánkódó testvérek? Mi más is lehetnek a gyászoló szívekben?

II.
És most mégis arra kérlek Titeket, figyeljetek Istennek a szavára. A Szentírás arra tanít minket, hogy a halálban s a kegyelmes, a szerető Istennel állunk szemben. Lénye megmagyarázhatatlan; földi életünk folyamán kiismerhetetlen. Ki tudná csak azt is elfogadni, hogy „azt bünteti, kit szeret”? Halandó elméje nem érheti fel Őt.…

Mégis: el kell fogadnotok, hogy Ő cselekedte azt is, aminek következtében mélységes fájdalommal van tele a szívetek. Ő az, aki most megszomorított titeket. Szabad könnyeket sírni, úgy azonban, hogy tudjátok: van vigasztalás! Isten azt ígéri, hogy „meg is vigasztal az Ő kegyelmeségének gazdagsága szerint”. Bár most csak a szomorúságot tapasztaljátok, higgyetek abban, hogy jönni fog a vigasztalás is.

Fogadjátok el, Testvérek, hogy szükség van arra, hogy néha az ÚR megszomorítson minket. Ha mindig csak öröm volna az osztályrészünk, gondolnánk-e a másokkal? Bizonyára elfeledkeznénk Istenről is, embertársainkról is. A szomorúság önmagunk megvizsgálására, megalázkodásra, bűnbánatra vezet. A szomorúság próbára teszi Isten gyermekeit, hiszen „az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív”. Szívünk megjobbulását akarja Isten, és ehhez fölhasználja a szomorúságot is. Sorsunk sötétlő árnya közt szent arca rejtezik. Szerető Atyánknak az arca, aki amikor fiát bűntetti, fegyelmezi, maga is könnyezik belülről…

Gondoljatok most arra, gyászoló Testvérek, hogy Isten sokszor adott örömet is. Sajnos, mi egyértelemben azt véljük, hogy az öröm, a szerencse tőlünk van; a bánatért, kudarcért ellenben Istent okoljuk. És ezért vagyunk a próba alatt összetörtek. - Kedves Család, gondoljatok arra, hogy Isten adott örömet is a negyven esztendős életúton, a 15 éves boldog házasságban, drága kincset adott a két drága gyermekben, a munkában, amellyel szeretteiért fáradozott, az ünnepnapok meghitt örömeiben. Sok-sok drága emlék maradt ezek nyomában a szerető szívek mélyében…

III.
Aki ad, annak jogában áll vissza is venni. Isten az élet, minden élet adója, Neki van egyedül joga arra, hogy az Általa rendelt időben azt visszavegye. De az, aki nektek adta drága szeretteteket, hatalmas arra is, hogy egykor visszaadja őt. A bezárt ajtó továbbra sem nyílik föl, ide, ebbe a földi létbe nem jön többé vissza. Ti fogtok sorra őutána menni. Ott lesz majd teljesé a vigasztalás és az öröm. A titkok leple lehull; az érthetetlen érthetővé lesz, és mindnyájan örülhetünk az angyalok és idvezült lelkek örömével!

Minderre maga az ÚR Jézus Krisztus a biztosíték, aki maga is bement ezen az ajtón. Rágördítették a sírkövet, de harmadnapon feltámadott a halálból és nekünk örök életet készített. Aki itt, e földi életben Vele járt, az ott, a bezárt ajtón túl is Vele lesz. Ezzel a vigasztaló hittel vegyetek búcsút szeretett hozzátartozótoktól és mondjuk mindannyian: Isten velünk, viszontlátásra. Ámen.