9. AZ ÉLET VÁNDORA

Alapige: 1Móz 47,7-9.

Gy. T.! Igénk arról beszél, hogy évezredekkel ezelőtt egy földi király előtt megállott egy öreg ember, fiának a kíséretében. A fáraó az öreg érfiú életkora felől érdeklődik. „…kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai…”, hangzott a kérdésre a válasz. Az ősz, öreg ember előtt, mintha soklevelű könyvben lapozgatna, sorra elvonulnak életének eseményei. A lapokon, vagy képzeletbeli filmkockákon öröm és bánat váltogatják egymást. Boldog gyermekkor: ez a kezdet, édesanyja becézgetése, aztán keserű civódás bátyjával, Ézsauval, fájdalmas búcsú, majd két évtizedes szolgaság, csalódás, házasság, örömök, népes család. Aztán meg Rákhel, a kedves feleség elsiratása, leginkább szeretett fiának, Józsefnek az elvesztése,… és így tovább. Amikor minderre visszatekint, felsóhajt és így adja meg a kérdésre a választ, amint hallottuk: Kevesek és nyomorúságosak voltak életemnek napjai… Íme, ebben a fájdalmas megállapításban vonja le földi élete tartalmát a sír felé haladó, megélemedett Jákób, az élet sokat tapasztalt vándora. - De mi az, ami bennünket ezzel az egykor élt emberrel összeköt ebben az órában?

II.
Gyászoló Testvérek, nemcsak Jákób, de tulajdonképpen minden ember valami ehhez hasonló megállapítással zárja életének számadását. Az esztendők elrohannak, s a gyorsan elszálló évek több fájdalmat hoznak, mint örömet. És egyszerre csak előttünk a sötét arcú halál. Le kell zárni a számadás, s ez bizony aligha más, mint a keserű megállapítás: Kevesek és nyomorúságosak voltak az én esztendeimnek napjai.…

Az örökkévaló király előtt ebben a pillanatban megáll egy nagy utat bejárt vándor: R. J. testvérünk. Miről adhat számot, amikor Jákóbhoz hasonlóan, ő is visszatekint a megtett útra? Milyen volt az a 74 esztendő, amelyet Isten kegyelméből végig járhatott?
Küzdelmes volt már a kezdete is. A náznánfalvi otthonban édesanyjával és 5 kisebb testvérével osztozott a ritka örömök percein és a gondok súlyos hetein, hónapjain. Alig 14 esztendős, - más gyermek ekkor még gondtalanul, játékainak él, - már maga keresi meg a kenyerét. Olyan mesterséget tanul, amely meghordozza őt messzi tájakon, talán az ország minden sarkában megfordult. Aki csak megismerte munkáját és emberségét, tisztelte és szerette őt. Vándorlásai között olyan sokszor érezhette igénk igazságát: az élet vándorlás, az élet bujdosás, nem más, mint az elveszített Édennek a keresése.

Volt része örömben is ezen a vándorúton. Isten kegyelme hű társat rendelt neki, aki nemcsak háziasszonyként, de kétkezi munkával is hű segítőtársnak bizonyult 42 esztendőn keresztül. S ha gyermeket neki nem is adott az ÚR, felvette gondját felesége árván maradt gyermekének, őt nevelte igazi apai szeretettel. És ezzel a szeretettel vette körül később a két unokát is. Így tudott örvendezni a szerető szívek egyre bővülő körének: unokamenyei, dédunokái meghitt, kedves közösségének.

A vándorút rövid pihenői után újra nehéz útszakaszok jöttek: háború, betegségek, árvizek; lassanként elfogyott az erő, - s most, íme, kilobbant az élet lángja. Az elfáradt vándor pihenni tért, hazatért küldő Urához, ahogy egykor mindenikünk hazatér vándorútjáról…
III.
Mi pedig e koporsó mellett is föltesszük a kérdést: Hát csak ennyi az ember élete? Csak erre a sorsra születünk? Kevés és nyomorúságos esztendők átvándorlása, aztán napjaink elmúlása, több küzdelem és csalódás, mint amennyi öröm, s aztán kimerült lerogyás a halálba!… - Óh, testvérek, mi boldogabbak vagyunk, mint Jákób volt. A mi kérdésünkre van felelet. A mi hűséges Megváltó Urunk felel. Istenre mutat és így szól: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van.” A halál nem csupán az élet lezárása, hanem egy új, magasabbrendű életnek a megnyitása, és ebben az új életben nyugalom, öröm, békesség és megújulás várja a mi Urunk Jézus Krisztus által az idvezült lelkeket.

Reménységünk szerint megfáradott testvérünkre is ez a nyugalom, ez a jutalom vár. Ennek a hitnek és boldog reménységnek a vigasztalásával búcsúzzatok tőle, Szerettei; elődeinkkel szólva: a boldog feltámadás reménysége alatt.

Ámen.