Juhász Tamás

(Kolozsvár)

A református egyház hitvallási iratai:

a Heidelbergi Káté (1563) és

a Második Helvét Hitvallás (1566)

http://www.credo-hu-we.org/docs/2008_presbkonf_hitvall1.pdf

Előadás a Nyugat-európai magyar protestáns gyülekezetek

presbitereinek 6. értekezletén

Holzhausen/Burbach, 2008. március 14-16.

Keresztyén Testvéreim! 

Örülök, hogy itt lehetek, és nagy várakozással nézek a találkozó elé. Régebben, ha Németországba, vagy máshova Nyugatra értekezletre jöttem, mindenütt vagy a többségi nemzet egyháza / teológiája vagy valamilyen ökumenikus fórum volt a keret, amely előtt megszólaltam, és ilyenkor mint magyar, magamat kisebbségben éreztem. Most nyugat európai magyarok között vagyok, és úgy érzem, az anyaegyházból szólok a leányegyház/szórvány kisebbségben élő tagjaihoz. A szórványban élő magyar mélyebben átéli a hit erősítő, vigasztaló és bátorító erejét, mint a tömbmagyar. Előadásomban igyekeztem nagyobb hangsúlyt tenni hitvallási irataink vigasztaló, bátorító részleteire.

Hat pontban fogom előadni mondanivalómat:

1 Történelmi háttér. A két református hitvallás kialakulása

2 Istentiszteleti háttér. Hitvallásaink kapcsolata az istentisztelettel

3 Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat. Az egyház mint a hitvallás tárgya.

4 Hit és imádság. Hogyan hordozza egymást imádságunk és hitvallásunk?

5 A Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás néhány sajátossága.

6 Hitvallásaink revíziója. Kell-e új magyar református hitvallás?

 1. A történelmi háttér

Mindkét hitvallásunk „harci helyzetben” (Kampfsituation, W. Neuser kifejezése) született. A Heidelbergi Káté abból a szükségből született, hogy a Pfalzi Választófejedelemség területén bár végbement a reformáció, tíz-tizenöt éven át a legkülönbözőbb kátékat és hitvallási iratokat használták a lelkipásztorok és a tanítómesterek. Luther, Melanchthon, Kálvin, Zwingli – és mások – sokszor eltérő hatása egyformán érvényesült. A reformáció kezdeti évtizedeiben, ebben a hitvallási felekezeti szempontból nagyon érzékeny korban minden kis eltérésre felfigyeltek mind a hívők, mind a lelkipásztorok, mind a hatóságok. A másképpen tanítóra könnyen kimondták, hogy eretnek, s az eretneket akár máglyára is küldhették. III. Frigyes választófejedelem azért íratta meg a Heidelbergi Kátét, hogy mind a templomi igehirdetésben, mind az iskolai tanításban egyféle zsinórmértéket használjanak.

A Második Helvét Hitvallást ugyan már megjelenése előtt öt évvel megírta Bullinger, mint magán-végrendeletet, de azért adta ki, mert III. Frigyes tőle, a híres zürichi hittudóstól kért egy olyan hitvalló iratot, amellyel a császár és a birodalmi gyűlés előtt bizonyíthatta: nem csak Pfalzban tanítanak és prédikálnak így, hanem a jelentősebb svájci kantonokban is.

1.1 A Heidelbergi Káté

Az egyháztörténeti kutatás nagyjából feltárta a Heidelbergi Káté keletkezésének előzményeit, megjelenésének körülményeit és a megjelenése utáni egyházi vitákat. Bár a heidelbergi és pfalzi levéltárak háromszori pusztulása után alig maradt forrásanyag, Sudhoff, Gooszen és Lang korábbi kutatásai után újabban Hollweg, Goeters és Neuser professzorok feltárásai segítettek hozzá a káté elő- és utótörténetének megismeréséhez. Az ő kritikai-történeti tanulmányaik világították meg a káté forrásainak és szerzőinek szerepét a kialakulásban. Teológiatörténeti szempontból a Heidelbergi Káté magyarázatai történetére is érdemes figyelni, s a kátékiadások történeti ismeretére is, ahogyan az a Nagy Barna, Czeglédy Sándor és Bucsay Mihály 1963. évi tanulmányaiban példamutató szinten előttünk áll.

Barthnak egyes reformációkori hitvallási iratokról és kátékról írt tanulmányai (Genfi Káté, Skót Hitvallás, Heidelbergi Káté) újra figyelmeztettek arra, hogy az egyháztörténeti és katekétikai feldol-gozások nem pótolhatják reformátori irataink teológiai tanulmányozását.

Kegyes Frigyesnek és papjainak az volt a terve, hogy a vitás teológiai kérdésekben egy szigorúan a Szentírás bizonyságtételére támaszkodó hitvallást fogalmazzanak meg, és egy ezt tükröző egyházi rendtartást alakítsanak ki.

Hangsúlyoznunk kell, hogy Frigyesnek és munkatársainak ennél a tervnél az volt az elsődleges szempontja, hogy a pfalzi gyülekezetek belső rendjét tisztázzák és megerősítsék. Az erre irányuló munka 1562 folyamán konkrét formát öltött a katekizmus-bizottság tevékenységében, aminek ered-ményeképpen ennek az évnek a végére, feltehetően készen állott a káté. 1563. január 19-én kelt a fejedelem által írt előszó. A káté eredeti címe: „Katekizmus, avagy keresztyéni tanítás, ahogyan az a pfalzi választófejedelemség templomaiban és iskoláiban gyakorlatban van”

Olevianus elküdött egy-egy példányt Kálvinnak Genfbe és Bullingernek Zürichbe. A két neves ember reakciójáról is beszámoltak a kortársak: Kálvinról, aki már súlyos beteg volt, azt jegyezték fel, hogy a káté felolvasása után egész nap ragyogni látszott az arca az örömtől; Bullinger pedig „a legjobb káté”-nak nevezte, „amit valaha is olvasott”.

1565-ben Kolozsvárt is megjelent a Heidelbergi Káté latinul, de sajnos, unitárius csonkításokkal.

Kegyes Frigyes maga viszont 1566-ban – miután a császár és a birodalmi rendek előtt jól védte a kátét is, a pfalzi reformáció ügyét is – így nyilatkozott: „Ami az én katekizmusomat illeti; ahhoz én ragaszkodom és érte kezeskedem. Ez a széljegyzetekben a Szentírás fundamentumaival oly erősen fel van fegyverezve, hogy megdönthetetlen maradt; és bár egynémely teológusok megpróbálták; mégis alul maradtak, és reménységem szerint Isten segítségével ezután is megdönthetetlen marad”

A két szerző és a káté forrásai

a) Olevianus Gáspár (1536-1587). Az ő katekéta képességeiről Ursinus így vallott: „A tanításra alkalmas és gyakorlott férfiú ő, aki azzal tűnik ki, hogy az együgyű nép és az ifjúság értelmének megfelelő módon tud beszélni.”

Kegyes Frigyes halála után a Szentlélek-templom lelkészét Herbornba hívták lelkésznek, majd 1584-ben az ott meginduló teológiai főiskola (Hohe Schule) első tanára lett. Herbornban halt meg 1587-ben.

b) Ursinus Zakariás (1534-1583) Olevianust követte a dogmatika tanszéken. A fejedelem halála után Neustadt a.d. Hardt-ban telepedett le, ahol 1578-tól 1583-ban bekövetkezett haláláig az ottani kollégiumban tanított és folytatta irodalmi munkásságát.

Ursinus és Olevianus egész sor régi és korabeli kátét tanulmányozott át, és szinte mindegyik hatását ki lehet mutatni. Egyes kátékból (pl. Kis Káté, Emdeni Káté, Genfi Káté) egész szövegrészeket átvettek. A több tucat káté, amelyeket a Heidelbergi Káté elődjeinek lehet tekinteni, keletkezési helyük szerint, öt csoportba sorolható: strassburgi, felnémet (délnémet), zürichi, genfi és keletfríz katekizmusok. Alapos teológiai és dogmatörténeti tanulmányok sorozatára volna szükség, hogy kimutatható legyen: melyik irányból milyen és pontosan melyik hatás vagy gondolat érezhető a Heidelbergi Kátén. Leegyszerűsítve hangzik, de alapjában véve ma is igaz, amit Max Goebel egyháztörténész száz évvel ezelőtt így fogalmazott meg: „A Heidelbergi Káté négy jó tulajdonságot egyesített magában: lutheri bensőségességet, Melanchthoni világosságot, zwingliánus egyszerűséget és kálvini tüzet.”

A protestáns káték felépítése a reformáció idején is, azóta is, mindig hasonló volt: öt szöveg magyarázatát tartalmazták. Ez az öt szöveg (régen úgy nevezték: az öt hitágazat): a Tízparancsolat, a Miatyánk, az Úrvacsora igéje, a Keresztség igéje és a Hiszekegy. Ezeket tetszőleges sorrendbe helyez-ték s az ilyen kátét szintetikus káténak nevezzük. Ilyen a Luther Kis Kátéja, ilyen a Második Helvét Hitvallás. A Heidelbergi Káté az analitikus káték közé tartozik. Ezek a káték a hagyományos anyagot egységesen foglalják össze az általánosan emberi és a sajátosan keresztyéni szempontok figyelembevételével, és rávilágítanak arra, hogy mi a fundamentuma mindennek. Kálvin előtt az analitikus káték sorában az elsőbbség a cseh testvérek és a valdensek kátéit illeti meg (O. Weber) – egyik közös vonása az volt, hogy kiindulásuk antropológiai: Mi vagy te? Ember vagyok. Kálvin is az em-bertől indul el, de ezt a kiindulást úgy fogalmazza meg, hogy a tanító a gyermeket az élet célja felől kérdezi ki. Ez a cél: Istent megismerni, azaz benne igazán hinni, neki engedelmeskedni, őt imádni és neki hálákat adni. „Az egykori humanista Zwingli és Kálvin számára Isten felségének megismerése jelenti elsősorban a választ arra a kérdésre: Quis humanae vitae praecipuus est finis?…Ez pedig (ti. Isten megismerése) egy teljes embert követelő, az ember határozott aktivizmusát feltételező életprogram.” (K.Barth, 1924)

Ez a fő célkitűzés határozza meg a Genfi Káté felépítését, s ebben követte Kálvint a Heidelbergi Káté is: a hit (az apostoli hitvallás) kifejtése megelőzi a törvényt (a dekalógust). A hit Istennek az evangéliumban tett ígéretét közli és azt egyúttal meg is ragadja. Ezért a hit az istenismeret alapja. A törvény Istennek reánk vonatkozó igényét jelenti be, s ezért az istenismeret útján, a hitben újjászületett életbe vezet. Ez az úgynevezett tertius usus legis, vagy usus in renatis.

A Genfi Káté másik nagy értékét, a világos, határozott teológiai megfogalmazást is átvette a Heidel-bergi Káté, bár nem abban a tanszerű, sokszor száraz formában, mint amaz. Ennek a körülménynek okát és magyarázatát mindkét káté születési helyével és címzettjeivel kell magyarázni. Arról van szó, amit a Genfi Káté a mottóul választott igével, 1Pét 3,15-tel fejezett ki: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről”. A Heidelbergi Káté is, de még inkább a Kálvin kátéja olyan harci helyzetben született, amelyben az egyes gyülekezeti tagnak gyakran kellett megküzdenie személyes és teológiai egzisztenciájáért. Aki a Péter levelében említett készséget és felelősséget el akarta sajátítani, annak jól kiállított bibliai-teológiai fegyvertárral kellett rendelkeznie.

Bárhonnan is merítettek a káté szerzői, olyan „kompiláció” (G.A. Benrath) lett, amely mélyebb és gazdagabb tartalmilag is, formailag is, mint bármelyik forrása, olyan „tanítvány”, aki valóban túlnőtt mesterén. Megjelenésekor sok és heves vitát váltott ki, pedig a vitás kérdésekben is mérsékelt álláspontot foglalt el. Olyan sákramentumtant tartalmaz – például –, amely fölött lutheránusok és reformátusok, évtizedes viszálykodások után békejobbot nyújthattak volna egymásnak. Sajnos, a Luther és Zwingli, illetve a Wittenberg és Zürich közötti ellentétek elmélyültebbek voltak, semhogy a Heidelbergi Káté ebben a kérdésben unióhoz vezethetett volna. Megjelenése évtizedében nem tudtak igazán egymásra hallgatni a felek, s így ez is meghallgatás nélkül maradt (H. Hesse, 1936). Az ellentéteknél azonban sokkal mélyebbre nyúlt a közös evangéliumi fundamentum: az a hit, hogy Isten, Krisztusért, ingyen kegyelemből a hit által megigazítja a bűnös embert. „Az a tény, hogy a reformáció történetének második korszakában a Heidelbergi Kátéban ez a tan még egyszer olyan hamisítatlan, azaz eredeti, lényegre törő, találó s ezért hathatós kifejezést nyert, … mindig újból – és joggal – csodálkozásra késztet.” (G.A. Benrath)

„Ez a káté a 16. században arra törekedett, hogy mindegyik evangéliumi egyház hit-javait felszínre hozza. Benne a Luthertől és Kálvintól, a Melanchthontól és Bullingertől fakadó források közös mederre találtak, de egyben határozott irányba is terelődtek.” (G. W. Locher)

A heidelbergi szerzők nem „egyeztetik” a reformátorok teológiáját, hanem egyetlen közös kincsük-nek tekintik a reformátorok tanításának egymást kiegészítő tételeit.

1.2 A Második Helvét Hitvallás

Bullinger Henrik 1561-ben, a nagy pestisjárvány után írta Az igaz hit egyszerű megvallását című magánhitvallását, mintegy a halálos veszedelemben élő ember szellemi végrendeleteként. Nem szánta nyilvánosság elé. Felgyógyulása után betétette a zürichi levéltárba, az utókor számára.

Igenám, de Bullingernek ki kellett vennie testamentumát a városi tanács levéltárából! Amint említettem, a heidelbergi választófejedelem tőle kért olyan hitvallást, amellyel a Heidelbergi Kátét az 1566. májusára kitűzött augsburgi birodalmi gyűlésen megvédelmezze. Tetszett is neki, de azzal a kéréssel küldte vissza, hogy ne csak Bullinger hitvallásaként, hanem minél több svájci kanton egyházával fogadtassa el hitvallásként. Magánhitvallásából alig két hónap leforgása alatt tizenhárom kanton és város gyülekezetének közös hitvallása lett. Ez az irat, az elfogadó egyházak aláírásával és Simler Józsiás előszavával azért jelent meg 1566. márciusában, hogy a pfalzi fejedelem magával vihesse a birodalmi gyűlésre, mint a szó szoros értelmében vett védiratot, apologiát. Ott, az 1566-os augsburgi birodalmi gyűlésen a pfalzi (palatinátusi) vallási helyzet és a Heidelbergi Káté ügye is a rendek elé került. III. Frigyes olyan hitvallási iratot kért Bullingertől, amely mind evangéliumi tartalma, mind tekintélye szerint hivatkozási alapul szolgáljon a pfalzi ügy védelmében. És a Második Helvét Hitvallás erre is alkalmasnak bizonyult. A kiadásra előkészítésnél kerültek bele ugyanis a cáfolatokat, elutasításokat kimondó sok damnamus, execramur, repudiamus kezdetű mondat (minden részben legalább egy). Közülük egyetlen szelíd kifejezés van (a Szentírással nem egyező egyházatyáktól illő tisztelettel elfordulunk – a quibus modeste recedimus). A kemény, határozott elhatárolódásoknak az volt az értelmük, hogy még a pápa egyházának főemberei is lássák: a svájciak és a pfalziak nem eretnekek.

1.3 A két hitvallás elterjedése

Mind a Heidelbergi Káté, mind a Második Helvét Hitvallás Európaszerte gyorsan ismertté vált. Nálunk magyaroknál a Kátét latinul 1565-ben Kolozsváron adták ki, a szintén latin nyelvű Hitvallást pedig 1567-ben a debreceni zsinaton fogadták el a tiszántúli és az erdélyi reformátusok. A Kátét magyar nyelvre először Huszár Dávid pápai lelkipásztor fordította le 1577-ben, míg a Második Helvét Hitvallás magyarra fordítója Szenczi Csene Péter (1616 Oppenheim és Debrecen).

A Káté és a Hitvallás diadalútját nemcsak az iskolai és konfirmációi oktatásban 450 éve betöltött szerepük jellemzi, hanem az a sok nyomtatásban megjelent magyarázat és kátéprédikáció is, amely egész történetüket végigkíséri. Minden korban a legjobb teológusok magyarázták. Igaz, leginkább a Heidelbergi Kátét volt szokás végigprédikálni, de nálunk erdélyi magyaroknál a Második Helvét Hitvallásról is tudunk prédikáció-sorozatot. Ez sajnos a Székelyudvarhelyi Kollégiumi Könyvtár levéltárában van: Málnási László guberniumi lelkész tartott róla 76 prédikációt (1769-1773).

A Heidelbergi Káté jelentőségét emeli ki a következő történet. Az 1618/19-es dordrechti zsinaton a brit szigetekről jött reformátusok is voltak. Miután hazamentek, a küldöttség lelkesen jelentette: „A mi kontinensen élő testvéreinknek olyan értékes kincs van a kezükben, amelynek lapjai többet érnek, mintha színaranyból volnának!”

2. Az istentiszteleti háttér

Ennél a pontnál elsősorban a Heidelbergi Kátéról beszélek. Ezt a hitvallást ugyanis eleve úgy tervezték, hogy szövege az istentiszteleti rendtartás rész legyen. Amiről az 1. kérdés alapján az egész hitvallás beszél, a pfalzi ágendában a keresztség és az úrvacsora között foglal helyet. Mindaz, amit a káté „tanít”, innen, a tanításnak a gyülekezet életében betöltött szerepe felől nyer különös megvilágítást.

A káté és a rendtartás egymással szoros egységben és kölcsönhatásban van. A káté mint tanító könyv az ifjúság bibliai nevelésén túl az egész gyülekezetet Isten igéjének és akaratának megismerésére akarja vezetni. Mint vigasztaló könyv az ige alatt élő gyülekezet imádkozó kegyességének és rendjének vezérfonala akar lenni. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy a káté, mint hitvallási irat, hogyan töltötte be feladatát a pfalzi gyülekezeti rendtartásban és ebből következően, hogyan végezheti ezt a funkciót a mai gyülekezet életében.

Az elkészült rendtartás is ezt a kétirányú folyamatot tükrözi: a hitvallás az egyház rendjének a része, mert az egyház rendje a hitvallás része.

Ez a szavakban meg nem fogalmazott meggyőződés a rendszeres hitvallásban és hitvalló rendjében élő egyházról, amely a káté és a rendtartás egységében tükröződik, abból a kálvinista felismerésből ered, hogy „az egyház nemcsak abban él, amit prédikál, és nemcsak abban, amit tesz, hanem egyszerűen abban, hogy ő maga” (G. W. Locher). Az egyház egyház, s ezt az identitást meg kell őriznie, ha nem akar egyrészt a rajongás, másrészt a megmerevedés áldozatául esni (O. Weber).

Mindkét hitvallásunk meggyőződéssel vallja, hogy a református templomokban a bibliai és egyháztörténeti képeknek nincs helyük, „mert Isten az ő anyaszentegyházát nem a néma (bálvány)képekkel, hanem az ő szent igéje prédikálásával akarja tanítani” (98). A Második Helvét Hitvallás 22. része ehhez hozzáteszi: templomaink legyenek rendben tartva, de egyszerűek, minden cifraság nélkül, és képek nélkül, mert „a templomok igazi ékessége a templomba járók igazlelkűsége, kegyessége és erényei”.