JEGYZETEK

1. Az 1528-ból való Berni Tételek legelseje, mely eredeti szövegében így hangzik: „Die heylig Christenlich Kilch, deren eynig houpt Christus, ist uss dem wort Gotts geborn, im selben bleybt sy, und hört nit die stimm eines frömbden.” E. F. Karl Müller: Die Bekenntnisschriften der reformierten Kirche, 1903, 30. lap.

2. Lásd különösen Cullmann Oszkárnak az első keresztyén hitvallásokról írt tanulmányát, melyben kimutatja, hogy már az újtestámentomi kánon kialakulása előtt, de magából az Újtestámentomból is igazolhatóan, ebben foglalták össze az első keresztyének hitük lényegét s az őskeresztyénségnek ebből a hitvallásából bontakozott ki minden trinitárius hitvallás is. „Tudnunk kell, hogy a keresztyén hit történeti kiindulási pontja és dogmatikai középpontja a Jézus Krisztusban való hit; de azt is tudnunk kell, hogy ez a hit távolról sem zárja ki az Atya-Istenben való hitet, sőt ellenkezőleg: megadja annak keresztyén alapját ugyanúgy, mint a Szentlélekben való hitnek. – Másfelől, amikor az első keresztyének azt vallják, hogy Krisztus az Úr, ezzel pontosan megjelölik azt az időt is, amelyben tetszett Istennek kijelenteni az üdvösség tervét: azt az időt, amely felöleli nemcsak a jelent, hanem a múltat és a jövőt is. Ha Krisztus ma Úr, ez azért van, mert tegnap testet öltött és megfeszíttetett és mert holnap visszajön ítélni élőket és holtakat.” (Les premiéres confessions de foi chrétiennes, 1943, 52 lap. – Németül is megjelent a „Theologische Studien” c. sorozatban.)

3. A II. Helvét Hitvallás írójának: Bullinger Henriknek fontosabb életrajzi adatai a következők: Született 1504. július 18-án Bremgartenben, ahol atyja lelkipásztor és orgonista volt. Itt végezte elemi iskolai tanulmányait, a középiskolát Emmerichben, az egyetemet pedig Kölnben, ahol főként az ókori klasszikusok, az egyházi atyák és a skolasztikusok műveit, majd a Szentírást s Luther és Melanchthon első iratait tanulmányozta. A Szentírás olvasása lelke mélyén már ekkor protestánssá formálta. 1523-tól iskolamester a kappeli kolostorban. Itt anyanyelvén magyarázza a Bibliát és Melanchthon Loci-ját, a reformáció első nagyobb dogmatikai termékét. Hatására Kappel reformációja lényegében végbement. 1528-tól Hausenben, 1529-től pedig szülővárosában lelkipásztor. Állandó kapcsolatban áll Zwinglivel, akinek utódja is lett a zürichi lelkipásztorságban 1531 végétől egészen 1575 szeptember 17-én bekövetkezett haláláig. Ő a megszilárdítója a zürichi reformációnak, a Zwingli halálát követő válságok között. Rendezte és továbbfejlesztette a reformáció szellemében megújult egyházi és iskolai életet. Kitűnő igehirdető és lelkigondozó. Temérdek prédikációja és írásmagyarázata maradt ránk (a prófétákhoz, evangéliumokhoz, apostoli levelekhez és a Jelenések könyvéhez). Óriási méretű levelezést folytatott az akkori protestáns Európának minden nevesebb theológusával és fejedelmeivel. Ökumenikus szemhatárán szüntelenül ott volt a lengyel- és magyarországi s erdélyi reformáció gondja. Élénk kapcsolatban állott a magyarországi reformáció híveivel is. Ennek sok emléke maradt levelezésében. (Böhl Eduard a II. Helvét Hitvallás háromszázados évfordulója alkalmából megjelent hitvallás-kiadásának függelékében – Bécs, 1866 – közölte Fejérthóy Jánosnak két, Huszár Gálnak, Makarios Józsefnek, Thúri Mátyásnak és Mélius Péternek egy-egy Bullingerhez írt levelét. Ezek tartalmát Ráth György: Bullinger Henrik és a magyar reformáció c. cikkében – Irodalomtörténeti Közlemények, 1896, 42–58. és 273–289. lap – részletesen ismerteti. Erdős Károly: Bullinger Henrik és Fejérthóy János levelezése – Debrecen, 1913. – c. dolgozatában Fejérthóynak már négy levelét adja magyar fordításban s történeti méltatással.) Azt is meg kell említenünk, hogy Bullinger Fejérthóy kérésére egy latin nyelvű „levélszerű könyvecskét” is írt „a szorongatott és lesújtott magyarországi egyházaknak s ezek lelkipásztorainak és szolgáinak”, mely Libellus Epistolaris etc. címmel jelent meg 1559-ben, valószínűen Kolozsvárott. (A fennmaradt egyetlen példány tartalmáról elég részletesen beszámol Ráth György az imént említett cikkében.) Bullinger valóban „ökumenikus theologus” volt, sokat fáradozott a reformáció lutheri és svájci irányának összebékéltetésén, majd pedig a zürichi és genfi vonal egyesítésén. Részt vett az I. Helvét Hitvallás szerkesztésében (1536). Kálvinnal a zürichi egyezményben (Consensus Tigurinus, 1549) sikerült megtalálnia a teljes összhangot az úrvacsoratanban. Szeretetteljes egyéniségére és nagy tekintélyére jellemző, hogy Kálvin „legjobb apánknak” nevezte. Kiváló munkása volt a „református ökumenicitás” ügyének. (Lásd a további részleteket Erdős József „Történelmi bevezetésében” a II. Helvét Hitvallás általa készített és 1907-ben Debrecenben kiadott fordításához.) – A legújabb Bullinger-életrajz André Bouvier: Henri Bullinger (1940) c. műve. Élete 1531-ig terjedő szakaszáról pedig Fritz Blanke: Der junge Bullinger (1942).

4. Az elvi fejtegetéseinkben előadottakkal kapcsolatban vö. különösen K. Barth: Die Kirchliche Dogmatik, I. 2, 693–740. és 919–938. lapjait, továbbá „Wünschbarkeit und Möglichkeit eines allgemeinen reformierten Glaubensbekenntnisses” c. dolgozatát (Die Theologie und die Kirche, 1928, 76–105. l.). Lásd még magyar fordításban megjelent „Hiszek” (Debrecen, 1936.) és „Istenismeret és istentisztelet” (Budapest, 1943.) c. művei első fejezeteit. – A történeti vonatkozásokkal kapcsolatban főként W. Hildebrandt – R. Zimmermann: Bedeutung und Geschichte des zweiten Helvetischen Bekenntnisses (Zürich 1938.) c. művét.

5. Amint már Melanchthon klasszikusan megfogalmazta: Verbum Dei condit articulos fidei, praeterea nemo, ne angelus quidem. (A hitcikkek alapját Isten Igéje veti meg, rajta kívül senki, még angyal sem.)

6. Sok egyéb theologiai munkája között Bullinger egy külön kis értekezést is írt „De Testamento seu foedere Dei unico et aeterno” címmel. Méltán tartják az ún. frigy-theologia vagy „foederalis theologia” előfutárának. Tőle vezet az út Musculuson és Ursinuson meg Olevianuson át Cocceiushoz, de bizonyos értelemben a mai kiadású „üdvtörténeti theologiához” is!

7. Lásd különösen a Szentháromságról szóló III. fejezetet, továbbá a XI. fejezet végén és a XVI. fejezet elején található nyomatékos hivatkozást ezekre a szimbólumokra.

8. Figyelemre méltó, hogy Meliusék az Egervölgyi Hitvallásnak (1562.) ezt a címet adták: Confessio Catholica de praecipuis fidei articulis (katholikus hitvallás a hit főcikkeiről), sőt odáig mentek igazhitű katholicitásuk igazolásában, hogy ahol csak tehették, nemcsak az óegyházi és középkori tantekintélyekre, hanem még a tridenti zsinat (!) határozataira is hivatkoztak. Lásd erről Révész Imre: A Debreceni–Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum (1934) c. dolgozatát. – Tudvalevő, hogy a reformáció és az azt követő protestáns orthodoxia idején atyáink távolról sem gondoltak arra, hogy a „katholikus” elnevezést átengedjék a római egyháznak és híveinek. Ez csak a későbbi nagy elfelejtkezések folytán következett be, amikor a „modern protestantizmus” annyira modern lett, úgy „felvilágosult” és elvilágiasodott, hogy sokszor már nem is értette és nem is képviselte igazán a reformáció hitvallását.

9. A II. Helvét Hitvalláson végighúzódik a római katholicizmussal szembeni éles és mélyreható ellentét. Tanulságos ebből a szempontból is külön vizsgálódás tárgyává tenni hitvallásunkat. Minden ponton kiderül, hogy „protestálásával” elsősorban nem tiltakozni akar s korántsem a tagadásból és ellenkezésből él, hanem mindenütt egy nagyobbat és teljesebbet hirdet: Krisztust, az egyedüli Közbenjárót, az Ő kegyelmes és feltétlen uraságát a tanítás és az élet minden vonalán. Erről van szó a reformáció nagy középponti tételeiben: solus Christus, sola Scriptura sacra, sola gratia, sola fide, soli Deo gloria. Mert ezeket látja szentírásellenes módon megcsorbítva és végzetesen eltorzítva, azért kénytelen tiltakozni is. A protestálásnak ez a bizonyságtevő és tiltakozó jellege – hitvallásunknak a római katholicizmussal szembeni nagy pozitív és negatív mondanivalói különös időszerűséggel és nyomatékkal hangzanak a római pápa által az 1950. év végén kihirdetett „Mária-dogmával” kapcsolatban. Ha semmi más, ez az egy – a római katholicizmus alapvető eltévelyedését betetőző „hittétel” – megdöbbentően aláhúzza a protestáló evangéliumi keresztyénség, benne a református hitvallás igazát. (Bár itt azt is meg kell említenünk, hogy a II. Helvét Hitvallás – elég meggondolatlanul – XI. fejezetében átveszi a nem biblikus középkori kifejezést és „mindenkor szűz” Máriáról beszél. Ezen a ponton a Szentírás alapján korrekcióra szorul.)

10. Ez is tanulságosan megfigyelhető a II. Helvét Hitvalláson. Bár a krisztológiában és az úrvacsoratanban határozottan kifejti a lutheránusok felfogásától eltérő meggyőződését, őket meg sem nevezi.

11. Ez azt jelentette, hogy „corporaliter, realiter et substantialiter”, tehát „testileg, valóságosan és lényegileg” veszik – még pedig nemcsak a hivők, hanem a hitetlenek is – a Krisztus testét és vérét. (Vö. ezzel szemben a református egyház tanítását a II. Helvét Hitvallás XXI. részében.)

12. Az újabb kutatások eredményei folytán, a II. Helvét Hitvallás megírásának pontos ideje bizonytalanná vált. A korábbi felfogás szerint Bullinger 1562-ben írta. Azonban Diáriumába már 1561-ben ezt jegyezte be: „Rövid magyarázatot írok az igaz hitről.” (Ich schreibe eine kurze Erläuterung des rechten Glaubens.) 1566-ban mégis azt mondja, ugyancsak a Diáriumban: „Azt a hitvallást az 1564-ik évben írtam, amikor a pestis dühöngött.” (Vö. Hildebrandt–Zimmermann i. m. 36–37. l.). Ezek az adatok akként egyeztethetők össze, hogy Bullinger 1561-ben megkezdte, 1562-ben befejezte, 1564-ben pedig átdolgozta hitvallását.

13. Lásd ezeket E. F. K. Müller fentebb idézett hitvallásgyűjteményében.

14. Ed. Böhl: Die Zweite Helvetische Confession. (Eine Antrittsrede, Wien, 1864.) 17. lap.

15. Hildebrandt–Zimmermann i. m. 41. lap.

16. La confession helvétique postérieure. (Traduction française de 1566.) Introduction et notes par Jacques Courvoisier (Cahiers théologiques de l’actualité protestante) 1944. 16. l.

17. Die Theologie und die Kirche, 82–83. l.

18. Német fordításban olvasható ez a szakasz Hildebrandt–Zimmermann i. m. 15–16. lapján. Lásd magyarul a XXI. fejezethez fűzött jegyzetben.

19. Lásd erről részletesebben Niesel: Kálvin theológiája, Debrecen 1943, 31–43. és 87–88. lapját. Továbbá a 22. jegyzetben említett Niesel féle református hitvallásgyűjteményben (a 325–337. lapokon) a düsseldorfi tételeket és a barmeni nyilatkozatokat.

20. Más református hitvallások – így például a belga és a skót hitvallás – ebben a tekintetben gazdagabb és tagoltabb bibliai ismeretet nyújtanak, nem is szólva Kálvinról, aki nemcsak Institutiójában, hanem a spiritualista rajongók elleni vitairatában a Szentlélekről szóló tan alapos kifejtését adja. De a végső dolgokról szóló tan területén a bibliai és theológiai kutatás nagy jelentőségű eredményei ma már nagyon odakívánkoznak a hitvallás szomszédságába. Azonban ne mulasszuk el annak megemlítését sem, hogy a reformátorok közt éppen Bullinger volt az, aki 101 prédikációban végigmagyarázta a Jelenések könyvét. Milyen kár, hogy nem szerkesztett külön fejezetet hitvallásában is az eschatologiának!

21. Vö. ehhez a szakashoz Török István: A tanbeli reform kérdése c. dolgozatát. (Theologiai Szemle, 1947. nyári körlevél, 27–35. l.)

22. Herrenbrück Walter, aki az 1938-i Nisel-féle református hitvallásgyűjteményében a II. Helvét Hitvallás eredeti szövegének legújabb kritikai kiadását gondozta, előszavában ezt írja: „A Confessio theologiai tartalmát tudomásom szerint még nem tették beható vizsgálat tárgyává; nem mentek tovább sommás áttekintéseknél. Azért itt olyan feladatok várnak a jövőre, amelyeknek munkábavétele annyival is inkább szükséges és gyümölcsöző, mert ebben a hitvallási iratban a református theologiának valóban klasszikus összefoglalása szállt reánk örökségül.” (Niesel: Die Bekenntnisschriften und Kirchenordnungen der nach Gottes Wort reformierten Kirche, 1938, 220. lap.) – Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy dogmatörténeti és theologiatörténeti vizsgálódásra is szükség van ezen a téren, mert pontról pontra meg kellene állapítani: hogyan találta meg Bullinger a zwingliánus és a kálvini gondolatok szintézisét. (Ezt a történeti kutatást ma már Zwingli és Kálvin műveinek jó szövegkritikai kiadásai és a theologiájukat feldolgozó számos tanulmány könnyíti meg.) Erre következhetnék azután a II. Helvét Hitvallás theologiájának kidolgozása. ehhez is bizonyára jó előmunkálatokat nyújt majd Niesel éppen most megjelenő Szimbolikája, továbbá W. Kreck jó néhány évvel ezelőtt meghirdetett, de még kiadatlan műve: A református hitvallások theologiája, amely Edm. Schlink kitűnő könyvének (Die Theologie der lutherischen Bekenntnisschriften) lesz méltó református párja. – Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a theologiai magyarázatokat nyújtó irodalmat sem, amelyet a XVII. századbeli református (túlnyomóan zürichi) orthodoxia termelt, kivált az I–XI., XVI., XIX–XXI. fejezetekről. Íróik: Beumlerus, Huldricus, Thomann, Gernlerus, Wettstein és a magyar Veresegyházi Tamás, aki a predestinációról szóló fejezettel foglalkozott „Disputationes in Cap. X. Conf. Helv. partes II, Tiguri 1673.” című értekezésében. A közelebbi adatokat lásd W. Hildebrandt–R. Zimmermann i. m. 54. lapján. – Későbbi időből: L. Thomas: La confession helvétique (Etudes historico-dogmatiques), Geneve 1853. (Inkább átcsoportosított fordítás és megjegyzések, semmint beható tartalmi feldolgozás.)

23. Vö. E. F. Karl Müller i. m. 2, 13–18.

24. Uo. XXI, 30–35. és Barth i. m. 80. lap.

25. Így magyarországi református egyházunk mindjárt I. törvénycikke elején úgy hivatkozik a II. Helvét Hitvallásra és a Heidelbergi Kátéra, mint „elfogadott hitvallásaira”. A lelkipásztorok és segédlelkészek esküjében is ott van ez a súlyos mondat: „A teljes Szentírást szorgalmasan tanulmányozom, szimbolikus könyveinket, úgy mint a Második Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét tiszteletben tartom, Isten Igéjét… anyaszentegyházunk hitelvei szerint tisztán és igazán hirdetem.” – Azt is elmondhatjuk, hogy nem sok református egyház van a föld kerekségén, amelyik ebből a szempontból hívebb lett volna a mienknél a II. Helvét Hitvalláshoz. Formális egyházjogi értelemben még a legmodernistább protestántizmus idején sem helyezték hatályon kívül. Vajha lelkiképen is ilyen hívek lettünk volna és lennénk hozzá! – Még azt is tegyük hozzá, hogy ez a hitvallás hazánkban eddig nem kevesebb, mint 18 kiadást ért, bizonyára a legtöbbet valamennyi nemzet között. Pedig megjelent a latin eredetijén kívül németül, franciául, lengyelül, angolul, hollandul, románul, olaszul, sőt törökül és arabul is. Ma is hivatalos hitvallási iratuknak éppen Európának ezen a tájain élő reformátusok tartják, úm. az ausztriai, csehszlovákiai, lengyelországi, magyarországi, romániai és jugoszláviai református egyházak, melyek közül számbelileg a hazai és a romániai a legnagyobb.

26. De az nagyon helyes, ha például gyülekezeti estéken folyamatos tanítási vezérfonalul vesszük időnként a II. Helvét Hitvallást is, nemcsak a Heidelbergi Kátét, amely az ún. kátémagyarázatok százados gyakorlata és a konfirmációi oktatás révén sokkal ismertebb a gyülekezet tagjai előtt. Egy lelkipásztornak sem volna szabad megfosztania önmagát és a gyülekezetet attól az örömtől és lelki haszontól, amit a II. Helvét Hitvallásnak ilyen közös, gyülekezeti tolmácsolása és megbeszélése jelent. – A lelkészköri munkának is egyik legtermékenyebb formája lehetne: pontról pontra közösen megvizsgálni és megvitatni, milyen döntő szempontokat ad mai igehirdetésünk számára ez a hitvallás; hogyan elevenedik meg a teljes Szentírással való szembesítés révén és tágítja hitismeretünk szemhatárait, élesíti látásunkat a tévhit és a tévtan mai formáinak felismerésére; milyen pontokon hanyatlottunk el tőle különösen; hogyan kell kiegészíteni, bővebben kifejteni, vonalait kihúzni máig, a hit és élet mai kérdéseiig stb.

Nagy Barna