MONOSTORI ÉVA UTÓSZÓ

„Visszaszorítanak, hátrább, egyre hátrább, És amit hagynak, egyre kevesebb.

Hát vesd meg lábad, ott, ahol megállhatsz,

S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,

Szikrát a tûzbõl, cseppet a folyóból,

A töredéket eltört mondatokból,

Minden megmaradt árva keveset:

Ahogy lehet…

Védd azt a talpalatnyi telkedet,

Cserépkancsódat és tûzhelyedet,

Utolsó darab száraz kenyered!

De azt aztán foggal, tíz körömmel,

Démoni dühvel és õrült örömmel –

Ahogy lehet…

Ahogy lehet…”

Reményik Sándor gondolatai jutottak elõször eszembe akkor, amikor felkértek az utószó megírására.

Végiggondoltam azt az idõt, amelyet az anyaggyûjtéssel töltöttem, emlékeimben visszatértek a családok, a beszélgetõtársak. Mindaz az érzelemvilág, amely a munkafolyamatot végigkísérte.

Ha visszagondolok iskolai éveimre, bizony, hiányos, némely helyen szakadékos tudás az enyém. Az 1948-as felvidéki kitelepítésekrõl talán érintõlegesen, a korábbi évek csehországi deportálásairól még annyit sem halottam. S ha erre a nemes munkára nem kérnek fel, talán a mai napig is csak sejtéseim maradnak errõl az idõszakról.

A könyv gondolatának megszületésekor még nem tudtam, hogy mit indítunk el. Nem éreztem át, hogy ez a munka szép lassan beleivódik a mindennapjaimba, s szinte életformává válik. Azt mondják, hogy az erdélyi emberek magyarsága példamutató. Aki igazi magyar viseleteket, hagyományokat és szülõföldszeretetet akar megismerni, annak feltétlen el kell látogatnia Erdélybe. Talán nem is kell olyan messzire utaznunk, hiszen itt, a szomszédos Felvidéken is hasonló a helyzet. Több, személyes beszélgetést készítettem, számos családot, személyiséget ismerhettem meg, mindegyikükben közös volt a szülõföld szeretete, az õsi föld megbecsülése és hagyományaik mai napig tartó ápolása.

Egy kicsit mindig irigykedem az õsi gyökerekkel bíró, hagyományokkal rendelkezõ családokra. Ha visszatekintek saját családomra, sajnos mindezt én nem tudom elmondani. Dédszüleim osztrák, cseh és lengyel õseik mellett mindössze egyetlen szálon kötõdtek csupán a magyar földhöz. Családunk vegyes volta miatt hagyományaink is szerteágazóak. Nem tudom elmondani, hogy szépszüleimig visszamenõleg miénk volt egy föld, hogy a nagyszüleink által felépített házat kellett odahagyni, s kedves halottaim sem egy helyhez fûznek. Ennek ellenére mélyen átéreztem minden alkalommal az elmondott, s megélt fájdalmakat, melyet beszélõtársaim újra átéreztek. Minden család, minden személy története egyedi és a maga nemében különleges. A kitelepítéseket, deportálásokat mindenki saját maga élte át, a saját sorsát érezte a legtragikusabbnak, ami természetesen érthetõ is. Ám minden visszaemlékezésben közös, hogy a mai napig nehéz és fájó gondolatokat indít el.

Nem gondoltam arra, hogy a könyv végén egy összefoglalást kell írjak mindarról, amit elõttem már bizonyára végigolvastak. A történetek mindegyike magáért beszél, s a maga módján mind szomorú és fájdalmas.

Nehéz napok, évek s évtizedek állnak e történések mögött, melyet meg kell tanulnunk becsülnünk.

Ebben az évben Hetény községbõl elszármazott, illetve otthon maradt családtagokat kerestem meg személyesen. Megismerkedtem egy település mindennapjaival, lakóival, szokásaikkal. Mindegy az, hogy 212 a világ melyik táján élnek, szinte minden családban hetényi konyhabútor, toledó, vagy kapu köszönt rám.

Régi ételeket kóstoltam, hagyományokkal ismerkedtem. Lenyûgözött, hogy beszélgetõtársaim minden mozdulatában a szülõföld, Hetény köszönt vissza. Nagy sajnálatomra nem tudom, hogy szüleim unokatestvérei hol vannak, kik õk, mit csinálnak, s azt sem, hogy vajon ismernek-e engem. A felvidéken még a nagyszülõk unokatestvéreit is közelrõl ismerik. Nem sorvadtak el a családi kapcsolatok. A mindennapos munka mellett a ma oly sokat emlegetett rohanó világban is fontosnak, meghatározónak tartják családi kapcsolataikat. Rendszeresen hazajárnak rokonaikhoz, barátaikhoz, el nem feledett halottaikhoz. Úgy érzem mindez példaként állhat elõttem s a mai magyar társadalom elõtt is. Javaslom minden kedves olvasónak, hogy személyes tapasztalatokat is szerezzen, bátran keresse fel rokonai s ismerõsei körében azokat, akik átélték ezeket a nehéz éveket. Beszélgessünk, találkozzunk többet. Ismertessük meg gyermekeinkkel a tényeket, adjuk kezükbe ezeket a könyveket és becsüljük meg jobban ezeket az embereket.

Megérdemlik. Talán, egyszer eszébe jut a „nagyvilágnak” is fejet hajtani e hõsök elõtt. Talán nem lesz túl késõn. 213