KECSKÉS LÁSZLÓNÉ BAZSÁNT MARGIT NEHÉZ ÉVEK. VISSZAEMLÉKEZÉS FÉRJEMRE, KECSKÉS LÁSZLÓRA

Emlékezéseimet Nyírõ Krisztina tanárnõnek a Limes folyóiratban Számûzetésben. Visszaemlékezések a „hontalanság éveire”címmel megjelent tanulmányából vett részlettel szeretném bevezetni: „A második világháború után több ezer csehszlovákiai magyar került ártatlanul a vádlottak padjára.

Erre a sorsra jutott Kecskés László is, akit az SZNT 1945/33-as számú rendeletének 3. paragrafusa alapján nyilvánítottak háborús bûnössé. Egy évi szabadságvesztésre és ingatlanvagyona elkobzására ítélték. A börtönbüntetés letöltése után, 1946 októberében települt át Magyarországra. Elbeszélése és a megõrzött dokumentumok alapján pontos képet kapunk életének errõl a szakaszáról.

Kecskés László 1913. szeptember 7-én született Komáromnak abban a városrészében, amely ma Szlovákiához tartozik. 1935-ig városi tisztviselõként dolgozott, majd 1935–1938 között katonai szolgálatot teljesített a csehszlovák hadseregben. A második világháború kitörésekor azonban már a magyar hadseregben találta magát. A háború végét Èaslavban (Csehország) élte meg alakulatával. Itt kapcsolatot teremtettek a cseh földalatti szervezet tagjaival. A kapcsolatnak egy megállapodás lett az eredménye: Átadják fegyvereiket, cserébe a cseh földalatti szervezet tagjai ígéretet tettek, ha vége lesz a háborúnak, kiállnak mellettük.

A német csapatok visszavonulása után lehetõséget kaptak arra, hogy belépjenek a megalakuló új csehszlovák hadseregbe. Kecskés László is belépett, alhadnagyi rendfokozatát elismerték. Élelmiszerjegyeket, lakásutalványt kapott. Az átlépés utáni negyedik napon azonban jött a parancsnokuk, és bocsánatkérõen mondta: „Önök nem lehetnek a csehszlovák hadsereg tagjai, mert magyarok.” „Ekkor tapasztaltam elõször a magyar voltom miatti hátrányos megkülönböztetést” – mondta Kecskés László.

Amint helyreállt a közlekedés a cseh és a szlovák országrészek között, hazatértek. Erre 1945. június 30-án került sor. A hazatérés pillanatára így emlékszik vissza Kecskés László: „Vereknyénél ki kellett szállnunk a vonatból, mert a vereknyei híd fel volt robbantva. Szükséghídon keltünk át a Kis-Dunán. A hídon szembejött velem az édesapám. Boldogan öleltük egymást. De az öröm percei után az elsõ szava ez volt: ‘Fiam! Menj vissza! Komáromban mindenkit lecsuknak.’ A lelkiismeretem tiszta – mondtam édesapámnak – , s bármi lesz is, hazatérek.”

Hazatérése után néhány nappal egy jóakarója – Berzener Artúr – feljelentette. A komáromi börtönbe került, majd kitették az internálótáborba. Az internálótáborból különbözõ munkákra vitték õket: szenet hordani, sót törni, a pontonból vizet merni (megtelt vízzel). Orosz katonák kísérték õket mindenhova géppisztollyal. Az egyik legemlékezetesebb munka a hajópucolás volt: „A kikötõben volt egy elsüllyedt hajó, tele vágottborsóval. A hajót kiemelték, a borsót pedig nekünk kellett eltakarítanunk. Rekkenõ hõség volt. A borsó már erjedésnek indult. Förtelmes büdös volt. De le kellett mennünk, kilapátoltuk a fedélzetre, onnan pedig a Dunába. Három hétig nem lehetett a közelünkbe jönni, olyan büdösek voltunk.”

Az internálótáborból Pozsonyba vitték az orosz NKVD-hez, két hónapot töltött ott. Naponta nyolc órát hallgatták ki: délután és éjjel négy-négy órát. Innen átkerült egy másik pozsonyi börtönbe, ahol fél évet töltött. Majd 1946. március 15-én visszavitték a komáromi börtönbe. Hívatta az ügyész, és megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is van õ lecsukva. Ezt Kecskés László sem tudta megmondani, de panaszt tett, hogy már régóta itt van, és még ki sem hallgatták. Az ügyész kihallgatta, és megtette a vádiratot: „Vádat emelek Kecskés László, a magyar fasiszta megszálló hadsereg tartalékos hadnagya ellen, aki 1940–1945 között buzgón teljesített hírszerzõ szolgálatot a magyar fasiszta megszállók részére.”

Az ítéletet 1946. július 17-én hirdették ki. A Komárnói Járási Népbíróság a vádlottat bûnösnek nyilvánította a SZNT 1945/33. számú rendeletének 3. paragrafusa alapján. A bûn ez volt: „Mint a magyar hadsereg tartalékos tisztje a komáromi katonai parancsnokság hírszerzési osztályán 1940–1945 között hírszerzési tevékenységet folytatott, ezenkívül tolmácsolt is. Segítséget nyújtott a fasiszta megszállók és az itthoni árulók tevékenységéhez azzal a szándékkal, hogy segítsen a német vezetésnek, és ártson a Szovjetunió és szövetségesei katonai törekvéseinek. Ezzel a tettével a SZNT 1945/33. számú rendeletének értelmében kollaboránssá vált.” 204

A bíróság a vádlottat egy évi szabadságvesztésre ítélte, öt évre meg eltiltották polgári jogaitól.

Mellékbüntetésként pedig összes ingó és ingatlan vagyona elkobzására ítélték. A büntetésbe beszámított a vizsgálati fogságban letöltött idõ (1945. július 5–1946. július 17-ig). Enyhítõ körülménynek számított az, hogy Èaslavban fegyvert és lõszert juttatott a cseh felkelõknek, továbbá az, hogy gondoskodnia kellett családja eltartásáról. Az elbocsátó levél ezt tartalmazta: „A Járási Népi Bíróság 1946. augusztus 2-i rendelete alapján a mai napon 12 órakor szabadon bocsátja.”

A szabadulás után a városházára nem mehetett vissza dolgozni. Néhány hónapig segédmunkát végzett.

Közben üzenetet kapott Dél-Komáromból, hogy az ottani városházán mindig van hely számára. Elhatározta, hogy átköltözik Magyarországra. Ehhez az is hozzájárult, hogy idõközben megkapta az úgynevezett „fehérlapot”, amelybõl megtudta, hogy a kitelepítésre kijelöltek névjegyzékében szerepel.

Felesége szülei Dél-Komáromban éltek, ezért is tûnt a legjobb megoldásnak az, hogy átköltöznek Magyarországra, és nem várják meg a szervezett áttelepítést. (...)

A továbbiakról így számol be Kecskés László: „A kérvényt barátom vitte véleményezésre a csendõrségre. A csendõrség hozzájárult feleségem és két lányom kitelepüléséhez, de csak 50 kilogrammos csomaggal.

Arra hivatkoztak, hogy én vagyonelkobzásra lettem ítélve. A barátom elhozta az engedélyt, és irattárba süllyesztette. A kollégájának pedig csak annyit mondott, hogy a csendõrség hozzájárult a kitelepítéshez.” Így sikerült feleségének minden ingóságot átvinni a határon.

A vagyontárgyakról már az utazás elõtt pontos leltárt kellett készíteni. 1946. október 10-én az illetékes hivatal igazolta, hogy a felsorolt vagyontárgyak valóban nevezett (Bazsánt Margit) tulajdonát képezik, nem származnak zsidó vagy más idegen eredetû tulajdonból. A határátlépésre 1946. október 19- én került sor. Kecskés László néhány nappal késõbb követte családját. „Mindenképpen az volt a tervem, hogy átjövök Magyarországra. Ha megkapom az alkalmi útilapot, azzal jövök át, és nem megyek vissza.

Ha nem sikerül, jelentkezem. Akkor készült ugyanis a vasúti híd, éppen festették. Gondoltam, fogom a vödröt meg az ecsetet, és szépen átsétálok a hídon. Ha ez nem sikerül, akkor átúszom a Dunát.”

Erre azonban nem került sor, mert megkapta az alkalmi útlevelet. 1946. október 24-én kelt át a határon. Azonnal jelentkezett a Magyar Államrendõrség komáromi határrendészeti kapitányságán. Itt egy igazolást állítottak ki részére: „Igazolom Kecskés László magyar állampolgár, aki a nála lévõ iratok szerint Komáromban, 1913. szeptember 7-én született, városi tisztviselõ volt, Komárno, Gutenberg u. 13., a csehszlovák rendõri hatóságok volt lakóhelyérõl kiutasították, és f. hó 24-én a határ átlépésére kényszerítették. Nevezett Komáromban apósánál, Igmándi út 33. szám alatt fog letelepedni, és a városi rendõrkapitányságon személyesen jelentkezni köteles. Vele együtt van: Feleség, Bazsánt Margit 1920. , gyermekei: Ágnes 1942., Júlia 1945.”

Az élet az „új hazában” nehezen indult. Anyósa testvérénél ürítettek ki nekik egy szobát, oda költöztek be. Bútoraik nagy része raktárba került. Munkát nem tudott azonnal vállalni, mert ehhez három igazolóbizottság engedélye kellett (városi, megyei, belügyminisztériumi). Apósához, aki hentes és mészáros volt, szegõdött inasnak. 35 éves volt, amikor megszerezte a mesterlevelet. Ezután kapta meg a bizottságok igazolását, hogy a városházán munkát vállalhat. A szerény fizetésbõl négytagú családról kellett gondoskodnia.

1947 végén értesítést kaptak a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság statisztikai ügycsoportjától: „Értesítem, hogy az 1946. évi XV. tc-be iktatott magyar–csehszlovák lakosságcserérõl szóló Egyezmény V. cikke alapján Csehszlovákiából Komárom község névjegyzékének 107–110. tételszáma alatt Magyarországra való áttelepítésre kijelöltek között szerepel, és így magyar–csehszlovák Vegyesbizottság által f. év október 22-én hozott 47. sz. Véghatározat értelmében a rendes áttelepülõk számába beszámítható. A 47. számú Véghatározat biztosítja beszámítottak részére mindazokat a jogokat és kedvezményeket, amelyek az Egyezménybõl kifolyólag az intézményes áttelepülõket megilletik…, visszahagyott ingóságaiért ideiglenesen visszatérhet, a hátrahagyott ingatlanvagyonának összeírására sor kerül, és teljes vagyoni kártalanításban részesül.”

Az értesítéshez egy kérdõívet csatoltak, ezen kellett feltüntetni a hátrahagyott javakat. Ezek: Észak-Komáromban Gutenberg u. 13. alatt lakóház és kert (2 szoba, 1 konyha, 1 elõszoba, 1 éléskamra), betét a Szlovák Bank komáromi fiókjánál. Értéke 1750 korona. A kérdõívet kitöltötték, és visszaküldték. Minimális kártalanításban részesültek, azonban a börtönben töltött 13 hónapért, a megaláztatásért, létbizonytalanságért sem kárpótolhatja senki és semmi.”* * Nyírõ Krisztina: Számûzetésben. Visszaemlékezések a „hontalanság éveire”. Limes 1995. 1–2, 18–20. 205

Kecskés Lászlót egy észak-komáromi bálon ismertem meg, közvetlenül a Felvidék visszacsatolása után, 1938-ban. Leírhatatlan boldogság volt az anyaországi magyarok és a felvidéki magyarok találkozása!

A Dunát átívelõ híd olyan volt az emberáradattól, mint egy hullámzó folyam. A déliek mentek északra, az északiak délre. Ez így telt hónapokon keresztül. Rendezvények sorozata követte egymást. A Korzókávéházban a Református Nõegyesület ötórai teadélutánjai, az Ipartestületi Székházban mûkedvelõ gárda színdarabjai, túloldalt a bálok, mivel a visszacsatolást farsang követte.

A Nádor utcai korzó szinte kötelezõ volt. Errõl egy fiatal sem akart lemaradni. Ez itt ismerkedési lehetõség is volt, a barátok bemutatták a barátnõket, és fordítva. Pár hét múlva a Nádor utcán sétálók már ismerték egymást. A báli megismerkedésünket Lacival ilyen séták követték, és rövidesen át a hídon, hazáig kísért. Mi Dél-Komáromban, az Igmándi úton laktunk. Ma a Duna Áruház van a házunk helyén. Barátságunk egyre szorosabb lett, tavasztól már rendszeresen átjárt hozzánk. Együtt teniszeztünk, kirándultunk, majd a Vágon eveztünk, bicikliztünk, moziba jártunk. 1939 nyara volt ez a szép és gondtalan élet. Sajnos,

nem tartott sokáig. A felhõk hamarosan megjelentek. Lacit behívták a katonasághoz Székesfehérvárra átképzésre. Elkezdõdött a katonaélet.

1940. május 12-ére kitûztük az eljegyzésünket. Már minden elõkészület megtörtént (sütés, fõzés), amikor Laci megjelent, kezében SAS-behívóval. Ez annyit jelentett, hogy a legközelebbi vonattal be kell vonulnia Székesfehérvárra. Így aztán a lakoma elmaradt. A szomszédunkban lakott az ékszerész, akinél megrendeltük a jegygyûrûket. Átmentünk érte. A dátum már bele volt vésve. Felhúztuk, és addig voltunk jegyesek, míg Lacit karonfogva kikísértem az állomásra. Így indult a közös életünk.

Kárpátaljára irányították, és az elsõ rohamcsapatba osztották. Erdély elfoglalására készülõdtek. Hála Istennek, katonai beavatkozásra nem került sor. Tárgyalóasztalnál kompromisszumot kötöttek. Laci szabadságra hazajött, s szüleivel átsétáltak hozzánk látogatóba. Egy kellemes délutánt töltöttünk együtt.

Tervezgettük a jövõnket. Mikor elmentek, fölkísértük õket a hídra. Ott anyósom megállt, és azt mondta: „Gyerekek, mire vártok!? Mi már beszereztük a diszpenzációt, csak meg kell esküdnötök. Ha Laci, Isten ments! nem jön vissza a háborúból, Margit nyugdíjat kap.” Igazat adtunk, és eldöntöttük, hogy megesküszünk.

Visszafelé felzörgettük a varrónõmet (mert már este volt), és megrendeltük a menyasszonyi ruhát. Õ vette meg az anyagot is, és egy éjszaka alatt megvarrta. Vasárnap délután esküdtünk. A délelõtti istentiszteleten kihirdetett minket a Sári Imre tiszteletes úr, és délutánra teli volt a templom a komáromiakkal. Míg a szertartás folyt, kint esett egy kis zápor, de mire a templomlépcsõig jutottunk, verõfényes, szivárványos napsütésnél fogadott bennünket a fényképész. (...)

A háború végét nagy ujjongás, egész napos harangzúgás jelezte. Mi is boldogok voltunk, hogy három hónap után végre jöhetünk haza. (...) Itthon mindenünk megmaradt. Örültünk az otthonunknak, könyveinknek, Laci eljárt a munkahelyére, a városházára. A negyedik napon aztán minden megváltozott. Az utcáról bekísérte egy cseh tiszt a csendõrségre, onnét a fogházba. Az utcánkban lakott egy fegyõr, tõle tudtam meg, hova lett Laci. Vele küldte haza a személyes tárgyait: karórát, gyûrût, noteszt, pénztárcát.

Egyedül volt egy zárkában. Egy hét után kihelyezték az internálótáborba. Ez a werkekben volt. Innen jártak el naponta dolgozni. Tõlünk ez messze esett, de kijártam reggelente, hogy megtudjam, hol fognak dolgozni, mert délben vittem az ebédet. Augusztus végén, rekkenõ hõségben a villanytelepen szenet lapátoltak (a Vág és a Duna összefolyásánál). Ide hordtam az ebédet napokon keresztül. Visszeres lábaim combig befáslizva, haskötõben, mert már erõs voltam terhességemben. Ezután a kishídhoz jártak. A Dunán egy hajóból az erjedt vágottborsót hányták ki. Rettenetes büdös volt. Ezt követõen a dunai pontonhídból merték ki a vizet, mert megtelt.

Ekkor vitték el Lacit az oroszok. Egy teherautó állt meg a házunk elõtt éjszaka, bejött két orosz katona, és utasították Lacit, hogy szedje össze az iratait. Fogalmam nem volt, hogy mire kell ez most, egyáltalán, mi történik?! Akkorra már apósom is ott volt a szomszédból, és kérdezte oroszul: „Hova viszitek a fiamat?” Õ beszélte a nyelvüket, mert az elsõ világháborúban négy évig raboskodott orosz hadifogságban, és még nem felejtette el. Az egyik tiszt megveregette a vállát, és mondta: „Ne búsulj, papa, nemsokára visszajön!” Egy szál nyári ingben, minden nélkül fellépett a teherkocsira, és elporoztak. Mi gondoltuk, talán kihallgatásra viszik. Az utca végén eltûntek, és azt se tudtuk, merre tovább.

Teltek a napok, hetek. Semmit nem lehetett megtudni. Egyre jobban aggódtunk. Aztán apósommal elhatároztuk, hogy elutazunk Pozsonyba, és megkeressük. Gyanítottuk, hogy oda vitték. A városban lakott egy rokonunk, Bednárik Bözsi, akinek a férje szlovák volt. Az õ segítségével egy-két címhez 206 hozzájutottunk, hogy hol kellene keresni. A legszebb villanegyedben bolyongtunk, és mindenhova becsöngettünk, ahol oroszok voltak. Minden ilyen helyrõl továbbküldtek minket Pozsony másik végébe, a legtávolabbi részekbe. A bolondját járatták velünk! Hullafáradtan, eredménytelenül tértünk vissza vendéglátóinkhoz.

Õk azt javasolták, most pihenjük ki magunkat, és reggel menjünk egyenesen az orosz táblabíróhoz. Õ a legmagasabb fórum, talán fog segíteni.

Másnap tényleg sikerült bejutni hozzá. Óriási teremben, nagy íróasztalnál ült. Be voltunk jelentve, láthatóan várt már minket. Apósom orosz nyelven kezdte elõadni jövetelünk célját, de úgy belezavarodott, hogy a bíró intett a katonájának, küldje be a tolmácsot. Soká került elõ, s én láttam a bírón, hogy kezd türelmetlen lenni. Gyorsan megkérdeztem, beszél-e németül. Fellélegezve válaszolta, hogy igen. Így én adtam elõ német nyelven, hogy milyen okból vagyunk itt. El is küldte a tolmácsot. Nem sokat kérdezett, hiszen elég volt, ha végignézett rajtam. Már az állapotom utolsó heteiben voltam. (Félõ is volt, hogy elinduljak ide.) Nagyon megértõen, szinte részvéttel beszélt hozzám. Biztosra ígérte, hogy két héten bévül hallani fogok Laciról.

Azonnal intézkedhetett, mert valóban, rá két hétre végre jött Lacitól életjel. A pozsonyi börtönbõl küldött egy levelezõlapot. Itt már tisztálkodhatott, emberi körülményekhez jutott.

A pozsonyi börtönben mi már, hála Istennek, kulturált körülmények között láttuk. Rendszeresen küldhettünk csomagot, így fokozatosan javult a kondíciója is. (…) Hat hónapot töltött a pozsonyi börtönben, majd 1946. március 15-én visszavitték a komáromiba. De itt sem kérdezte meg senki, hogy miért is van lecsukva (akár Pozsonyban). A hónapok teltek. A második látogatásnál bevittem megmutatni Julikámat, a kislányunkat. Már karonülõnél is nagyobb volt. Lacin láttam, hogy elérzékenyül. Alig tudta kimondani: „Gyönyörû! És már milyen nagy!”

Másnap panaszt tett az ügyésznél, hogy még ki sem hallgatták. Végre megtörtént. Vádat emelt Kecskés László tartalékos hadnagy ellen, aki 1940–1945 között hírszerzõ szolgálatot teljesített. A bíróság egy évi szabadságvesztésre és ingó-ingatlan vagyona elkobzására ítélte, a polgári jogaitól öt évre eltiltotta.

A történet vége mégis a szabadonbocsátás, mert betudták a fogházban eltöltött több mint egy évet, és azt a cselekedetét, hogy a cseh földalatti mozgalomnak fegyvert juttatott. A Népi Bíróság 1946. augusztus 2- i rendelete alapján szabadon bocsátotta.

Végre, négyszáz nap után együtt lehetett ismét kis családunk! Laci egyelõre kõmûvesek mellett dolgozott. Idõközben megkaptuk a kitelepítési úgynevezett „fehérlapot”. Legjobb megoldásnak az tûnt, ha én kérem a két lányunkkal a kitelepedési engedélyt, így mindenünket áthozhatjuk, viszont, ha Laci nevén van, 50 kilós csomagot lehetett volna csak fejenként, büntetésbõl. Férjem egyik barátja a csendõrségen dolgozott, õ segítette megoldani ezt a nehéz és veszélyes manõvert. Sikerült!

Nagy izgalommal fogtunk a csomagoláshoz. Mindenrõl pontos leltárt kellet készíteni s igazoltatni. két-három nap állt rendelkezésünkre. Gyorsan kellett cselekedni, mert a helyünkbe jövõ szlovák finánccsalád már ott állt. Mi pakoltunk ki, õk be. Meg se várták, míg kihurcolkodunk. Szegény Buda néni (az õ házában laktunk), sírdogálva nézte, mi folyik végbe. Nem sokáig hagyták õt sem a helyén. Pár nap múlva a nyitrai öregek otthonába vitték. Ott aztán egy hónap múlva meg is halt.

Mi már eleve úgy pakoltunk fel a teherautókra, hogy tudtuk, mit viszünk keresztanyámékhoz, és mit a szüleimhez. Nem volt fennakadás a határon, minden rendben ment. Apám intézkedett, és már várt minket. Keresztanyám, aki édesanyám nõvére volt, családi házának két szobájából az egyiket kiürítette, és a hálószobánkkal ide költözhettünk be. A többi bútorunkat szüleim egyik szobájába zsúfoltuk.

Még be sem pakoltunk teljesen dél-komáromi kényszerhelyünkre, már sötétedett. Nem akartam hinni a szememnek, Laci egyszer csak ott termett! Örömmel ugrottam a nyakába, kérdezve: „Ezt meg hogy csináltad?” „Alkalmi útlevéllel. A barátom segített. Sikerült! Kimerülve, de megkönnyebbülve tértünk nyugovóra új otthonunkban, ahol keresztanyámék szeretete vett körül bennünket. Imádták a kislányainkat.

Jól éreztük magunkat. A mi helyzetünk lényegesen enyhébb volt, mint általában a kitelepítetteké, mivel a Duna déli oldalán, a határ mentén laktak a szüleim. Ez mégsem tudta feledtetni a fájdalmat, amit szép, új otthonunk elhagyása jelentett. Már éppen kifizettük Buda néninek az utolsó részletet a házra.

Hat évet töltöttünk benne kislányainkkal, Ági ott született. Nehéz volt megválni apósoméktól is, akik a szomszédban laktak.

Két év múlva õket is kitelepítették. Szegények, csont és bõrre fogytak az értesítés után. Szép, nagy házuk volt, háromszobás, összkomfortos, gyönyörû virágos, üveges verandával, 600 négyszögöles kert 207 tel. Az Erzsébet-szigeten 800 négyszögöles gyümölcsöst (olyan gondosan kezelt, gyönyörû volt a termés, hogy még külföldre is szállítottak belõle), és tíz hold földet hagytak ott. A mai napig sem lett kárpótolva.

Amikor megtudta apósom, hogy a lista hozzá is elérkezett, lebontotta a nemrég elkészült kamráját, hátha lesz, hol felépíteni. Áthozta, de nem lett. Befogadtuk õket, hogy ne kelljen Békéscsabára költözniük a rossz, kis viskóba.

A csehszlovák hatóságok által kijelölt magyaroknak kötelezõ volt eljönniük, míg a hazánkban élõ szlovákok közül az ment vissza az anyaországba, aki akart. Így nézett ki a „lakosságcsere” két oldala.

Akinek szép háza volt, nyilván nem mozdult. Aki ment, az a jobbért tette, hátrahagyva a magyaroknak a rosszat. Apósom nem kapott állást a városházán, egy suszterájban vette át a rossz cipõket. Ez lett a munkája. Laci, jobb híján, kitanulta édesapámnál a hentes és mészáros mesterséget. Már éppen felszabadult, mire visszakerülhetett a városházára. Lassan fellélegeztünk…

A szétszakított családok fájdalma soha nem múlt el. Egy történet a sok közül: Kitelepített apósom meg szerette volna látogatni Észak-Komáromban maradt lányát és újszülött unokáját. Amikor az átkelési kérelem felõl érdeklõdött, és megmondta, miért kéri azt, a szlovák finánc hozzávágta a mondatot: „Unoka nem rokon! Szülés nem betegség!” Mint az ostor, érte szegényt a válasz. (Csak halálos betegségre vagy halálesetre adtak engedélyt.) És nem ölelhette meg lányát és a kis újszülöttet. Nem kapott átkelési engedélyt.

Mivel, szinte lehetetlen volt átjutni, sok család az érintkezésnek azt a módját választotta, hogy elhagyatott helyen kimentek a folyóhoz, fölé hajoltak, s belekiabálták mondandójukat. A víz kegyes volt.

Továbbította azt. Ha jött a tél, és befagyott, a jégre merészkedtek két oldalról, így találkoztak titokban. Lacinak minden rokona, barátja és egyetlen testvére a túloldalon maradt. Õ húsz évig nem kapott átkelést. De máshova sem mehetett. Ugyanennyi ideig minden évben jelentkeznie kellett a rendõrségen. (A rendõr mindig kérte: „Laci bácsi, ne haragudjon, ez a parancs”. Mindenki szerette és tisztelte õt a városban.)

Végre, húsz év után, megkapta a teljes rehabilitációt, miszerint semmi bûne nincs, és nem is volt.

Sokra ment vele…El lehet képzelni, hogy aki odaát élte az életét születésétõl fogva, milyen honvággyal nézett át a túloldalra. A szerelmek és barátságok csak lélekben folytatódhattak, hisz a találkozás megtiltatott.

A közeg, amibe beleszülettek, s ami átitatta az életüket, megszûnt, fájó vágyakozást hagyva maga után. Az ürességben nehézkesen bolyongott a lélek.Ez az élethelyzet indította el az úton, hogy megkeresse a gyökereit. 1600-ig visszamenõleg találta meg õket. Ebben az évben kapott Kecskés Máté a törökök elleni vitéz küzdelméért nemesi rangot a királytól. Mint naszádos harcolt a Dunán Komárom védelméért. Még sokáig öröklõdött a naszádos mesterség a családban, a késõbbi generációk jómódú szekeresgazdák voltak.

A család utolsó gyönyörû, nagy, ezüstgombos díszruháját a komáromi múzeum õrzi. Férjem soha nem szûnt meg munkálkodni a kettészakított Komárom közötti kapcsolattartáson.

Ennek egyedül járható göröngyös útja a kultúra területén adódott. Szenvedélyesen kutatta egy életen át Komárom történetét. Megírta Komárom, az erõdök városa (Zrínyi Katonai Kiadó, 1984) és Komáromi mesterségek (Madách Kiadó, 1978) címû könyveit, hosszabb tanulmányokat a Komáromi földrengésrõl, a nagy árvízrõl, Komárom irodalmi életérõl, Komárom utcaneveirõl. Múzeumot hozott létre, fõleg római kori gyûjteménnyel, egy másikat Dr. Juba Ferenc tengerészkapitány gyûjteményébõl (ez az egyetlen tengerészeti múzeum Magyarországon). Ezeknek vezetõje volt haláláig. Múzeumbarát Kört szervezett meg, ahová neves elõadókat hívott, elindította a Komáromi Napokat, a Klapka-vetélkedõt a diákoknak, tagja volt a Városszépítõ Egyesületnek, elnöke a Klapka Kuratóriumnak, stb.

Helytörténeti kutatásaiért „Bél Mátyás-díj”-at kapott. „Komárom-Esztergom megye díjá”-val, „Pro Urbe” díjjal tüntették ki. Végül nemcsak a magyarországi Komárom, de a Szlovákiához csatolt Észak-Komárom is díszpolgárává választotta. Milyen csodálatos mégis az élet! Az elûzött, megbélyegzett fiú hazatalált, mert végre befogadták. A sors õt igazolta. A tiszta, szerény, szelíd, szorgalmas, alkotó, másokért élõ életét. 208.