BUGÁR ALADÁR FELVIDÉKIEK ÉS NÉMETEK DOROGON

A csallóközi Felsõvámoson születtem. Szüleimmel 1947-ben kerültünk át illegálisan Magyarországra, áttelepített rokon családokhoz csatlakozva, az ottani kényszerintézkedések, üldöztetések és a teljes vagyonelkobzás következményei elõl menekülve. Valójában az áttelepítést – 1947 szeptemberében – még csak egészen kis gyermekként éltem át, azonban cseperedve – közvetett, közvetlen módon ennek hatása végigkísért egész eddigi életemen, jelentõsen befolyásolva sorsom alakulását. Szüleim meghurcoltatásának, tönkretételének következményei az egész családot érintették, de csak hosszú évek múltán – felnõtté válásom után – tudatosultak bennem a sok szenvedés, keserûség ok-okozati összefüggései. (…)

A bécsi döntések hatályát jogilag az 1947. évi párizsi békeszerzõdés semmisítette meg, visszaállítva a trianoni – sõt még annál is szûkebb – államhatárokat. Az akkori politikai felfogás és a gyõztes szövetséges hatalmak elképzelései szerint háborús veszélyt jelentõ revansizmust és nacionalizmust a tiszta nemzetállamok

létrehozásával kellett volna felszámolni. Erre az egyes államok etnikai összetételének megváltoztatását tartották a legalkalmasabb eszköznek, például a lakosságcsere révén.

Az 1945 nyarán Potsdamban összeült értekezletükön döntést is hoztak erre vonatkozólag, végrehajtásával a létrehozott Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságot bízták meg. Ezt az elképzelést szorgalmazta a gyõztes hatalmakhoz csatlakozott Csehszlovákia emigráns majd a kassai kormányprogram végrehajtását célul kitûzõ tényleges kormánya is: a három és félmillió német mellett az akkori háborús mételynek tekintett magyar lakosságtól is rövid idõn belül meg kívántak szabadulni.

Jaj a legyõzöttnek! – tartja a régi római mondás, és ez nem veszített érvényébõl a 20. században sem.

Ki lehetett hirdetni Csehszlovákiában a magyarok jogfosztottságát, kollektív bûnösségét megfogalmazó beneąi dekrétumokat, családok ezreit lehetett deportálni Csehországba, internálni gyûjtõtáborokba, megfosztva õket becsületes munkával szerzett vagyonuktól. Ezen törvénysértõ túlkapásoknak, intézményesített szabadrablásoknak – a magyar kormány közbenjárására – a szövetséges hatalmak nyomásának eredményeként szakadt vége, és kezdõdtek meg a két ország kormányai között a tárgyalások a konszolidáltabb formában történõ áttelepítésekrõl.

A párizsi békeszerzõdés által is odaítélt szlovákiai területekrõl háromféle módon, jól elkülöníthetõ csoportokban került át mintegy kétszázezer magyar lakos az anyaország területére. Elsõ hullámban 1944 végétõl, és a további egy-két évben azoknak a magyaroknak kellett távozniuk, akik zömmel az 1938 utáni visszacsatolt területen közigazgatásban, oktatásban alkalmazottként dolgoztak. Megélhetésüket az állami hivatalok, intézmények, iskolák munkahelyei biztosították. Ennek megszûnésével létbizonytalanságba

kerültek, s a csehszlovák hatóságok rövid pár hét alatt lakhelyeik elhagyására szólították fel õket.

A magyar nyelvû oktatást a csehszlovák kormány 1944 õszétõl rendeletileg megszüntette, és az állástalanná váló pedagógusok közül a többség rákényszerült erre a megoldásra. Így került Dorogra is jó pár család: a Palkó, Párma, Rezner családnevek ismert és köztiszteletben álló pedagóguscsaládok nevei.

A másik jól elkülöníthetõ csoportot azok a magyarok alkották, akik magánvállalkozóként, gazdálkodóként, üzletemberként jelentõs magánvagyonnal rendelkeztek, s akik vagyonára szemet vetettek az akkortájt a hegyekbõl leáramló nincstelen szlovák partizánok. Ehhez nagy segítséget nyújtottak az ottani nemzeti bizottságok, amelyek sorozatban gyártották a „konfiskáló” (elkobzó) határozatokat. Hiába volt a magyarok érdekeit védõ konzuli bizottság a magyar állam képviseletében Pozsonyban, jogorvoslatra gyakorlatilag nem volt mód.

Ezeknek a törvénytelenségeknek vált áldozatává többek között családom is, amelynek dokumentumait a mai napig õrzöm. Az így földönfutóvá, otthontalanná tett családok – ha képesek voltak túlélni ezeket a megrázkódtatásokat – menekültként, a Dunán átkelve, vagy különbözõ más módon egészen 1947 végéig, 1948 elejéig tartó menekültáradatban jutottak át Magyarországra. Ezt a menekülési kényszert a megélhetési létalapok elvesztése, a politikai fenyegetettség indukálta, s valójában ezek az emberek csak nagyon nehezen, mások segítségére utalva tudtak az elhagyotthoz nem is hasonlítható szerény otthont teremteni maguknak. Többségük elszegényedve, megkeseredve élte le életét, bízva abban, hogy ezt az égbekiáltó igazságtalanságot, mely velük történt, elõbb-utóbb orvosolni fogják.

176 Sajnos nem így történt. A harmadik csoportot a hivatalosan, a két ország közötti egyezményekben szabályozott módon áttelepített magyarság alkotta. Számszerûleg legnagyobb, a rendelkezésre álló adatok szerint akár 100 ezer fõ nagyságban is. Sajnos önkéntességrõl itt sem lehet beszélni, ellentétben a Magyarországról Csehszlovákiába áttelepülõ mintegy 60-70 ezer szlovák nemzetiségû lakossal szemben, kik csehszlovákiai agitátorok biztatására, a jobb élet reményében, elsõsorban az elszegényedett rétegekbõl kikerülve vállalkoztak az áttelepülésre.

A szlovák nemzetiségû lakosságnak az a része, amely Magyarországon több generáción keresztül egzisztenciát teremtett magának, megélhetését biztosító vagyonnal, jövedelemmel rendelkezett, továbbra is Magyarországot választotta hazájának. A Magyarországra áttelepítendõ szlovákiai magyarság közül az érintett családokat az áttelepítést végrehajtó bizottságok kijelölték, és ez kötelezõ érvényû volt számukra.

Mi alapján történt ez a kijelölés? Ki lehet jelenteni: elsõsorban vagyoni helyzet játszott döntõ szerepet, az, hogy mi marad ott az áttelepítendõk után. Másik döntõ tényezõ a magyar nemzetiség megvallása volt, melyet az 1930. évi népszámlálás adatai alapján állapítottak meg. Az 1938. évet követõen odakerülõ magyarokat eleve illegális ott tartózkodónak tekintették. Az így kijelölt családok megkapták a kitelepülésre felszólító úgynevezett „fehérlapot”.

Sok-sok család szakadt szét az áttelepülések után, a család egy részét kötelezték az áttelepülésre, más része valamilyen okból maradhatott. Sokan bíztak abban, hogy valamikor visszakerülhetnek, azonban erre már nem kerülhetett sor.

A Magyarországról kitelepített németekkel szemben az áttelepített magyarság annyi elõnnyel rendelkezett, hogy a megállapodások alapján ingó vagyonát magával hozhatta. Az áttelepítés vasúton, marhavagonokban történt. Dorogra 1947 szeptemberében érkeztek meg az ide áttelepítettek, legtöbben a dunaszerdahelyi járásból. Több család közvetetten került Dorogra, más magyarországi helységekbõl, ahová deportálták õket, kérvényezve átkerülésüket. Ennek családegyesítési okain kívül az elhagyott szülõföld közelsége, a visszavágyás is indítéka volt.

Mi várta az ide érkezõ áttelepülteket Dorogon? Milyen politikai, társadalmi közegbe, légkörbe kerültek az újabb „telepesek”? Így nevezte tudniillik a helyi köznyelv – erõsen dehonesztáló tartalmi töltéssel – az elhagyott sváb ingatlanokba betelepülõket. Gyanakvás, kétkedés, ellenszenv – ezek voltak az elsõ emberi reakciók velük szemben.

Mi szülte ezeket a negatív emberi megnyilvánulásokat? Elsõsorban az, hogy a dorogi õslakosságból – hiszen méltán nevezhetjük azoknak az 1700-as éveket követõen Dorogot benépesítõ német nemzetiségû lakosokat – erõszakkal, méltánytalan, embertelen módon kiszakították azokat a becsületes, szorgalmas, tehetõs sváb családokat, akik méltán bízhattak abban, hogy a háború befejezése után két évvel nem érhetik õket atrocitások, s hogy az igazság érvényre jut, hiszen korábbi életútjuk alapján nyugodt lelkiismerettel néztek a jövõ elébe. Nem így történt. Kitelepítésük okaként a helyi köztudatban is az terjedt el, hogy

helyet kellett csinálni a Csehszlovákiából érkezetteknek. Ez valójában így is lehetett, hiszen a magyar kormány is kérte a Szovjetunió segítségét a németség kitelepítésének folytatásában. Ennek eredményeként a dorogi kitelepítettek már a betelt amerikai övezet helyett csak a szovjet megszállási övezetben (a késõbbi NDK területén) kaptak elhelyezést.

További alapot adott ennek az ellenszenvnek az 1944 végén Dorogról evakuált sváb családok itt hagyott ingatlanaiba befészkelt – korábban a környékrõl verbuválódott –, önkéntes telepes társaság életvitele, akik – tisztelet a kivételnek – a szépen rendben tartott gazdaságokat rövid idõn belül lezüllesztették, az ott hagyott vagyontárgyakat elherdálták, fölélték.

Most pedig jött egy újabb társaság, akik megint a máséba telepedtek be. Mert innen is azokat telepítették ki, akiktõl volt mit elvenni. Valójában az említett ellenszenven kívül, mely adott körülmények között teljesen érthetõ volt, szépen megépített, jól vezetett paraszti gazdaságok várták az áttelepülõket.

Itt a fejõszéktõl a szõlõprésig, szántó-vetõ eszközöktõl a jól mûvelt szõlõkig minden a rendelkezésre állt.

Vagyis az áttelepítettek számára – az áttelepülés okozta lelki traumát leszámítva – megélhetési problémák nem jelentkeztek a menekültekéhez viszonyítva.

Belenyugvás, beletörõdés. Belenyugodni ebbe az érintettek talán soha sem tudtak. Bele kellett törõdni a megváltoztathatatlanba, hogy visszaút nincs, hogy csak a szíve húzza vissza az embert az elhagyott otthonába, a gõzmozdony már nem. Szegény apám még sok év múltán – mikor útlevéllel vissza lehetett látogatni – sem ment vissza. „Mit nézzek ott? Azt, hogy mások miként dõzsölnek az enyémben?!” – mondta. Ezek az érzései 177 végigkísérték életét: megfáradva, 75 éves koráig tartó, aktív munkaviszony után, néhány nyugdíjas évet követõen talált végsõ nyughelyet itt, Dorogon. Számunkra, a második generáció számára az áttelepítés már nem azt jelentette, mint sokat szenvedett szüleimnek. Mi már itt nõttünk fel, sokan közülünk itt is születtek. Számunkra Dorog vált „szülõhellyé”, ahol magyarként saját hazánkban élhetünk.

Megbékélés. Nyilvánvaló és dicséretes szándéka a helyi önkormányzatnak, hogy az évekkel korábban elindított, magasztos szellemû megbékélés napi eseménysorozatot összekapcsolja a kitelepítések helyi 50 éves jubileumával. Mert meg kell békülni, nincs más elfogadható alternatíva. Ez a kívánt megbékélés itt helyben, a lakosság körében spontán módon több mint 40 éve többnyire meg is valósult.

Mikor a helyi lakosság ráeszmélt, hogy az áttelepített magyarok ugyanolyan számkivetettjei a világnak, hogy képesek tisztességben, becsületesen élni, hogy munkájukkal elismerést szereztek maguknak, megváltozott a róluk elõítéletek alapján alkotott vélemény. Hadd említsek néhány személyes példát az akkori megbékéléssel kapcsolatban. Elõször saját családom esetét. Apámat, aki egyébként mosoni születésû, sváb származású ember volt, s többek között jól beszélt németül is, az idõsebb Wech Sebõ bácsi nem sokkal idekerülésük után behívta a pincébe egy pohár borra. Akkor apám elbeszélése alapján megismerte családi kálváriánkat. Ezt követõen a helyiek, a környékbeliek részérõl megható, segítõkész, emberbaráti megnyilvánulásokat tapasztaltunk. Azt, hogy képesek voltunk túlélni azokat az ínséges, embernyúzó idõket, nagyon sokban köszönhetõ a helyi, zömében német nemzetiségû lakosság segítségének.

Segítettek, amivel csak tudtak, elsõsorban kenyérkereseti lehetõséggel: anyámnak jutott varrnivaló, apámat is alkalmazta, aki tudta. Sohasem felejtem el a velünk szemben lakó Laub házaspár jóindulatát, szeretetét – õk voltak Erdõsi Mátyás kanonok úr nevelõszülei –, melyet gyerekként tapasztalhattam.

Jutott a friss kecsketejbõl a gyereknek, mert az kell a gyógyuláshoz, s ha épp a szép nagy szemû szeder érett, már jött át Évi néni értem, hogy „mássz csak fel a fára, egyél, amennyi jól esik.”

Két legjobb barátom is sváb család gyermeke volt, és hogy a Locher és Jung családnál majd húsz évig én, a telepes gyerek szívesen látott barátja voltam saját gyereküknek, a megbékélésen nyugvó humánum eredménye.

Wech, Stolcz, Puchner, Hauck, Schalk, mind dorogi családok nevei, s a felsorolás nem is teljes, akik tanúbizonyságot tettek emberségükrõl a velünk szembeni viselkedésükkel. Az érintett személy unokája mesélte el a múltkorjában, hogy a nagyapja, idõs Stein Ferenc is a kitelepítendõk közé került feleségével együtt. Hogy mégsem kerültek kitelepítésre, az annak volt köszönhetõ, hogy teljes vagyonelkobzásukat követõen, megélhetési lehetõség hiányában, az itt maradt felnõtt gyermekeik nyilatkozatban vállalták, gondoskodnak eltartásukról.

Elkobzott házukba (mely a falusi templom tõszomszédságában állt, a mostani városközpont helyén) a Felvidékrõl áttelepített Szabó Jóska bácsi került, s õ kapta meg borospincéjüket is az Árpád utcában.

Szabó Jóska bácsi, megismerve az elõzõ, itt maradt tulajdonost, annak rendszeres bejárást és használatot biztosított korábbi pincéjébe. Stein bácsiék Szabóékhoz jártak tejért, s a két család között jó baráti, kölcsönös megbecsülésen alapuló jó viszony alakult ki. Ugyanígy említésre érdemes, amit Széher Kató nénitõl hallottam a minap, kik mint pékmesterek egy pékséget kaptak juttatásként, a hozzá tartozó családi házzal a Szent István utcában, hogy a köztiszteletben álló volt bíró, Kárer bácsi is inkább hozzájuk ment õröltetni, mint más helyi pékmesterhez. Vagyis köszönhetõen az egyszerû emberi gondolkodásmódnak, humánumnak, a megbékélés a lakosok között az idõ múlásával létrejött. Hiába múlt el azonban majd ötven esztendõ, ez a sok helyütt tanúsított jó példa sem tudta az érintett országok kormányzatát arra ösztönözni, hogy ehhez a megbékéléshez a maguk részérõl hivatalos egyezmények, rendelkezések, vagy éppen törvényalkotás segítségével hozzájáruljanak, azt beteljesítsék. A volt Csehszlovákia, illetve annak utódállamai nem érvénytelenítették a mai napig sem a magyarok jogfosztottságát, kollektív bûnösségét kimondó beneąi dekrétumokat. Ennek megtétele, a korábbi kormányközi egyezségek, illetve a párizsi békeszerzõdésben foglaltak miatt inkább csak erkölcsi jelentõséggel bírna, de jelentõs politikai enyhülést eredményezne.

Ugyanígy a magyar kormánynak is rendeznie kellene végre a párizsi békeszerzõdésben ötven évre rögzített kötelezettségeit, melynek hiánya miatt még az Alkotmánybíróság is elmarasztalta, kimondva a „mulasztásos alkotmánysértés” fennállását. Csak az említett mulasztások pótlásának megtörténte után teljesedhet ki az óhajtott megbékélési folyamat.

Köszönet. Bízva az érintettek egyetértésében, ezúton szeretnék köszönetet mondani Dorog város társadalmának azért, hogy befogadott bennünket, hogy otthont, megélhetést nyújtva számunkra hazára lelhettünk a régióban. Köszönet azoknak, kik emberként viselkedtek az embertelenségben, fölül tudtak emelkedni jogos sérelmeiken, baráti segítõ kezet nyújtva a sorsüldözötteknek. 178.