Odaállt a fogattal a répaföld szélére, hogy most már rakják meg répával. Várta õket az állomáson, hogy átadja a répát, de hiába várt. Visszament, hogy miért nem jönnek. Itt volt az út, itt meg a rakás. Õk a lovakkal átálltak a réparakás másik oldalára, a felturkált répaföldre, és ott rakták meg a kocsit, de nagyon. A lovak nem tudták kihúzni, mert a szántóföldrõl nem lehetett. Hát miért mentek oda? Mert itt közelebb volt a répát rakni. Nem villával hányták, mert úgy nekik lepotyogott, kézzel rakták meg, de jó alaposan. Hát ilyen dolgokat csináltak sorba, aztán mondta a gazda, hogy õk nem kellenek, keres helyettük másokat. Õk pedig innen nem mennek, mert õk szeretnek itt, jó koszt van, jó helyük van, jó ágyuk van. Õk itt akarnak maradni.

Annyira ment, hogy a gazda végül elintézte, hogy helyezzék szabadlábra õket, mert nem használhatók. 168 A bátyám így jött haza, aztán megnõsült, nagykeszi lányt vett el, odahozta a szülõi házba. 1948-ban õ jött feleségestõl a szüleimmel Környére, a kislánya még egyéves se volt a telepítéskor, velük ment még a tizenöt éves Géza öcsém.”

A vagonírozás után új otthon A csehszlovákiai magyarok kitelepítése 1947 áprilisában kezdõdött. Tizenkettedikén a hajnali órákban indult el az elsõ két szerelvény Magyarország felé. Az áttelepített magyarok 160 ezer holdat veszítettek, 15 700 lakóházból költöztek ki. Az utolsó (kényszerbõl) áttelepülõk 1949 nyarán lépték át a szlovák–magyar határt.

Vidáék tizenkét vagonba zsúfolták elhozható ingóságaikat, máig õrzik a vagonok leltárát. Hoztak kukoricát, préselt lucernát, szénát, terményt, bútorokat, állatokat, elhozták a szétszedett kukoricagórét, a pajtát, a disznóólat. Környén nem éppen szabályszerû volt a fogadtatás. A vonatkozó rendelkezések szerint az áttelepítettek minõsített házakat kaptak, olyan minõségûre voltak jogosultak, mint amilyet odahagytak. Vidáéknak a falu közepéhez közeli terebélyes porta járt, de a helyi telepítési biztos a Kis utcai, egyszobás vályogházba irányította õket, a Vidáéknak rendelt portát egyik rokonának szánta.. A családfõ, Vida Ferenc rögvest a fõvárosba utazott, az országos telepítési bizottságnál protestált. Panaszának helyt adtak, és a Környére hatósági autóval érkezõ országos megbízott azonnal intézkedett, így

Vidáék haladék nélkül elfoglalhatták a számukra rendelt házat.

Rangos porta volt ez, a falu utolsó bírója építtette a fiának, de nem íratta a fia nevére, mert a fiú a szülõi akarat ellenében házasodott. A bíró a sváb kitelepítettek sorsára jutott, és a nevén lévõ házat a hatóság kisajátította. Vidáék — immár birtokon belül — ismerkedtek a házzal, a telekkel. Vida Ferenc éppen az otthonról szállított disznóólat próbálta összeállítani, amikor megszólította a szomszéd. Minek bajlódik azzal az óllal, ott van a hidas üresen, tegye abba a disznait. Az a másé, válaszolta a családfõ. A szomszéd ezután elhívta a bíró faluban maradt fiát, hogy megbarátkoztassa a felvidéki gazdával. Mint rövidesen kiderült, a bíró fiát, Erdei Józsefet és Vida Ferencet nem kellett bemutatni egymásnak. Ismerték egymást még a Felvidékrõl.

Erdei József a háborús években nem vállalta az SS-katonasort, ezért munkaszolgálatra rendelték. Bajtársaival Nagykeszi határában ásták a lövészárkot, és Vida Ferenc egyik unokahúgának pajtájában voltak elszállásolva. Az asszony férje meghalt az orosz fronton, egyedül maradt négy kisgyerekkel és egy meglehetõs gazdasággal. Vida Ferenc igyekezett segíteni neki, s magyar munkaszolgálatosok is megsajnálták a fiatal özvegyet. A környei Erdei József és munkaszolgálatos társai sokat vállaltak a négy-gyermekes özvegy gazdaságában, e munkák közben barátkozott össze Erdei József Vida Ferenccel. (Erdei József a családi házat 1964-ben vásárolta vissza Vida Ferenc gyermekeitõl, méltányos áron. 2003-ban Erdei József fia, a bíró unokája lakik a házban. A bíró-unoka tagja a környei képviselõtestületnek.)

Miközben a hattagú Vida-család Környén a gazdaság újrateremtésével foglalkozott, fiuk, a huszonkét éves Vida Jenõ Nagykesziben özvegy nõvérével és annak kisfiával készült a soron következõ transzportba.

Bár megkapták a kitelepítésre a fehérlapot, nem kellett csomagolniuk, szülõfalujukban maradhattak.

Idõközben Csehszlovákiában is megtörtént a kommunista hatalomátvétel, és a kitelepítések befejezõdtek.

1948. október 12-én a csehszlovák minisztertanács elfogadta a magyarok állampolgárságára vonatkozó törvényjavaslatot. Ennek volt a következménye, hogy Vida Jenõt behívták katonának, már magyar létére sem minõsült megbízhatatlannak. Általában a Szudétaföldre vitték a magyarokat katonának, a cseh–nyugatnémet határra. A magyarok között elterjedt, hogy a csehek ezen a szakaszon háborútól tartanak. Félnek, hogy a németek vissza akarják foglalni a Szudéta-vidéket – jó lesz oda a magyar katona, védõbástyának.

Vida Jenõnek nem akaródzott a cseh–német határviszályba katonáskodni. A pozsonyi magyar konzulátuson – tekintettel a háborúban, fogságban töltött éveire – mentesítették a katonai szolgálat alól, ám a szlovák adminisztráció, ha katonát nem tudott, legalább szlovák nemzetiségû állampolgárt akart csinálni belõle.

A szlovák belügyi megbízott 1946 júniusában kelt rendeletével kezdõdött a magyar lakosság körében az úgynevezett reszlovakizáció, a visszaszlovákosítás. A rendelet szerint, ha a magyarok szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha viszont nem, kiutasítják õket Csehszlovákiából. A végeredmény: a reszlovakizációs bizottság mintegy 300 ezer magyart nyilvánított szlovák nemzetiségûnek.

1945-tõl 1949 közepéig 200 ezer magyar hagyta el a Felvidéket: 1950-ben 367 ezer a szlovákiai magyarság lélekszáma. 1941-ben ezen a területen több mint 728 ezer (85 százalék) magyar és 113 ezer (13 százalék) szlovák anyanyelvû lakos élt. 1950-re a magyarok lélekszáma 450 ezerrel fogyott, a szlovákoké 142 ezer szlovák telepessel nõtt.

„Vida Jenõvel nem lehet bírni”

Vida Jenõ nem hagyta magát „reszlovakizálni”. Határozott hatósági felkérésre sem fogadta el a csehszlovák állampolgárságot. Kiutasították az országból, így 1950-ben õ is megjelent Környén. A jó szókészségû fiatalembert a faluban egy-kettõre a reményteli káderek közé sorolták. Még alig kezdett segédkezni a család újonnan kapott tizenöt holdas gazdaságában, máris beiskolázták egy hathetes termelési felelõs-tanfolyamra. Állást ezután nem kapott, mert a beiskolázó helyi földmûves szövetkezetnek a községi (írástudatlan) párttikár volt a termelési felelõse. Továbbra is család földjein dolgozott. Akkoriban már szervezgették a termelõszövetkezeteket, de hiába jártak ki Tatabányáról az agitálók, nemigen akart gyarapodni a létszám.

„1950. augusztus huszadika elõtt, egy szombati napon hazajött a bátyám Tatáról, õ ott volt rendõrtiszt, hogy szabadságra küldték. A nõvérem Dadon volt gyermekgondozónõ, az is jött, hogy szabadságra küldték. Az öcsémet, aki Leányváron dolgozott vándorkönyvelõként, azt is hazaküldték. A pécsi rendõrtiszt bátyámat is szabadságolták. Mindõjüknek azt mondták, hogy addig lesznek szabadságon, amíg a környei párttitkár nem jelenti, hogy édesapjuk aláírta a szövetkezeti belépési nyilatkozatot. Örültünk, hogy a család együttvan, nagy boldogság, nagy beszélgetés volt, édesapám meg egész éjszaka az udvaron le-föl járkált. A testvérekkel úgy egyeztünk meg, hogy édesapám írja alá a belépési nyilatkozatot, és mivel nincsen nyugdíja, minden gyerek minden hónapban küld neki pénzt, hogy megélhessen. De a szövetkezetbe dolgozni ne menjen. Öreg volt már, 1886-ban született. Mindent bevitt a szövetkezetbe, földet állatállományt, gazdasági felszerelést.”

Hogy a Vida-család földjei a téeszhez kerültek, Vida Jenõt is kezdték téesztagnak tekinteni, és megint beiskolázták: a szigligeti kastélyban tanulta öt hónapig az állattenyésztést. Eztán a téeszben dolgozott egy évet, majd a tatai járási tanács állattenyésztési felügyelõségén, innen újra beiskolázták, most a gödöllõi mezõgazdasági akadémiára. Az akadémia után a környei Vörös Csillag téeszbe helyezték, agronómusnak, 1953-ban. Eztán a kiteljesedõ szocialista mezõgazdaság számos stációját megjárta. Volt gépállomási körzeti agronómus, majd 1955-tõl 1964-ig környei Vörös Csillag termelõszövetkezet elnöke.

Szívesen mesélt arról az aprómunkáról, ahogyan a téesz alapító tagjait, az egykori uradalmi cselédeket és szegény alföldi jövevényeket megtanította arra, hogy a „közös”, a téeszben végzett munka nem alábbvaló, mint a parancsra teljesített uradalmi szolgálat. A pártapparátus lépcsõit kerülgetve megszervezte, hogy a szövetkezet tehenészetébõl – a tejipart megkerülve – palackozott tejet szállíthassanak a Tatabánya-kertvárosi bányász-feleségek háztartásába. Jól ismerte a falut, egy regiszteres könyvecskében azt is följegyezte például, hogy kinek született unokája, kinek a gyereke házasodott meg. A téeszbõl végül azért kellett mennie, mert a „vonalas” pártvezetés úgy látta, hogy igencsak kulák módjára igazgatja a szövetkezetet. „Vida Jenõvel nem lehet bírni”, ez volt a sommás ítélet.

Odakerülésekor, 1955-ben 80 fillért ért egy munkaegység, s amikor leköszönt az elnökségrõl – 80 forintot. A sokat próbált, bátorságos felvidéki Vida Jenõ után egy megfontolt tekintélyes sváb gazda, a tõsgyökeres környei Prekob János lett a téeszelnök. A szövetkezet vagyona mára sem aprózódott szét, a Vörös Csillag földjeit ma a Patár Rt. mûveli. A társaságot vezetõ Fóthy Álmos téeszelnök volt, õ követte Prekob Jánost az elnökségben.

Vida Jenõ 1964-tõl tizennyolc éven át a tatai Vízgazdálkodási Társulatnál dolgozott, meliorizációs kérdésekben volt megyei szaktanácsadó. Amióta Környét elhagyta, életébe nyugalom költözött. 1964-ben testvéreivel eladták a környei házat, így tudták elosztani az örökséget.

Vida Jenõ Tatabánya-Bánhidán telepedett le, kertes családi háza körül valóságos kis arborétum burjánzik.

Örökzöldjei között sétálva úgy tetszik, a falusi létnél békésebb a városi. Az iskolázódástól máig sem tudott elszakadni, rendszeres hallgatója a tatai nyugdíjas fõiskola kurzusainak, ide környei felvidéki iskolatársai is járnak. Olykor meglátogatja tatai, pécsi, pápai rokonait, Környén és a felvidéki Nagykesziben szintén rokonok, barátok fogadják.

Az egykori Vörös Csillag téeszben (és az „elõd”-szövetkezetekben) kénytelenségbõl sok felvidéki összeverõdött. Voltak esztendõk, amikor õk adták a tagság zömét, hisz õk számítottak a faluban potenciális földtulajdonosnak, a helybeli sváb gazdák javát idejekorán megszabadították a földtõl. Nem mondható persze, hogy a Felvidéken tehetõsnek mondható gazdákból lelkes gyalogmunkás lett a környei téeszföldeken.

Aki tehette, inkább a vagyonáról mondott le, mint a szabadságáról. Vida Jenõ elnöksége idején keveredett a szövetkezetbe a csallóközi Úszorból származó Kirchner Alajos is. Korábbi, felvidéki gazdaéletében nem szolgai kolhoz-munkához szokott. Nem lelt különösen nagy örömet abban, hogy téeszfogatosként — fehér ingben, fekete csizmanadrágban, fényes szárú csizmában — maga hajthatta a Felvidékrõl átmenekített és Környén elkommunizált lovait.

Csallóközi képek A csallóközi Kirchner Alajos parasztpolgár-világból települt négytagú családjával az elszegényített, „földalapi” (elkobzott, kisajátított) házak sokaságáról nevezetes Környére. Kirchnerék a törzsgyökeres sváb Tremmel-család házába költöztek, a fõutcára. Amikor megérkeztek, azonnal nem foglalhatták el a házat, mert még tele volt ingóságokkal, az ólakban szoroskodó 120 disznót a községháza emberei etették. A ház egykori lakója a néhai gazda özvegye, és annak fia, ifjú Tremmel Antal volt. Anya és fia a hatósági kényszert megelõzve – kis kézipoggyásszal – költözött el jó messzire, egy Környétõl vagy száz kilométerre levõ nagyvárosba. Edényeket, bútorokat, gazdasági felszereléseket és minden egyebet a kisajátítók kénye-kedvére hagytak. Eztán minõsítette a hatóság házukat „földalapinak”. Tremmelék csak hosszú évek múltán merészkedtek vissza Környére, amikorra elcsendesült a sváb-hajsza. Leszármazottaik ma is a faluban élnek. (Ahogyan bõvül falu-ismeretem, egyre inkább úgy gondolom, hogy Környén az 1945 elõtt épült házak zöme ideig-óráig „földalapi” volt. Politika- és társadalom-történeti kuriózumot inkább azoknak a házaknak-portáknak az elõélete rejteget, amelyek sosem voltak „földalapiak”.)

Kirchner Alajos szülõfaluja, Úszor ‘tizedakkora’ , mint Környe. (2003-ban 370 lakosa van.) A kétfalu házainak beosztása és építési stílusa hasonlított ugyan, de az úszoriak tágasabbak, kényelmesebbek voltak. („A pincénknek két nagy ablaka volt, úgy nézett ki, mint a mostani szuterének. Ha aztán itt Környén kellett lemenni a pincébe valamiért, mindig nyafogtunk, sírtunk, annyira féltünk a sötétben. Ha volt nálunk játszótárs, leküldtük magunk helyett.”)

A háznak, az önálló családi portának Úszorban státusképzõ ereje volt. Kirchner Alajos nagy akarattal, elszántsággal látott neki, hogy családi otthont teremtsen. Az önállóság megszerzése tengernyi munkával járt, talán a kezdet volt a legnehezebb.

Úszorban a családi rendtartás szerint minden gyermeket meghatározott életpályára készítettek fel. A Kirchner-családtól elvárta a falu a példamutatást, hiszen a családfõ, Kirchner Ferenc tizennyolc éven át a falu bírája volt. Öt gyermeke nem választhatott más utat, csak amit a családi szokásjog megkövetelt. A három fiú a tervezett jövõnek megfelelõen nevelõdött. A legidõsebbet – Alajos bátyját – már kiskorától a családi gazdaság vezetésére tanítgatták, õ volt hivatott átvenni a terjedelmes Kirchner-birtokot. (Kirchnerbíró szerzett vagyona 58 katasztrális hold volt.) Alajos, a középsõ fiú arra készült, hogy kiházasodjék, s majdan új gazdaságot és otthont építsen fel jövendõ családja számára. A legkisebb fiút – Alajos öccsét – szakmát tanulni indították, Pesten lett belõle hentesmester. A nõsülések idõrendjét szintúgy meghatározták: legidõsebb fiúnak kellett elõször feleséget választani.

Kirchner Alajos nem gyõzte kivárni, míg bátyja megnõsül. 1935-ben feleségül vette a közeli Szemet községben lakó Flórián Jolánt. Apósa özvegyember volt, negyven holdjának jövedelmébõl hat gyermeket nevelt egyedül, aligha fogadhatta be a fiatal házasokat. A Kirchner-portára sem költözhettek, mert Alajos bátyja és két kishúga még a szülõkkel lakott.

Kirchner Alajos jó munkabírású fiatalember volt, már legénykorában is véghez vitte, amit eltervezett.

Lovat szeretett volna, vett is magának, béraratással kereste meg a rávalót. Tényleges katonaidejét egy lovasezrednél töltötte le, a lovakhoz még idõs korában is ragaszkodott. Hintót is szeretett volna, azt is megszerezte, ugyancsak béraratásból. Vett egy batárt Pozsonyban, és somorjai barátaival, egy áccsal, egy asztalossal, egy kováccsal átalakították hintóvá. Ezzel jártak aztán szórakozni, mulatni a falu legényei.

A fiatal Kirchner-házaspár néhány esztendõre bérelt házba költözött, a házhoz gazdasági épületek, legelõ, sõt még egy tó is tartozott. Három év múlva a fiatalokat az apa, Kirchner Ferenc egy építési telekkel ajándékozta meg. Hat hét alatt fölépült rá a lakás, hármas ablakokkal, zsalugáterekkel, a gangot faragot fakorlátok díszítették, a ház alatt végig pince volt. Az építõanyagot – a téglát, a cserepet – Tatáról hozták, 171 tutaj vitte át a Dunán a szállítmányt. Rövidesen elkészültek a kamrák, ólak, istállók, a pajta, pár évvel késõbb két henger alakú takarmánysiló és a kukoricatárolók. Az 1947-es kitelepítéskor készített vagyonleltár szerint a 13 méter hosszúságú ház „az összeírás napjától 80 évig használható”. A leltárba felvették a 41 négyzetméteres istállót, a belmagasságként 2 méter 70 centit mértek.

Az1200 négyszögöle s telken, a gazdasági épületek mögött Kirchner Alajos gyümölcsöst telepített,180 gyümölcsfával. Ültetett lucfenyõt, jávorfát, kõrisfát, szederfákat is, még a vidéken nem honos szõlõvel is kísérletezett.

Mind e közben sokat katonáskodott, ha lovaskiképzõ kellett, szólították a zsolnai laktanyába. Hol cseh, hol magyar katona volt. 1938-ban is szolgálatot teljesített, amikor feleségét szülése várható nehézségei miatt a pozsonyi kórházba szállították. A háborús hangulat, az általános mozgósítás miatt a kórházban csak a szülésznõk, nõvérek maradtak, s a vajúdó asszonynak csak azt hajtogatták, hogy jó a magyaroknak, mert az övék lesz minden. Ez idõ szerint Kirchner Alajos cseh katona volt. Mire a fiatalasszony orvos kezére került, a gyermek életét már nem tudta megmenteni.

A családi otthon elkészült, virágzott Kirchnerék gazdasága is, csak a gyermekáldás késett. Elsõ gyermekük, Teréz 1940-ben, második gyermekük, Alajos 1942-ben született. (A néhai jezsuita szerzetes, gonzagai szent Alajos tiszteletére felvett keresztnév kétszáz éve örökös a családban, a szent a tanulóifjúság védõszentje.)

A negyvenes évek eleje idillikus, elégedett hangulatú volt. „Édesapám vasárnap befogott a hintóba, mentünk Somorjára. Odajártunk szentmisére, mert a mi falunkban csak egy kis kápolna volt. A mise után a Korona szállóban találkozott a népes rokonság, édesapámék öten, édesanyámék hatan voltak testvérek. A szálló tulajdonosa vasárnaponként, mint afféle jó vendégfogadó, várta a környékbeli apróbb falvakból a gazdákat, családostól.

A Korona egyik különtermében szépen megterítettek, a tálakon pogácsa, friss mákos meg dióspatkó.

Minden család a megszokott asztalához ült. A férfiak egy-egy pohár bor vagy sör mellett megbeszélték a rokonság ügyes-bajos dolgait. A gyerekek meg a feleségek fogyasztottak a péksüteményekbõl. Most, hogy otthon voltunk, láttam, hogy romjaiban van. A Pomré sincs már meg, így hívták azt a kellemes pihenõhelyet Úszor és Somorja közt, ahova kijártak a somorjai polgárok szórakozni. Ott mindig szólt zene, volt kis bábszínház, vagy bármi, ami a gyerekeket is szórakoztatta. Oda többször elvittek minket a szüleink.”

A negyvenes évek második felében elmaradtak a békés családi találkozók. A háború kikerülte Úszort, csak néhány kóbor orosz katona vonult át a falun. Közülük kettõ meglopta Kirchner-gazdát, igazán bocsánatos módon. Este jöttek, reggelre már hûlt helyük volt, de a gazda imádott és pompás sodrott lovainak is.

Két kistermetû tatár lovat hagytak emlékbe. A bosszankodó gazda nem sejthette, hogy ezek semmi-formájú, de igen erõs lovak milyen jó szolgálók lesznek majd a környei dombra futó szántóföldeken.

A következõ hívatlan orosz vendég a „burzsuj, adj szeszt” felszólítással jelent meg Kirchneréknél, miközben géppisztollyal fenyegetõzött. Mivel szeszt nem talált, elvitte Kirchnerné zöld csipkeruháját, amiben az asszony a somorjai gazdabálon szokott volt megjelenni. Mivel a gazdabálok immár kimentek a divatból, a megmaradt kék és fekete csipkeruhára sem lett többé szükség.

A következõ esemény megrendítette a családot.

„A magyar iskolát 1945-ben bezárták, a szüleim beírattak a szlovák iskolába, az a falun kívül, a szlovák kolónia területén volt. 1946-ban, az iskolaév vége elõtt körülbelül egy hónappal mentem hazafele az iskolából. Elõttem ment egy csendõr meg egy úr. Õk is hozzánk tartottak. Akkor közölték a szüleimmel, hogy deportálnak bennünket Csehországba. Külön viszik a gyerekeket, külön a szülõket, de a szülõket sem együtt, hanem az egyiket ide, a másikat oda. Valami menhely lett volna a gyerekek számára. Pontosan nem emlékszem, hogy felnõtteknek 20 vagy 25 kilós csomagot lehetett összekészíteni, nekünk pedig öt kilósat. Édesanyám összeesett, sokáig nem tért magához. Gondolom, azt sem hallotta, amikor a csendõr visszakozott. Elintézi, ígérte, hogy most nem deportálnak minket. De készüljünk, mert a fehérlapos kitelepítést nem kerülhetjük el.”

(Az 1945 áprilisában kihirdetett úgynevezett Kassai Kormányprogram tizenötödik fejezete a köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. Ily módon százezer magyar gyermeket fosztottak meg attól, hogy anyanyelvén tanulhasson. A csehszlovák hatóságok 1946 október 19. és 1947 február 26. között 393 magyar településrõl 43 546 magyart – köztük 5422 hat évnél fiatalabb gyermeket deportáltak Csehországba embertelen körülmények között, katonai-rendõri rajtaütéssel, fûtetlen marhavagonokban. A deportáltak ingó és ingatlan vagyonát elkobozták.) 172

Ami az úszori „szép dom” elvesztése után következett A Kirchner-család készült a 1947-es úgynevezett fehérlapos kitelepítésre. Kirchner Alajos ládákat gyártott, és mindent beszerzett, amit lehetett, mosószereket, konzerveket, gyümölcsízt, kerékpárokat, tejszeparátort.

Mindenféle használati cikket vásárolt, amire szüksége lehet a családnak az új lakóhelyen. 1947 augusztusában tizenegy vagonba zsúfolták a család ingóságait, földmûvelõ eszközeit, jószágait, termény és takarmányt, meg persze a nevezetes hintót.

„Mi elõbb kikerültünk a vagonokba, utoljára az édesapám jött a kocsival, a lovakkal. Az állomáson a szlovák karhatalmista kezébe adta a kulcsot. Õ csak annyit mondott, hogy „pán szép dom itthagyni”… Az édesapám úgy szervezkedett, hogy õ volt az elsõ vagonban. Éjjel mentek a vonatok a bevagonírozott magyarokkal. Mi csak akkor szállhattunk le egy kicsit mozogni, ha édesapánk elénk jött. Tizenegy napig vándoroltunk ezzel a vonattal össze-vissza. Közben sokszor állt valahol a vonat, nem a nyílt pályán, hanem mellékvágányon. Amikor megálltunk, mindig lecsót hoztak, hideget és csípõset, mást sose… Rákosrendezõn a nagybátyám várt minket. Gondolom, Szlovákiából tudta, hogy úton vagyunk. Õ hentes volt, és összekészített mindenféle földi jót, azzal fogadott. Olyan jó ízû parizert meg mortadellát azóta sem ettem. Nem tudom, innen hova vittek minket. Apukám azt mondogatta, remélem, gyerekek, sík vidékre kerülünk. Augusztus végén indultunk, szeptember elejére érkeztünk meg Bánhidára, igen szép volt a régi állomás, ott sétálgattunk, megcsodáltuk a hegy tetején a turulmadarat. A következõ éjjel hoztak bennünket Környére.”

Az elbeszélõ Seres Jánosné Kirchner Teréz, a család elsõszülött gyermeke csak hétéves volt a telepítéskor.

A maga emlékei mellett õrzi a családi irattárat is, s utánajár a régi történeteknek. 1963-ban, amikor férjhez ment, a szüleivel maradt. Férjével és gyermekeivel 1972-ben költözött el otthonról. Édesanyja 1986-ban, édesapja 1987-ben halt meg.

„Eleinte mindig csak sírtam, ha eszembe jutottak, de aztán összeszedtem a papírokat, beletettem ebbe a kis bõröndbe, amivel a gyermekeim játszottak, amíg kicsik voltak. Most fényképeket, családi emlékeket tartok benne. Az egész életem ebben a piros bõröndben van, de a szüleim tanítását nem ezek a dokumentumok rejtik. A szüleimtõl tanultam azt is, hogy a lehetõségekhez mérten mindig legyünk jók az emberekhez. Ezt azért mondom, mert nekünk a kitelepítés is szívbéli barátságokat hozott. Ez a történet még odahaza, Úszorban kezdõdött. Magyar katonatisztek jelentek meg a falunkba, akik nyugatra készülõdtek.

A nagybátyám tisztje a nagymamáméknál lakott egy héten keresztül, és mi is többször vendégül láttuk õt. És 1947-ben, amikor itt Környén rendezkedtünk, édesapám átköszönt a szomszédjának. Visszaköszönt az úr, és odafordult: hát maga az, Kirchner úr? A vendégül látott katonatiszt lakott a szomszédunkba, a Berkhold Anti bácsi. Õ tudta-ismerte, hogy mi hol laktunk, milyen körülmények közt éltünk, megkönnyítette a környei beilleszkedésünket. Ez a szomszéd a falu utolsó fõjegyzõnek az unokaöccse volt. Feloldódtak velünk szemben a környeiek. Mindjárt másként indult az élet. A felesége, Ani néni is ránk nézett, amikor anyukám a határban dolgozott.

Nekünk egyszerûbb volt, mint a szüleinknek, a gyerek könnyen talál barátot mindenütt. Nem tudom, hogy mit gondoltak rólunk, ahogyan mi megjelentünk, mert mi gyönyörûen voltunk felöltöztetve, nekem fekete-fehérbetétes cipõm volt, muffom volt, kis ridikülöm volt, konyhabútorocskám, babakocsim, kaucsukbabám volt… Majdnem mindegyikünknek, aki a Felvidékrõl jött. De a második napba már különbség nem volt semmi, együtt játszottunk a gyerekekkel. Éppen úgy mentünk a vízbe, a csatornába, mint a többiek. Ha mindenki a határban volt, a harmadik vagy a negyedik szomszédból a Kluber nagymama ráránézett vagy öt csoport gyerekre. Szemben lakott a kántortanító, õ is sokszor átjött, megnézte, hogy mit csinálunk. Mentünk föl az öreg temetõbe libákat, kecskéket legeltetni, mindig csapatba verõdve. Egyedül a tóhoz nem mehettünk velük, csak az anyukánk kíséretében. Más gyerekek oda is eljutottak. Az apukánk nagyon féltett bennünket, ugye késõn születtünk…

A szüleim mindent megbeszéltek velünk, hogyan élünk, milyen körülmények között. Ha hozták a szenet, vagy valamit ki kellett fizetni, mi tudtuk, hol a pénz… Anyukám gyönyörû betûkkel kiírta, mikor mit kell csinálnunk. A kisborjút meg kell szoptatni, a tehenet meg kell fejni, és akkor az egész utca gyereke tehenet fejt, és estére egy csöpp tej nem maradt, ilyen elõfordult. Amikor nagyon fáradt volt az édesapám, aludt egy félórát. Ha kipihente magát, elbicikliztünk Majkra vagy Gesztesre. Egész úton beszélgettünk.

Ha apukám elment a két gyerekkel, anyukám nyugodtan pihent. 173 Az akkori pedagógusok csodálatosak voltak. Miklós, a mostani polgármester nagymamája páratlan tanítónõ volt. Ha õ nem mondja nekem, hogy bízik bennem, hogy én el tudom végezni egy év alatt az elsõt és a másodikat, és nem ül oda velünk, ezekkel a felvidéki gyerekekkel, akkor évet vesztünk. Pedig neki is volt épp elég baja, meg gyerekei, akikrõl gondoskodni kellett. De õ tudott velünk úgy foglalkozni, hogy év végére ugyanúgy olvastunk, ugyanúgy csináltunk mindent, mint a többiek. Egy zokszó nélkül végigcsinálta velünk. Éppúgy voltunk elsõáldozók, hittanra, mindenre úgy felkészített bennünket, mint más gyerekeket.

És a többi pedagógus is példásan tanított. Maros János tanítóval már a második nap megismerkedtünk, mert tõlünk hordták a tejet. Volt több felvidéki tanítónk is, mindegyikük sokat törõdött velünk. A nagy létszámú osztályokhoz szinte angyali türelem kellett, mert volt mindenfajta tanuló, felvidéki gyerek, pusztáról érkezett gyerek, toborzott munkások gyereke.

A felnõttek között nagy volt a csend, de nem a béke csendje, ezt gyerekfejjel én még nem érthettem.

Nekünk mindenünk megvolt, nekik viszont, az itteni sváboknak a kitelepítés meg az összetelepítés mindent elvitt, A mi sorsunk talán idegenben is könnyebb lehetett, mint az övék idehaza. Azért, mert nekünk nem kellett elmenni a házunk mellett minden nap, azért, mert az ingóságainkat elhozhattuk, azért, mert együtt maradt a család, azért, mert mi magunk laktunk, õket viszont összeköltöztették.

A környeiek példás szorgalommal dolgoztak, és nagyon sokat. Kellett is, mert mondjuk a szõlõ ezt megkövetelte. Olyan volt a sorok köze mindig, mintha kiporszívózták volna, nekünk így sose sikerült. De meg lehetett tõlük tanulni a tisztaságot, a rendet, a fegyelmet, a spórolást, szóval mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen. A szívósságuknak, az akaratuknak, a kitartásuknak köszönhetõen futotta a lelkierejükbõl arra is, hogy a megmaradt pincékbõl otthont csináljanak. A mai Április 4. utca ennek a folyamatnak a nyomát viseli. A nagyon szép pincesor apró házacskák tömkelegévé változott.”

A Kirchner-család minden földmûvelõ eszközzel rendelkezett, ami a gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen volt. Hét holdat kaptak, de mivel sok ellátni való számosállatuk volt, béreltek is földeket. Mûvelték az egyház földjét, az iskoláét, meg a kántorföldet is. Kirchner Alajos fuvarozott, kertet szántott a többi gazdának, õk meg visszasegítettek. Legnagyobb kincsük a tejszeparátor volt. Megrendelésre tejszínt, túrót, tejfölt készítettek. Öt tehenet fejtek nap mint nap, de az ötvenes években, amikor már takarmány se volt, két tejelõt tartottak.

A téesztagság csak epizód volt Kirchner Alajos életében. Belépett, ahogyan megkövetelték. Lemondott a földjérõl, leadta a hálás orosz lovakat is. Késõbb persze vett helyettük másikat. Ló mindig volt a háznál. Ha megdöglött, vásárolt megint. Meg a hintó, az sokáig megmaradt, azzal vitte a családot még Tatabányára is. Már kiházasodtak a gyerekek, amikor az idõsödõ gazda a szomszéd faluba adta el, tíz mázsa búzáért.

A téeszbõl a hatvanas években lépett ki. Kapott egy ötholdas szántót az öreghegy aljában. A Volánnál helyezkedett el rendésznek, és ha letelt a szolgálat, kiment az öreghegybe, kapált meg kapált, tette, amit éppen kellett. Megnyugtatta a földmûvelõ munka.

„Az édesapám háromszor ment haza, Úszorra, három temetésre, de egyszer sem ment el a házunkhoz.

Talán így volt ez jól, mert a házunkból gazdasági irodák lettek, az udvarból méntelep meg csirke-telep.

A gyümölcsös helyén tyúkólak voltak. Csak mostanában javítottak rajta valamit, kicserélték a tetõt, újra színezték a külsõ vakolatot. Most már nagyon szép. Nekem tíz unokatestvérem él a Felvidéken, sokat találkozunk. Eleinte az unokatestvéremék jöttek, hoztak cipõt, ruhát, iskolaköpenyt. Édesanyámmal az ötvenes évek végétõl hazajártunk. Gimnazista korunkban minden nyarat ott tölthettünk a testvéremmel.

Amikor a kitelepítés ötvenedik évfordulója volt, Somorján megemlékeztek róla. Akkor mondtam a somorjai alpolgármesternek, hogy segítsen ezeknek a kicsi faluknak megszervezni ezeket az ünnepeket.

Azután az úszori polgármester megkereste a környeit polgármestert, talán majd születik valami kapcsolat.

Az úszori polgármester szlovák, nem tud magyarul, a helyettese is szlovák, de õ tud magyarul. Õk kértek meg engem, gyûjtsem össze a régi dolgokat, fényképeket, hogy valami emlék ott is maradjon rólunk, mert akik ott vannak, azok, nem tudom milyen oknál fogva, de nem tudnak arról, hogy ott éltünk … Ez egy icipici kis község, most azért lesz szép, mert a somorjaiak megveszik magát a falut nyaralóövezetnek.”

Seres Jánosné Kirchner Teréz nem szívesen beszélt szûkebb családja történetérõl; önmagáról, a férjérõl és három gyermekérõl sem. „Megbeszéltük a családdal, a gyerekekkel, hogy magunkról semmit sem érdemes elmondani. Nekünk a szüleim, a gyermekeim nagyszülei a fontosak. Az, hogy õket, és vele együtt minket befogadott a falu. Mi szeretnénk a szürkeségben maradni… A jelen, az már jelen. Végül is a múlt, az a fontos...” 174 Jelentés a jelenrõl A múltnál talán mégis fontosabb a jelen, szállnék vitába Kirchner Terézzel. Az a jelen, ami a múltból táplálkozik.

A jelenhez tartozik például az is, hogy kibocsátó felvidéki települések némelyikével a mai önkormányzat hivatalos és baráti kapcsolatot ápol. Az egyik legnagyobb falu, Tardoskedd lakóival több mint tíz esztendeje találkoznak rendszeresen. A kapcsolatfelvétel véletlenszerû volt, a tardoskeddi és a környei dalkör tagjai egy dunántúli népzenei seregszemlén kerültek egy mûsorba. Azóta évenként többször összejönnek, hol ebben, hol abban a faluban, s már nemcsak a dalosok, hanem a táncosok is. 2001-ben a környei önkormányzat díszvendége volt a tardoskeddi magyar nyelvû iskola névadó ünnepségének. A két iskola között is megszületett hát a kapcsolat; a tardoskeddiek minden évben részt vesznek a környei iskola névadója tiszteletére rendezett Kisfaludy-napokon. A két falu közti rendszeres csereüdültetésrõl senkinek sem jut már eszébe a rosszemlékû lakosságcsere. 175