ÕRSZIGETHY ERZSÉBET FELVIDÉKI MAGYAROK KÖRNYÉN*

A mókuskerék, amit hírhedt dekrétumaival Edvard Beneą 1945-ben indított el, máig rezegteti az egykori felvidéki magyarok jogi státusát. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra települt-telepített magyarok papíroson ma sem egészen „egyenrangúak” a hazánkban született állampolgárokkal, bár teljes jogú magyar állampolgársággal rendelkeznek. Miután az 1945. április 5-én kelt kassai kormányprogram hetedik fejezete, majd Beneą elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma automatikusan megfosztotta a szlovákiai magyarságot állampolgárságától, majd áttelepedésre kényszerítette — ideát, Magyarországon szabályos állampolgárságot nyertek. Csak nem egészen szabályosan.

A sietõs csomagolás miatt többnyire hiányos okmányokkal érkeztek, s a személyazonossági igazolványokat a magyar hatóság általában bemondás alapján állította ki. A pontos regisztráció céljából a személyi igazolványokhoz 1954-tõl kértek hiteles okmányokat: magyar nyelvû anyakönyvi kivonatot.

Az 1946 és 1950 között érkezõ kitelepítettek még bemondásos alapon kaptak igazolványt, s ez mostanság már nem számít hitelesnek. A hazai személyi nyilvántartás csak 2001-ben vált annyira teljessé (a számítógépes rögzítés által), hogy a hatóság biztonsággal megállapíthatja, milyen források alapján készült annak idején az igazolvány. Akinek a neve mellett ma az szerepel, hogy okmányait bemondás alapján állították ki, egy esetleges személyi igazolvány csere alkalmával hiteles dokumentumokat kell felmutatnia. A felvidékieknek, még ha birtokukban van is az eredeti anyagkönyvi kivonat, aligha konvertábilisak az irataik.

Ha Szlovákiában születtek, be kell szerezniük egy magyar nyelvre fordított, közjegyzõ által hitelesített anyakönyvi kivonatot. Csak ilyen költséges és bonyodalmas úton juthatnak „rendes” és érvényes személyi igazolványhoz. A hivatalos procedúra ma már csak azokat érinti, akik fiatalemberként, vagy gyermekként érkeztek Magyarországra; a felnõttként kitelepített magyarok közül kevesen élték meg a számítógépes rendszerrel felszerelt ezredfordulót. (1947 tavaszától 1949 nyaráig 76 616 felvidéki magyar települt át Magyarországra.)

Az új és tökéletes nyilvántartásból bizonyára azt is ki lehetne gyûjteni, hogy az országban ma hány nem eléggé hiteles igazolványú, felvidéki születésû magyar állampolgár lakik.

Az igazolványcserét kérõ felvidéki (aki már évtizedek óta gyakorolja magyar állampolgári jogait) a 21. században tanácstalanul toporog a hatóság elõtt. Hiába tökéletes a nyilvántartás, az információk áramlása még tökéletlen. Merthogy a megszeppent felvidékinek nem fontos elutaznia szülõhelyére a szükséges iratokért, mert a külügyminisztérium konzuli osztálya vagy a pozsonyi magyar konzulátus elintéz mindent helyette. Annak persze, aki kéri, aki tudja, hogy ezt a szolgáltatást kérheti. A szlovák határhoz közeli településekre került felvidékieknek talán egyszerûbb a szülõfalujukban intézkedni, hisz egyébként is szívesen járnak haza. A környei-felvidékiek gyakran vendégeskednek szülõföldjükön.

A Komárom-Esztergom megyei Környe és a csallóközi, Duna-menti falvak közötti (manapság is) élénk kapcsolatnak történelmi és politikatörténeti elõzményei vannak. E falvak java része a trianoni határ elõtt közigazgatásilag Komárom vagy Esztergom megyéhez tartozott: az új határ kijelölése után mindkét megyének csak a fele maradt Magyarországon. Az 1947. februári párizsi békeszerzõdést követõen (Trianonhoz képest) a megye- és országhatár alig mozdult, a lakosság viszont helyváltoztatásra kényszerült.

Az 1946 februárjában aláírt úgynevezett lakosságcsere-egyezmény alapján a komáromi határátkelõtõl cirka negyven kilométerre lévõ Környére (a helyi becslések szerint) ötven felvidéki családot telepítettek — 1947–48-ban. Számukat tovább szaporította az úgynevezett másodlagos migráció: még az ötvenes években is költöztek ide az országon belül lakóhelyet változtató felvidékiek, és olyanok is, akiket ideirányítottak például az oroszországi hadifogoly-évek letöltése után.

A Trianon óta eltelt évtizedek alatt jelentõségét vesztette az egykor közös közigazgatási keret, agazdasági összemûködést serkentõ Dunából a kezdeményeket bénító határfolyó lett. A régi Komárom vagy 165 Esztergom vármegye területérõl Környére települõ felvidékiek számára nem volt egészen idegen a tatai medence községeire jellemezõ életvitel, de a határon túl a Trianon óta eltelt évtizedek alatt másként alakult az élet, más kultúra szõtte-hatotta át a faluközösségeket. A felvidéki és a környei mentalitás különbségei alapot adtak ahhoz, hogy a céltudatosan trappoló politikai szabadcsapatok akarva vagy akaratlanul kultúrák és értékek találkozásának, ütközésének színterévé változtassák Környét. A környei sváb hagyományt megtépázta a kommunista hatalomátvétel, a parasztpolgáros felvidéki, csallóközi kultúrát a jogfosztó beneąi politika. Tehát az 1945 utáni Környe a vesztesek egymásra utaltságában formálódott.

Milyen múlttal, milyen szokásokkal és milyen megpróbáltatások után és közepette telepedtek el a felvidékiek Környén? Kik voltak a szülõföldjükrõl kitagadottak?

A betelepülés helyi történéseit, az összes résztvevõ személy életpályáját ma már csak alapos feltáró munkával, tudományos kutatással lehetne nyomon követni. Ilyen kutatásra már csak azért sem vállalkoztam, mert úgy gondolom, hogy a mai Környe életében azoknak a felvidékieknek van szerepe, akikbõl „igazi” környei lett. Akiknek múltja és kultúrája részévé vált Környe életének.

Úgy látom, a környei felvidékiek kalandos sorsa nem falusi léptékû, életüket a falusi viszonyrendszernél jobban formálta a huszadik századi közép-európai hercehurca. A történetek elõtti tanulságként mégis elmondható, hogy a mai környeiek élete – legyenek felvidékiek vagy sváb származásúak – nem tehetetlen kiszolgáltatottságban telt.

Felvidéki mutatvány A felvidékiekkel kapcsolatos adatokat a faluban készített kérdõíves felvétel és a helybeliek visszaemlékezése alapján próbálom bemutatni.

1949-ben, a betelepítést követõen a környei családok körülbelül tizenhat százalékában éltek felvidéki származásúak, 2001-re ez az arány (kérdõíves felvételünk szerint) öt százalékra csökkent. Az ezredfordulón Környén élõ egyes lakosok születési helyét és felmenõit nézve ma a 4336 lakos hat százaléka mondható felvidéki származásúnak. Az adatok elemzésekor a felvidékiségnek két szintjét határoztuk meg. A Felvidékhez ma kevésbé kötõdnek azok a környeiek, akiknek csak a felmenõik születtek a határ túlsó oldalán. Õk a fiatalabbak, és többnyire környei születésûek. Az idõsesebbek kétgenerációsnak mondhatók; maguk is, felmenõik is a Felvidéken születtek. A nevezetteken kívül néhány olyan felvidéki is él ma a faluban, aki nem a kényszertelepítések idején került ide. (Az okok között nõsülés, közszolgálat, válás szerepel.)

A felvidékiek zöme az idõsebb korosztályhoz tartozik: a hatvan éven felüliek aránya kétszerese a falu egészére jellemzõ átlagnak. (35,4 százalék, illetve 17,8 százalék.) A Környén lakó felvidékiek korfája nem lombosodik ki a fiatalabb hajtásoktól: az idõsebb kétgenerációsok számát nem haladja meg a csak a szüleik révén felvidéki származású fiatalabb nemzedék, legalábbis a faluban lakó leszármazottaké.

A 2001-es felvétel szerint egy-egy felvidéki családhoz átlagosan ‘másfél’ gyermek tartozik. Ez az átlag csak a megkérdezettek által felsorolt és élõ gyermekeket veszi figyelembe. (Ennél bizonyosan több a házaspárok született gyermekeinek száma.) Ma e gyermekek több mint a fele Környén él, de csak egynegyede lakik ma is szülei háztartásában. A mai felvidéki családokban alig van gyermek; minden harmadikra egy jut. S e gyermekeknek mindössze egyharmada úgynevezett elsõfokú leszármazott: azaz szülei révén felvidéki származású. A többieknek csak a nagyszülei voltak felvidékiek, anyjuk vagy apjuk, esetleg mind a kettõ már Környén született A betelepítéskori állapotot bajos ma rekonstruálni. A környeiek adatközlésébõl annyi állapítható meg, hogy sok gyermek és fiatal került annak idején a faluba. A ma Környén megtalálható felvidékiek hatvan százaléka tizenöt évesnél fiatalabb volt a költözéskor, húsz-húsz százalék a húsz éves vagy ifjabb felnõttek és a náluk idõsebb – többnyire házas – telepesek aránya.

Honnan, milyen településekrõl kellett elköltözniük? A megkérdezettek és szüleik 29 településrõl érkeztek, a történelmi Felvidék különbözõ szegleteibõl: a Csallóközbõl való a telepesek mintegy hatvan százaléka, Érsekújvár környékérõl huszonnégy százalék, a többiek a Felvidék egyéb tájainak falvaiból, városaiból. A Csallóközt a Somorja környéki és a Duna menti falvak egykori lakói képviselik a legtöbben: sokan származnak például a Kis-Duna és a Vág találkozásánál lévõ Gútáról. (1991-ben 11 ezer lakosa közül mintegy kilencven százalék magyar nemzetiségû.) A Gyõrtõl észak-keletre lévõ Nemesócsa neve is gyakran hangzott el (1991-ben 2663 lakójának kilencvenkét százaléka magyar nemzetiségû.) Az egyik 166 legkisebb falu (370 lakóval), a csallóközi Úszor kissé „felülreprezentált”, innen három-négy családot telepítettek Környére. Érsekújvár térségébõl a tardoskeddiek csoportja a legnépesebb. E sokaságban felfelbukkannak Ipoly-parti, Bodrog-közi és Vág völgyi falvakból induló vándorok is.

Nagykeszi — békében A táj történelmi múltját, az Osztrák-Magyar Monarchia békeéveit a kevésbé békés 1950-es évek egyik környei téeszelnöke, a Felvidékrõl származó Vida Jenõ idézi elénk. Vida Jenõ 1926-ban született Nagykesziben. A falunak 1910-ben 889 lakosa volt, 1991-ben 1005, a magyar nemzetiségûek aránya 89 százalék.

„Környén még két családról tudok, amelyik idevaló. Ez a község a Duna mellett van. Apai nagyapáméknak ezen függött a léte, hajómalmuk volt a Dunán. A Komárom megyei lexikonban meg is találni a nagyapámat, Vida János, nagykeszi malomtulajdonost. Nem volt a környéken más malom. A Duna közepén állt a hajó, le volt horgonyozva, a malmot a víz hajtotta. Csónakkal kellett bevinni a gabonát és csónakkal kellett kihozni a lisztet. A Duna ugye Pozsonyból jött Komárom felé, akik gyülekeztek a falvakból a szekerekkel, éjjel is ott álltak, hogy sorra kerüljenek. Pozsony felõl álltak a szekerek, ott rakták csónakba a gabonát, beültek, és úgy fordították a csónakot, hogy víz sodrása bevigye a hajóhoz, csak irányították a csónakot, evezni nem kellett. Közben a szekerek a partszakasz másik végére mentek, és ott várták a lisztet. Kifelé a lisztet is úgy hozták, hogy a csónakot vigye a víz. Srégen állították a csónakot, a víz odanyomta a malomhoz, visszafelé meg a parthoz. Beült a molnár a csónak hátuljába, és onnan kormányozta. Három-négy község hordta ide az õrölni valót. Akkor még errefelé gõzmalmok, vagy villanyhajtásúak nem voltak. Ez az egy malom volt az egész környéken. Komáromban a Szencziéknek volt malmuk, meg Komárom alatt és fölött volt még kettõ, meg Tatán járt vagy négy ilyen vízimalom. Azt tudom, hogy Környén is volt, még én is láttam.

A nagyapámnak három fia és egy lánya volt, a lányt kifizette, amikor férjhez ment, két fiúra, édesapámkét testvérére hagyta a malmot, édesapámra meg a földeket. Az elsõ világháború legvégén, az utolsó évben egy akna fölrobbantotta a hajómalmot, és elsüllyedt. Volt odébb egy sziget, az Apáli sziget, talán az fogta meg, lehet, hogy ott turakodott. Utána Trianon miatt Csehszlovákiához került a terület, így ott is maradt a malom, a Duna fenekén.

Édesapám azt mondta, hogy mivel hajó nincs, el kell osztani a földet hármójuk között, teljesen egyenlõen. Valamennyi föld a nagykeszi határban volt, édesapám két testvére is otthon maradt. Az anyai részrõl való földeket önállóan mi nem mûvelhettük. Az anyai nagyapám, Illyés József a szomszédos Kolozsnémáról került Nagykeszibe kovácsmesternek. A nagyanyám elég korán megözvegyült, a földeket a rokonok használták, haszonbérletbe. Odahozták nagyanyámhoz a búzát, árpát, kukoricát, õ ebbõl tartotta fönn magát, nem szorult segítségre. Nem messze, körülbelül száz méterre volt egymástól az apám és az anyai nagyanyám háza, mi gyerekek, átjártunk hozzá, nagyon szeretett bennünket.

Nagy erdõrésze is volt az Illyés nagyszüleimnek az ártérben, a töltés mellett. Télen odajártunk fát vágni. A szenet nem ismertük, hanem a saját erdõbõl vágott fát tüzeltük. Itt volt a község erdeje is, és a szélsõ darab erdõ volt az Illyés nagyapáméké. Mint a testvérek családjai, összejártunk, és közösen mentünk oda. Az ártérben egy káptalan-birtok is volt, annak a cselédjei is ott vágták a fát. A zsidó bérlõnek, Goldschmidtnek szintén volt erdeje, az õ cselédjei is odajártak. Tizenkettõ meg tizennégy éves lehettem akkor, és igen fölháborodtam azon, hogy a gazdag káptalan cselédjei rongyosan, silány ruhába jártak, a lábuk zsákkal volt betekerve. Ugyanakkor a bérlõ embereinek gumicsizma volt a lábán, meleg ruhájuk volt, úgy dolgoztak. A káptalan cselédei hagymát ettek meg zsíros kenyeret, a bérlõ favágóinak kolbász is jutott. A bérlõ, Goldschmidt kastélyából mára polgármesteri hivatalt csináltak.

Édesapám öröksége körülbelül 25 hold volt, ugyanennyit bérelt hozzá, kellett a föld, mert mi nyolcan voltunk testvérek. De jó föld volt nagyon, az aranykoronája biztosan meghaladta a húszat. Igen jó minõségûek a csallóközi földek. Mi elsõsorban gabonát termeltünk, búzát meg cukorrépát. A vasútállomáson két cukorgyár, az ácsi és a surányi vette át a répát. Azért tudtunk sok szarvasmarhát tartani, mert kaptunk a cukorgyártól répafejet meg nyers szeletet, ezt kevertük csalamádéval, kukoricaszárral a silógödörbe. Egy beton ikersilót használtunk, meg volt egy járgányunk, amit ló hajtott körbe, így minden szecskázva ment a silóba.

Apám mindent nagyon szakszerûen csinált, téli gazdasági iskolákban tanulta, hogyan kell. Egy pár lófogatot tartottunk, sodrott fajtát, magyar félvér és nónius keresztezésût. A legtöbb pénzünk a tehenekbõl, a 167 tejhaszonból volt. Méhészkedni is szeretett édesapám, egy külön házhelyet használtunk konyhakertnek, gyümölcsösnek, mert a lakásunk mellett csak a gazdasági épületek, pajták, ólak, istállók, kukoricagórék fértek el.

A telek vagy kétezer négyzetméter lehetett. A lakóépület tizenhat-tizennyolc méter hosszú volt, a gangról nyílt a nappali, aztán egyik oldalra két szoba, a másikra egy, aztán konyha meg nyári-konyhák következtek.

Édesapám tekintélyt élvezett a faluban, és nemcsak mint gazda. Tagja volt a képviselõtestületnek, és parancsnoka a helyi önkéntes tûzoltóegyletnek. Református magyar falu volt ez egészen annak idején, csak a falu szélén, a vasútállomás elõtt szakítottak ki egy részt a szlovák telepeseknek. Egy utca volt és két házsor, lehetett olyan 15-15 ház jobbról, balról. Nekik az állam épített gyönyörû házakat, földet adott nekik, gazdasági felszerelést, állatokat, Nem bántuk, hogy ott vannak. Emlékszem rá, ha a községbeli parasztok vetõgépet, ekét akartak vásárolni, nem az üzletbe mentek, hanem a szlovákokhoz. Az a 30 család olyan támogatást kapott a csehszlovák államtól, hogy minden évben vagy két évenként vehettek új vetõgépet vagy valamit, és tõlük a használtat féláron vagy negyedéért lehetett megvenni. Annyi kapcsolat volt, hogy õk mind megtanultak magyarul, mert minden felõl magyarokkal voltak körülvéve, de a falubeliek nem tanultak meg szlovákul.”

(A Csehszlovák Köztársaság 1919-es földreformja után a déli, magyarlakta járásokba jobbára morva nemzetiségû kolonistákat telepítettek.)

A falubomlasztás kezdetei A népes Vida-családból az elsõ háborús veszteség, Jenõ nõvérét, Gizellát érte: férje elesett az orosz fronton.

(Unokája ma Nagykeszi jegyzõje.) Vida Jenõt tizennyolc éves korábban leventeként vitték a háborúba.

Néhány hétig tartó német kiképzés után ugyan véget ért a háború, de a fiatalember még hónapokat töltött francia hadifogoly-táborban és amerikai civil lágerben, s csak a passzióból összegyûjtött amerikai kitûzõknek (kitüntetéseknek, jelvényeknek) és a szerzett amerikai egyenruhának köszönhette, hogy kidüllesztett mellel átsétálhatott a lebombázott Vág-Duna híd helyett összetákolt és szigorúan õrzött fahídon. Miközben Európa feldúlt országútjain, vonatszerelvényein hazafelé igyekezett, két bátyját a csehszlovák hatóság Csehországba deportálta – közmunkára. Egyiküknek sikerült megszöknie a marhavagonból.

Az 1945. október elsején hatályba lépõ 88/1945 sz. elnöki dekrétum alapján a férfiakat 16 – 55, a nõket 18 – 45 éves korig közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktõl távol esõ országrészekbe is. Az általános kitoloncolás éljából közel 140.000 magyar családot vettek nyilvántartásba. Szlovákia délnyugati területeirõl már 1945 õszén több mint 9 ezer magyart vittek mezõgazdasági közmunkára . A csehországi vasútállomások emberpiacán a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerõt.

Az 1947 februárjáig deportáltak 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termõföldet hagytak maguk mögött. „Körülfogta katonaság a községet, a fiatalokat összeszedték és bevagonírozták. A Szudéta-vidékre vitték õket, és ott, a marhavagonokból válogattak közülük a csehek cselédnek valót. A Szudétákról minden németet kitelepítettek, öt kilós vagy tizenöt kilós csomaggal, és mindenük ott maradt. Cseheknek adták a szudéta falukat, ahogy õk mondták, partizánoknak, vagyis azoknak, akik egymást annak igazolták, a negyedrészük se volt partizán.

A bátyámat két barátjával egy több házból álló gazdaságba vitték cselédnek. A cukorrépát akkora már fölszedték, a föld szélére rakták hatalmas rakásokba. A bátyáméknak az volt a dolga, hogy befogják a lovaskocsit, megpakolják répával és vigyék az állomásra. Amikor a lovakat fogták be, össze-vissza tekertek mindent, mint akik nem tudják, mit hova kell tenni, hova kell az istrángot kötni, meg a zablát, a hátára való hámot a ló szügyére tették. Azt mondták, hogy õk nem parasztok, nem értenek hozzá, mert ügyvéd, tanító a foglalkozásuk. Aztán jött a cseh, és tanította õket a lovakat befogni, megmutatta, hogyan kell hajtani.

Odaállt a fogattal a répaföld szélére, hogy most már rakják meg répával. Várta õket az állomáson, hogy átadja arépát - / másik mappában folytatva. /