DANAJKA LAJOS A JOGFOSZTOTTSÁG ÉS A MEGALÁZTATÁS ÉVEI FELSÕSZELIBEN 1945-1950 (Részletek)

Falunk, Felsõszeli embervesztesége a második világháborúban: tíz polgári áldozat, a frontokon 107 katonánk vesztette életét, a koncentrációs táborokban pedig 167 személy pusztult el. E tetemes emberveszteségen kívül lerombolták a falu két szeszgyárát, egy családi házat és mindkét templom több belövést is kapott, de az anyagi kár sem elhanyagolható, amelyet a harcoló csapatok rablásai okoztak a lakosságnak.

Mindezeken felül kimondhatatlan az az erkölcsi fájdalom, az a megaláztatás, amit a szétfolyó szesztõl megrészegült katonák mûveltek a faluban. Ilyen veszteséggel érkezett el a várva várt béke 1945. március 31-én, nagyhét szombatján. Pár nap múlva csehszlovák csendõrség érkezett a faluba, ez nyilvánvalóvá tette számunkra a hat évig tartó háború végsõ kimenetelét, akaratunktól függetlenül újra csehszlovák fennhatóság alá kerültünk. Az új hatalom képviselõinek a megjelenése feltûnésmentesen zajlott le, hiszen a lakosság még a front okozta izgalmak hatása alatt állt, és saját gondjaival volt elfoglalva. Nem tudott odafigyelni a politikai változásokra. Örült, hogy maga és háza épségben átvészelte a háború borzalmait.

Elsõnek a helybéli kommunisták mozdultak, átvették a falu vezetését, ezt az új helyzetben könnyen véghezvitték. Amint a katonaság mozgása engedte, azok, akik itthon voltak, nekifogtak az elmaradt tavaszi vetésnek bízva a beköszönõ békében, amelytõl a hat szûk esztendõ után joggal várt egy boldogabb világot. Igaz, mi, itt a Felvidéken, ezen a senkiföldjén, már többször vártuk így a békét a 20. században. Hiszen a század elsõ felében, alig harminc év leforgása alatt ötféle uralom próbálta ránk erõszakolni az általa dirigált békét.

Elõször az alig megalakult községi elöljáróságot zavarták szét, majd a magyar tanítókat bocsátották el április 29-én. Így a tanítást sem lehetett megkezdeni, sem májusban, de még szeptemberben sem. A község élére magyarul nem tudó népbiztost (komisszárt) állítottak. Rövidesen kiderült, a szeszgyárak annyira megsérültek, hogy beindításukról szó sem lehetett, csupán a kendergyárban kezdték meg a termelést.

Kinek is higgyünk? Ez volt a kérdés 1944-ben, mikor ilyen biztató felhívásokat szórtak repülõgépekrõl. „Az új köztársaságban nemzetiségi és társadalmi osztályra való tekintet nélkül mindenki számára biztosítva van a szabad élet és igazság.”* Talán akkor a szöveg megfogalmazói maguk sem tudták, mit ígérnek. A valóságot, hogy mit is jelent számunkra az új szabadságszeretõ köztársaság, már a béke elsõ heteiben kezdtük észlelni, s hogy a szép ígéretekbõl semmi se valósult meg, azt a késõbbiekben a saját bõrünkön tapasztaltuk.

A háború okozta károk és az azt követõ gazdasági pangás elõrevetítette a munkanélküliség árnyékát, melyet késõbb még mesterségesen is fokoztak és a kivédhetetlen magyarüldözés eszközévé tettek. Az új béke – akkor ezt még nem láthattuk tisztán – nem a régi Csehszlovákiát hozta vissza, hanem a fajgyûlölõ erõszakot.

Akkor még nem láthattuk, de honnan is tudhattuk volna, hogy az új rendelkezések mögött a nemzetállam gondolata húzódik meg. Hiszen sem rádió, sem újság nem volt a faluban, csak jó késéssel, évek múltán világosodott ki, hogy Beneą már 1919. április 16-án a kisajátítási törvény szükségességét azzal indokolta, hogy „Elégtételt kell vennünk a fehérhegyi csata után elkövetett gonoszságokért, minden idegen földbirtokost el kell kergetnünk.” A nemzetállam gondolata tehát valójában egyidõs a csehszlovák állammal. (…)

A háború utáni nagypolitika történéseibõl a falu népe vajmi keveset tudhatott meg, a változásokat csak a saját bõrén érezhette. A béke elsõ kárvallottjai a magyar kommunisták lettek: kizárták õket a község vezetõségébõl, alig két héttel a hivatal átvétele után. Vezetõ szerepük a község élén rövidéletû lett, nem tudhattak róla, hogy Beneą még 1944. december 4-én kijelentette: „Az államilag megbízhatatlan községek élére biztosok lesznek kinevezve”. S hogy csalódásuk az új rend irányában még nagyobb legyen, 1945. május 18-án a magyar kommunistákat kizárták a pártból. Ezzel az intézkedéssel éppen azokat az embereket sértették meg, akik évtizedeken át várták a párt elveiben bízva annak gyõzelmét, akik bátran viselték (* A röplap szövegét lásd a kötet dokumentummellékletében. )152 a tagsággal járó nehézségeket már 1921, a pártjuk megalakulása óta. Azóta sztrájkokkal próbáltak jobb megélhetést biztosítani a 100 éve summásokat foglalkoztató uradalommal szemben. A visszacsatolás ideje alatt a magyar hatóságok is betiltották a pártjukat.

Azokkal bántak így el, akik minden igyekezetükkel segítették a csehszlovák államot. Attól a saját pártjuktól kapták az elsõ arculcsapást, ahonnan mindig az egyenlõség elvét hirdették, hogy a népek között nem lehet faji vagy nemzetiségi megkülönböztetés, sem jogfosztás az ártatlan emberekkel szemben. A következõ csapást a magyar iskola, anyanyelvünk ápolója kapta azáltal, hogy a tanítókat elbocsátották, s nem nyitották meg a magyar iskolákat. Késõbb, 1945. augusztus 11-én 1890/45 számmal törvényt hoztak az iskolák államosításáról, ebbõl a magyar iskolák megnyitása hiányzott. Ezáltal Felsõszeliben 543 magyar gyereket megfosztottak az anyanyelvén való tanulástól. Ezek egy kis hányada késõbb beiratkozott a szlovák iskolába, de nagy többségük 1949. január 1-ig iskolai tanítás nélkül nevelkedett. Csak nagyon kevesen tudták megengedni, hogy a gyerekük magyarországi rokonoknál járjon iskolába, elkerülve a lemaradást.

Az egyre-másra megjelenõ, magyarokat sújtó elnöki dekrétumok sorában a 12/1945-ös elnöki dekrétum már 1945. június 12-én az 50 hektáron felüli magyar birtokok elkobzásáról rendelkezett. Ez Felsõszeliben tíz parasztgazdaságot érintett, valamint Eisler és Szold zsidóbirtokosoknak az 1943-ban elfogadott zsidótörvény alapján elvett 1640 hektáros birtokát. Ezt a birtokot a diószegi cukorgyár kezelésébe adták, ám a gazdáktól elkobzott birtokot évekig gazdátlanul hagyták, rajta legtöbb esetben csak a gaz termett.

Felsõszelinek a háború elõtti utolsó népszámlálás eredménye szerint 1940-ben 3950 lakosa volt, ebbõl leszámítva a háború okozta 284 áldozatot, közel 3670 személyt érintett a következõ – a legelvetemültebb náci és kommunista törvénykezések szövegével felérõ, a beneąi dekrétumokat is felülmúló rendelkezés -, a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-án kelt 6. számú rendelete a német és magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezésérõl. E törvényerejû rendelet életbelépésétõl tiltva volt a magyar istentisztelet a templomainkban, sõt egy ideig még a harangok se szólhattak a jobblétre szenderült magyar halottnak. Még az istenházát is felhasználták a nemzetállami érdekek ügyében. Ennek a rendeletnek a hatása évek múlva is hatott az idõközben ide települt szlovákság körében, akik az evangélikus hiten voltak. Elfogultságuk a magyarsággal szemben nem engedte meg, hogy templomban magyar föliratot kelljen látniuk. Ezért bemeszeltették az oltár fölötti feliratot, a templomépítõk igéjét:

„Az egy igaz isten tiszteletére”. De ez sem volt elég, a következõ istentelenségrõl a Budapesten megjelenõ „Hírlap” 1947 februárjában így emlékezik: „Szlovákiában a felsõszeli evangélikus templomból például még a templomépítõk nevét megörökítõ emléktáblát is eltávolították, mert azon ilyen régi magyar nevek szerepeltek, mint: Baán, Kontár, Szabó, Szõcs, Takács. Mi következhet ezek után?” Tette fel a kérdést a cikk írója. Nem kellett soká várni, 1947. december 20-án ismeretlen tettesek kidöntögették a temetõben a magyar sírkereszteket.

A vandál gyalázkodóknak még az evangélikus templom építését és fölszentelését megörökítõ latin nyelvezetû kõtábla is gyûlöletes volt, mert azt még 1790-ben a magyar hívek helyezték el a templom belsõ falában. A táblát összetörték és a parókia trágyadombjára vetették. (…)

A nemzetállam eszméjétõl indíttatva a beneąi dekrétumok szándéka egyértelmû volt: õsi területeirõl elûzni, kipusztítani, kitelepíteni, elszlovákosítani, deportálni, anyagi és szellemi tulajdonától megfosztani a szlovákiai magyarságot. Ezt a tervüket nyomban a front után elkezdték, kézi csomaggal áttették a határon azokat a magyarokat, akik 1938 után telepedtek ide. Egyes kutatók szerint közel 32 ezer magyart tessékeltek így ki Dél-Szlovákiából. Pozsonyból a Felsõszelibõl betelepült családokat is elûzték, volt, akit Magyarországra, másokat visszaparancsoltak Szelibe. Az etnikai tisztogatást célzõ tervüket az oroszoktól kölcsönözték. Klement Gottwald 1944. május 11-én így beszélt a rádióban Moszkvából: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdõdik hazánk megtisztítása az áruló német és magyar szeméttõl.”(…)

A kitelepítés tervét, melyet nem tudtak azonnal elfogadtatni a nagyhatalmakkal, 1945 nyarán ismét elõvették, s benyújtották a július 17-tõl augusztus 2-ig tartó potsdami nemzetközi konferenciára. Közel 3 millió német és 400 ezer magyar kitelepítésének engedélyezését kérték, hogy a nemzetállam létrehozásának szándékához megteremthessék annak nemzetközi feltételeit. A konferencia csak részben tett eleget Beneą elvárásainak, csak a németek kitelepítését hagyta jóvá. A magyarok kitelepítésérõl még csak nem is tárgyalt.

Úgy látszik, a balsikerre is föl voltak készülve, mert a kudarc után másnap már ki is adták a 33/1945-ös dekrétumot, melyben egy tollvonással hontalanná tették a köztársaság valamennyi német és magyar 153 lakosát kicsinytõl nagyig. Megbélyegeztek bennünket a kollektív bûnösség elvével, megfosztottak állampolgárságunktól és a vele járó jogainktól. Az augusztus 10-én hatályba lépõ rendelet másnapján már Felsõszelibõl is elvitték a háborús bûnösöknek nyilvánított embereket a jáchymovi és a limbachi munkatáborokba.

A dekrétumok értelmében elbocsátották a még alkalmazásban lévõ magyar közalkalmazottakat, begyûjtötték a rádiókat, ezekbõl akkor hetven volt a faluban és évekig ott porosodtak a községházán.

1945. október 1-én adták ki a 88/1945 számú elnöki dekrétumot, ezzel munkára volt kötelezhetõ minden állampolgárságától megfosztott férfi 14-60 éves korig, minden nõ 15-50 éves korig. A következõ 108/1945 számú dekrétum alapján a következõ magyar jogi személyek ingatlan vagyonát is elkobozták Felsõszelibõl: Felsõszeli Hitelszövetkezet, Hanza Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, Kisalföldi Kisgazda Szövetkezet Kender- és Lenüzem.

Az elkobzást azzal indokolták meg, hogy a felsorolt jogi személyek a) magyar nemzetiségûnek tüntették fel magukat; b) jellegük folytán magyar nemzetiségû személyek részére készültek; c) belsõ ügyintézésük magyar volt; d) az érintett jogi személyek tagjainak többsége magyar nemzetiségû.

Ezzel egyidõben megvonták az iparengedélyt a magyar kisiparosoktól és kereskedõktõl, és állami kisipari szövetkezetekbe irányították õket. A sorozatos megszorítások és megalázások Taksonyon és Nádszegen véres összetûzésben csúcsosodtak ki. Mindkét helyen a faluban állomásozó csehszlovák katonaság és a civil lakosság között robbant ki a viszály. 1945. szeptember 19-én Nádszegen három ittas katona és egy kukoricát fosztó társaság között támadt vita hevében fegyveres összetûzés keletkezett, amelyben egy katona és két civil életét vesztette. 22-én a hadsereg körülzárta a falut és 422 férfit elhajtottak Vágsellyére, ahol büntetésképpen a megsérült Vág-híd javításán kellett dolgozniuk.

A központilag irányított magyarellenes propaganda hihetetlen méreteket öltött, fennen hirdették, a magyaroknak tudomásul kellett venniük, hogy a szlovák nemzet ellen elkövetett ezeréves igazságtalanságokat helyre kell hozni. Az utcán tilos volt magyarul beszélni, az üzletekben ki volt függesztve az utasítás:

„Hovorte úradnou reèou! – Szlovákul beszéljen!” (…)

Minden jogot mellõzve mint rabokat hurcolták el 1945 õszén és a következõ évben azokat a magyarokat, akiket össze tudtak kapozni. Volt, ahol a kisbírót szalajtották az idézéssel, hogy jelenjen meg a községházán az illetõ. Aki megjelent, el is vitték. Máskor a délelõtti órákban népes társaság lézengett a kocsmában, munka nem volt, mit is tehetett. Egyszer csak egy leponyvázott teherautó járt a kocsma elé. Errõl szuronyos csendõrök hada ugrált le és lezárták a kocsma minden kijáratát. Utána behatoltak a kocsmába, s akit ott találtak, legyen az gazda vagy munkanélküli, kiterelték az autóra, a nagyszámú szuronyos csendõr sorfala között senki meg nem szökhetett. A meglepetéstõl még tiltakozni sem tudó kocsmavendégek azt sem tudták, mit akarnak velük, hová hurcolják õket. A két háború között büszkén hirdetett csehszlovák demokrácia idáig süllyedt, mint állatokat, úgy terelték a férfiakat jog és törvény nélkül az ismeretlen cél felé. Aznap csak Galántáig vitték õket, ahol az Eszterházy- kastély udvarán ma is meglévõ börtönbe zárták a társaságot. A hozzátartozóik hiába várták õket ebédre, csak amint híre szaladt az erõszakos toborzásnak, tudták meg, hogy hiába várják õket. Gyorsan összekapkodták a legszükségesebb holmikat és gyalog utánuk vitték a hét kilométerre lévõ galántai gyûjtõhelyre.

Innen csak másnap vitték tovább a máshonnan is összefogdosott férfiakat, mikor annyian lettek, hogy megtelt velük az elõirányzott szerelvény. Erõs szuronyos kíséret mellett baktatott az állomás felé a megalázott férfisereg, akár egy hadifogoly szállítmány. Szerelvényük Csehország közepén Nymburk állomáson állt meg. A szeliek a közeli Kostomláty faluba kerültek, szétszórva a gazdákhoz.

A múltban a török fogdosta így össze a magyar férfiakat és kísérték Kisázsia felé. Felsõszelibõl ezzel a módszerrel két alkalommal hurcoltak el összesen 37 férfit. Egy évvel késõbb 1946 decemberében még ott voltak, én személyesen fölkerestem õket. Voltak köztük családosak is, akik szerették volna, hogy családjuk is velük lehessen, de a gazdák nem egyeztek bele, nekik csak munkaerõ kellett.

A nemzetiségek ellen lázító propaganda szerves része volt a reszlovakizáció. Míg az elõzõben itteni létünket kérdõjelezték meg, addig a reszlovakizációban magyarságuk megtagadására buzdították a magyarokat azzal a céllal, hogy a sorainkat minél jobban föllázítsák. Felsõszeliben 52 család vállalta a szülõföldön maradásnak ezt a módját összesen 258 személy.

A mellékelt toborzólapon világosan megírják, beismerik az ellenünk elkövetett embertelenségeket, amelyektõl megszabadulhat, aki kötélnek áll!* Felsõszeliben az akkori kilencszáz magyar családból nem egész 6 % tagadta meg hovatartozását és vállalta a vele járó megvetést mind a magyar honfitársai, mind a *Vö. a dokumentummelléklet anyagával.154

többségi nemzet részérõl. A szlovák politikusok addig szajkózták mondvacsinált sérelmeiket, a politikai áligazságokat, hogy szlovák nép is hitelt adott nekik. Az effajta politizálást már nagyon korán elkezdték politikusaik, mikor Trianonban hajózhatónak mondták az Ipolyt.

1945 januárjában Homonnán és Eperjesen az volt a polgárok kívánsága, hogy a német és magyar áruló birtokosainak vagyona mihamarabb kerüljön elkobzásra. 1945. június 3-án Rimaszombatban hat járás kommunista küldöttei követelték a magyar kérdés azonnali megoldását, mivel úgymond a magyarok a történelmi próbán nem állták meg a helyüket, mert valamennyien elfogadták a feudális urak nagyúri politikáját. Kezdjék meg a szlovák földmûvesek áttelepítését a déli területekre, a magyarok földjére, akiknek nincs mit keresni Szlovákiában!

Végül 1946. november 19-én Köbölkúton kezdõdött a felvidéki magyarok csehországi deportálása.

Az 1946. február 27-én megkötött csehszlovák–magyar egyezmény ellenére ekkor még mindig nem indult be a lakosságcsere. Az egész akció fõként azért húzódott már majd egy éve, mert Magyarországnak nem volt hová fogadni a szlovákiai magyarokat, mivel az áttelepülõ szlovákok nem rendelkeztek annyi házzal, mint ahányra szükség lett volna. Az elhelyezés érdekében elõször ki kellett telepíteni a magyarországi svábokat. Erre jelentette ki J. Ïurią mintegy fenyegetés gyanánt: „Ha Magyarország szabotálja a lakosságcserét, akkor mi cseh területen magyarokat is fogunk alkalmazni. Magunk teszünk rendet, ezt akkor is végrehajtjuk, ha nemzetközi fórumon nem ismerik el.

A csehszlovák csendõrség a lakosságcsere keretében lebonyolítandó kitelepítésre már 1946 nyarán elkezdte összeírni a magyarok vagyonát. A kitelepítésre kiszemelt családokban 1946. október 8-i dátummal közel négyszázan kapták meg a kitelepítésre szolgáló végzést, a fehérlapot. A Magyarországra való telepítésekkel a Csehszlovák kormány arra törekedett, hogy az itt élõ magyarság számát a legalacsonyabb szintre csökkentse, így könnyebb lesz a maradékot asszimilálni, vagy egy esetleges majdani határrevízió esetén ki tudják mutatni itt délen a szlovák többséget. Korábban már szintén ebbõl az elgondolásból született meg az ipartelepítés is. Egy másik kitelepítési szempont az volt, hogy mindenekelõtt a magyar parasztságot és annak módosabb részét onnan mozdítsák el, ahol legjobbak a földek. A lakosságcsere-egyezmény után odaát a szlovák toborzók hatalmas propagandát fejtettek ki az ottani szlovákság körében. Fantasztikus gazdaságokkal csalták haza õket, csakhogy minél többen jelentkezzenek, mert csak annyi magyart lehet áttelepíteni, ahány szlovák kész hazatelepedni. Az áttelepülõk magukkal vihették minden ingóságukat. Az áttelepülésre jelentkezett magyarországi szlovákok közül sokan elõre átszöktek és bújták a telekkönyveket a jobb birtok megkaparintása végett. Odaát pedig az Áttelepítési Bizottság jóval több szlovákot írt össze, tízezret is meghaladta azok száma a jelentkezõk névsorában, akik nem is léteztek vagy meghaltak.

Magyarország halogatta a telepítések beindítását, azt akarta, ne csak gazdákat vigyenek, hanem vegyesen, arányosan gazdákat és szegényeket, ugyanis az áttelepülésre jelentkezett szlovákok nagy része szegény nincstelen vagy ház nélküli fiatal család volt, akiknek hihetetlenül gazdag országot ígértek. A csehszlovák kormány mindenáron ki akarta erõszakolni a telepítések beindítását, ezért úgy határozott, Csehországba a németek helyére deportálja az itt maradó magyarságot, a további cél az volt, hogy a magyarságot elriasszák, elkergessék õket, hogy mindenét otthagyva elmeneküljön.

A csehországi munkára a magyarság szegényebb rétegébõl jelölték ki a családokat. Ezt a névsort már 1945 végén összeírták, nem tudni, a szegénységen kívül még milyen szempontok alapján 548 családot írtak össze. A kijelöltek száma elérte a faluban élõ családok felét. Ebbe olyan személyeket is kijelöltek elhurcolásra, akik még hadifoglyok voltak, vagy a kitelepítésre is kijelölték õket. Akadt köztük két visszatért zsidó család és egy a fronton elesett családfõ, de a listára került Boda Miklós plébános is. Itt a hatalom azokat se kímélte, akik 1938-ban a republikáért tüntettek Tornócon és a republikához való hûségükért meghurcolták õket.

Habár az ország más magyarlakta vidékérõl már 1946 novemberétõl folyt a deportálás, falunk népe errõl keveset tudott, hiszen valójában el volt vágva a világtól, se rádió, se újságja nem volt, s munkába se jártak ki a faluból. Ezért jelenthették december l-jén Galántáról Prágának: „Itt a magyarok nem hiszik el, nem tudják, hogy mi vár rájuk.” Valóban kevesen hittek a lesújtó hírnek, csak akkor hitték el, hogy ilyen is megtörténhet, amikor a katonaság és csendõrség körülzárta a falut.

1947. január 23-án ködös téli hajnalon ostromgyûrûben találta magát a falu. Menekülni szinte lehetetlen volt, mintha odabent gonosztevõk, vagy forradalmárok lettek volna, nem pedig békés polgárok. Minden tíz méteren géppisztolyos katonák álltak, ahová gépfegyver jutott, ott 50-100 méterre álltak a kato155 nák. Az utcákon nagyszámú katona és csendõr vigyázott, hogy a munka zökkenõmentesen haladjon, amelyet teherautókkal bonyolítottak le. A csendõrök széthordták az aznapra tervezett elszállítandókhoz a végzést és az utasítást, mit vihetnek magukkal.* A mínusz 25 fokos hidegben ezen az elsõ napon 184 családban 774 személyt, ebbõl 98 gyereket irányoztak elõ az elszállításra. Ezeket a sok esetben nincstelen népeket a kiábrándulás és félelem töltötte el, hiába sírtak a kijelöltek, nem volt irgalom, csak a betegeket és öregeket mentették föl. Az elsõ napon elvittek 99 családot, 425 személyt. Magukkal vihettek bútort és élelmet, de lovat, tehenet és disznót tilos volt elvinni, az otthon maradt legtöbbször prédára, mégpedig az elhurcoltak helyét elfoglalóknak. A második napra 189 családot és 814 személyt, köztük 99 gyereket írtak ki. Elvittek 83 családot és 351 személyt. A harmadik napra 175 családból 711 személyt, s 91 gyereket írtak ki. Elvittek 85 családot , összesen 237 személyt.

A kijelölt 548 családból 240-et hurcoltak el. Felsõszeli akkori 3809 lakosa közül 2299 személyt jelöltek ki, ez nagyjából megfelel a kormány által elõirányzott 70 százaléknak, amit minden magyar faluból el kellett volna vinni csehországi munkára. A dermesztõ hidegben három nap alatt 159 házból katonai segédlettel 1013 személyt vittek el. A betegeken kívül felmentették a reszlovakizáltakat, valamint 25 cigány családot.

A deportáltak túlnyomó többsége nincstelen, de házzal, illetve lakással rendelkezõ napszámos és 5 hektáron aluli kisgazda. Utánuk 266 hektár föld maradt. Felsõszelibõl korábban már elhurcoltak 138 személyt, ez az 1013 deportálttal együtt összesen 1151 személyt jelentett. Ez a létszám a Galántai járás falvai között a legmagasabb. Országos viszonylatban is csak Tardoskeddrõl vittek el többet, 1271 személyt.

A dermesztõ hidegben nehezen fûthetõ marhavagonokban több napon át utaztatták a végletekig elkeseredett embereket. Nem egy esetben mellékvágányra állították a szerelvényüket nem törõdve a rettenetes hideggel és ott várakoztatták õket, mintha nem is embereket szállítanának. Hogy képet alkothassunk arról, micsoda szörnyû fagyos télben hurcolták el õket, arra álljon itt egy a tényt igazoló megtörtént eset. Az egyik csallóközi faluból egy – az 1928-es gazdasági válság idején odatelepült – felsõszeli család az üldözések elõl menekülni volt kénytelen Magyarország felé. Ez akkor csak a befagyott Dunán volt lehetséges számára, az pedig ritkán fagy be különösen Csallóköznél, ahol nagyobb az esése. A Duna ezen a télen befagyott és a beállt jég annyira megvastagodott, hogy a család magával vihette át a Duna jegén az ökrök vontatta cséplõgépüket.

A fagyos téli napokon nem volt elég a mindent elnyomó erõszak, életünket még a saját véreink is keserítették. A családok elhurcolásában bábáskodó magyarok között akadt olyan, aki úgy bánt a népekkel, mint egy idegen, belátás és könyörület nélkül. Az illetõ a betegeket fölmentõ orvossal járta a kijelölt családokat. Ha rokont vagy ismerõst menteni akart, ráfogta, hogy beteg, az így keletkezett hiányt olyan családnál pótolta, ahol igazi beteg volt. Egy másiknak hiába könyörgött a fiatal anya, hogy a nagy hidegben megfagy a féléves kisfia a vagonban. Nem volt könyörület. Ilyen embertelen megnyilvánulások is fokozták az elhurcoltak fájdalmait.

A célállomásokon a ateci és podboøány járásban valóságos rabszolgavásárt rendeztek a fogadásukra odasereglett cseh gazdák. Olyan családokat válogattak ki, ahol nagyobb létszámú munkaerõt és kevesebb gyereket láttak. Ebbõl kifolyólag több idõs család napokig a vagonban várta, míg valaki elvitte. A családokkal közel 130 hat évesnél fiatalabb gyereket is elhurcoltak. Ezek ott két éven át cseh iskolákba jártak.

Az egész idõ alatt testvéri szeretet tartotta össze környékre hozott embereket. Mire kitavaszodott, az egész Podboøany-i járásban ismerték, ki hová került. Vasárnaponként, aki tudott, útrakelt meglátogatni a közeli rokonokat, magyarokat. Nem számított, hogy az idegen. A Szudéta-vidék félig üres falvaiban szétszórt magyarság példamutatón összetartott. Gyalog, kerékpáron vagy kocsin még a hetedik faluban is fölkeresték földijeiket, hogy egymást lássák, egymással magyar szót válthassanak. Kár hogy az együvé tartozásnak ez a szép példája az itthoni életben nem folytatódott.

Amíg Szeliben a jövevények keserítették az itthon maradottak életét, a cseh részekben propagandaakciót szerveztek 1948 májusában a magyarok megnyerésére, hogy Csehországban maradjanak. Azzal az állítással akarták õket megnyerni, hogy Szlovákiában már nincs vagyonuk, nincs mibõl megélni, míg Csehországban elõnyös feltételek mellett gazdaságokat kaphatnak. Ezekre a gyûlésekre mindenki elment, mert azt remélte, vége szakad végre a megalázó szolgamunkának. Felszólították a szelieket is, írják alá, hogy Csehországban maradnak, s megkapják az állampolgárságukat. Ezt az állam kész megtoldani bizonyos földtulajdonnal is. Ám az egybegyûltek egyhangúlag elutasították ezt az ajánlatot. * Ezek másolatát lásd a dokumentummellékletben 156– Engedjenek haza!!! – kiabálta a tömeg. – Nem kell idegen vagyon, a sajátunkat akarjuk. – Nem leszünk cselédek!!! – Odahaza szabad emberek voltunk!!!

A deportáltak ebben a kérdésben a prágai magyar konzulhoz fordultak segítségért, de az nem sokat tudott segíteni sorsukon. A magyarok zöme elhatározta, ha nem mehet vissza saját otthonába és nem kapja vissza vagyonát, átköltözik Magyarországra, mert honfitársai között akar élni. Habár egy évre szólt ez az „önkéntes munkavállalás” – legalább is ezzel palástolták a törvénytelenséget, s a csehek is úgy tudták, önkénteseket kaptak az államtól, akikért még 1500 korona fejpénzt is kapott a gazda. – a végén 26 hónapig tartott ez a kényszerû munkavállalás. Ez idõ alatt három szeli polgár halt meg idegen földön. A cseh gazdáknak jól jött a magyarok segítsége, ezért mikor törvényesen haza indulhattak, sok helyen különféle cselekkel vagy erõszakkal vissza akarták tartani a haza készülõket.

A deportáltak sorsán az sem segített, hogy 1948. február 25-én a Kommunista Párt átvette a hatalmat.

Minden maradt a régiben. Aki nem bírta a rabszolgasorsot, hazaszökött. Egyik alkalommal 17 hazaszökött szeli családot keresett a csendõrség, de eredménytelenül. Itthon az elhurcolt magyarok házaiba Liptóból, a Rózsahegytõl nem messze Luèkyból érkeztek ide szlovák családok, vagyis bizalmiak. Ezeket mi csak rózsahegyieknek nevezzük a mai napig, ugyanis néhány itt maradt közülük. Ezek a bizalmiak a liptói hegyvidék lakosságának legszegényebb rétegébõl lettek ide irányítva, az általuk aranybányának tekintett alföldi tájra, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül beültek a meleg magyar otthonokba, várva az isten áldását vagy az állami támogatást. Mivel földet kevesen kaptak és gazdálkodáshoz sem igen értettek, az itteni mesterségesen fenntartott munkanélküliség õket is sújtotta, csak tengõdtek. Bútoruk alig volt, az üresen maradt másik szobában tartották a szárnyasokat, kecskéket.

Járásunkban a Csehországba hurcolt magyarok után visszamaradt állatállománynak és vagyonnak õrzésére ezeket az ideiglenes bizalmiakat jelölték ki. Az õ dolguk lett volna megvédeni a magyar vagyont, ehelyett õk lettek tolvajokká. Kinevezésük után második-harmadik napon eltûntek, magukkal vittek mindent, amit értek. Távozásuk után új bizalmiak jöttek. Így vált Csáki szalmájává, prédává a magyarok kis vagyonkája. Az új honfoglalók a kapzsiság és az irigység tettvágyával özönlötték el tájainkat. Õket a bosszú, az erõszak és az embergyûlölet központi sugallata ösztökélte erre a lelketlen szerepre. Élõsdi szolgalelkek jöttek, mások vagyonára áhítozva.

A deportálás, ahogy azt a kitervezõi elgondolták, a reményeik szerint megtette a hatását. Az embertelen népmozgatás nemzetközi leállítása, 1947. február 25-e után nemsokára, április 7-én már indultak is a magyarkitelepítettek szerelvényei dél felé. A kitelepítésre kijelölt család a Pozsonyban tartózkodó magyar meghatalmazott révén értesítést kapott az elõrelátható bevagonírozás napjáról, hogy legyen ideje minden ingóságát, amit a szerzõdés értelmében magával vihet, szállításra elõkészíteni, esetleg becsomagolni.

Ingatlan vagyonára az összes igazoló okmányokat be kellett szerezni. Az itt maradó ingatlanról a szlovák-magyar vegyesbizottság leltárt készített, ebbe belefoglaltak minden tárgyat, ami a hátrahagyott telken marad, a kapufélfától a legutolsó kerítéskaróig. A kétnyelvû leltár Szlovákiát megilletõ másolatait a pozsonyi kerületi levéltárban õrzik. A módosabb gazdák 12-15 vagont is megraktak értékeikkel, nem úgy az idetelepülõ szlovákok, akik közül néha három család is jött egy vagonban. Erre mondta ironikusan a nép „Megy a kincs, jön a nincs”. A kitelepítettek odaát teljesen idegen világba csöppentek, a felsõszeliek túlnyomó többsége a dombos Baranyába került a svábok helyére. Ott tudatosan szétszórták õket több mint 30 településre, elszakítva szülõt gyerekétõl, testvéreket, ismerõsöket, jó szomszédokat egymástól, ahol alig maradt esélyük régi életük folytatására. A sík alföldi tájról, hegyes, dombos borvidékre kerültek.

Felsõszelibõl 1947. április 27-én indították az elsõ transzportot, utána majdnem naponta indítottak szerelvényt, néha kettõt a galántai állomásról. Egy szerelvénybe a családok száma 7-21-ig terjedt, a tehervagonok száma pedig 29-75 között mozgott. Elvittek 310 családot, benne 1321 személyt, 247 házból 276 gazdaságot. Összesen 24 transzporttal 1331 tehervagonban vitték át a mozdítható értékeket. Átvittek: 7 traktort, 7 cséplõgépet, 3 gõzgépet és egy teherautót. Az elkobzott gazdaságoknál közel ugyanilyen arányban maradtak nagygépek, ezeket az alakuló gépállomás foglalta le. Itt hagytak 1500 hektár földet.

Az újabb honfoglalók a magyarországi szlovák önkéntesek 1947. május 5-én érkeztek zömében Tótkomlósról, õket azóta is csak „tótkomlósiak”-nak nevezzük. Miattuk kellett itt hagyni egy virágzó mezõgazdaságot az elzavart magyar gazdáknak. A mi gazdáink földszeretete alakította ki itt sokszázéves munkával ezt a megirigyelt gazdag „Kánaánt”. Keserû szájízzel hagyták itt ezt a virágoskertnek beillõ határt, melyet apáik és õk maguk virágoztattak föl. A határt az utolsó barázdáig föltörték, 1920-ban a 157 készülõ földtörvény elõl megvették a Benyovszkyak itteni 545 holdas birtokát, majd Eszterházy Ernõ hidaskürti, vezekényi és tallósi birtokából ugyanennyit, kiterjesztve így a szeliek birtokát egészen atelepülések széléig.

A komlósiaknak azt ígérték, hogy innen mindenkit kizsuppolnak. Az a szomorú tény, hogy Negyed település után – ahonnan 529 családot telepítettek ki – tájainkon Felsõszeli következik 310 kitelepített családdal. Ez a magas szám onnan ered, hogy nagyon sok komlósi korábban már járt Szeliben. Felsõszeli négy majorságába már száz éve többszáz szlovák summás járt le nyaranta szezonmunkára, nagy bánatára a helybeli munkásságnak. 1938-ban bízvást remélték, megjavulnak a munkalehetõségek, hiszen fönti szlovákság már nem járhat. De csalódtak, mert az uradalom az Alföldrõl, Tótkomlósról hozott szlovák summásokat, akik hat éven át idejártak. Itt ismerték meg az itteni bõtermõ földet. Az idetelepült 324 szlovák család 98 százaléka Tótkomlósról települt ide, sõt még a Békés megyei szlovák áttelepülési bizottság 5 tagja is. Az új telepesek nyomban megszüntették a kormánybiztosi funkciót és nemzeti bizottságot alakítottak, vagyis átvették a hatalmat.

Ebben a minõségükben elsõ teendõjük a magyar vonatkozású iratok megsemmisítése volt. A tûzoltószertár mellett, a Dudvág partján napokig égett a máglya. Tûzre vetették a falu könyvtárát, az irattárt, mindent, ami a magyar múlttal volt kapcsolatban. Ezzel az volt a céljuk, hogy kitöröljék a falu magyar múltját, ne maradjon semmi nyoma, hogy itt közel ezer éve magyarok laktak. 1947-ben két turnusban telepítettek májustól júliusig és szeptembertõl novemberig. A kijelölt családok házából kihallatszott a ládák szögelése, mint temetéskor a koporsók zuhogása. Sírás, búcsúzkodás volt napirenden, miközben a jövevények kóstolgattták a prédát, kinek milyen konc jutott, cserélgették a házakat a rang és az ismeretség függvényében. Mivel leginkább kisparasztok és nincstelen fiatalok érkeztek, az államtól a kezdésre segítséget kaptak ólat, lovat, gazdasági szerszámot, köpenyt, gumicsizmát. Ám ennek ellenére nem indult meg a pezsgõ munka a megszerzett birtokokon. A korábban példásan megmûvelt határ elhagyatottan termeli a gyomot és gazt. A elmenõknek már nem érdekük, akik jöttek, õk még egyelõre a babérjaikon ülnek. Elárvult a határ, elcsendesült benne a dal, a dolgos múltnak vége.

Mivel a beígért álom, hogy innen minden magyart kizsuppolnak, nem vált valóra, a komlósiak csalódottságukból nehezen ébredtek, mert így csöbörbõl vödörbe estek, mivel itt is magyarok közé kerültek. Az a megszorítás, hogy megszüntették a kisipart, a kereskedelmet, az ipari gócpontok innen távol estek, õket is érintette. Így csupán a föld maradt, ahhoz pedig se gazdasági felszerelésük, se pénzük nem volt. Az itthon maradt magyar munkásságnak se tudtak kenyeret adni. Biztonságukra 6-8 tagú csendõrõrs vigyázott, de hogy a biztonságuk nagyobb legyen, 50 tagú tûzoltóságot állítottak föl, amely a közbiztonságot is segítette. A kapott uniformisban parádéztak, mintha nem is lenne más ruhájuk. Ezeket a tényeket azért ecsetelem, hogy kissé belelássunk új birtokosaink lelkivilágába.

Mivel az a gondjuk, hogy minél kevesebb magyar maradjon a faluban, akadályokba ütközött, elkerülhetetlenek lettek a súrlódások az õslakosság és a komlósiak között, ezek többször verekedésbe torkollottak.

1947 karácsonyára a betelepülõk nagy része már megérkezett, ennek örömére a szlovák ifjúság István-bált rendezett a szövetkezet nagytermében, a tûzoltóság pedig a szomszédban a néhai Salamon-kocsmában.

Az ifjúság báljára békülési szándékkal az a néhány magyar fiatal is elment, kiket a sors megkímélt az elhurcolástól. A szövetkezet nagyterme egy hosszú sikátorszerû udvarra nyílik, itt az illemhelyek leghátul voltak az épület végében. Ott valaki elsütött egy revolvert, ezt a rendezõség meghallotta. Hogy micsoda félelemben élhetett a jövevény társaság? Arra az intézkedésük utal. Nyomban riadóztatták a csendõrséget, a tûzoltóságot. Mindkét bált leállították, majd körülfogták a kocsmát, lélek az ajtón se ki, se be. A forradalmat szimatoló társaság a karhatalommal karöltve berontott a táncterembe és kizavarta a szlovákokat és a nõket. Huszonegy süldõ magyar legényke maradt a csatatéren, Az idõsebbje még fogságban vagy a leventékkel valahol nyugaton várta a hazatérést. Közel 50 tûzoltó és 8 csendõr megmotozta a fiatalokat, hat idõsebbet kiválasztott és fölküldte a színpadra. A maradékot szintén kizavarta a kocsmából, még annak a tájékáról is, de fegyvert nem találtak. Ezután egyenként kiengedték a félreállított magyarokat, és elkövették legnagyobb gyávaságukat a rendezõk. Amint egy-egy fogoly kilépett a terembõl a hosszú udvaron kétfelõl sorfalat állt tûzoltók addig verték kézzel, bottal, kötéllel és baltanyéllel, amíg ki nem támolygott a kapun. (…)

A kitelepítés szomorú eleme a történelemnek, ezt az igazságtalanságot nem lehet elfelejteni, hiába kaptak a szeliek odaát néha nagyobb vagyont, a szülõföld elvesztése fájó pont maradt életük végéig. 158

Az utánuk maradt ûrt valóban nehéz betölteni, az összetartozás fonalát eltépni, a szülõföldhöz való ragaszkodást elhomályosítani több mint 50 év sem tudta. Az õsi fészekbõl kiragadott családoknak az elsõ bizonytalan évek örökkévalóságnak tûntek. Néhol évekig becsomagolva álltak a bútorok a folyosón, hogy ha kell haza indulni, készen legyen. Köszönésük csak így szólt: „Mikor megyünk haza?” Az alföldi részekre került szeliek sok helyen olyan tanyákra kerültek, ahol a szekrényt nem lehetett fölállítani, olyan alacsony volt a szoba.

Aki szerencsésebb volt, azt is a lelke mélyén a honvágy gyötörte, az idõsek soha nem hitték el, hogy ez az állapot sokáig tarthat. Évekig ezzel a rögeszmével éltek, csak a szülõfalut siratták. Szentül hitték, rövidesen hazakerülnek. Hiába vártak, a hazajutás reményét sokan a sírba vitték. Volt olyan, aki a svábbal egy évig együtt lakott és látnia kellett annak kegyetlen elhurcolását, keserves sírását, halálos fenyegetését. Sok helyen a svábok úgy tudták, hogy a mieink önként erõszakkal mentek hegyibük.

Az itthon maradt családok is bizonytalanságban éltek az új honfoglalók között. Munka számukra nem volt, gyermekeiknek már negyedik éve nem nyitottak magyar iskolát. A folyamatosan érkezõk már többségben voltak és minden hatalmat megragadtak a faluban. A magyarság a saját falujában másodrendû polgár lett. Az elszakított sorstársaikkal szilárdan tartják a rokoni, baráti vagy szomszédi kapcsolatot, ha odaát meghal egy régi szeli, Felsõszeliben is elsiratták a harangok.

1949. január 1-jén a fogyasztási szövetkezet nagytermében összegyûlt magyarságnak visszaadták az állampolgárságot. De a beneąi dekrétumokat nem törölték el. Megindult a tanítás a magyar iskolában.

Február óta kezdtek hazaszálligózni a deportáltak. A többség március közepén érkezett. Szabadulásuk után kezdõdött a második kálváriájuk. Házaikból vonakodtak kiköltözni az oda beültetett rózsahegyi szlovákok, pedig a hazatérés most már törvényes volt. Ezért március 21-én 118 visszatért magyar család kérvényezte a Szlovák Szociális Megbízott Testülettõl háza visszaadását.* Ennek ellenére a visszaköltözés nagyon vontatottan haladt: 1949 õszén még 31 család nem tudott beköltözni saját lakásába. A visszakapott lakások siralmasan néztek ki. A két évig tartó mostoha használat számtalan javítanivalót hagyott rajtuk. Némelyik rózsahegyi tudatosan pusztította annak állagát, mivel tudta, itt kell hagynia a számukra szép kirándulást. A hazatérteknek a nulláról kellett kezdeniük, itthon maradt értékeik, állataik szétprédálva.

Idehaza csak a majorsági munka segített valamit. Habár már volt állampolgárságunk, az üzletekben és irodákban csak véletlenül találtunk magyart. A magyarellenesség és bizalmatlanság tovább élt, mint ahathatós korábbi magyarellenes propaganda gyümölcse. A front óta eltelt öt év alatt magyart nem vittek katonának, nehogy fegyver legyen a kezében. Csak 1951-ben engedett a bizalmatlanság. Ekkor egyszerre 400 magyart hívtak be katonának Felsõszelibõl. Alig értek haza a deportáltak, nyomban új deportálást tervezett az állam, JUH (Dél) fedõnév alatt. Ebben mitõlünk nyolc családot jelöltek ki, nagyjából azokat, akiknél vagyonelkobzást végeztek. (…)

Táblázatok

1. Felsõszeli 1948-49 évi veszteségei

Csehországba deportáltak 1013 személyt / Magyarországra kitelepítettek 1321 személyt Munkatáborba, bányába vittek 138 személyt 

A falu háborús vesztesége 283 személy Nyugatra szökött 35 személy, Hiányzók száma összesen: 2790 személy A falu lakossága 1940-ben 3950 személy

Az otthon maradt lakosok száma

1948-ban 1160 személy

A kérvényt lásd a dokumentummellékletben. 159

2. Csehországi deportálások a Galántai járásban

Tósnyárasd       -                                70