//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Az erőszakra épített világ akkor hull véres darabokra, amikor a békét örökre biztosítottnak véli. Ennek a világnak nem több hatalomra, erősebb hadseregre, különb harci eszközökre, körmönfontabb diplomáciára van szüksége: ennek a világnak kis jóakaratra, jézusi erőkre van szüksége. Ezt a világot nem kívülről kell széppé tenni cicomás műveltséggel, technikai vívmányokkal: ezt a világot csak belülről lehet széppé tenni: az Isten szellemének, a lelkiségnek kiragyogtatásával.” Ravasz László református püspök


Tiszteld minden ember hazáját, de szeresd a magadét. Helen Keller


 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- A SZLOVÁKIA MAGYAROK KÉNYSZERTELE-
PÍTÉSEINEK EMLÉKEZETE 1945 Tanulmányok,
családtörténetek, visszaemlékezések
- A SZLOVÁKIA MAGYAROK KÉNYSZERTELE-
PÍTÉSEINEK EMLÉKEZETE 1945 Tanulmányok,
családtörténetek, visszaemlékezések
:

60. CSALÁD- ÉS TELEPÜLÉSTÖRTÉNETEK BENKÕ TÍMEA TARDOSKEDDI MAGYAR SORSOK

60. CSALÁD- ÉS TELEPÜLÉSTÖRTÉNETEK BENKÕ TÍMEA TARDOSKEDDI MAGYAR SORSOK


 

CSALÁD- ÉS TELEPÜLÉSTÖRTÉNETEK

BENKÕ TÍMEA TARDOSKEDDI MAGYAR SORSOK

140-141 A Vág alsó folyásánál, Érsekújvártól tizenhat kilométerre fekszik Tardoskedd. A helység 5280 lakosával Szlovákia legnépesebb faluja. Az itt élõ emberek 78 százaléka ma is magyarnak vallja magát. A község négy óvodát mûködtet: két magyart, két szlovákot. Van két teljes szervezettségû általános iskolája: a magyar és a szlovák. A helyi önkormányzat negyedévente kétnyelvû újságot ad ki Tardoskeddi Hírmondó címmel.

A település kábeltelevíziója vasárnaponként kétórás mûsorban közvetít a helyi eseményekrõl – ugyancsak mindkét nyelven. A hivatalos feliratok, az utcanév-táblák szintén kétnyelvûek. A Szent István nevét viselõ római-katolikus templomban háromszor annyi magyar misét tartanak, mint szlovákot, s nagy ünnepeken Kölcsey Himnuszát éneklik a hívõk. A falu központjában Szent István király bronzba öntött szobra díszíti a róla elnevezett teret, a templom mögötti parkban a magyar szabadságharc három tardoskeddi vértanúja emlékére kopjafát emeltek. A temetõben 1906 óta Rákóczi-emlékmû áll.

Az egykori fiúiskola falán egy fekete márványtáblán a következõ felirat olvasható: „Az ember elmegy, de a szülõföld örök. A  Tardoskeddrõl kitelepítettek és deportáltak emlékére.”

Családunk

Vanya János mûbútorasztalos-inasként szerzett mesterlevelet, ám szerszámait por lepte, mivel inkább 24 hold földjén gazdálkodott. Major Annával köttetett házasságából kilenc gyermeke született, de öten pár hetes csecsemõként meg is haltak. A négy „túlélõ” egyike: Ilona, az én anyai nagyanyám, akit a falu második legmódosabb gazdájának fia, Lajos, vett feleségül. Idõsebb Szalay Lajos ereiben anyai és apai ágról is kék vér csörgedezett. Kurtanemes felmenõm kétszer nõsült. Elsõ felesége, Szõgyényi Júlia, három leánygyermekkel ajándékozta meg, de az asszony fiatalon elhunyt, így az özvegy újra megnõsült. Második felesége, Szlávik Erzsébet, hét gyermeket hozott a világra, köztük az én nagyapámat.

Munkámban túlnyomórészt özvegy Szalay Lajosné Vanya Ilona memorjára hagyatkozom. Nagy segítségemre volt 1987-ben – az akkori tardoskeddi esperes-plébános, Drozdy Gyula kérésére – írott visszaemlékezése, amelyet a helybéli pap a falu krónikájába is bemásolt. További adatközlõim Benkõ József, Fekete Irén, Labai Julianna és Tóth Matild voltak. Matild néni 1933 óta naplót vezet, számos adatot neki köszönhetek.

Irénke, a hõs 1946 forró nyarán már nagyban folyt az aratás Szalay dédszüleim hetven holdján, amikor a kitelepítési bizottság tagjai a kitelepítési paranccsal betoppantak portájukra. A gazdasszony a konyhában éppen tálalta fel az ebédet, a tányérokban savanyú bableves gõzölgött. A hívatlan vendégek elõször a munkásokat szólították fel, hogy azonnal hagyják el gazdájuk házát, majd tudatták a családdal, nyomban szedelõzködjenek õk is, cókmókjukat egy huszonöt kilós csomagba pakolják. Mit tehettek? Összekapkodták hirtelen  a legszükségesebb holmit, s csak annyit kérdeztek, amikor az utcán várakozó teherautóra kiskorú gyermekeikkel együtt felparancsolták õket: Hová visznek? Jött is a keresetlen válasz nyomban:
Ahová az ilyen háborús bûnösök valók: Maïari za Dunaj! Magyarok a Duna túlsó oldalára! Komáromba, a Duna partjára szállították õket.

Szalayék két felnõtt gyermeke: Lajos, az én nagyapám és Ida tehetetlenül nézték, amint a csendõrök lepecsételik a szülõi ház valamennyi ajtaját, hogy oda be már senki ne mehessen. Õk azért nem kerültek a kitelepítettek listájára, mert már családosok voltak, vagyonuk nem volt, s egyébként is már külön háztartásban éltek.

142. A nagy sietségben az egykori Károlyi-vadászkastély ablakai nyitva maradtak. Igaz, mindegyiken rács volt. A két testvér összenézett. Mire besötétedett, kitervelték, hogyan mentik ki legalább részben kulák szüleik vagyonát. Kitalálták, hogy Lajos hétéves kislányát, Irénkét, bedugják az ablakon a rácsok között.

Nagyon féltem éjszaka a koromsötét házban – emlékezik vissza keresztanyám, Fekete Lászlóné –, ugyanakkor rettenetesen büszke is voltam magamra, hogy én most hõs vagyok. Anyu kívülrõl irányított, merre menjek, mit hol találok. S én szép sorjában kiadogattam neki a családi ezüstöt, a porcelánt, a nagymama arany ékszereit. Nehogy feltûnést keltsünk, anyu lassanként a holmit elõbb a pár házzal odébb várakozó apuhoz hordta, õ pedig tovább vitte testvéréhez a szomszéd utcába.

Ezalatt a férfiak a magtárból a kéményen keresztül kilopták a 17 mázsa árpát és áthordták a szomszédokhoz. A búza veremben volt... Nagypapa Komáromban nagyon belázasodott, szerencsére három napon belül visszahozták õket.

Dédszüleim hazajöttek, befejezték az aratást, kicsépelték a gabonát. Elõvigyázatosságból a lovakat és a teheneket a szomszédok és jó ismerõsök istállóiba kötötték be. Nekik lett igazuk, mert szeptemberben újra menniük kellett, ezúttal negyvenkilós csomaggal. Nem jutottak messzire, egy érsekújvári iskolában tartották õket fogva. A két állam nem tudott egyezségre jutni, így egy hét múltán megint visszahozták Tardoskeddre a vagyonos gazdákat.

A deportálás híre

Fél év múltán, 1947 elején, a faluban szárnyra kelt a hír, hogy viszik a munkabíró magyar családokat Szudétavidékre. Csak azok maradhatnak Tardoskedden, akik reszlovakizáltak vagy fehér cédulájuk van, azaz arra várnak, mikor telepítik át õket Magyarországra. Anyai nagyszüleim nagyon szorongtak, mivel nem reszlovakizáltak és a szülõk fehérlapján sem szerepeltek. A jegyrendszer miatt ugyanis különálló családként tartották nyilván õket, annak ellenére, hogy a Vanya szülõknél laktak. Mindössze négy hold földjük volt, szegényeknek számítottak. Eszünkbe sem jutott reszlovakizálni, amikor dobszóval hirdették még 1946 augusztusában. „Nem hívjuk a vitézeket, az õsmagyarokat, csak az elmagyarosodott szlovákokat!” – emlékszik vissza nagyanyám a reszlovakizációs propagandára. Hallották, hogy a Léva környéki magyarokat már vagonírozzák és viszik cseh földre dolgozni. Január végén már deportáltak el családokat az Érsekújvári járásból is.

Férjem Pozsony mellett egy kõtörõben dolgozott – mondja Tóth Matild. – Õ már decemberben azzal jött haza, hogy Dunaradványból elvitték a magyarokat. Gyanús volt az is, hogy a közeli szlovák falvakból, Dögösrõl és Bátorkeszirõl, vetõgabonát jöttek vásárolni hozzánk a szlovákok. Õk már akkor számítottak rá, hogy a mi földjeinken fognak gazdálkodni, a mi házainkban fognak lakni. Mégsem foglalkoztunk a rémhírekkel, mert az uram azzal nyugtatott, munkahelyén az igazgató megígérte, felmentést kér számunkra, ha esetleg mi is megkapnánk a deportáló levelet. Igen ám, de arra nem számítottunk, hogy a falut körülzárják! Pénteken este hazajött munkából a férjem, szombaton már nem hagyhatta el senki a községet. Amikor már tudtuk, hogy baj van, telefonáltunk az igazgatónak, de hiába jött el intézkedni Tardoskeddre, be sem engedték a faluba.”

Községünkbe február hatodikán érkezett meg a deportáló bizottság, kilencedike vasárnapra esett. „A kétségbeesett emberek siettek isten házába. A legtöbben úgy gondoltuk, utoljára járulunk templomunk oltára elé, hogy vigaszt vegyünk a teremtõtõl fájdalmunkban. Pár héttel korábban helyeztek hozzánk egy tehetséges fiatal káplánt, mert Dr. Halicky Béla, az idõs plébános, betegeskedett. A nagymisét õ, Harsányi Gyula káplán, celebrálta. Azt hiszem, mióta templomunk áll, olyan fájdalmas zokogás még nem rázta meg falai között a lelkeket, mint akkor, a pap és a hívõk búcsúzkodása közben.” Nagyanyám szemébe még ma is könny szökik, amikor arról a napról mesél. Lánya, Irénke, akkor még nyolc éves sem volt, de õ is tisztán emlékszik az említett szentmisére: „Az Ó, Mária, halld meg esdeklésem kezdetû éneket énekeltük. S azóta is, ha ez a könyörgés felcsendül a templomban, mindig eszembe jut az a vasárnap és bizony sírok. Elcsuklik a hangom, nem tudom énekelni: ...mert, ha elhagysz, ki segít majd rajtam?...”143

Családi dráma

Nagyszüleimnek kedd reggel hozta a kisbíró a deportáló levelet. Nagyanyám félidõs terhes volt második lányával (az én édesanyámmal), ráadásul epebajjal is kezelték. A sok izgalom következtében nagyon le is fogyott. Egyet biztosan tudtak: nem akarnak Csehországba menni. Felmentést kértek az orvosi diagnózisra hivatkozva, de a kérelmet elutasították. El kell bújni! De hová? Nagyapám szüleinek házában négy szoba nyílt egymásba, a legutolsó ajtaját úgy torlaszolták el a nagy ruhásszekrénnyel, hogy azért ki-be lehessen járni a rejtekhelyrõl. Itt húzták meg magukat.

Amikor nagyanyám szülei észrevették, hogy a deportálandók eltûntek, dédapám rendesen begyulladt. Bár õ volt a falu albírója, elég ijedõs lehetett az öreg, hiszen például széles családi körben egyetlenként reszlovakizált. Most megfenyegették, hogy õket vagonírozzák be a fiatalok helyett. Addig unszolta dédanyámat, míg az elment Szalay nászékhoz, mert azt sejtették, hogy õk bújtatják nagyanyámékat.Itt vannak?– állt meg Vanyáné a küszöbön.Egyedül vagyok, láthatja! – szólt vissza foghegyrõl nászasszonya.
Volt nálunk a deportáló bizottság ... Minket visznek el, ha Ilkámék nem kerülnek elõ.. Nem kapott választ. Folytatta hát ezerszer átgondolt mondókáját:
A Janink menyasszonyát is Magyarországra telepítik át... Szakadjanak el egymástól? Meg aztán...  Mi menjünk az urammal a cseheknek dolgozni?

Ezt már Szalayné nem tûrhette szó nélkül, vészjóslóan villant a szeme, s nyomban villant kezében a konyhakés pengéje is, amint felkapta az asztalról: Van magának szíve? Inkább az Ilkáékat küldené? Vért hány! Hát milyen anya maga?

Nagyanyámék odabent, a rejtekhelyükön hallották az egész szóváltást. Némán egymásra néztek, döntöttek. Az apa megfogta jobbjával a kislánya kezét, baljával a beteg asszonyét, s így léptek elõ hármasban a szekrény mögül.Nem fogják elvinni helyettünk magukat...– mondta alig hallhatóan nagyanyám.

Szalayné a konyhakést nagy lendülettel az asztal lapjába állította. Konok asszony volt. Soha többé nem állt szóba nászasszonyával. Háza küszöbét sem volt hajlandó átlépni. Úgy halt meg, hogy kibékültek volna.  A katonák lõttek

Volt a deportálandók között kis- és nagygazda, munkás család, sõt még kommunista párttag is. Névsor szerint 1947. február 10-én, 11-én, 12-én és 13-án összesen 280 családot vagoníroztak be a mínusz 15-17 fokos hidegben. „Sokan úgy gondolták, mégis itthon maradhatnak, hiszen szép összegekkel vesztegették meg az arra hivatottakat. Mégsem volt mentség: az utolsó pillanatban mindig elõállt a teherautó...” – tudom meg nagyanyámtól. Úgy emlékszik, több olyan család is akadt viszont, akiknek sikerült elbújniuk.

Tóth Matild naplójában egy konkrét névre is rábukkantam: Hegedûs Lajos. Az illetõ még legényember volt, szüleinél lakott, nem létezõ házára a késõbb idetelepülõ szlovákoknak nem volt szüksége, így amikor napok múltán elõjött, nem esett bántódása.

Benkõ Istvánnak is felajánlotta egykori szlovák katonatársa, hogy náluk, Csikén, szívesen elbújtatja õket. „Apám félt szembeszállni a hatalommal, nem volt elegendõ bátorsága elbújni, inkább úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a parancsot. A megadott idõpontban megérkezett házunk elé a katonai teherautó, hogy elszállítson holminkkal az állomásra. Mi fogtuk magunkat és egyszerûen bezártuk a kaput és a bejárati ajtót. A katonák azonban nem sokat teketóriáztak, a jármûvel áttörték a deszkakaput, s úgy tolattak a bejárati ajtóhoz, hogy odabentrõl csakis az autó platójára tudtunk fellépni, amikor fegyverrel a kezükben kiparancsoltak a házból... Kolínnál reggel apám leszállt a vonatról, hogy megpróbáljon tejet szerezni nekem és az öcsémnek. Az egyik katona habozás nélkül utána lõtt ordítva, hogy a szerelvényt nem lehet elhagyni.” – Idézi fel férjem édesapja a hátborzongató emlékeket. 144

Szomorú farsang „Kedden levágtuk a százötven kilós disznót, a másikat a borjúval együtt sikerült eladnunk. A kacsákat, tyúkokat magunkkal vittük Csehországba. A disznóhúst a bedeszkázott teknõben, a kiscsibéket a bedeszkázott bölcsõben szállítottuk. Vanya Józsefékkel osztoztunk meg egy vagonon” – mondja Matild néni.

Minket a harmadik napon vittek el – folytatja a mesélést nagyanyám. Szikora János családjával raktak be közösen a marhavagonba. Na, meg a libákkal és a két harminckilós malackánkkal... Egy-egy ágyat állítottunk be, meg kályhát, mert rettentõ hideg volt. Sötétedéskor katonakísérettel indult el a transzport.

Pozsony elõtt, Vajnoryban meleg teát kaptunk, éjszaka Brünnben a katonák gulyást osztottak. Mi nem vacsoráztunk, el voltunk telve a búcsúzás keservével, amit a szeretteinktõl való erõszakos elszakítás miatt éreztünk. Rettenetesen fáztunk, reggelre a gõzölgõ dunna, amivel takaróztunk, a vagon oldalához ragadt. A férfiak le sem fekhettek, egész éjjel tüzeltek és vigyáztak a rögtönzött tûzhely csöveire. Minden egyes zökkenésnél azon rettegtünk, hogy szét fog esni az egész. Volt, akinek Kolínnál ki is kellett dobnia a kályhát, mert félõ volt, hogy egyébként mindenük odaég.”

Két nap, két éjjel tartott az út, míg a számûzöttek új lakóhelyükre értek. Csütörtökön reggel 9-10 óra között érkezett a tehervonat Kolínba. Ott már várták a szerencsétlen családokat a munkaadók és megkezdõdött a könyörtelen embervásár. A cseh földbirtokosok sorra nyitogatták a vagonajtókat, mustrálgatták az árut. A nagy és munkabíró családok voltak kelõsek. Szalayék nem tartoztak közéjük. „Mi, bizony, nem voltunk jó áru. Igaz, férjem 34 évesen igen jó erõben volt, de egy beteg terhes anya és egy gyenge kislány – rossz pontnak számított. Egy vidéki gazda fogadott fel bennünket. Másnap Zásmukyba csak amolyan

létrás kocsival jött értünk, nagyon nehezen tudtuk a háló- és konyhabútort rárakni. Mikor megindult a kocsi Soboèice felé, gyalog mentünk utána, dermedten, fáradtan. Gondoltuk, ha leesne valami a holminkból, legalább felvesszük. Nagy hóvihar dúlt, alig láttunk. Farsang volt, a város közepén estélyi ruhás ifjú hölgyek és elegáns fiatalemberek kacagva siettek mulatni és ez még jobban elkeserített. Azt gondoltam, lám, ezek az emberek gondtalanul és vígan mulatnak, mi meg, szerencsétlen magyarok, milyen keserû órákat élünk át...”Hová hoztatok?”

A Zásmukytól két kilométerre fekvõ falucskában már volt három deportált naszvadi család és tíz Ipoly környéki magyar, akiket a háború utáni szegénység vitt oda. A naszvadiak üdvözölték az újonnan jötteket és segítettek nagyszüleimnek a kirakodásnál is. „Gazdánk háza mellett volt a mi lakásunk: két szoba egy kis belépõvel. Nagyon szépen fogadtak, a kályhában égett a tûz. Kislányunkat a háziasszony elvitte a saját lakásukba, ahonnan egy csomag naranccsal és édességgel már jöttek is tíz perc múltán vissza, mert Irénke félt az idegenektõl – mondja nagyanyám. Nagyjából elrakodtunk, megvetettem az ágyakat, hogy a kicsi lefekhessen...” Keresztanyám veszi át a szót: „Körülnéztem, és sírva toporzékolni kezdtem: Hová hoztatok? Vigyetek haza! – követeltem. Anyu, apu egymásra néztek és õk is sírva fakadtak. Ekkor lépett be Urban gazda vacsorához hívni...” A cseh gazda nem értette, miért zokog egymás vállára borulva a három magyar. A legtöbb munkaadónak nem volt tudomása róla, hogy a felvidéki embereket akaratuk ellenére hurcolták el, hiszen a propaganda úgy híresztelte, hogy még sírtak is azok az önkéntesek, akik lemaradtak a tehervonatról.

Bennünket a félméteres hóban Tachovba vittek – mondja apósom. Sokkal szebb házat jelöltek ki számunkra, mint amilyet otthon voltunk kénytelenek elhagyni. Ez gyönyörû emeletes épület volt, s tartozott hozzá egy asztalosmûhely. Minket a földszinten helyeztek el, az emeletre szintén tardoskeddiek költöztek: Brenkusék. Az elsõ pillantásra világos volt, hogy az elõzõ lakók, a németek, ugyanolyan sebtében kényszerültek elhagyni otthonukat, akárcsak mi. A pincében befõttek sorakoztak a polcokon, a tökéletesen felszerelt mûhelyben félig kész állapotban ott maradtak a díszes faragott bútorok. Emlékszem, szüleim nem mertek a kályhába befûteni, attól tartottak, hogy esetleg valamilyen gránát vagy bomba van belerejtve, s az felrobban. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a szomszédból átjött üdvözölni bennünket egy Rimaszombatból valamivel korábban deportált család.” 145

Cseh iskolák, orvosok, boltosok...

A Szalay család feje Soboèicén már másnap reggel munkába is állt, ment az állatokat etetni, s még aznap beíratta lányát az iskolába. Keresztanyám jól emlékszik kisiskolás éveire: „Tardoskedden elsõsként magyar tanítási nyelvû iskolába jártam, de mivel bezárták a magyar iskolákat, a második osztályt már szlovák iskolásként kezdtem. Nagyon fura dolog volt ez, hiszen nem beszéltem szlovákul, a tanító bácsi pedig nem értett magyarul. Lemásoltuk, amit felírt a táblára, megtanultuk énekelni a szlovák himnuszt – körülbelül ennyi tudással kerültem félévben cseh iskolába Zásmukyban. Egyetlen magyar gyerek voltam az osztályban, de az iskolát többen is látogatták a környékrõl. A városi gyerekek rácsodálkoztak hosszú copfjaimra, amelyekbe anyu minden reggel szalagot kötött. A masnijaimnak köszönhetõen el is neveztek az osztálytársaim csehül Maąlonkának. Gyûlöltem a csúfnevem, mindig összeverekedtem azokkal, akik így szólítottak.

A tanulással nem voltak különösebb problémáim. Olyannyira nem, hogy fél év múlva az apu levélben kérte a nagyszüleimet, küldjenek magyar könyveket, mert észrevette, hogy a cseh ábécé szerint olvastam a konyhai falvédõre hímzett magyar népi bölcsességet: Hogi életed niugodt legien, munkálkodj szzerénien!

(Hogy életed nyugodt legyen, munkálkodj szerényen! – a cseh nyelvben az ypszilont i-nek olvassák, az s-t pedig sz-nek.) Postafordultával jött is a Petõfi-kötet, a Magyar népmesék és mondák, valamint a Magyar történelmi arcképcsarnok. Máig hûen õrzöm azt az imakönyvet is, amit Szalay nagymama küldött emlékbe, amikor kitelepítették õket Magyarországra.”

A deportáltak napok, sõt hetek után találkoztak csak a többi Tardoskeddrõl elhurcolt magyarral, és úgy örültek egymásnak, mintha egy nagycsalád lettek volna. „Legnagyobb vigaszunk az volt, ha vasárnap Zásmukyban misére mehettünk, ott értesültünk róla, milyen híreket írnak otthonról, kik is vannak még a közelben, akikrõl addig nem tudtunk. Tóth Matildék a városban laktak, mise után mindig náluk jöttünk össze. Másról nem tudtunk beszélgetni, csak arról, hogyan is fogunk mi Csehországból haza jutni” – fog bele újra a mesélésbe nagyanyám. Nagyon nehéz volt magunkat megértetni az üzletekben. A nagy kapkodásban nagyapád borotvapamacsát otthon felejtettük. Hónapokig magyaráztam az elárusítónõnek, mire lenne szükségem, de nem értett meg, míg egyszer a kirakatban fel nem leltem a holmit. Kirángattam magam után az utcára és addig böködtem a kirakatüveget, míg meg nem lett a vásár... – nevet jóízûen.

Rosszabb volt a helyzet az orvosnál: vért hánytam, kiújult a gyomorfekélyem, de nem tudtam elmagyarázni az orvosnak, mi a panaszom, s õ is hiába beszélt hozzám, nem értettem egy szavát sem.”

Hasonló élményekrõl számol be nagyanyám máig hû barátnõje, – Labai Julianna is: „Sütni szerettem volna, elmentem hát élesztõért a boltba. Hiába mutogattam kézzel-lábbal, hogy azt kérek, ami a kenyeret is megemeli, nem akart érteni a magyarázatból egy kukkot sem az eladó. Szerencsére a gazdánk nagyon jóindulatú volt, otthon vele közösen készítettünk egy listát, amire felírtuk az alapélelmiszerek neveit magyarul és csehül. Többet aztán nem volt problémám a bevásárlásnál ... Az orvosi rendelõben is voltak nyelvi gondjaink. Lányom 1947 novemberének elején született meg ott, Csehországban. Kéthetesen kétoldali tüdõgyulladást kapott. Tachovba vittük orvoshoz a férjemmel, aki állította, hogy szlovákul majd megérteti magát a doktorral. A kis Katót kivizsgálták, gyógyszert írtak, kiváltottuk a receptet. Odahaza kérdezem az uramtól, melyik orvosságot hogyan adjam a kicsinek. Elmagyarázta. Akkor lett nekem gyanús, hogy valamit nagyon félreérthetett, amikor a lázcsillapító kúpokat fel akarta olvasztani és szájon át beadni a gyereknek. Addig ellenkeztem, míg kénytelen volt tolmáccsal visszamenni, csak utána ismerte be, hogy tévedett.”

Matild néni naplójából tudom, hogy Zásmukyban kedvesek voltak hozzájuk a csehek. „Ha kimentem vásárolni a városba, mindig összefutottam valamilyen ismerõssel. Rajtunk kívül Madarról, Naszvadról, Marcelházáról és Dunaradványból hoztak oda magyarokat. Az üzletesek már jól ismertek bennünket, szépen kézen fogtak és behúztak a pult mögé, hogy mutassuk meg, mit szeretnénk venni”– olvasom.

Erzsi kis híján vonaton született Az elsõ hat hónapban még kéthetente ellenõrizték a csendõrök, hogy a számûzöttek a kijelölt helyeken tartózkodnak-e, késõbb ezek az ellenõrzések teljesen elmaradtak.

Június közepére vártam a babát, nagy volt a forróság azokban a hetekben – avat be édesanyám születésének körülményeibe nagyanyám. Nagyapád szerette volna, s a szüleim is ragaszkodtak hozzá, 146 hogy itthon szüljem meg a kicsit. Nagyon féltem a fárasztó utazástól, s eleinte tiltakoztam is ellene, de attól még jobban féltem, hogy esetleg cseh állampolgár lesz a gyermek, ha nem Tardoskedden jön a világra. Tudtuk, hogy mindenképpen vissza fogunk egyszer költözni, ha másképp nem megy, hazaszökünk.

Akkor viszont csak gond lesz a gyerek keresztlevelével... Egyik reggel beköszöntött hozzánk egy falunkból származó fiatalasszony, Boros Teréz, aki szüleim megbízásából jött. Bíztatott, hogy ne tétovázzam tovább, készüljek el a hosszú útra, Pozsonyig elkísér: Édesanyád szíve meghasad, ha nem jössz velem! Ki tudja, látod-e még õket, mikor telepítik át õket Magyarországra... Elintéztem a hivatalos dolgokat, Irénkét kivettem az iskolából, másnap reggel elindultunk. Kolínból gyorsvonattal utaztunk Pozsonyig. Ahányszor elmentem szükségre, Teri dörömbölni kezdett a WC-ajtón, félt, hogy esetleg megszülök. Délután öt órára értünk a fõvárosba. Teri férje ott dolgozott vasúti hivatalnokként, arra kértek, aludjak náluk, az asszony megfõz a családnak, reggel tovább utazunk. Ne vágjak egyedül neki a hátra maradó 80 kilométeres útnak. Nem egyeztem bele, arra kértem õket, csomagjaim rakják át a személyvonatra, segítsenek gyermekemmel a felszállásnál, s onnan már elmegyünk egyedül is, hiszen odahaza az állomáson várni fognak.

A személyvonat nagyon zsúfolt volt, rettenetesen meleg és levegõtlen. Nem volt arra sem erõm, hogy átmenjek egy másik kocsiba, mivel ott nem tudtam ablakot nyitni. Percrõl-percre rosszabbul lettem, mindenem csuromvizes lett, félúton Pozsony és Tardoskedd között elfolyt a magzatvíz... Odahaza lesegítettek, jó ismerõsök cipelték a bõröndjeimet. Az izgalomtól és a vonatrázástól beálltak a szülési fájdalmak. Nagyon nehezen, csak másnapra lett meg a baba, egy nagyon gyenge kislány. De mégiscsak itthon voltam...”

Épp azokban a napokban tartózkodott idehaza szabadságon két Tachovba deportált asszony: Tóth Gizella és Boros Vilma. Felajánlották, hogy szívesen visszakísérik a kismamát a két gyerekkel Csehországba. Bár mindössze kéthetes volt csak a csecsemõ, Erzsi, akit szoptatni, pelenkázni kellett, Szalaynénak nem volt más választása, elindultak. Ezúttal Kolínig kísérték, ahová tizenöt órai utazás után reggel hatra érkeztek meg. „Az eredetileg hófehér pólyás baba csupa szenny és korom volt, a kosztümöm átázott az anyatejtõl, s ráadásul a nyolcéves Irénke is az utazástól kimerülve ott nyûgösködött rajtam. A zásmukyi személy meg csak két óra múlva indult...”– sóhajt nagyanyám. Férjének dolgoznia kellett, így Zásmukyban az állomáson újra csak ismerõsök várták: Tóth Matild és Vanya Rozália. Elõzõ nap õk takarították ki soboèicei házukat is, hogy tiszta otthonba érkezzen a kis jövevény.

Vasárnap nagyon nagy meglepetésben volt részünk – mosolyodik el az egykori kismama. Ilyen megható szeretet tényleg csak mostoha sorsúak között létezik! A környékbeli magyar családok megegyeztek, hogy valamennyien egy idõpontban látogatnak meg a gyerekágyban. Nem akartak engem terhelni a vendéglátás fáradalmával, hoztak libát, tyúkot, ötven üveg sört. Tortát, süteményt sütöttek. Mi tulajdonképpen csak a bort és tömény italt adtuk. Igazi kis lakodalmat csaptunk, még daloltunk is, keseredett magyarok. A szívek és a nyelvek megoldódtak... Csak este ment mindenki haza a saját falujába. Huszonvalahányan valami tíz községbõl jöttünk össze. Nekem így is fárasztó volt, ugyanakkor jól esett a megbecsülés és örültem, hogy annyira jól érezte magát mindenki.”

Vándorlás

Az 1947-es esztendõ nagyon száraz év volt, rossz termést hozott. A soboèicei gazdának húsz hektár földje volt, de sokallta a munkahivatal által kiszabott bért, tovább nem tudott fizetni, felmondott nagyapámnak.

Így aztán a család augusztusban átköltözött Beèvaryba, a szomszéd községbe. Antonín Rokos vagyonosabb, 40 hektáros gazda volt. „Férjem kocsis lett nála. Fizetett is rendesen és szép új lakást is kaptunk. Õ azt idõs szüleinek építette, de azok már meghaltak. A lakás manzardjáról nagyon szép volt a kilátás: kis erdõk, dombok, szerteszét apró falucskák, elõttünk a Kutná Hora és Prága közötti mûútvonal...

Gyönyörû táj volt. Mivel közel laktunk az állomáshoz, nem volt olyan vasárnap, hogy ne lett volna magyar vendégünk.”

Ugyanekkor vándoroltak át Benkõék is Èeèkovicébe. „Az egyik cseh család vetett szemet a tachovi szép emeletes házra, így nekünk mennünk kellett. Ezúttal nagyon szegény körülmények közé kerültünk, egy szoba-konyhába. Itt is egy állami birtokon kapott munkát az apám” – meséli apósom. 147

Havonta 1200 koronát kapott a férjem, ami nagyon kevés pénz volt, meg kommenciót: krumplit, vajat, daralisztet, gabonát, jegyet kenyérre, amit úgy váltottunk be a pékségben. Hatvan holdja volt a gazdánknak, férjem a lovait gondozta, szántott, vetett, én ritkítottam, kapáltam. A huszonnégy tehenet harmadmagammal fejtem”– meséli Matild néni, akit gazdasszonya kért meg, Vici fiát adja óvodába, hogy az édesanya nyugodtan dolgozhasson a birtokon. A mindössze húszéves cseh gazdasszony (férje 45 éves volt), a magyar asszonytól megkövetelte, hogy besegítsen neki az õ házuk takarításába is.

A kitelepítés

1948 februárjában újra „utazási lázban” égtek a tardoskeddiek. Ezúttal délnek, Magyarország felé indultak a vonatok. Százötven családot telepítettek ki Baranya és Tolna megyébe. A kitelepítésre váró falubeliek egész télen préselték a szalmát és a szénát, õk ugyanis, a deportáltakkal ellentétben, gazdasági szerszámaikat, állataikat, minden ingóságukat magukkal vihették. Szalay nagygazdáék immár harmadik alkalommal csomagoltak. Igaz, ezúttal már õk sem 25 vagy 40 kilós csomagba, mint 1946-ban. A bútorokat, húsz tehenet, hat lovat, jószágot és gabonát huszonnégy vagonnal szállították Bonyhádra. A hatalmas ház és a hetven hold föld persze maradt. Azt az állam a „háborús bûnösöktõl” elkobozta.

Férjem szabadságot kért Rokos gazdától, hogy hazautazhasson Tardoskeddre segíteni szüleinek a berakodásnál” – írja nagyanyám visszaemlékezésében. Szalay dédszüleim nem sokkal élték túl elûzésüket.

1955-ben már mindketten a bonyhádi temetõben feküdtek. Nagyapám legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy szülei temetésén nem lehetett ott. Akkoriban csak vízummal lehetett Magyarországra utazni. „Az én szüleimet egy Bonyhád melletti tanyára, Ladományba, vitték, hiába reszlovakizált édesapám. 1963-ban baleset érte, leesett a szekérrõl, pár napon belül belehalt a hátgerincsérülésbe. Pécs városának temetõjében pihen – mutatja az ott készült fényképet nagyanyám. Özvegy édesanyám engedélyt kapott a visszatelepülésre, mivel József öcsém és felesége is meghalt, akikkel õ együtt volt Magyarországon. Anyám idehaza 1975-ben hunyt el. Amikor rosszul lett, épp rád, az akkor még kicsi gyermekre vigyázott. Melléd zuhanva találtunk rá a konyha padlóján...”

A mi családunkat a következõképpen érintették a beneąi dekrétumok: a fiatalok, akik szegényebbek, de munkaképesek voltak, Csehországba kerültek. Az idõs módos gazdákat pedig, akik ingóságaikat magukkal vihették, de ingatlan vagyonuktól megfosztották õket, Magyarországra telepítették.

Szökési kísérlet 1948 februárjában hivatalos levélben tudatták a Csehországba deportált felvidékiekkel, hogy fél évvel meghosszabbították a munkaviszonyukat. Fél év múltán újabb értesítés jött a kolíni munkahivataltól, hogy újabb fél évvel toldották meg ott tartózkodásukat. A magyarok közt az 1949 januárjában az ötéves tervidõszak kezdetén elterjedt az a rémhír, hogy ki hol lakik, odavaló állampolgár lesz majd és elköltözni onnan többé nem lehet. Így azután azok, akiknek gazdát kellett cserélniük, nem kerestek már új munkahelyet, hanem sorra hazaszöktek.

Meghalt Beneą, a csehek fekete szalaggal gyászolták a mellükön. Gottwald lett az új államelnök, hálistennek, mert különben ki tudja mikor kerültünk volna haza... Megjelent az Új Szó. Minden magyarnak küldtek ingyenpéldányt a lapból. Azt írta az újság, ne kívánkozzunk haza, kapunk földet, meg ficánkoló lovakat. Az ám!

Szüksége volt az államnak a munkaerõre, mert a németektõl elkobzott, államosított birtokokon nem volt ki dolgozzon – magyarázza Matild néni. Papp József kék-zöld foltokkal jött vissza Csehországba, amikor Moravská Tøebovából hazajött körülnézni Tardoskeddre. Ki akarta puhatolni, visszaköltözhetnének-e. A szlovák, aki a házában lakott, már nagyon otthon érezte magát. Este kileste és a plébánia mellett nagyon csúnyán összeverte Józsit. Azt mondta, az õ hazája már Cseszkóban van. El is ment Józsinak a kedve a hazaszökéstõl...”

Engem egy utcabéli mozdonyvezetõ, Boros Pali bácsi, elõször csupán vakációzni hozott haza két hétre a nagymamámhoz, majd szüleim végleg hazaküldtek vele, hogy itthon járjak iskolába. Nemsokára hazaszökött édesanyám is az öcsémmel, tulajdonképpen csak apám várta ki a hivatalos engedélyt, így õ hozta vissza a bútorainkat is” – mondja apósom.

Szalayék elõbb hivatalos úton próbálták a visszatelepülést elintézni. „Nagyapád vagy tizenöt magyarral elment a kolíni munkahivatalba. Mikor elõadták, hogy tudni akarják további sorsukat, a hivatalno148 kok csendõröket hívtak. Nekik is elmondták kívánságukat, erre ott hagyták õket azzal, hogy joguk van információt kérni. Két nap múlva azonban hívatták Lajcsimat a laktanyába, és figyelmeztették, nem szabad egymást bujtogatni, mert ez büntetendõ cselekmény. Azután õ személyesen elment Prágába a magyar konzulátusra, de ott se kapott semmilyen vigasztaló választ. Hallottuk aztán, hogy egyre többen szökdösnek haza, és otthon nem esik bántódásuk. Eldöntöttük, hogy mi is kísérletezünk a szökéssel, de próbálkozásunk nem járt sikerrel. Az állomásfõnököt hiánycikkekkel: tyúkkal, kolbásszal, zsírral, cukorral fizettük le. Gazdánk tudomására jutott a tervünk és feljelentett, mert attól félt, õt büntetnék meg.

Rengeteg munkámba került a csomagolás, amit jóformán magam végeztem, mivel férjem dolgozott. Már minden ládákban volt, én a két gyerekkel az esti gyorssal szándékoztam jönni. A szekrényeket kötöztük le éppen, hogy ha besötétedik, berakodunk egy másik magyar házaspárral az állomáson számunkra félreállított vagonba, amikor jöttek mondani, hogy ne fáradozzunk, mert a vagon már nincs ott, a csendõrök visszaküldték Uhlické Janovicébe, ahonnan rendeltük. Nagyon nagy volt a csalódás, szomorúak voltunk, de aztán rájöttünk, jó pár ezresünk a zsebünkben maradt, mert egy hónap múltán ingyen vagoníroztak be és hoztak haza végleg a falunkba. A gazdától viszont el sem búcsúztunk, haragudtunk rá a meghiúsított szökés miatt...”

A hazafelé út

Minden magyar deportáltnak jelentenie kellett a munkahivatalban, hogy melyik faluba, milyen házszám alá akar visszatelepülni.

Nem volt lakcímünk, mert elõzõleg szüleimnél laktunk, akiket addigra kitelepítettek Magyarországra és addigra mindkettõnk szülõi házában már Magyarországról jött szlovákok laktak. Az a szlovák testvér, aki az apósom házában lakott, ugyan készségesen megígérte, hogy õ hajlandó arra az idõre befogadni, amíg valahogyan elintézõdik a lakáshelyzetünk, de idõközben meggondolta magát. Hiába kértük hát ide a visszatelepítésünket, kitöröltek bennünket a tardoskeddiek névsorából és a környékbeli falvakban kerestek számunkra lakást. További tizennégy család volt még ilyen helyzetben, és az volt a szörnyû, hogy csak akkor tudtuk meg, mit döntöttek felõlünk, amikor a szerelvény az állomásunkra érkezett” – idézi fel az utolsó megpróbáltatások egyikét nagyanyám.

Az estefelé érkezõ vonatot rengeteg ember várta a tardoskeddi állomáson. „Kit a szeretet, kit a kíváncsiság hozott ki a fogadásunkra. A mi vagonunkat további nyolc vagonnal együtt lekapcsolták a szerelvényrõl és leállították az állomástól háromszáz méterre. A többieket elõre terelték a kirakodóba, negyven csendõr felügyelete mellett katonai teherautókra rakták a magyarok holmiját és vitték az otthonokba.

Ez jó idõbe telt, mi tétován járkáltunk a vonat mellett, arra várva, velünk vajon mi lesz. Jöttek a rokonok és ismerõsök, õk mondták, hogy minket visznek tovább Nagysurányig, s onnan reggel Bátorkeszire.

Borzasztóan megijedtünk... Az egyik szökött deportált azt ajánlotta, a holminkat rakjuk ki, a vagonokat pedig vigyék, ahová akarják. Elõször vonakodtunk, mert tisztában voltunk vele, hogy a hatalommal nem lehet szembehelyezkedni, de ezek az emberek velünk éreztek, pillanatok alatt szétszedték a tûzhelyet és rakták is ki a holmit. Persze a többiek is ugyanezt tették, úgy nézett ki a vasúti töltés, mint valami kirakodóvásár. Senki sem akart idegen, szlovák faluba menni, ezért tettük a tiltottat. A gyerekeket a rokonok elvitték magukkal, hogy ne fázzanak. A szekerekre is raktunk a holmiból, amikor valaki hírül vitte a csendõröknek, hogy mi történik. Azok ott teremtek és követelték, hogy rakodjunk vissza. Valamennyien félre álltunk, le a pangét mellé. Erre a katonaság segítségével dobáltak vissza mindent a vagonokba, mint az õrültek, nem törõdve azzal, hogy a ládák összekeverednek. Nyolc ládába csomagoltuk a törékeny és értékesebb holminkat, például a rádiót meg az edényeket. Amikor láttam, hogyan vágják az ebédszervizes ládát a vagon oldalához, nem tudtam uralkodni magamon, jelentkeztem a parancsnoknál. Könyörögtem, legyen irgalommal, hiszen itt van minden értékünk. Összeestem, õ felemelt, mert csak volt szíve neki, és azt mondta, éjjelre a faluban maradhatok, menjek a gyerekeim után, de reggel jelentkezzem a nagysurányi állomáson.” 149

Két év után otthon Kollár Viktória, nagyanyámék régi jó szomszédja, pár héttel azelõtt megözvegyült, hívta hát Szalayékat, lakjanak a kényszerhelyzetben nála. „Nála aludtam azon az éjjelen. Nem lehet elmondani, mit éreztem, amikor megpillantottam a szülõházam. Velem együtt sírtak hangosan mind azok a jó szomszédok is, akik odasereglettek...”

Másnap reggel Tóth Károllyal szekéren ment az asszony a nagysurányi állomásra. Titokban az õ kocsijára is rakodtak, a katonai teherautóra már tulajdonképpen csak a bútor került. Az autó csendõrök kíséretében ment nagyanyámékkal Bátorkeszire, a szekér dûlõutakon Tardoskeddre. „Megérkeztünk a kijelölt ház elé, a lakók nem nyitottak kaput. A háziasszony sírva szaladgált valami ágynemûvel az udvaron, mert õt is csak akkor értesítették, hogy készítsen helyet számunkra. Érthetõ, hogy neki sem volt mindegy, hiszen vadidegen embereket kellett volna befogadnia a lakásba. Lerakták a bútorunkat, magunkra hagytak. Azonnal szóltunk a szlovák néninek, ne hurcolkodjon, mi itt nem maradunk, s azon nyomban haza is mentünk Tardoskeddre. Másnap dûlõutakon visszamentünk a bútorért. A fõúton persze nem mertünk menni... Sokat kellett gyalogolni, a rakományt is féltettük minden egyes zökkenõnél. Úgy emlékszem, ez az út mégsem volt már fárasztó, mert szívünkben már ott fészkelt a remény, hogy végre haza térünk magyar szülõfalunkba. Akármilyen idõk is vártak ránk, tudtunk örülni, hiszen két egészséges gyerekünk volt... Az elsõ két hónapban Kollár Viktória néninél laktunk, aztán átköltöztünk Juli nénihez, az apósom testvéréhez, majd 1950-ben negyvenezer koronáért vettünk saját házat.”

Amikor már minden magyar visszajött Csehországból, azoknak a èadcai szlovákoknak, akik a házaikban laktak, az állam egy év alatt új családi házakat épített. 1950-ben már be is költözhettek”– írja naplójában Matild néni. A szlovákok az állomáshoz közel egy egész új utcát kaptak, ami máig a Slovenská ulica (Szlovák utca) nevet viseli.

Ötvenöt évvel késõbb Fél évszázad távlatából keresztanyám így összegzi a háború után átélt borzalmakat: „Mit akart az államhatalom elérni a deportálással? Diaszpóra, mi más lett volna? Szétszórták a magyarságot, fõleg a fiatalabbját, annak reményében, hogy õk inkább hajlamosak asszimilálódni. Velünk azonban hiába próbáltak barátkozni a cseh gyerekek, lehettek akármilyen kedvesek – mert tény, hogy azok voltak –, mi, magyarok, harminc kilométeres körzetben is összetartottunk. Minden vasárnap összejöttünk, hol itt, hol ott. Szülõk és gyerekek közösen mentünk gyöngyvirágot szedni az erdõbe, fürödni a közeli tóra. A vakáció alatt egész hétre elmentem Vanya Rozi néniékhez, a szomszédos falucskába, majd az õ lányuk, Emike jött hozzánk. Tardoskedden ilyen nem volt sem elõtte, sem utána. Odahaza vasárnap sem mentünk kirándulni.

Csehországban a felnõtteket nem kötötte le annyira a munka, mintha a sajátjukon gazdálkodtak volna, több idõt tudtak szentelni a családnak. Õk azt az idõszakot csak túl akarták élni, nem hajtotta õket meggazdagodási vágy. Élménynek számomra még gyerekként is rettenetes volt, amikor elindultunk a bizonytalanba, ugyanakkor magát az ottani tartózkodásunkat pozitív tapasztalatokkal is járó, tanulságos történetként értékelem.”

Keresztanyám ma már nosztalgiával emlegeti, hogyan tanult meg Csehországban férfi kerékpáron a váz alatt biciklizni, hogyan gyakoroltak Beèvaryban a falu tornatermében a celosokolskí slet elõkészületeként, ami tulajdonképpen a késõbbi országos szpartakiád elõdje volt. Szeretettel emlékszik Hamplová nénire, aki gyermektelen asszony létére elhalmozta a kis magyar lányt édességgel. Irénke hordta haza a kuncsaftoknak az új ruhákat, amelyeket édesanyja varrt, s ilyenkor Hamplová asszony mindent megtett, hogy minél hosszabb ideig náluk tartsa a kislányt. „Eleinte a gazda gyerekeinek varrt anyu, aztán hamar híre ment, milyen ügyes. Pénzt sosem fogadott el, de egy ingért, mondjuk, öt kiló mákot adtak.” A hatvanas évek végén Feketéné férjével ellátogatott egykori iskolájába Zásmukyba. Találkozott régi tanító nénijével:

Anna Sýkorovával, aki még mindig emlékezett a valamikori „Maąlonkára”. A soboèicei gazda gyerekei is szívélyesen fogadták õket. Még mindig abban a hiszemben éltek, hogy annak idején segítettek a nincstelen magyarokon azzal, hogy munkát adtak nekik.

Évekkel ezelõtt Feketéék otthonukban fogadták Kun•vart urat, a prágai Károly Egyetem professzorát és tanársegédeit. Õk szintén úgy tudták, hogy a csehek akkor segítséget nyújtottak a felvidéki szegé150 nyeknek. „Erre én elõvettem a második osztályos bizonyítványomat, amit apu kikért az elhurcolásunk elõtti napon a tardoskeddi iskolából, s az igazgató ráírta, hogy azért léptem ki az iskolából, mert szüleimet Csehországba telepítették. A bizonyítvány hátoldalán ez a szöveg szlovák nyelven olvasható: Odhlásila sa z tunająej ąkoly, lebo jej rodièov vys•ahovali do Èiech. A professzor és kollégái döbbenten adták kézrõlkézre a bizonyítványt” – keresztanyám most is nyomban elõkeresi az okmányt, mintegy bizonyítékul.

Bár kényszerûen töltöttünk két évet Csehországban, nem mondhatok a csehekre semmi rosszat. Megbecsültek minket. Nagyapádat csak úgy hívták: hezký Maïar, a szép magyar. De felejteni nehéz, mert családunkat szétszakították. A történelemnek olyan szégyenfoltja volt az 1947-es év, amit a háború okozott. Imádkozzon mindenki a békéért, hogy soha senkinek ne lehessen már ennyi szenvedésben része, csak azért, mert hû magyar!” –fejezi be a visszaemlékezést 86 éves nagyanyám.

Találkozás a szülõfölddel 1995. április 29-én és 30-án Tardoskedd község találkozót szervezett a faluból kitelepítettek és deportáltak számára. Sokan negyvenhét év után akkor jártak otthon elõször. Két autóbusszal és számos gépkocsival jöttek Magyarországról az egykor szülõföldjükrõl elûzött testvérek, rokonok és barátok. A falubeliek a sportpályán fogadták õket. Az egyik töpörödött bácsika mellettem a nyakát nyújtogatta, legénykori legjobb cimboráját kereste az ölelkezõ tömegben. Egy idõs férfi vállon veregette:Pali, hát nem ismersz meg? Te vagy az Pista...? A Janit keresem, de hiába tekintgetek, nem látom sehol.Nem tudott jönni.  Beteg talán?Nem, hál´ istennek, csak azt mondta, õ nem jöhet..., mert ha meglátná a tardoskeddi templom tornyát, megszakadna a szíve...

Huszonkét évesen akkor láttam elõször életemben síró férfiakat.

A tardoskeddi lakodalmakra vagy éppen a temetésekre a vendégek, illetve a gyászolók egy része ma is útlevéllel érkezik haza a határon túlról. A mai fiatalok talán nem annyira lokálpatrióták, mint õseik voltak, kevésbé érdeklik õket a múlt eseményei, a háború okozta sebek. A Duna az õ számukra talán már nem a határt fogja elsõsorban jelenteni, hanem a kapcsolatokat, a folyón egyre nagyobb számban átívelõ hidakat…. 151.

 

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2019
31 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2019
56 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 20 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Halloween mix-ek és Jelmez mix-ek már 500.-Ft/kg-tól 1 zsák 15-18 kg gyors 1-2 napos szállítási határidõ    *****    Sniffany felnõtt meséi, képei és versei a blogon :)    *****    Lilith Megéhezik 4 - Az Apáca Show,a fantasy új epizódja elérhetõ    *****    Felnõtt mesék, különös történetek, némi erotikával fûszerezve. Versek, eszmefuttatások. Underground írások,Sniffanytól.    *****    BLACKPINK NEWS • Gyere és ismerd meg a világ egyik legismertebb és legnépszerûbb dél-koreai bandját, a BLACKPINK-et!    *****    LEPD MEG MAGAD VAGY SZERETTEDET EGY KÜLÖNLEGES MANDALÁVAL, VAGY ÁSVÁNYÉKSZERREL! RENDELÉS ÜZENETBEN VAGY AZ OLDALON!    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    IGAZÁN DÖGÖS ÉS EGYEDI SZERETNÉL LENNI? 10-20% CSAK MA MINDEN ÁSVÁNYKARKÖTÕRE, GYÖNGYKARKÖTÕRE, MEDÁLRA! NÉZD MEG FB-OT!    *****    "Eljött értünk a végzet, s keze nyomán milliók hulltak élettelenül a porba. Félelem bûze áradt szét." - SZEREPJÁTÉK    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    KÖLTÖZÉS - www.kitfitbefit.hu- Fitness - Életmód - Cikkek- www.kitfitbefit.hu - www.kitfitbefit.hu - www. kitfitbefit.hu    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája Gyere nézz be! #ÉhezõkViadala #Read&Speak Blog #GyereNézzBe    *****    Mistfall egy csodálatos hely amely elvarázsol játék közben!    *****    Mistfall egy gyönyörû hely amely elvarázsol játék közben!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie. Rendeld meg a képleted én segítek értelmezni amit látsz!    *****    Hamarosan megjelenik a Csókfülke címû film második része. Premier: 2020 július 24. Ne maradj le semmilyen információról!    *****    Silhouette in the Darkness - Reménykedni valamiben, majd elveszíteni: az jobban fáj, mintha semmit sem reméltél volna.    *****    Enigma Disease ⊱ Egy háborút már önmagában vívni is nehéz; s megmenteni mindenkit? Tudd: nem lehet...