NAGYKÁLNA JAKAB ENDRÉNÉ BÚRA VIOLA (1927) NAGYKÁLNA – DUBENICE – NAGYKÁLNA

„...amit ide leírtam, csak kis töredéke a sok szenvedésnek, amiért magyarok vagyunk...”

114. Egy pár sorban leírom, hogy mit kellett elszenvedni a deportáláskor, 1947. február 11-én Nagykálnán, a lévai járásban. Nagykálnára 1947. február 9-én katonaság jött a faluba. Február 10-én körülzárták a falut, csak igazolással lehetett kimenni vagy bejönni. Azok számára, akik tudták, hogy el kell hagyni az otthonukat, borzalmas volt az éjszaka. Mi már egy hónappal elõbb megtudtuk, hogy nekünk is menni kell, mert a kocsmárosné kipuhatolta a kocsmájába járó, a kitelepítéssel foglalkozó személyektõl, hogy mi is rajta vagyunk a listán.

Az édesapám nekiállt ládákat csinálni: egy méter hosszú és 70 centiméter magas ládákat, négy darabot. Ezekbe a ládákba csomagoltuk az edényt, zsírt, lisztet, ruhanemût, személyes dolgokat, és vártuk, hogy mi lesz velünk.

Aztán eljött az a borzalmas február 11-e. Hideg, téli reggel köszöntött ránk. Nyolc óra körül két fegyveres katona jött hozzánk, az édesapámat az egyik elvitte, a másik ottmaradt velünk, beállt az ajtóba és nem lehetett kimenni. Félt, hogy megszökünk. Az édesanyám kérdezte tõle, hogy hová vitték az uramat? Elõször nem akart válaszolni, de végre azt felelte, hogy a községházára.

Ólomlassúsággal teltek a percek. Egyszer csak hallottuk a nehéz teherautó zúgását. Elõtte jött édesapám a fegyveres katonával. A katona kinyitotta a kaput, édesapám ezzel a fájó szóval kezdte: kedveseim, el kell hagyni az otthonunkat. Ez borzalmas perc volt. Az autóval érkezõ három férfi pakolni kezdte a ládáinkat. A négy ládából csak hármat engedtek felrakni, azt mondták, többet nem lehet. Amikor bezárult utánunk az otthon kapuja, borzalmas volt. Még most is az, ha rá gondolok ennyi év után is. Otthon maradtak az állatok – egy anyadisznó malacokkal, két tehén, két növendék szarvasmarha, libák, tyúkok.

Hogy kié lettek, ezt soha nem tudtuk meg.

Amikor a vasútállomásra értünk, már több család volt ott. Öregek, gyerekek együtt. A katonák itt is fegyvert viseltek. Nem lehetett a marhavagonokból kiszállni annak, akit oda már beraktak. Hideg, fagyos nap volt, mi két családdal voltunk egy vagonba zárva, mint az állatok. Nem volt az emberhez méltó. Késõ délután már azt hittük, hogy befejezõdött a telepítés, ami 43 családot érintett. És akkor még egy nyomorék, rövidlátó 28 év körüli férfit hoztak oda, ahol mi voltunk. Könyörgött a katonáknak, hogy vigyék õt vissza. Nem válaszoltak, ránk zárták a vagont és közben szidták a magyarokat.

Ez a nyomorék ember az édesapámhoz fordult: „Gyula bácsi, mi lesz velem?”. Az édesapám azt mondta neki: „Ne félj, te itthon maradsz, te nem fogsz Csehországba jönni!” Elérkezett az indulás ideje, úgy este fél hat körül megszámláltak bennünket, mint az állatokat, s azt mondták a katonák, hogy most már mi is zárjuk be a vagonokat. Ez a szerencsétlen férfi sírt, zokogott, az édesapám mondta neki: „Ha megmozdul a vonat, odaállsz az ajtóba és kiugorsz!” Így is történt. Ez este hat órakor lehetett, mert amint a vonat elindult, megszólaltak a harangok az esti misére.

Egész éjjel utaztunk, nem tudtuk, hol vagyunk. Egyszer csak megállt, kint a határban. Ott már volt egy szerelvény magyarokkal, õk azt mondták, hogy estétõl ott állnak már. Aztán elindult a vonat, míg február 13-án reggel megérkeztünk Prágába. Ott a szerelvény felét leakasztották. Ezen huszonegy család volt. Azután újból elindult a szerelvény velünk, délután úgy három körül beérkeztünk a végállomásra, aminek Dobríą volt a neve. Ott már vártak a szekerek. Úgy válogatták az embereket, mint az állatokat. Az öregek nem kellettek, azok maradtak. Mi is késõ este keltünk el, mivel a szüleim idõsebbek voltak. Én akkor húszéves voltam, a bátyámról annyit tudtunk, hogy orosz hadifogságban van, de azt nem tudtuk, hogy él-e? A katonák azonban keresték õt, hurcolták is apámat, mert azt hitték, hogy megszökött.

Most kezdõdött a haddelhadd. Éjszaka érkeztünk egy kis faluba, Dubenicébe az édesanyámmal, az apám ott maradt még a vagonban. Hideg szoba várt ránk, majd megfagytunk. Sírva ültünk anyámmal, amikor hajnalban négy óra körül zörgetett a gazda, hogy menjünk etetni. Az istállóba mentünk, ott három lovat, húsz növendékállatot, öt tehenet kellett etetni. Mire megetettük, az anyámmal reggelit kaptunk: egy kis szelet vajas kenyeret.

115 Befogtuk a lovakat és mentünk az apámért a városba. Mikor odaértünk, az apám kérdi tõlem: „No, kedves, mi van?” Én sírva mondtam: nekünk nagyon rossz lesz. Teltek a napok, hetek, aztán dolgozni mentünk a határba. Én egy lóval dolgoztam, az édesapám kettõvel. Jött a március elseje, fizetés nem volt.

Sem áprilisban, sem májusban. Mi három és fél hónapra nem kaptunk fizetést. Pénz nélkül már nem tudtunk létezni, mert amit itthonról magunkkal vittünk, már fogyófélben volt. A faluhoz közeli majorban is voltak magyarok. Mondták, hogy õk mindjárt kaptak fizetést. De ez rajtunk nem segített. Hiába mondtunk akármit.

Édesapám egy kicsit beszélt tótul. Kézzel-lábbal magyarázta a gazdának, hogy pénz kellene. Végre megértették egymást, de a gazda azt mondta, hogy azért nem fizet, mert õ miértünk személyenként 2 000 koronát fizetett már, és amíg ezt le nem dolgozzuk, nem jár fizetés. A kettõnk fizetése az apámmal 1500 koronát tett ki. Tehát az itteni szlovák vezetõség eladott minket, mint az állatokat.

Így teltek a napok, hetek, hónapok, jöttek a levelek az elveszett otthonból, és olyan hírek is, hogy minket Magyarországra fognak vinni. Már akkor édesapám egy kicsit többet beszélt tótul, és szólt errõl a hírrõl a gazdának. A felesége azonban kinevetett, hogy mit gondolunk, mi, magyarok, hogy õk mennyit fizettek értünk, ebbõl semmi sem lesz. Így is történt. Maradtunk. Teltek a keserves napok, már egy kicsit megismertük a környéket és sok más magyart. Akivel csak találkoztunk, az volt az elsõ kérdés: hová való és hogy mikor megyünk haza?

Június elején értesítették a reformátusokat, hogy június 16-án, innen húsz kilométerre, Pøíbram városában úrvacsoraosztás lesz. El is mentünk: a kultúrteremben volt a találkozó, ahol körülbelül százötvenen jöttünk össze. Amikor bementünk, akkor jöttek a fegyveres csendõrök. Kettõ megállt az ajtóban és a többiek körülvettek bennünket, mert attól féltek, hogy fellázadnak a magyarok. Ilyen állapotban történt az úrvacsoraosztás. A kiküldött lelkész Tóth Kálmán tiszteletes úr volt.

A hívek nyugodtak voltak. Sírás közepette zajlott le az istentisztelet is, ami aztán két év alatt kétszer ismétlõdött, de már csendõrök nélkül. Egymást látogatták a magyarok, ott szerették az emberek egymást.

Az édesapám azon volt, hogy mi menjünk el errõl a helyrõl. Nem lehet elmondani, milyen rossz helyen éltünk. Néha be kellett menni a városba, Dobríąba. Ott volt egy kiküldött magyar tolmács, és õ azt mondta, várjunk legalább a következõ év elsejéig, akkor talán meg lehet próbálni, hogy otthagyjuk ezt a helyet.

Ez meg is történt. 1948. január elsején nem mentünk etetni. Nagy csetepaté lett. Délután bejött a gazda a csendõrökkel együtt, hogy menjünk dolgozni. Én nagyon megijedtem, de édesapám mondta, hogy nem! Reggel újból jött a gazda: ha nem dolgozunk, azonnal menjünk ki a lakásból. Volt ott a faluban egy kis, elhanyagolt ház. Ennek a tulajdonosát kérte meg apám, hogy oda költözhessünk. És õ megengedte. Ki is hurcolkodtunk a kis holminkkal. Este, gyertyafény és víz nélkül, hideg szobában, január 3-án. Éjjel újból jöttek a csendõrök, hogy ki a házból, mert ha nem, baj lesz. Reggel jött a tulajdonos is, hogy menjünk, mert õt megbüntetik. Az édesapám bement a városba a tolmácshoz elmondani, hogy mi történt velünk. Õ visszaküldte apámat, hogy majd reggel küldeni fog értünk egy autót, az behoz bennünket a városba. Adott egy igazolást, ha a csendõrök zaklatnának, ami ismét meg is történt az éjjel. A tulajdonosnál is járt az édesapám, hogy legyen nyugodt, reggel mi elmegyünk.

Reggel jött az autó, bevitt a városba. Egy kis szobát kaptunk, de itt már nem kellett a csendõröktõl félni. Az édesapámat a városban alkalmazták útépítésnél, ahol több magyar is dolgozott. Én az édesanyámmal a városi kertészetben dolgoztam. Itt sem volt rózsás a helyzet. De aztán jött 1948 februárja: Gottwald elnök a magyarok sorsán egy kicsit enyhített. Végre Beneą kimúlt ebbõl a világból. Mi, magyarok nagyon örültünk és vártuk a szabadulás óráját, ami nehezen jött, mert ki kellett tölteni a két évet.

Közben jöttek olyan hírek a hivatalokból, hogy haza lehet menni, csak le kell szlovakizálni, ami azt jelentette, hogy szlováknak kell vallani magunkat és nem magyarnak. Sajnos, voltak közöttünk, akik ezt megtették, megtagadták magyarságukat, és mégsem mehettek haza, csak akkor, amikor letelt a két esztendõ.

Ezek az emberek azt siratták, hogy eladták magyarságukat, és mégis maradniuk kellett.

Aztán a sok szenvedés után jött a szabadulás órája. 1949. március 9-én ismét a marhavagon lett az otthonunk. Este indult el a vonat Prágából az óhajtott otthon felé. Délelõtt értünk Pozsonyba. Itt a cseh vezetõség átadott az itteni szlovák vezetõknek, akik nyájasan fogadtak. A csehek mindenkitõl elbúcsúztak, kezet fogtak és jó egészséget kívántak.

Na, még csak most jött, amire nem számítottunk. Név szerint olvastak bennünket, és megmondták, ki hova fog menni lakni. Csak haza nem. Mi is közéjük tartoztunk. Este 11 órakor értünk több családdal a nagykálnai állomásra, vagyis haza. Ezek a híres vezetõk azt mondták, hogy reggelig leszünk a vagonokba, 116 aztán elvisznek a szomszéd faluba. Hála Istennek ez nem történt meg, mert itt a faluban egy öttagú család kihurcolt a vagonokból, és mire jött a szlovák vezetõség, már nem talált ott. De ezzel nem zárult le a hercehurca, újból kezdõdött a kálváriajárás. Aki a mi házunkba beköltözött, amíg mi Csehországban voltunk, az nem akart kimenni. A bátyám hazajött a fogságból, ahol négy és fél évet töltött. Ismét a hurcolkodás kezdõdött. Egy özvegyasszony adott kevés idõre szobát márciustól szeptemberig, õ is sokszor mondogatta, hogy jó volna, ha mennénk már. Sok huzavona után én addig veszekedtem a házunkban lakóval, hogy végre rászánta magát, szeptemberben kiköltözött. Így végre beköltözhettünk óhajtott otthonunkba.

Ez, amit ide leírtam, csak kis töredéke a sok szenvedésnek, amiért magyarok vagyunk, és azok is maradunk, és amíg élek, nem tagadom meg. A sok szenvedést elfelejteni nem lehet, de leírni sem.