NÉVTELEN HÁZASPÁR* (1925, 1934) HETÉNY – TÁBOR – MÓR, KOMÁROM

„Ha el kell innét mennünk, akkor nem lesz, aki kimenjen a temetõbe édesanyámhoz.”70.

Asszony (A): Hetényben, ahol laktunk, egy úgynevezett L alakú ház volt. 1933-ban építették az édesanyámnak. Anyai nagyszüleim nem akarták, hogy egyetlen lányuk szegényen éljen, így felépítették ezt a házat. Az L alak két felében volt a két ház, egyikben a nagymamáék, a másikban mi laktunk. Középen volt bolt, mi üzemeltettük a boltot Hetényben.

Az udvarunkban volt még egy ház, a nagyapa késõbb megvásárolta ezt a portát is a szüleim részére, így egy zárt udvart kaptunk, három házrésszel és a melléképületekkel. A kitelepítéskor én 14–15 éves voltam, a férjem pedig 24. A férjem deportált volt. Õ mint menekült jött Magyarországra.

Férj (F): Az egyik Beneą-dekrétum azt írta elõ, hogy 1945. október elsejére 10 000 magyart deportálni kell munkára. Akkor gyûjtötték össze minden faluból azt a létszámot, amit korábban meghatároztak.

Szeptemberben, egyik éjjel bekopogtak, hogy menjek ki. Kint már várt egy katona, meg egy helybeli, egy hetényi ember. Mondták, hogy menjek be az irodába, mert hívatnak. Azt nem mondták, hogy mit akanak.

Mi egészen messze laktunk ettõl az irodától, s mire odaértem, a többiek már ott voltak. Õk már akkor mindjárt azzal fogadtak, hogy visznek bennünket Ógyallára. Rendeltek kocsikat is. Lovaskocsikkal mentünk el. Én még legényember voltam, a szüleim Hetényen maradtak. Ekkor még minden családból csak egy személyt deportáltak munkára. Ógyallán ma adtunk egy napot, meg talán két éjszakát, s csak azután vittek ki bennünket a vasútra. Ógyallán volt a bevagonírozás. Talán ez volt a legszörnyûbb. Már a menetben is csak azt hallottuk, hogy „aki kilép a sorból, azt agyonlövöm”. Még arra is figyelni kellett, hogy nehogy kilépjünk, nemhogy szökni próbáljon valaki.

Mikor kiértünk a vasútra, addigra befutott már a vonat, tele marhavagonokkal. A vagonokban már voltak emberek. Ajtaját nem lehetett kinyitni, de azon a kis nyíláson már odamenet kiabálták, vágjuk ki a vagon alját, hogy az utazás alatt tudjuk hol végezni a dolgunkat, mert nincs illemhely. Embertelen volt az egész. Kétnapi élelemmel, semmit nem tudva, indultunk útnak. Ötvenketten voltunk egy vagonban. A beszálláskor, amíg ketten vagy hárman nekiláttak a lyuk kivágásának, mi készítettünk egy kis helyet a kántor-tanítónak, õ már elég idõs volt akkor. Nemcsik Bélának hívták, õt is velünk együtt deportálták. Õ tanított valamennyiünket. Mi, többiek már le sem tudtunk ülni, olyan sokan voltunk egy vagonban.

Arra már pontosan nem emlékszem, hogy hol állhattunk meg egyszer, de akkor kimehettünk vizet inni. Akkor a mozdonyt is feltöltötték, mi meg ihattunk. A katonák meg ezalatt teljesen körbeálltak, nem lehetett gondolni a szökésre.

Tábor nevû városba vittek, a kiszállásnál hármas sorban indultunk el. Átadtak minket egy magyarul szépen beszélõ katonatisztnek. Azt mondta, õ maga nem tehet arról, hogy bennünket ideszállítottak, s ha közülünk valakinek van pénze, az mehet haza, de semmiféle papírt nem ad. Nyilvántartásba sem vesz, de papírt sem ad. Ha gondoljuk, menjünk nyugodtan a városba, s mehetünk haza. Igen ám, de akkor pont pénzváltás volt. A pengõt már júniusban, vagy júliusban átváltották szlovák koronára, majd október elsején a cseh koronára. A pénzváltás sem úgy ment, ahogy ezt ma elgondoljuk. Minden faluban a községházára kellett menni, ahol a szlovák koronát csehszlovák koronára átváltották.

A cseheknél nem volt pénzváltás, így nem mentünk a mi pénzünkkel itt semmire. Elvittek bennünket egy táborba, mely nagyon nagy volt. Olyan hosszú volt a barakk, mint egy utca. Egy barakkban voltunk a németekkel. Mikor mi odaértünk, a németek már kijártak a városba dolgozni. Mi nem kaptunk munkát.

Késõbb azt mondták, hogy aki nem tud hazamenni, azokat a környezõ községekbe viszik ingyenmunkára.

Ennek még örültünk is, hiszen aludni volt hol, de ellátást csak szegényesen kaptunk. Azt mondták, hogy senki nem finanszírozza az ellátásunkat, így örülhettünk a reggeli híg kávénak és az ebédre kapott búzalevesnek is. Nem is emlékszem, hogy este kaptunk volna vacsorát.

Egyszer eljöttek a falusiak, akiknek kellett a munkaerõ. Bennünket sorba állítottak, s mint a piacon, úgy adtak-vettek. Engem is kiválasztott egy nõ, már nem tudnám megmondani a nevét. Odamentünk egy * A házaspár kívánsága szerint nevüket nem tüntetjük fel, és a szövegben szereplõ többi személy nevét is megváltoztattuk.

71 asztalhoz, ott felírták a nevemet, meg azt, hogy kihez megyek munkára. Aztán felültünk a csézára, azzal vitt haza az asszony. Õ hajtotta a lovat, én meg hátul ültem. Azt sem tudom már, hogy a falunak mi volt a neve, ahová vitt. Nem volt messze Tábortól, azt tudom. Mikor hazaértünk, bemutatott az emberének.

Kaptam egy pici szobát, amiben volt egy ágy, meg kaptam hozzá egy pokrócot.

Nekem elõször csépelni kellett. Érdekes szokás volt, hogy õk nem egyszerre csépelték ki a gabonát, hanem mindig csak annyit, amennyi kellett. Náluk csak én voltam egyedül. Mindig egyedül ettem. Eltelt talán egy hónap is, amikor megtudtam, hogy a szomszédban is van két magyar legény. Átengedtek hozzájuk.

Tényleg két csallóközi fiú volt, Aranyosba valók. Õk ketten voltak annál a háznál. Így megbarátkoztunk, minden este én mentem át, mert õket nem engedték sehova.

Az étkezés is érdekes volt. Minden este sült krumpli volt a vacsora, meg valami az aludttejhez hasonló. A szomszédéknál is ugyanez. Nem is emlékszem arra, hogy húst ettünk-e valaha. A gazdáék minden szombaton este mentek a helyi kocsmába szórakozni. Nem maradtak sokáig, este 10-11 óra felé haza is jöttek, másnap meg mentek a templomba. Egyébként nem voltak rossz emberek, õk nem tehettek róla, hogy engem oda deportáltak.

Írtam haza, aztán apám december végén váratlanul meglátogatott. Éppen disznóvágás után jött, így hozott magával egy kis kóstolót is. Beengedték hozzám. Mondták a gazdáék, hogy ne maradjunk fent sokáig, mert reggel megyünk a városba, szalmát viszünk a katonaságnak. Vittem nekik is kóstolót a hurkából, kolbászból. Örültek neki, s el is fogadták. Nekem az volt a szerencsém, hogy a kicsi szobámon volt egy pici ablak, ami kifelé nyílott. Az épületek, meg a pajták egy belsõ udvaros zárt egészet alkottak egyébként. Megbeszéltük a papával, hogy este itt, az ablakon fogunk kimászni. Ki is másztunk. Átmentem még a csallóköziekhez is, s mondom nekik, hogy jöjjenek ki, mert van a papánál pénz, akkor õk is hazamehetnek azzal. De õk nem tudtak kijönni, mert nekik körbe volt építve a ház.

Engem a papa kiszabadított. Én azt nem tudtam, merre kell menni, mert nem ismertem az utat. A papa viszont ismerte. Mentünk a vasútállomásra, ha valaki vagy valami jött az úton, egybõl befeküdtünk az árokba. Pozsonyig váltottunk jegyet, Pozsonyban meg Hetényig, s reggel öt órakor már otthon is voltunk.

Ez volt 1945-ben.

Azután jött 1946-ban a családi deportálás. Akkor megint belekerültünk ebbe a szórásba. Azonban a papa ekkor már beteg volt. Az orvos õt felmentette, így szüleim otthon maradhattak. Ekkor megint csak engem vittek el. Bevagoníroztak, majd elvittek. Ki voltunk osztva egy kocsmároshoz, mármint a családom.

Azonban, hogy csak egyedül mentem, megkértem az egyik barátomat, hogy hadd menjek velük. Azt, hogy ott milyen körülmények voltak, azt ma el sem hiszik. Ketten mentünk ehhez a családhoz és volt ott már egy német katona is. Télvíz idején jártunk már, s annak a németnek teljesen elrongyosodott a lábbelije. Ezt használta még a háborúban is. Teljesen kivolt a sarka, de a csehet nem érdekelte, nem adott neki semmit helyette.

Egyszer délután, miután megebédeltünk azt mondta a cseh, hogy menjünk ki szántani. Mondtam neki, hogy én ugyan nem megyek ki, hiszen volt vagy hatvan centiméter hó. Hogy gondolta, hogy így lehet szántani, nem tudom. Azt mondta erre, ha nem megyek dolgozni, akkor menjek haza. Jól van, mondom, én el is megyek.

Szegény német kiment így is. Mondta a barátom, hogy ne induljak el, de nem tudott visszatartani. Tudtam, hogy a szomszéd majorban van egy ismerõs család, azokhoz talán bemehetek. Oda is értem.

Mondtam, hogy ott maradnék éjszakára, de a gazda nem mert beengedni, nehogy azt gondolják róla, magyarokat bújtat. Nem is akartam másra bajt hozni, így elmentem. Kimentem az állomásra, éppen jött is egy vonat. Arról leszállt egy ember, én meg csak úgy gyorsan beültem a helyére, minden jegy nélkül.

Szerencsémre Brünn felé ment, a kalauz pedig egészen a városig nem kérte a jegyet, így eljutottam szépen.

Brünnben váltottam Pozsonyig jegyet, Pozsonyban meg Hetényig. Megint reggel érkeztem haza Heténybe, körülbelül háromnegyed ötkor már otthon is voltam. Hazagyalogoltam, mert a vasútállomás három kilométerre van a falutól. Szüleim örültek is nekem.

Egy nap bementem Komáromba, és találkoztam a községi jegyzõvel. Õ mondta, hogy vigyázzak, mert a gazdám kerestet, bejelentette, hogy megszöktem. Még jó, hogy szólt, így már nem ért váratlanul, hogy egy pár nap múlva kerestettek a faluban. Figyelmeztettek, hogy itt vannak a csendõrök a faluban, s engem keresnek. Õk a csendõröket az unokatestvéremékhez irányították, hogy addig legyen nekem idõm elbújni. Így is lett. Így jutottam el apám testvéréhez. Ott voltam talán egy hétig, aztán átszöktem Magyarországra.

72 Azon a télen úgy be volt fagyva a Duna, hogy simán átmentünk rajta egyik barátommal. Felmentünk Budapestre. Budapesten kaptam egy menekült igazolványt és száz forintot, melyet minden hónapban megkaptam. A barátom ottmaradt a testvérénél, én meg hol Bicskén, hol pedig Szõnyben húzódtam meg.

Azon a télen többször visszajárogattam a jégen a családhoz, de nem bírtam távol, így otthon maradtam Hetényben.

A: Egy kicsit vissza kell még mennünk az idõben. Az én édesanyám árván maradt. A nagynénémék vették magukhoz, nekik nem volt gyerekük, így édesanyámat sajátjukként felnevelték. Amikor az én édesanyám is meghalt 1943-ban, megint csak árván maradtunk mi, az öcsémmel. Apukám új családot alapított, mi maradtunk a mamuskával. S a mamuska nevelt fel bennünket is, gyermekeiként.

Mamuskának, mikor áttelepítettek bennünket, nem is adtak külön semmi ingatlant, annak ellenére, hogy a hetényi vagyon az övé volt. A szüleim házrésze után kaptunk Móron egy házat, abban éltünk mindannyian árván.

Mostanában ismét elõvettük ezeket az iratokat, mert a tévében is hallottunk hasonló esetekrõl.

Küldtünk levelet az igazságügyi minisztériumba, és azt a választ kaptuk, hogy ebben a kormányzási ciklusban rendezni fogják az ügyünket. Talán most, 55 év elmúltával rendezõdik valamelyest a sorsunk.

Hetény falu népének jegyre való élelmiszere, csipkék, rõfök, és még sok mindenféle árunk volt, melyet elkoboztak.

Volt egy unkatestvérem, õ kereskedelmi iskolát végzett, nálunk dolgozott. Õ vezette a pénztárkönyvet, mindent. Az utolsó nap is szépen elrendezett mindent, bezártunk. Este nagy csörömpöléssel zörgettek az ajtón. Kinyitottuk, egy csendõr volt ott, meg egy helybeli ember. Ha rendes ember lett volna, biztosan figyelmeztetett volna bennünket, vagy odaüzent volna. Még ezen az éjszakán megcsinálták a leltárt, lezárták az ajtókat, s mi oda többet be sem léphettünk. Nyolc hónapig éltünk így. Volt egy megbízott ember, akinek a boltot kellett volna vezetnie. Ez egy lezüllött, de iskolázott ember volt. Szerette az életet, eljátszott, elherdált mindent.

Egyik reggel szóltak a mamának, hogy miért nem nyitja ki a boltot. Elmondta akkor, hogy szóljanak az embernek, hiszen nekünk nincs már kulcsunk hozzá. Erre válaszolták, hogy már napok óta nincs nyitva a bolt, s keressük csak meg, hátha meglesz nálunk a kulcs. Neki is láttunk, s meg is találtuk. Bedobta a verandára, úgy ment el.

Szerettek bennünket a hetényiek. Nagypapa becsületes kereskedõ volt, megtanított bennünket a pénz megbecsülésére. Szépen vezette a boltot. Mielõtt meghalt volna, kioktatott mindenre, hogy jól végezhessük a munkát. Kérdeztem is tõle, mi legyen azokkal, akiknek hitelezett. Azt mondta: „Kisleányom, azt soha ne kérd meg tõlük. Ha módjuk lesz rá, megadják, ha nincs rá módjuk, akkor meg minek azt hánytorgatni.” Így is lett.

1948. április 12-én ért bennünket a kitelepítés.

A keresztanyám szólt elõzõ este, hogy jönnek és összeírják azokat a házakat, ahonnan kitelepítik a lakosokat. Láttam, amint a mi házunk elõtt is ott van a két ember és felírnak bennünket. Kimentem hozzájuk, s mondtam nekik: „Bácsi, ne vegyék el tõlünk ezt a házat. Ha el kell innét mennünk, akkor nem lesz, aki kimenjen a temetõbe édesanyámhoz.” Megragadta a kabátomat, és úgy ellökött, hogy majdnem az árokban kötöttem ki. Nyomatékként még odadobta szlovákul: „Eredj a fenébe, menj a Dunának.”

Még iskoláskorú voltam, hiszen alig töltöttem be a tizenhat évet. Ekkorra már bezárták a magyar iskolákat, csak szlovák iskola volt. Ott tanítottak bennünket szlovákul, de nem nagyon ment. Nem szívesen emlékszem vissza ezekre az idõkre, mert rossz emlékeim vannak. Szegény öcsém, akkor kezdte meg az elsõ osztályt, s nem tudta kimondani azt a két szlovák szót rendesen, amit tanítottak éppen. A tanító megragadta a kis kabátjánál, odacipelte a kályhához, s szegény kisöcsémnek ott kellett a kályhába mondania, hogy „disznó szamár vagyok”. Természetesen szlovákul. Így megalázva még azt sem tanultuk meg, amit egyébként megtanultunk volna.

Mivel Hetényben boltot vezettünk, Móron is megnyitottuk a kis üzletünket, és abból tartottuk el magunkat. S. mindent elvállalt, dolgozott cséplõgépen, beszerezte a bolti árut, hazalátogatott késõbb Heténybe, onnan segítettek bennünket a szülei. Mindent megpróbáltunk, amit csak lehetett. Mondta is szegény jó nagymamánk, hogy nektek most már össze kell házasodni, mert az élet is így akarja.

Sajnos 1950-ben megindultak az államosítások, már árut is nehezen szereztünk be. Ekkor azt a tanácsot kaptuk, hogy adjuk vissza az iparengedélyünket, mert így lesz a legjobb megoldás a mi részünkre. 73

Ekkoriban már elkezdte mûködését a földmûves szövetkezeti kereskedelem. Nekünk volt üzletberendezésünk,nekik üres üzlethelyiségük. Így közösen létrehoztunk egy kis vegyeskereskedést, azzal a kikötéssel, hogy S.-t alkalmazzák, mint üzletvezetõt. Idõközben õ elvégezte Gyöngyösön a Vendéglátó és Élelmiszeriparosi technikumot, így a szövetkezet nagy örömmel megbízta õt az üzlet vezetésével. Ezek után egy kicsit könnyebbé vált az életünk, bár napi tizenhat órát dolgoztunk, s a nagymamát, valamint L. testvérkémet is mi tartottuk el.

Mórra kerülve kaptunk egy házat. Minden faluban volt egy bizottság, az eldöntötte, hogy kit, melyik házba visznek. Mi elõször egy olyan házat kaptunk, ami elég romos volt. Ha esett az esõ, ki kellett a sarokból mernünk a vizet. A kocsikról a holminkat csak az udvar közepére rakták le. A házban még benne lakott a sváb tulajdonos, amikor megérkeztünk. Mi eléggé késõn érkeztünk, a többiekhez viszonyítva. A svábok már azt gondolták, hogy nem is jön más. Mondtuk, hogy adjanak egy másik házat. Kaptunk is egy nagy parasztházat, de abban is laktak.

Mi hárman a nagymamával és a férjemmel laktunk együtt, apukámék külön költöztek. Még ebben a nyomorúságban is voltak spekulánsok, kapzsik. Volt két kapzsi telepes, akik rábeszélték apukámat, hogy adja oda az õ házát egy másikért. Apám odaadta nekik. Mi nem kaptuk meg az ígért nagy házat, nekünk meg egy még rosszabb, még romosabb házat adtak. A falból kinõtt a gomba, nem is mertünk mi már ott maradni a gyerekekkel. Addigra ugyanis mi már összeházasodtunk, és született két kislányunk is. Így mi a gyerekekkel elmentünk albérletbe. Került fedél a fejünk fölé, de az én fizetésem egészen elment az albérletre.

Legelõször én mentem Mórról haza, Heténybe. Két hétig maradhattam. A rendõrségrõl kiállítottak egy engedélyt, azzal mehettem. Elõtte meg csak levelezgettünk, meg a Dunán telefonáltunk. Megírtuk egymásnak, hogy mikor találkozunk a Duna két partján, aztán lehajoltunk a víz fölé, úgy üzentünk

egymásnak, a víz meg elvitte a hangunkat. Még a Duna is kegyes volt hozzánk.

Most is hazalátogatunk rendszeresen, ott vannak a szeretteink a temetõben. Meg kell mondjam, hogy semmi rossz érzésem nincs az új lakókkal szemben.

Édesanyám sírhalma mellett drága hetényi rokonaim, barátaim mind megállnak és üdvözöljük egymást igaz szeretettel. Édesanyám sírhalma mellett állva, arra kérem a jó Istent, hogy tegyen csodát, s ha egyszer véget ér a földi életem, itt, Hetényben Édesanyám mellett találjam meg a végsõ nyughelyem. Ott, ahol a kéklõ ég alatt láttam meg a fénylõ napsugarat. Mert én a szívemet kétfelé osztottam. Egyik felét a családomnak adtam, a másik felét szülõföldön kisfalumban Hetényben hagytam.

Lejegyezte: Monostori Éva