2./ FIATAL, HIRTELEN HALÁL

TANÍTS MEGFONTOLNUNK, HOGY MEG KELL HALNUNK

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90,12

 Bevezetés

a./ Testvérünk hirtelen és váratlan halála miatt gyülekeztünk össze erre a szomorú helyre. A mai várható élettartamokat illetően fiatalon halt meg. Bizonyára élhetett volna még 30–40 évet is.

b./ Ha tudtuk volna, hogy ilyen fiatalon távozik közülünk, talán szívesen mondtunk volna, vagy elmagyaráztunk volna még neki valamit. Ez azonban sajnos már nem lehetséges.

 Főrész

1./ Elköltözött Testvérünk hirtelen halála megérint minket is, mivel aktivizál bennünket.

Közvetlenül szembesülünk a halállal mindennapi taposómalmunkban.

a./ A halál kikerülhetetlenül szemünk elé tárja életünk mulandóságát ezen a gyászszertartáson is. Hirtelen téma lett életünk értelme és célja. Mi értelme van életünknek, erőfeszítéseinknek, minden küzdelmünknek és ínségünknek, ha a végén mindent itt kel hagynunk? Mindennapjainkban olyan sok dologgal foglalkozunk, amik rendkívül fontosaknak tűnnek számunkra. És most kilépve a mindennapok lázas rohanásából, foglalkoznunk kell életünkkel és halálunkkal.

b./ Megrendítő gyászjelentést olvastam évekkel ezelőtt, amely ezt a tehetetlenséget juttatta kifejezésre:

„Megilletődve veszünk búcsút csapattársunktól. Most minden olyan lényegtelen lett: a szempontokért való küzdelem, kérdéses döntések, eredmények, sikerek… Nagy tehetetlenséggel tekintünk vissza csapatunkért való utolsó játékodra, ami leírhatatlan fájdalom és felismerés marad, hogy valamennyien olyan kicsik vagyunk, és egyáltalán nem tudunk befolyást gyakorolni a fontos dolgokra.”

c./ Az ilyen életünket illető közbeavatkozások alapvető kérdéseket vetnek fel számunkra:

Kifizetődő-e tulajdonképpen minden fáradozásunk az életben? Mi a célja az életünknek? Hova jut az életünk valójában, ha mindent a földön kell hagynunk? Mi értelme van az életünknek?

d./ A Bibliában találjuk meg a választ ezekre a kérdésekre.

Hogy mi az élet, arra a válasz így hangzik:

„Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik” (Jak 4,14).

Sehol nem szembesülünk olyan nyomatékosan és kikerülhetetlenül az élettel, ahogyan a halállal találkozunk. Ezért olvassuk a 90. zsoltárban Mózes kérését: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90,12.

Azaz: Taníts meg minket, hogy megfontoljuk: meg kell halnunk, és hogy bölcsek lehessünk.

e./ Volt egyszer régen egy király, aki kora szokása szerint udvari bolondot tartott. Ennek joga volt ahhoz, hogy megmondja az igazat a királynak és a fejedelmeknek akkor is, ha az rosszul vagy keserűen esett is nekik.

Egyik nap a király egy arany csengettyűvel ellátott ezüst bohócpálcát ajándékozott a bolondjának, és azt mondta: „Biztosan te vagy a legnagyobb bolond a világon. Ha egyszer egy nálad is nagyobb bolonddal találkozol, annak add tovább ezt a pálcát.”

A bolond évekig használta a kis botot – egészen addig, amíg megtudta: halálán van a király. Akkor szökdécselve bement a szobájába és azt mondta: „Királyom, hallom, hogy nagy utazásra akarsz menni.”

„Nem akarok, muszáj” - válaszolta a király. „Óh, muszáj. Van tehát mégis egy olyan földi hatalom, amely fölötte áll a legnagyobbaknak is. - De biztosan nem sokára visszatérsz.”

„Nem”, nyögött a király. „Ahova én utazom, onnan nem tért vissza senki.” „Nahát, nahát” – vélte a bolond higgadtan –„akkor biztosan jól felkészültél erre a hosszú útra. Bizonyára gondoskodtál arról, hogy királyi módon fogadjanak abban az országban, amelyikből nem lehet visszatérni.”

A király csak csóválta a fejét. „Ezt elmulasztottam. Nem szakítottam elég időt arra, hogy felkészüljek erre az utazásra. - „De hát biztosan tudtad, hogy eljön a pillanat, amikor útra kell kelned.” „Igen, tudtam én ezt, de ahogy mondtam, nem szántam időt arra, hogy megfelelően törődjek a felkészüléssel.”

Akkor a bolond letette a pálcáját a király ágyára, és azt mondta: „Egyszer megparancsoltad, hogy annak adjam ezt tovább, aki még tőlem is nagyobb bolond. Király, vedd a pálcát! Tudtad, hogy az örökkévalóságba kell térjél, és tudtad, hogy nem lehet onnan visszatérni. És mégsem gondoskodtál arról, hogy feltáruljanak előtted az örökkévalóságba vezető ajtók. Király! Te vagy a legnagyobb bolond!”

Salamon, a bölcs király írja a Prédikátor könyvében:

„Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív. A bölcsek a gyászolók házára gondolnak, az ostobák pedig a vigadozók házára” (Préd 7,2-4).

f./ Életünknek nem kell állandó szomorúságban történnie. De nem térhetünk ki az elől a kérdés elől, hogy: mi az életünk célja?  Alaposan foglakoznunk kell mulandóságunkkal, hogy bölcsek legyünk, és hogy helyesen szabályozzuk életünket. Nem nyugodhatunk meg addig, amíg választ nem kapunk erre, és amíg fel nem ismerjük az életünkben lévő azon értékeket, amiknek a halálon túl is van jelentőségük. Ezeket az értékeket Jézus Krisztus által kapjuk meg. Ő mondja magáról:

„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24).

2./ A Jézusba vetett hit teszi lehetővé, hogy legyőzzük a halált.

a./ Azért jött Jézus a világba, hogy a bűnt, ami minket terhel, magára vegye. Ez az értelme Jézus világban való küldetésének. Isten szeretete volt az alapja. ennek a szeretetnek. Ezt olvassuk a Bibliában:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Azt mondja tehát Jézus, hogy ő az egyetlen út, aki az Atyához vezet. Az Atyához menni azonos jelentésű azzal, hogy a mennybe jutni.

b./ Miért nem jut senki sem a mennybe, hanem csak egyedül Jézus által?

Mivel Jézus oldotta meg a fő problémánkat: a bűnkérdést. Engedjétek meg, hogy ezt egy példával is megvilágítsam, Milton esetével.

Milton töprengve szívta a cigarettáját. Teljesen bizonytalannak tűnt bírósági ügye a legújabb újságtudósítás szerint. Eddig az volt az érzése, hogy a bíró miatt - akivel együtt járt az egyetemre, és közelebbről ismerték egymást, igen, egy ideig barátok is voltak, s ez bizonyos biztonságot is jelentett neki – nem kell félnie. Ez már-már lehetőséget kínált arra, hogy kikecmeregjen ebből a nagyon bosszantó, kínos ügyből. Csak hát a bírónak szemet kellene hunynia az ügyében. De aztán mégis, az újságírók megtudták valahonnan, hogy ő, Ernest Milton, akinek néhány nap múlva nyilvánosan tárgyalják az ügyét, korábban a bíró barátja volt. Nyíltan írtak erről, és elfogultsággal vádolták a bírót. Ez megváltoztat minden eddigi megfontolást. Tehát kitudódott a dolog!

Milton igen komoly csalást követett el. Angliában pénzbeli vétség miatt rég óta nem ítéltek börtönbüntetésre senkit sem. De ha az elítélt nem tudta megfizetni a pénzbeli büntetést, akkor börtönbüntetésre ítélte a bíróság, amit a kiszabott büntetés meg nem fizetése miatt róttak ki rá. Aztán elkövetkezett a per. Négy óráig tartott. A bíró, Milton egykori barátja kihirdette az ítéletet. Miközben a teremben a nézők visszafogták a lélegzetüket. Ernestet bűnösnek nyilvánították, és a lehető legmagasabb pénzbüntetésre elítélték. De mivel Milton nem volt abban a helyzetben, hogy büntetését kiegyenlítse, ezért a pénzbüntetést börtönben letöltendő büntetésre változtatták. Belsejében megrendülve vette tudomásul az ítéletet. A bírósági altisztek előléptek, és már éppen el akarták vezetni, amikor a bíró közbelépett. És a tárgyalóteremben összegyűlt tömeg egyedülálló, feledhetetlen jelentnek volt a tanúja.

A bíró levette a parókáját, majd pedig a talárját, és magánemberként lépett oda elítélt barátjához, akivel éppen az imént közölte a bűnösségét kijelentő ítéletet. Elővette a levéltárcáját és kivett belőle egy sárga füzetet és egy töltőtollat, majd kiállított egy ugyanolyan pénzösszegről szóló csekket, amennyire a vádlottat elítélte. És a teljesen meglepett, és az ügy jelentőségét akkor megérteni alig képtelen Ernest Miltonnak a bíró, mint egykori barátja a kezébe nyomta az aláírt csekket, hogy még az összegyűlt bíróság előtt minden bűnéből - amit megalapozottan és megérdemelten elrendeltek - kiváltsa engesztelő váltságdíjjal. „El kellett ítéljelek, mivel a jog semmiféle részrehajló jogalkalmazást nem tesz lehetővé. Most átnyújtom neked a büntetési összeget, hogy szabad lehess. Nem felejtettem el barátságunk idejét. Légy méltó a szabadságodhoz a jövőben.” Ami Miltonnal történt, pontosan megfelel annak, amit Jézus tett értünk. Jézus igen magas árat fizetett azért, hogy szabadságot és mindenek előtt örök életet ajándékozzon nekünk.

c./ Ha hiszünk Jézusban, és neki szolgálunk, akkor megvigasztalód­hatunk utolsó óránkban. Hogy miként engesztelődhetünk meg Istennel, azt Pál apostol a rómaiaknak így írta meg:

„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megiga­zuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk” (Róm 10,9k.).

d./ És ez a Jézus mondta Máriának, aki szomorú volt a testvére halála miatt:

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25k.).

e./ Ezek a reménység és az öröm szavai, amik érvényesek a halálon túl is. Egy dolog vonatkozik ránk: hogy higgyünk Jézusban és tőle függő életet folytassunk.

Befejezés

a./ Bele kell törődnünk elköltözött Testvérünk halálába. Ezt nem érvényteleníthetjük. Hogy milyen volt az Istennel való kapcsolata, azt Isten tudja egyedül.

b./ Egyet azonban mondhatok nektek: a Jézus Krisztusba vetett hitben vigasztalódást és az élet kérdéseire igaz válaszokat találtok. Jézus kiáltása ránk is vonatkozik, mikor azt mondja:

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30). - Ámen