ESÉLYEK ÉS KORLÁTOK A magyarországi cigány közösség az ezredfordulón

Szerkesztette:

Forray R. Katalin Mohácsi Erzsébet

A tanulmányokat írták:

Bernáth Gábor, Forray R. Katalin , Ligeti György, Wizner Balázs

A jelentés a Külügyminisztérium megbízásából a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológia Tanszék gondozásában készült

A SZERZőK ELőSZAVA

Tarja Halonen, finn köztársasági elnök 2001. januárjában Strasbourgban elmondott beszédében kiemelten foglalkozott a „pán-európai kisebbség”, a roma közösség helyzetével, s megfogalmazta egy európai szintű konzultatív testület létrehozásának szükségességét. Ez a javaslat – amely valószínűleg megvalósul majd - azt jelzi, hogy a roma közösség Európa- szerte kilép marginális társadalmi helyzetéből, s az európai nemzetek kormányzati politikájában komoly tényezőként kell majd számba venni.

A romák helyzete az Európai Unió bővítését előkészítő tárgyalások sarkalatos pontjává vált az elmúlt évek során, ez tükröződik a kelet-európai országok évente megjelenő országjelentései körüli vitákban is. A magyarországi romák társadalmi integrációjának bárminemű megközelítése újra és újra rávilágít az etnikai alapú statisztikák módszertani problematikájára: nem tudjuk, hány roma él Magyarországon. A vélemények megoszlanak arról, hogy Magyarország a tömeges marginalizálódás megfékezése, a folyamat megfordítása vajon társadalmi csoportok, családok, egyének támogatása a roma közösségre szabott, elkülönített, címkézett formát igényel, avagy a minden állampolgárt kivétel nélkül megillető szociális ellátórendszert, munkahelyet, oktatást, mely intézményekhez viszont a szóban forgó kisebbség látványosan nem jut hozzá a létező diszkrimináció és az előítéletek miatt. Annyi bizonyos, hogy a romák mindenképpen heterogén társadalmi csoportot alkotnak. A heterogenitás tekintetében a sokat hangoztatott kulturális, nyelvi, életmódbeli különbözőségnél azonban talán fontosabb, hogy a magyarországi cigányság ugyanazon jellemzők mentén rétegződik, mint a többségi társadalom, azaz iskolázottság, munkahely, jövedelmi viszonyok vagy az információhoz való jutás esélye.

A jelentés nem törekedhetett teljességre. Egyfelől a téma összetettsége kívánta meg, hogy súlyozzunk a lehetséges szempontok között, másfelől arra is törekedtünk, hogy a Külügyminisztérium megbízásából két évvel korábban készült jelentés tartalmát lehetőséghez képest ne ismételjük meg, illetve csak annyiban, amennyiben ez a műfajból következik.

Négy szempontot választottunk ki a magyarországi cigányság helyzetének bemutatásához. Bevezetésként definiáljuk a bemutatandó csoportot, megkíséreljük vázolni a belső tagoltságot, és annak az egész társadalomban megjelenő összefüggéseit. A következő fejezet az oktatás területén bekövetkezett változásokat és a régi-új problémákat írja le. Az életesélyeket leíró fejezet arra törekszik, hogy megjelenítse az esélyek egyenlőtlenségét a munkapiactól az egészségügyi ellátásig, de bemutassa azt is, milyen erőfeszítéseket tesz a kormányzat és maga a roma közösség is sorsának javítására. A negyedik fejezet a roma önszerveződést írja le, amelyben szerepet játszanak a kisebbségi önkormányzatok és a civil szféra robbanásszerű fejlődése.

A magyarországi roma közösségek helyzetével kapcsolatban örvendetesen sok kutatás készült Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Ennek oka egyrészt a romák többségére jellemző súlyos szociális krízishelyzet, másrészt a magyarországi szociológia illetve roma kutatás hagyományai, mely épp a szegénység kutatásából nyert ösztönzést a hatvanas évek végén - hetvenes évek elején. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Kemény István által vezetett 1971-es és 1994-es reprezentatív kutatások olyan alapadatokkal szolgáltak, amelyekből kutatások tucatjai indultak ki később.

A non-profit szféra fejlődésének egyik legizgalmasabb része a roma ügyben dolgozó szervezetek története, mely éppen annyira tekinthető egyedinek, mint – más problémáit tekintve -- jellemzően magyarországinak vagy közép-európainak.

A jelentésben arra törekedtünk, hogy minél árnyaltabban mutassuk be a cigány közösség magyarországi helyzetét a kiválasztott szempontokból. El akartuk kerülni a „szenvedéstörténet” csapdáját éppúgy, mint a kormányzati politika (politikák) apológiáját. Reméljük, hogy az olvasó számára világossá tudtuk tenni: a magyarországi cigány közösség aktív részese saját sorsa alakításának, és a rendszerváltás utáni kormányok mindegyike törekedett arra, hogy javítson roma polgárainak helyzetén, de azt is, hogy még mindig rengeteg a tennivaló. A cigányság életének javításában felelőssége van magának a roma közösségnek is, de a feladat és a felelősség súlya a döntéshozóké, a mindenkori politikai hatalomé. Vannak olyan problémák, amelyek tényleges megoldása esetleg nemzedékek életén át húzódik, ám veszélyes a felelősség áthárítása a következő évtizedekre. A jelenben kell megtenni a lehetséges lépéseket az esélyek egyenlőtlenségének felszámolása érdekében.

A kézirat lezárva: 2002.március 20.

Budapest-Pécs, 2002

A szerzők

Kikről van szó?

A tudományos megközelítés problémája

A társadalomtudományokban éppúgy nincs egységes álláspont arról, ki számít cigánynak, mint a hétköznapi gondolkodásmód terén. Bár a kutatók legnagyobb része elméletileg az önbesorolást tartja alapvetőnek, az elmúlt évtizedek szociológiai kutatási gyakorlata során azonban sokszor a környezet meghatározását tartották/tartják mérvadónak – így például Kemény István ismert és gyakran hivatkozott vizsgálatai. Mások (Ladányi János, Szelényi Iván) azt a személyt tartják cigánynak, aki önmagát annak vallja. Egyes kutatók (Neményi Mária) hangsúlyozzák, hogy amennyiben pusztán etnikai vagy szociális alapon határozza meg egy vizsgálat a romákat, kihagyja e csoportból az értelmiséghez vagy a középosztályhoz tartozó egyéneket.

A tudományos vizsgálódás során a definíció lényegében attól függ, hogy mire kívánjuk azt használni, a hétköznapi élet meghatározásai azonban jelzésértékűek a definíció alkotójának világképéről: értékítéletet rejtenek. A “nem tudom megállapítani” és az “aki önmagát cigánynak vallja” típusú besorolás nyilvánvalóan hangsúlyozottan az individuum jogának elismerését jelzi, míg a bőrszín vagy az életmód alapján való definíció már önmagában is számos előítéletet sejtet. Magyarországon maga a cigány szó is tudattartalmakat és érzelmeket hív elő, ráadásul azonnal. Valakit az életmód alapján ítélni cigánynak napjainkban és földrajzi régiónkban, az a cigány definíció szegénységhez, rossz lakásviszonyokhoz, munkanélküliséghez való társítását jelenti. A közgondolkodás lényegében tautologikusan kísérli meg definiálni azt, hogy ki számít cigánynak: cigány az, akinek “olyan” az életmódja, tehát szegény, szűkösen lakik stb. Következésképpen ha egy rossz állapotú, vizes falú kunyhóhoz érkezünk, e logika alapján joggal várhatnánk, hogy onnan cigányok fognak kilépni. Aki viszont nem szegény, nem munkanélküli, az nem is cigány, így aztán a cigány kategóriája eleve nélkülözéshez, hátrányhoz kötődik. A romák valamiben különböznek a nem cigányoktól. Ebben egyetértés mutatkozik a tudományos kutatók között éppúgy, mint a hétköznapi emberek gondolkodásában, csak éppen az tisztázatlan, hogy mi az, amiben különböznek. Az utca emberének narratívája talán igazolni akarja saját értékeit, netán – a cigányokat okolva a tömegesen tapasztalható marginalizálódás miatt – a világ igazságos voltába vetett hitét fejezi ki. A megfogalmazások kevésbé a cigányokat magukat, annál inkább az állampolgár politikai kultúráját, a problémák, vélemények megfogalmazására irányuló képességét jellemzi. Egy népcsoport kultúrájában a jellemzőnek vélt jegyek rendkívül nehezen operacionalizálhatók. A roma specifikumként emlegetett »vendégszeretet« mérése például igencsak problematikus lenne, már a fogalom pontos meghatározása is nehézségbe ütközik. Ráadásul önmagát szinte minden nép igen vendégszeretőnek tartja, míg a szomszéd népcsoportot nem. Ehhez hasonlóan például egy népcsoport önmagát »szellemesként«, »éles eszűként« írja le, ugyanazt a tulajdonságot a másik etnikum esetében »ügyeskedőnek«, »rafináltnak« mondja.

A fent hivatkozott kutatások elsősorban arra irányultak, milyen mértékben marginalizálódott az a mintegy félmillió ember Magyarországon, akiket valamilyen okból cigánynak nevezünk. A cigányok munkaerőpiaci esélyei, iskolázottsági és egészségügyi mutatói látni valóan rosszabbak, mint a többségi társadalomé, a csoport életének tudományos megis-merhetőségével kapcsolatban kétségek fogalmazódtak meg. Az első és a legfontosabb az a tautológia, melyet a cigányság meghatározása magában rejt. Ha a tudós e kisebbség életkörülményeit igyekszik kutatni, s mutatókat keres – legyen az például a mortalitás, vagy a gyerekek száma a családban – azokat később mérni is akarja a vizsgált csoport köreiben, illetve azon kívül. Kit tekintsünk azonban a vizsgált csoport tagjának, esetünkben ki a cigány? Talán az, aki önmagát annak tartja? Aki szerepel valamiféle nyilvántartásban? Netán, akit a környezete annak tart? És mi alapján tart valakit a környezete cigánynak? Bőrszíne, életmódja, nyelvhasználata, házának homlokzata, vagy éppen az alapján, hogy hány gyerek van a családban? Ha tehát feltételezésünk az volt, hogy a cigány és a nem cigány családokban eltérő a gyerekek száma, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy azt a családot tekintettük cigánynak, ahol egyszerűen több gyerek található. A »cigány« kategóriához hasonlóan bonyolult és nem kikristályosodott a kultúra fogalma, ha azt a cigányság társadalmi dezintegrációja szempontjából vizsgáljuk. Szomszédos népek számos elemet vesznek át egymástól táncaikban, zenéjükben stb. Igaz ez természetesen a cigányokra is. (Például a romák Magyarországon az egyedüli őrzői a hajdani verbunkos táncoknak, a kelet-magyarországi romák táncában a magyar verbunkos számos eleme felismerhető.) Nyilvánvaló, hogy nem létezhet százszázalékosan eredeti vagy autentikus elem egy-egy kultúrában, mivel az egyes népcsoportok egymással érintkezve folyamatosan vesznek át kulturális elemeket. Első látásra például úgy tűnik, a hagyományosnak mondott életmódot folytatók zenekultúrája a legősibb. A zenekutatók azonban felhívják a figyelmünket tévedésünkre: az egyik ok, hogy sokan kényszerből vándorolnak napjainkban is (Görögországban, Bulgáriában): valamilyen oknál fogva nem tudnak olyan foglalkozást találni, amely révén lakásszerzéshez való megtakarításhoz jutnának. A másik ok, hogy atömegkommunikáció ma már mindenhová eljut. A görögországi sátrak szinte üresek, de televízió, rádió, magnó mindenütt van.

Elnevezések

A romák számának meghatározásakor újra és újra megfogalmazódik az elnevezés problémája. Közel sem biztos, hogy tudjuk, egyáltalán kikről is van szó akkor, amikor cigányokról, romákról, szintókről folyik a diskurzus. Sok nép mondavilágában saját magát Isten leszármazottjának tekinti, így az önelnevezés nem jelenthet biztos támpontot egy népcsoport meghatározásakor. Több információval szolgálnak viszont a különféle külső elnevezések: athinganos, bohémiens, cigány, gitanes, kalo, szinti. Görögországban a IX. és a XII. század között létezett egy athiganos nevű keresztény szekta, mely neve görögül kitaszítottat jelentett, lehet, hogy ebből ered a magyar cigány, a cseh cikán és a német Zigeuner elnevezés. A magyar nyelvben már 1400 előtt találunk Cigány, Czigány, Zigány személyneveket, továbbá 1377-ben leírták egy Egyházas-Zigány nevű falu nevét. Nem bizonyított azonban, hogy e személyek és falvak a cigányokról kapták volna nevüket. A rom szó jelent ‘cigány’-t is és ‘férfi’-t is romani nyelven. Néhány nyelvész szerint a szó az óind domba szóból származik, mely egy rangsorban igen alacsony kaszt nevét jelölte. A hindi nyelvű dom zenészt, kötélverőt, kosárfonót egyszerre jelent. Hangsúlyozandó, hogy ma Indiában a dom kasztba tartozók bármilyen nyelvűek lehetnek, ezért a cigányok önelnevezésének eredetére nézve nem bizonyító jellegű. A spanyolországi cigányok (ottani nevük kalo vagy gitanos) nyelvében sok arab eredetű szó van. Ennek magyarázata azonban az, hogy Spanyolország legnagyobb része évszázadokon át mór uralom alatt állt. Ha a romák ősei Észak-Afrikán keresztül jutottak volna Spanyolországba, szavaik között nem találhatnánk görög eredetűt.

A romákat az elmúlt évszázadok során Európában nevezték egyiptusbélinek (ebből ered a gipsy szó) vagy a „fáraó népének” is. A cigány nyelvemlékek alapján azonban biztosan kijelenthető, hogy a mai európai romák ősei sohasem jártak Egyiptomban: a nyelvben nem találhatóak ugyanis arab eredetű szavak. A kisázsiai Izmed városában élt Thököly Imre udvari papja és titkára, ránk maradt írásából tudjuk, hogy a várost és annak környékét a törökök Kücsük-Misirnek, azaz Kis-Egyiptomnak nevezték. A XV. századtól nyugat felé vonuló cigány kompániák vezetői Európában mindenütt mint Kis-Egyiptom hercegei, lovagjai jelentek meg. E területnek azonban semmi köze nincs Egyiptomhoz. Napjainkban a cigány embereket számos néven említik, úgy mint Gypsy (vagy Gipsy), Tsigani, Tzigane, Cigano, Zigeuner. A Rom, Roma, Romani, vagy ezek pergetett "r" hanggal képzett változatát fogadják el a hivatalos kommunikációban és hivatalos dokumentumokban. Roma szervezetek ajánlását elfogadva az Európa Tanács a "Rroma (Gypsies)" megjelölést használja saját hivatalos dokumentumaiban (CLRAE Recommendation, 1995. június 11.) is.

A magyarországi romák/cigányok éppúgy hívják önmagukat romának, mint cigánynak, bár létezik olyan törekvés, hogy a rendkívül sok negatív tartalmat felvett “cigány” népelnevezés helyett egy újabb népelnevezés kerüljön be a magyar szóhasználatba. Hozzá kell tenni azt is, hogy a Magyarországon létrejött több száz cigány kisebbségi önkormányzat és sok civil szervezet is használja önmagára a “cigány” elnevezést. A kisebbségekről szóló törvény (1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól) is vegyesen használja a cigány és a roma elnevezést. A jelentésben mi magunk is felváltva használjuk a két elnevezést, legfeljebb arra törekszünk, hogy meghatározott esetekben (például szervezet nevére való hivatkozásnál) ragaszkodjunk valamelyikhez.

A Magyarországon élő, a román nyelv nyelvújítás előtti változatából kialakult beás nyelvű cigány csoport nem tartja önmagát romának, saját elnevezésük során ragaszkodik a “cigány” csoportnévhez, számukra a romák az oláhcigányok, akiket ők egyébként lâkâtarnak (a lakatos szóból) vagy kolompárnak hívnak. A beás cigányok számára fontos, hogy közülük ki “muncsán” (hegyi) és ki “argyelán” (erdei), s e csoportmeghatározás nemegyszer mély érzelmeket vált ki. A legnagyobb beás csoportot az argyelánok alkotják. Önmagukat lingu-rároknak (kanálkészítő) vagy teknővájóknak hívják. Többségük a Dunántúl déli megyéiben, Baranyában, Tolnában, Somogyban és Zalában él, néhány család Veszprémben. Környezetük oláhcigánynak mondja őket – román anyanyelvük miatt –, a cigány anyanyelvű cigányokat pedig, ezzel párhuzamosan kolompárnak. A dél-baranyai muncsánok Alsószentmárton faluban élnek, a Tiszafüred környékén található beás csoportok neve ticsán (tiszai).

A magyarországi roma (oláhcigány) közösségnek két fontos csoportját emeljük ki, a lovárit és a kelderást. E két csoport nyelvjárása Európában is a leginkább elterjedt és legmagasabb szinten kiművelt. Magyarországon a lovári nyelvjárás a legelfogadottabb, a legtöbb romani nyelvű kiadvány is ezt a nyelvet alkalmazza. A magyar anyanyelvű cigányokat az oláhcigányok romungronak hívják, míg e csoport önmagát legtöbbször magyarcigánynak, esetenként muzsikus cigánynak nevezi – noha sok esetben az egyénnek semmi köze nincsen a zenész mesterséghez. A szintók (szintik) magyarországi száma csekély, a velük kapcsolatos információk is hiányosak, keveset tud róluk a magyar társadalomtudomány.

“Cigányok. Indiából származó nép, mely a XV. sz.-ban jött be Európába s terjedt el annak különböző országaiban. Magukat rom-nak (ember), néha kálo-nak (fekete) nevezik, s ezzel szemben parno (fehér) névvel illetnek minden nem-cigányt. A hazai vándorcigányok manus-nak (ember) is nevezik magukat, a nem cigányt gadzsio-nak (gazda, paraszt), gyűléseken szinte-nek (társ) szólítják egymást. Szinte néhány tudós szerint az ind Sindhu szóból származik, mely az ind Csangar (Cangar) törzs neve. Az egyes népek különféle névvel nevezik a cigányokat. A legelterjedtebb a cigány név rokonsága. Miklosich szerint ez a kisázsiai Athingan vagy Acingan névből ered; De Goeje szerint az ind tojeng (zenész, táncos) szóból, mások szerint a fentemlített Cangar névből. A német: Zigeuner a csehből ered (cinkán), ez a magyarból (cigány), a mi nyelvünkbe a ruménből (cigánu), ebbe a bolgárból (ciganin) jutott”

(Pallas Nagy Lexikon, 1893)

Magyarországon legrégebben (a XV. század óta) a magyarcigányok élnek, a XIX. században érkeztek hazánkba a romani nyelvű oláhcigányok, a XIX. század fordulóján és a XX. század elején pedig a beások. Említést kell tenni a kárpáti cigányok kis létszámú csoportjáról, akik néhány észak-magyarországi faluban élnek még, és a romani nyelv egy sajátos változatát beszélik.

Budapesten megtalálható minden cigánycsoport, tehát a magyar cigány, az oláh cigány, a beás cigány, valamint a szintók csoportja, számuk mintegy 120 000 lehet. Magyarcigányok – Budapesten kívül – a Felső-Tisza-vidéken, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Duna-Tisza közén (leginkább Nógrád megyében és a Karancsságon) és a Dél- Alföldön élnek hazánkban.

Oláhcigányok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (cerhárik, azaz sátorosok és csurárik, azaz rostakészítők), a Dél-Alföldön (a bodócok és a gurvárik) –, a Duna-Tisza közén, illetve a Dunántúlon (elszórtan colárik, kisebb csoportjai, illetve lovárik Győr-Moson-Sopron megyében) élnek.

Az általuk beszélt nyelv szerint - önbevallás alapján felvett adatok alapján - az alábbi becsült megoszlás jellemző a kilencvenes évek elején. A legalább 15 éves (már nem tanulók) közül

- magyar anyanyelvű 89,5 %

- beás anyanyelvű 5,5 %

- romani anyanyelvű 4,4 %

- beás nyelven tud 11,1 %

- romani nyelven tud 11,1 %

Ennek alapján a 22 ezer főre becsülhető a romani anyanyelvűek, 55 főre a romani nyelvet is használók, 28 ezer főre a beás anyanyelvűek és 56 ezer főre a beás nyelvet is használók száma (Kemény, 2000, 319.)

A cigányság létszámának pontosabb meghatározása a igen problematikus. A Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor által 1993–94-ben végzett országos reprezentatív szociológiai felvétel adatai szerint “a roma lakosok Magyarország teljes népességéhez viszonyított aránya 4,69%” (Havas–Kemény, 1995: 3.). Ettől az adattól jelentősen eltér a magyar háztartáspanel-vizsgálat 1992-es eredménye (amely szerint az ország lakosságának 3,1%-a roma, további 9,1% esetében pedig nem tudja eldönteni a kérdezőbiztos az etnikai hovatartozást).

Egy 1993-ban végzett KSH-vizsgálat során a “jó helyismerettel rendelkező számlálóbiztosok

a háztartásokat életvitel szerint sorolták be”, s ennek alapján a népesség 3,9 %-a minősült cigánynak. Szelényi és munkatársai 1993-ban az általuk megkérdezett 20–70 év közötti minta 3,9 %-t minősítették romának, míg 1,2% esetében nem tudtak dönteni. (Ladányi, 1996. 32.) Míg e kutatások 400-600 ezer között becsülik a cigány népesség számát, az 1990-es népszámlálás nemzetiségi adatai szerint a cigányok száma a 150 ezret sem éri el, a magukat cigány anyanyelvűnek vallók száma 50 ezer alatt van. A 2001-es népszámlálás vonatkozó adatai még nem hozzáférhetők. (A létszámokról részletesebb adatokat közlünk a harmadik fejezetben.)