Gazdasági- és szociáletika

Már 1537. január 16-án, a genfi tanácshoz intézett első beadványában leírta Kálvin ezt a rá nagyon jellemző és reformációjára nézve programatikus mondatot: „Tisztünket nem kívánjuk olyan szoros határokkal körülvettnek értelmezni, mintha azzal, hogy a prédikáció elhangzik, feladatunk is véget ért volna.” Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy egész művét az individuálistól a szociális felé való odafordulás határozta meg.

Joggal mondta Herbert Lüthy „Kálvin szakítása a skolasztikus tanrendszerrel mindenekelőtt a becsületesség és az intellektuális számvetés készségének fájdalmas eljárása, ami összhangban van a reformáció igazsága utáni szomjúsággal, tudniillik azzal a kívánsággal, hogy összhangba hozza a tanítást és az új életet, a szót és a tettet. A katolikus egyház középkori szociális tanításával való nagy szakítás Luthernél egyáltalán nem történt meg, Zwinglinél, egy városállam államférfijánál csak részben, ezzel szemben Kálvinnál, akinek szellemét és gondolatait a jogtudományok és humanista tudományosság formálta, végérvényesen.”

A földrajzilag kedvező fekvésű Genf városa a 14. századtól az áru és a pénzforgalom fontos központja volt, ami lakosainak mérsékelt jólétet biztosított. Amerika felfedezése a gazdasági látóhatárt jelentékenyen kitágította, azonban a nyomában felerősödő tőkeáramlás elkerülte Genfet. A Franciaország és a dél-német kereskedővárosok, különösen Augsburg közötti pénz- és áruforgalom lebonyolítása Strasbourgon keresztül történt, ahol Kálvinnak alkalma volt behatóan megismernie a pénz- és áruforgalom egyre nagyobb jelentőségét. Felismerte, hogy a társadalom eddigi, kézművesek és földművelők által meghatározott szerkezete megrendült, miközben a kereskedők és bankárok vették át a gazdaság irányítását. Nem csekély gazdasági nehézséget okozott Genfnek a kereskedelem-politikai elszigeteltség mellett mindenekelőtt a francia reformátusok üldözése következtében előidézett menekültáradat. Kálvin ekkor energiku- san foglalkozni kezdett ezekkel a problémákkal, amelyeket nem annyira a társadalmi termékek igazságos elosztása, mint inkább a hiányzó pénz és javak szükségszerű megszerzése révén töreke- dett megoldani.

A tőke szűkössége és a növekvő ínség egészen az uzsoráig emelték a kamatlábakat. 1538 januárjában a tanács rendelete, amelynek meghozatalában talán már Kálvin is részt vett, a kamatlábat 5%-ban állapította meg. A következő évben ezt a rendeletet, amely az első volt a maga nemében, ismét megerősítették, és a tanács Kálvin befolyása alatt a gazdasági helyzet figyelembe vételével a kamatlábat 6,66%-ra emelte, ami nem csak a genfi üzleti körökben, hanem a külföldi evangéliumi hittestvérek körében is nagy feltűnést keltett. Ez a Genf számára sikeres gazdaságpolitika azonban csak azért vált lehetségessé, mert Kálvinnak volt bátorsága és belátása, hogy teológiailag igazolja a kamatozó termelési kölcsönök nyújtását. Ez tette lehetővé a hugenotta menekülteknek, hogy új iparosítási lehetőségeket tárjanak fel és végül anyagi segítséget is kapjanak, ami fontos szempontja volt Kálvinnak.

Ha arra gondolunk, hogy még Luther és Zwingli is, mint uzsorát utasították el a kamatszedést, hogy tulajdonképpen a 16. században a pénz- kereset és felhalmozás vallásilag gyanús volt, érthető, hogy Kálvin mennyire új és modern utat választott. Gyakorolta Kálvin az állami tőkeszubvenció /tőkesegély/ ma is alkalmazott módszerét. 1544-ben, amikor a város sorsa ismét igen rosszra fordult, Kálvinnak sikerült rábírnia a tanácsot arra, hogy állami eszközöket bocsásson rendelkezésre egy szövet- és bársonyszövöde építésére. Kálvinnak közvetlen befolyása volt a nyomdaipar gyors fejlődésére is. Nem utolsó sorban az ő írásai nyomán lett Genf a könyvnyomtatás és könyvkereskedelem központjává, aminek különösen a francia nyelvterületen volt kiemelkedő jelentősége.

A genfi reformátor gazdaság- és társadalom-erkölcsi problémákról alkotott gondolatai és megnyilvánulásai teológiájában gyökereztek. Mivel a gazdasági összefüggések képezték az egyetemes társadalmi összefüggések meghatáro- zott vonatkozásait, Kálvin idevonatkozó meg- nyilatkozásait nem lehet elszigetelni vallási tájékozódási pontjától. Ezeket össze kell kapcsolni azokkal a teológiai előzményekkel, amelyeken alapulnak.

Kálvin azt írja Institutiójában /II,2,13/: „Mivel az ember természettől fogva közösségre teremtett lény, természeti adottsága van arra, hogy társadalmi rendszert teremtsen és azt meg is őrizze.” Ezzel azonban még nem határozta meg, hogy mi a keresztyének szociáletikai feladata. Ez nehéz pontnak bizonyult a keresztyénség közösségi életében. Ámósz próféta, Lukács evangélista és Jakab apostol óta a gazdag és szegény közti viszony és ezzel a magántulajdon szentsége nem csak társadalmi, hanem lelki probléma is. Kálvin szerint a „Ne lopj!” parancsolata előfeltételezi a magántulajdont. Ezt azonban nem úgy tekinti, mint eleve meglévő adottságot. A gyülekezetnek a tulajdont illetően fokozott felelősséget kell hordoznia.

Kálvin egészen odáig megy, hogy az anyagi javakat is, mint Isten kegyelme jeleit kell értelmezni, természetesen csak akkor, ha úgy osztják el őket, ahogy Isten osztja szét a maga javait. Szegénység és gazdagság egyaránt a hit próbaköve, mindkettő az erkölcsi felelősség kialakulásának kristályosodási pontja. Ezért nem képviselte Kálvin sem az érinthetetlen magántulajdon individualizmusát, sem a kommunizmust. Szerinte a magántulajdon mindig a közösség szolgálatában áll.

Kálvinnak a magántulajdonról vallott ilyen alapelve, amely szerint ami adomány, az mindig feladat is, a munka pozitív értékeléséhez vezet. A munka nem csak megbízatás, hanem méltóság is. Mivel a munkát is Isten szerezte, ezért ezt Kálvin, mint Isten kegyelmét és királyi uralmának jelét értelmezte. Isten kegyelme ugyanis nem magukban a dolgokban nyilvánul meg, hanem a dolgok segítségével cselekvő embert akarja szolgálni. Ezzel a nézettel kizárja a munka bálványozását és a lustaság igazolását is, de azt a felfogást is, hogy a munka kereskedelmi árucikk. Az ilyen nézetek nem egyeztethetők össze a munka isteni eredetével. Azonban Kálvinnál a társadalmi forradalom gondolata elmérgesedett visszás állapotok esetében sem fordul elő. Sokkal inkább a szerződéses viszonyt értékeli nagyra, s a társadalmi különbségek megelőzéséhez és rendezéséhez bírósági eljárást és munkaszerződést igényelt.

A munka témakörébe vág a hivatásválasztás kérdése is. Részletesen tárgyalta Kálvin ezt is. A gazdálkodók, a kézművesek, kereskedők, a szellemi foglalkozásúak, /ideértve a természettudósokat is/, Istentől való elhívatottsága arra kötelezi őket, hogy a felebarátért dolgozzanak, és harcoljanak a társadalmilag visszás állapotok ellen Nagyon modernül hangzik, ahogy Kálvin magasra értékelte az univerzum /a mindenség/ intellektuális és technikai birtokbavételét: „Ha felhasznál minket az Úr munka és szolgálat által a hitetlenek segítésére a természettudományban, a gondolko- zás törvényszerűségeiben, a matematikában vagy az egyéb természettudományok hasznában, úgy azokat minden további nélkül vegyük igénybe. Másként megvetjük Isten adományait, amiket felkínál nekünk ezek által az emberek által… Gondoljunk tehát arra, hogy Isten Lelke az igazság egyetlen forrása, s így az igazságot - akármikor szembesülünk is azzal - sem elvetni, sem megvetni nem fogjuk, különben Isten Lelkét vetnénk meg” /Inst. II,2,16, és 15/.

A munkáról és hivatásról szóló fejtegetésekből következik egy további téma: a pénz kérdése. Kálvin eléggé józan és felvilágosult volt, hogy helyesen értékelje a pénz nagy jelentőségét az emberi társadalomban. Felfogása szerint a pénzt is az ember szolgálatába kell állítani, az embert azonban nem szabad a pénz szolgálatába. Ahogyan a tulajdont és a munkát, úgy a pénzt sem szabad sem megvetni, sem bálványozni. A merő nyereségvágy szétrombolja Isten rendjét és minden társadalmi közösséget. Ebből az egyetemes gazdaság-erkölcsi szemléletből ki- indulva Kálvin jelentős előrelépést tett ezen a téren.

A zürichi reformátorral, Heinrich Bullingerrel együtt először vonta kétségbe a nyugati történelemben a pénz hiábavalóságáról szóló arisztotelészi tételt; Arisztotelész görög filozófus azt állította: hogy a pénz meddő valami /Nummus nummum non parit. - A pénz képtelen pénzt nemzeni./ Az óegyház és a középkor ezt a tételt összekapcsolta az uzsora elleni újtestamentumi polémiával, ahogy erről Jézus tanít a Lk 6,35-ben. Ebből a hagyományból kiindulva mondta még Luther is: „A pénz természetétől fogva terméketlen és nem szaporodik. Ezért ha megsokasodik, mint az uzsorában, az a pénz természete ellen van. Mert nem él és nem hoz termést, mint egy fa vagy a szántóföld, amely minden évben többet ad, mert nem hever tétlenül és gyümölcstelenül, mint a pénz, természeténél fogva” /WA 51,360/.

Heinrich Bullinger már 1531-ben különbséget tett „tisztességes” és „tisztességtelen” kamat között. Először ő végezte el a kamat teológiai igazolását a produktív /termelő/ kölcsön esetében, és kijelentette, hogy a kamat „Isten szerint való és felebarát javára is lehet élni vele.” Bullingerhez hasonlóan Kálvin is egyetértett a pénz sterilitása arisztotelészi alapelvének elutasításával, és alapvetően különbséget tett a mérsékelten kamatozó kölcsön és az uzsora között.

Természetesen ez az igazolás pontosan meghatározott feltételekkel van összekötve, amiket Kálvin „De l´Usure” /Az uzsoráról/ című írásában fejtett ki részleteiben. Ezek közé tar­tozik az a nézet, hogy a kamatláb megállapítása nem egyesek ügye, hanem az egész társadalomé. A hitelt nyújtó nem követelhet többet, mint amennyit ő maga fizetne. A haszonból le kell vonni a jótékonyságra fordítandó összeget is. Végül tulajdonképpen egyáltalán nem lehet kamatot követelni, ha az a kölcsönvevő gazdasági csődbe jutását idézi elő. Kálvin ugyanazzal a radikalitással, amellyel lopásnak nevezi az anyagi segítség kérésének elutasítását, követeli, hogy az ember mindenét, amije van, állítsa Isten és az embertárs szolgálatába.

Végül szenteljünk néhány szót a „Kálvinizmus és a kapitalizmus” sokat vitatott témájának. Az eddig elmondottakból világos, hogy a kálvinizmus és kapitalizmus közé nem tehető egyenlőségjel. Semmi esetre sem lehet Kálvint a nyugati kapitalizmus atyjának nevezni gazdaság- és társadalometikája alapján, ahogyan azt olykor Max Weber és Ernst Troeltsch kutatásai óta teszik. Természetesen megtalálható Kálvinnál a munka nagyrabecsülése, és a pénznek is olyan jelentőséget tulajdonít, mint korábban senki. Bizonyosan ösztönzően hatott a technika, a kereskedelem és az ipar fejlődésére a mérsékelt tőkekamat ’kiszabadítása’ az uzsorának minősítés erkölcsi fogságából, a kötelességtudat érvénye-sítése a munkában és a hitbeli dolgoké a világi hivatásban, amit Kálvin mélyen bevésett a nyugat-európai népek tudatába, de az is bizonyos, hogy a későbbi kapitalizmus nem Kálvin alapelveire vezethető vissza. Annak kifejlődésében döntő szerepük volt egészen más tényezőknek is.

Azonban Kálvin vitathatatlanul modern világunk lelki atyái közé tartozik. Mert éppen a keresztyén hit, éspedig elsősorban a kálvini reformáció arculatában vitte végbe radikálisan a természet és a többi életfolyamat isteni voltától való megfosztását és a rossz szellemektől való megszabadítását, és cserélte fel a gazdaságban, technikában és tudományban a megkövesedett és elvont kérdésfelvetéseket történeti és kinetikus kérdezési móddal. Élesen elválasztotta egymástól a Teremtőt és teremtettséget, és biztosította ezáltal Isten istenségét és az ember emberségét, aminek következtében új látóhatárt nyitott meg a gazdaságban, technikában, politikában és társa-dalomban.

Azt is bizonyossággal mondhatjuk: Kálvin társadalomhoz való odafordulásában azt az új embertípust testesítette meg, aki nem utolsósorban abban is kitűnt, hogy működési területén elsőként sikerült az éhséget és tömegnyomort megszüntetnie. „A protestáns munkaerkölcs teljes mértékben szakított a skolasztika világ- és társadalomszemléletével, amely a mizerábiliz­must és a pauperizmust a bűnös világ örök, Isten akaratából származó nyomorúságaként fogta fel, és a középkori embert sújtó elképzelhetetlen tömeges nyomort nem tekintette másnak, mint az alamizsnára szoruló koldusok és az alamizsnát osztogató gazdagok örök életformájának, amelybe bele kell törődni.

Új, a koldus-állapot hamis dicsfényétől mentes hideg és éles fény, amelyben a zwingli­ánus, elsősorban pedig a kálvinista ember tanulni kezdte azt az új életformát, amelyből hiányzik a nyomorúságnak, mint a bűn zsoldjának alázatos elfogadása, hanem, amelyet a fegyelmezett munka jellemez” /H. Lüthy/. Ez a fegyelmezett munka, összekapcsolva a felebaráti szeretettel, a következő évszázadokban páratlan gazdasági virágzást eredményezett a kálvinista országokban.