A teológiai alap

Kálvin soha nem tanult teológiát. Akadémiai képzettsége szerint jogász volt, és mint ilyen, Genfben is eléggé gyakran és közmegelégedéssel tevékenykedett. Ennek ellenére mindenekelőtt és elsődlegesen teológus volt és ezért életműve is csak teológiailag érthető meg. A teológia volt az a forrás, ami ismeretetekkel táplálta életét és meghatározta műve formálását. Ezért nem bizonyos elv szerint vázolta fel teológiáját; még az sem mondható, hogy egy meghatározott teológiai vonatkozási pontra összepontosított volna, mint Luther a megigazulás-tanra reformátori kibontakozása során.

Kálvin a második nemzedék tagja volt, s mint ilyen, kétség kívül Luther tanítványa, aki azonban nem annyira a reformáció áttörését, mint inkább megszilárdítását tartotta szem előtt, és nagyobb szabadságot is igényelt további teológiai elemek beiktatására a helytálló igazságok megőrzése érdekében. Az első nemzedék reformációjánál átfogóbb módon így jutott kifejezésre művében a Szentírás, teljes terjedelmében. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Kálvinnál az egyes tantételek összefüggés nélkül sorjáznának egymás után, sem azt, hogy a kompromisszumok teológusa lett volna. „Ő az átló teológusa” /Bo­ha­tec/, aki készséges volt a feszültségeket erővé átalakítani anélkül, hogy annak hatását rövidzárlat hatástalanította volna. Ezért volt képes, mint az úrvacsora-tan esetében is történt, megszilárdult teológiai ellentéteket feloldani és belőlük valami újat teremteni. Bizonyos mértékben sikerült a reformáció teológiai termését összefoglalnia, azt minden különbözősége és sokszínűsége ellenére imponáló egységben megfogalmaznia, és olyan modern formába öntenie, hogy az máig döntően hat Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlődésére.

Azonosult Kálvin elsősorban a reformáció közös felismeréseivel. Luther tanítványaként a Szentírás tekintélye volt egész teológiájának előfeltétele, mert teológiát és „igaz vallást” csak az művelhet, aki „előbb az Írás tanítványa lesz. Az igazi megismerés kezdete: ha hódolattal elfogadjuk azt, ahogyan Isten a Bibliában saját magáról tanúbizonyságot tesz” /Inst. 1,6,2/. Isten előtt az ember megigazulása egyedül kegyelemből történik meg, és a keresztyén ember ez által nyeri el szabadságát. E két tanítás volt prédikációjának és tanításának rendíthetetlen alapja.

Kálvin szokatlanul nagy helyet szentel teológiájá- ban az Isten megismerése problémájának, mivel ez ekkor már kérdésessé vált az őt körülvevő világban. Az ókori megismerés-elméletek figye- lembevételével egy természeti teológia lehetősé- ge is foglalkoztatta. Szerinte Istent ugyanakkor az ember egyedül Igéje által ismerheti meg, aki a Jn 1,14 szerint: Jézus Krisztus. Krisztus prófétai tisztének teológiai felismerése nem csak a református, hanem a lutheránus és római katolikus dogmatikát is befolyásolta. A Szentírás elfogulatlan és közös alapon történő szemlélet- módja lehetővé tette számára, hogy a törvényt és az evangéliumot közelebb hozza egymáshoz annál, ahogy ezt a lutheranizmus tette, és ennek alapján fogalmazza meg Istennek az emberrel kötött egységes kegyelmi szövetsége alapgondolatát, ami nemcsak az üdvtörténeti gondolkodást, hanem ezen túl az idealista és a materialista történelemszem­léletet is formálta.

A reformáció ilyen és más közös felismerései mellett jellemzők még Kálvin teológiájára azok a sajátos, stílusát meghatározó gondolatok, döntő jelentőségű szempontok, amelyekről talán elmondható, hogy ezek azok a lelki alapok, amelyeken a reformáció művének hatalmas építménye nyugszik, és amelyek nélkül ez a mű érhetetlen.

Az első ilyen gondolat a Szentlélek belső tanúságtétele. Kálvinnak mindig az volt a véleménye, hogy az ember tehetetlenül áll szemben Isten igazságával, akaratával, Igéjével és munkájával. Az embernek ezt a fajta megkötözöttségét Isten Lelke oldja fel, Aki nélkül Isten szava sem képes semmit sem véghezvinni. „Soha többé nem csatlakozhatunk Isten igazságához, s mivel eltompult értelmünk van, így nem ragadjuk meg a fényt. Ezért a Szentlélek megvilágosítása nélkül az ige semmit sem visz véghez” /Inst. III,2,33/.

Ez a Lélek maga Isten, a Szentháromság harmadik személye. Önmaga közlése egyedül akarata szabadságán alapszik. Az ember ezért ezt semmiféle intézményhez nem kötheti, amint ez a római katolikus egyházban történik. Cseleke- deteiben Isten szabad. Amint a Lélek tevékeny cselekvése kiterjed az egész teremtésre, amely azonnal visszasüllyedne a teljes zűrzavarba, ha Isten megvonná tőle a Lelkét, ugyanúgy az emberre is, aki ugyancsak Isten Lelke leheletéből él, és különösen az egyházra, amelyet elvezet minden igazságra. Csak e felismerés révén nyeri el az ember a vigasztaló megtapasztalást, hogy nem valamilyen kozmikus oksági függőségben él, hanem Isten szüntelen, őrző gondviselése alatt. Az ember ezt az Ige által tapasztalja meg, amit viszont csak Isten Lelke tehet érthetővé. „Mert amint Isten Igéjében az egyetlen teljes érvényű tanú önmagáról, úgy ez az Ige nem talál hitre az ember szívében, amíg el nem pecsételte azt a Lélek belső tanúságtétele” /Inst. I,7,4/. Isten az ember létét az Igében és Lélekben végbemenő cselekvése által kapcsolja önmagához és teszi egyidejűleg szabaddá minden más tekintélytől és megkötöttségtől.

Kálvin Szentlélekről szóló tanítása egy további gondolathoz vezet - amely nélkül nem lehet megérteni teológiai életművét, a predestinációról /Isten eleve elrendelése/ szóló híres és vitatott tanításához. Csak a Szentlélek ajándékoz az embernek rendíthetetlen bizonyosságot, hogy Isten kiválasztotta. A kálvinista predestinációs tan Kálvin megváltástanának a része. Ez az Institutióban a fő reformátori dogmának, az ember egyedül kegyelem által való megigazulás tanának a lezárása, amelyet gondos formába öntve ír le. Ez ismét Isten szabadságát előfeltételezi a kegyelem gyakorlását illetően: azt meg is adhatja, meg is tagadhatja. Ennek célja az ember örök kiteljesedése, amelyhez kiválasztottsága tudatá- ban most már igazodik.

A kálvinista predestináció-tanban az a rácsodálkozó ámulat jut kifejezésre afölött, hogy Isten megkönyörül az emberen és ugyanakkor feladattal bízza meg, hogy szolgálatában tevékenykedjen. Isten előtt minden ember egyaránt bűnös és mindnyájan egyenlőképpen elvetettek, amint ezt Kálvin az Institutióban /III,23,3/ magyarázza. Felfoghatatlan csoda számára, hogy Isten az elveszett embereket választotta partnerévé végtelen szeretete szabadságában, és hogy ezt a kiválasztást, mivel öröktől fogva való, soha sem vonja vissza. Bármit tett, tesz vagy fog tenni az ember eszte- lenségében, bűnben, vétekben, hitetlenségben, dacosságban: Isten örök tanácsvégzését nem érvénytelenítheti. A kiválasztás eredete „abban áll, hogy Isten tökéletes jóindulatát ajándékozta és megszerezte az üdvösséget Jézus Krisztus által”, ami semmi és senki által meg nem kérdőjelezhető és rendíthetetlen üdvbizonyossággá lesz az ember számára.

Az a gyakran megnyilvánuló lelkigondozói megfontolás, hogy valaki esetleg az elvetettek közé sorolja magát és eközben kétségbeesik, Kálvin előtt sem volt ismeretlen, de nála ez nem elvi jelentőségű kérdés. Az Istentől elvetettekkel foglalkozó bonyolult problémát részletesen - és amint azt kritikailag meg kell ítélni, teológiailag nem kielégítően - tárgyalta, azonban soha nem beszélt erről szószéken. A prédikáció tárgya egyedül az Isten tökéletes kegyelméből való kiválasztás, amit közhírré kell tenni. E prédikáció abban erősíti meg az embert, hogy önmagára nem, hanem egyedül Istenre és örök döntésére hagyatkozhat. Az ember az üdvbizonyosságot nem tulajdon hite, befelé forduló érzékelése révén nyeri el, hanem miközben önmagáról Jézusra tekint, aki „kiválasztásunk tükre.”

Isten társává választotta az embert. Ez vezet egy harmadik gondolathoz. A kiválasztás abban a szövetségben konkretizálódik, amit Isten az emberrel kötött. A szövetség, amely már az ószövetségi atyákkal megköttetett, de csak Jézus Krisztusban teljesedett be, ami Isten szabad döntése, formája azonban kötelező szerződés: „Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig népemmé lesznek” /Jer 31,1/. Isten elkötelezi magát és egyúttal az embert is ebben a szerződésben, amire példát adott az Ábrahámmal való szövetségben. A szerződés beteljesítője Jézus Krisztus, aki igaz Isten és igaz ember az Ige eredeti értelmében, hogy Isten és ember benne és általa kössön egyezséget. „Isten Fiának érettünk kellett Immánuellé lennie, ami azt jelenti ’Velünk az Isten’, éspedig úgy, hogy istensége és az emberi természet legbelsejében egyesült egymással” /Inst. II,12,1/.

Ez a három gondolat – a Szentlélekről, a kiválasztásról és a szövetségről – az egyházról való tanítás teológiai alapja, amelyben Kálvin teológiája végül összegeződik. Ebben van művének lelki alapvetése, ami az egyház formálásában és ezen túl egy új világban valósult meg.