Strasbourgi tanulóévek

Miközben Farel Neuchâtelben, Coraud pedig Orbeban talált új feladatot magának, Kálvin azt tervezte, hogy Bázelben telepedik le magántudósként. Simon Grynäus professzor házában szíves fogadtatásra talált. Visszavonulása azonban nem sokáig tartott. Vonakodva bár, de engedett annak a sürgető hívásnak, hogy Strasbourgba menjen lelkipásztornak. „Krisztus kiváló szolgája, Martin Butzer, erőszakkal kényszerített új szolgálati helyemre, hasonló esküvéssel, mint egykor Farel Genfbe”

/Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához/. A francia menekült gyülekezet lelkipásztoraként 1538. szeptember 8-án tartotta első prédikációját a strasbourgi Szent Miklós templomban.

Ezzel kezdődött az elűzött reformátor itteni, három évig tartó meggazdagító fejlődése. A kis gyülekezetben végzett szolgálatok mellett maradt elegendő ideje szeretett tanulmányaira és irodalmi tevékenységre is. Csekély fizetése megóvta a nagyobb nélkülözéstől. A genfihez képest lényegesen kellemesebb légkör megerősítette abban a tervében, hogy itt találja meg élet - feladatát. 1539. július 29-én vásárolta meg a strasbourgi polgárjogot. A menekült gyülekezet különleges helyzete lehetővé tette, hogy a gyülekezetépítésben reformátori kísérleteket végezzen. Hetente négyszer prédikált, havonta osztott úrvacsorát és gyakorolta az egyházfegyel- met olyan keretek között, amilyeneket a városi viszonyok lehetővé tettek. Az istentiszteleti rendet lényegében a Strasbourgban érvényben levő reformációs liturgia szerint alakította, kiegészítve azt a zsoltárénekléssel, amit már Genfben is megkövetelt. A gyülekezetépítés további gyakor- lati eleme volt a katolikus gyónás felváltása a lelkésszel folytatott személyes beszél- getéssel. Elsősorban az úrvacsorázóknak kellett felkeres- niük lelkészüket, hogy, amint Kálvin ekkortájt Farelt tudósította: „a tudatlanok jobban felkészüljenek, akiknek intésre van szükségük, dorgálásban részesüljenek és a kísértések közt és nyugtalanságban élők vigasztalást nyerjenek.”

Kálvin ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy a gyónás intézményéről csak abban az esetben mondhat le, ha annak helyét átveszi az ilyenfajta lelkigondozói beszélgetés. Kálvin talán legfontosabb strasbourgi öröksége az egyház gyakorlati formálása tekintetében Martin Butzer tanításának átvétele volt az egyházi tisztségekről, amiről később még fogunk beszélni. A genfi egyház későbbi formálódása tekintetében egyébként is szólni kell Butzer Kálvinra gyakorolt mélyreható befolyásáról. Jóllehet a reformátor elméleti-teológiai gondolatait az Institutióban rendszerezett formába öntötte, az egyház gyakorlati építése terén igen kevés tapasztalatot szerzett. Genfi veresége is nyilvánvalóvá tette előtte, hogy ezen a téren még tanulnia kell. Így tehát szerencsés fejlemény volt, hogy a nálánál tizenhét évvel idősebb strasbourgi reformátor személyében Kálvin az egyházi gyakorlatban tapasztalt mesterre talált. Kálvin Butzerhez való viszonyát azonban soha sem jellemezte szolgai függőség. Inkább azt lehet mondani, hogy zseniális módon folytatta azt, amit tőle tanult.

Ezek az évek tudományos szempontból is igen gyümölcsözőek voltak Kálvin életében. Stras-bourgban tervezték és valósították meg az egyetemes népoktatás eszméjét a reformáció folyamán először. Az oktatás lépcsőzetesen épült fel az alapvetéstől kezdődően, megkoronázása pedig a filozófiai és teológiai kurzus volt. A Johannes Sturm és Martin Butzer alapította híres főiskolán különös vonzerőt jelentettek Kálvinnak a János evangéliumáról és a két Korinthusi levélről szóló teológiai előadásai. Emellett kiadta a Római levélhez írt kommentárját és ezzel biblia-agyará- zatok hosszú sorát nyitotta meg. Az újból átdolgozott Institutio és annak francia kiadása is ebben az időben jelent meg. Strasbourgi tartóz-kodása vége felé jelentetett meg egy kis értekezést az úrvacsoráról franciául. Már itt önálló, Luther és Zwingli nézetei között elhelyez- kedő álláspontot képvisel e sokat vitatott tantétel vonatkozásában. Végül meg kell említeni még a Zsoltáros könyvecskét is, amelyet Clément Marot költeményei felhasználásával, saját fordításában és új dallamokkal adott ki.

Ellenkezik Kálvin felfogásával családi ügyeiről beszélni. Sokat már csak azért sem lehet ezekről a dolgokról tudni, mert önvallomásai etekintetben nagyon szűkszavúak. Személye műve mögött háttérbe szorul. Mégis, említést kell tenni Kálvin házasságkötéséről, amelyre a strasbourgi években került sor. Kálvin azt várta feleségétől, hogy „legyen szerény, szolgálatkész, nem rosszindulatú, takarékos és törődjön egészségem- mel.” Ezeket a tulajdonságokat találta meg egy általa megtérített újrakeresztelkedő özvegyében. Kálvin a Lüttichből származó vallon Idelette de Buren-nel 1540. augusztus 10-én kötött házasságot. Az esketést az erre az alkalomra ide siető jó barát, Guillaume Farel végezte. Az a kevés, amit Kálvin nyilatkozataiból házasságáról tudhatunk, feleségével való mély és erős összetartozásba enged betekintést.

Nem jutott osztályrészükül hosszantartó boldogság. 1549. március 29-én Idelette Kálvin meghalt. A reformátor emiatt kimondhatatlanul szenvedett. Még évekkel később is ír leveleiben arról a sebről, amit ez a veszteség okozott. 1542. július 28-án született Jaques nevű fiúk, aki négy hétig sem élt. Amint sokkal később egyik hitvitán ellenfelei közül az egyik személyes durvaságra vetemedve Kálvin szemére vetette, hogy még csak egy fia sincsen, a reformátor prófétai szavakkal válaszolt: „Fiaim? Megtalálhatók az egész világon!”

Miközben Kálvin Strasbourgban tartózkodott, a Német Birodalomban V. Károly császár újból kísérletet tett a hitbeli egység helyreállítására. Ismét találkoztak a két vallásfelekezet képviselői. A legfontosabb hitvitákon Frankfurtban 1539 tavaszán és Hagenauban 1540 júniusában Kálvin megfigyelőként vett részt és mindenekelőtt Butzernek a franciaországi protestantizmus helyzetének könnyítéséért kifejtett fáradozásait támogatta.

Az 1540 novemberében tartott wormsi felekezetközi kollokviumon az események sajátos láncolata révén a lüne­burgi herceg megbízottja- ként vett részt. Így Kálvin közvetlenül szembesült a német reformáció problémáival. Személyes tapasztalatokat szerzett a politikai tényezők és ellenfeleik erőpróbájáról. Ezen túl egyéni néző- pontjai alapján részt vett a tárgyalásokban is. Mint a második nemzedék fiatal szóvivője, sokkal realisztikusabban, mint idősebb kollégái, abból indult ki, hogy a Rómával való szakítás már megtörtént, és ezért az egységre törekvő Butzer és a békére hajló Melanchthon alaptalan reményei szertefoszlottak. Természetesen nagy hévvel támogatta fáradozásaikat, a tárgyalások során azonban nem volt olyan engedékeny, mint azok, mivel élesebb tekintete régen felismerte, hogy a keresztyénségben szakadás történt. Kálvin politikailag ebben a vitában arra törekedett, hogy a német fejedelmek I. Ferenccel kössenek szövetséget V. Károly ellen. Navarrai Margit testvére nevében köszönetet mondott Kálvinnak ezért a fáradozásért.

Az országgyűlésen 1541 áprilisában újabb vitára került sor Regensburgban. Melanch­thon kifejezetten igényelte Kálvin jelenlétét „a tudósok közti hírneve miatt”. Kálvin Stras­bourg szabad birodalmi város hivatalos küldötteként jelent meg, borúlátó hangulatban. A viszonyok felmérése alapján józan értékelése helyesnek bizonyult. Hitbeli dolgokban Regens­burgban egy lépést sem tettek előre és Kálvin ezt az állapotot kritikailag ítélte meg az általa kiadott „Actes de la journée impériale tenue en la Cité de Regenspourg” /Okmányok a Re­gensburg városában, császári vezetéssel történt napi tárgyalásokról/ című művében.

A németek közti tevékenységének legfontosabb eseménye az volt, hogy barátságot kötött Philipp Melanchthonnal, akit személyesen is jól megismert a hitvitán. Ettől kezdve a legnagyobb megbecsülést tanúsította Németország tanítója /Präceptor Germaniae/ iránt. 1543-ban Me­lanchthonnak ajánlotta „A szabad akaratról” szóló értekezését, három évvel később pedig franciául kiadta Melanchthon híres Loci communes-ét. Kálvin ugyanakkor nem minden kritika nélkül tekintett a német reformáció egyházára. Hiányolta az egyházfegyelmet és helytelenítette az istentisztelet lutheri formáját, amely szerinte nem volt eléggé evangéliumi. Legsúlyosabb fenntar-tással azonban a német egyházaknak a társadalom szerkezetével kapcsolatos szociális szemlélete iránt viseltetett. Helytelenítette a politikai hatalom túlsúlyát is a hitbeli döntések és az egyházi rendtartás területén. E tárgyi nézetkülönbségek ellenére mély és tartós barát- ság kapcsolta össze Melanchthonnal, Butzerrel és Johannes a Lasko reformátorokkal és sokakkal másokkal is.

Luther és Kálvin soha sem találkozott egymással. Nemcsak egyéniségük jellemében mutatkozott sok eltérés, de nagy volt köztük a korkülönbség is. Csak néhány latin nyelvű írásukból ismerték, és kölcsönösen becsülték is egymást. A strasbourgi évek alatt a genfi állapotok alapvetően megváltoztak. 1539 tavaszán a választás után megfogalmazott rendeletek a várost azzal fenyegették, hogy egészen Bern alárendeltségébe kerül. A kálvinista egyház-értelmezést ellenzők, akiket a kálvinisták „artikulánu­sok­nak”, a népnyelv pedig „articsókák- nak” nevezett, megpróbáltak Genfben a berni minta sze­rint állam-egyházat létrehozni. Ezekkel a törvénycikkekkel, vagyis a Payer-szerződés kiegészítésével, amely 1536-ban Genf viszony- lagos önállóságát biztosította, az artikulánusok tehetetlenségből vagy könnyelműségből olyan engedményeket tettek, amelyek felértek a birodalmi város Bernnek való kiárusításával. Amint ezt a város lakói megtudták, magasra csaptak az indulatok. Kálvin követői, akiket Farel keresztneve szerint „guillerministák-nak” nevez- tek, Ami Perrin vezetésével meg tudták akadályoz- ni, hogy a nagytanács ratifikálja ezeket a törvénycikkelyeket. Az azokat aláíró küldötteknek menekülniük kellett.

A „berni párt” elvesztette hitelét a nép előtt, és egyre több ”guillerministát” választottak a tanácsba. 1540 augusztusában elmenekültek az elűzött reformátorok helyére beállított prédikáto- rok. Ehhez járult még, hogy Bern ragaszkodott a törvénycikk jóváhagyásához és háborúval fenyegetőzött. A politikai és lelki vezetőitől megfosztott város, amelyben a politikai és egyházi élet, a szegény- és beteggondozás valamint a közoktatás ügye is egyre jobban hanyatlani kezdett, nem tudott ebben a fenyegetett állapotban más megoldást találni, mint hogy hívják vissza azt az embert, Kálvint, akit korábban ők űztek el. Már 1540. október 20-án Strasbourgba utazott az első küldöttség, hogy kifejezzék ilyen irányú kérésüket.

A politikai zűrzavart egy további esemény is kísérte, amely Kálvin Genfbe való visszatérését nem kevésbé döntően ösztönözte. A lesújtó állapotok, amik Kálvin elűzése után bekövet-keztek, magától értetődően csábították a katolikus pártot, hogy kísérletet tegyen a város újbóli katolizálására.

Ennek a próbálkozásnak az előjátéka volt a tudós és humanista képzettségű Jacob Sadolet carpentrasi bíboros írásának megérkezése, aki azt követelte Genf polgáraitól, hogy térjenek vissza a régi egyház kebelébe. Az írás ügyes és mértéktartó volt, a tanbeli különbségeket háttérben hagyva, erős szavakat csak akkor használt, amikor Kálvint és Farelt a szegény genfi polgárok félrevezetőinek minősítette. A levelet átadták a tanácsnak, amely annak átvételét udvariasan és előzékenyen elismerte, azonban hónapokig tanácskozott azon, hogy mit és hogyan válaszoljanak rá.

Mintha a felhők közül pottyant volna le Kálvin Sado­letnek adott válasza, amint az első latinul és franciául nyomtatott példányok megérkeztek a városba. Ezeket azonnal szétkapkodták, majd újból kiadták. Sadolet írása ugyanis időközben Genfből Bernbe is eljutott, és a berni kormányzat kérte fel Kálvint válaszirat megfogalmazására. Kálvin Sadolet bíborosnak írt válasza a reformátori teológia kis mesterműve, és joggal sorolják a szerző leghíresebb iratai közé. Luther is olvasta és el volt ragadtatva tőle. A reformátor határozottan, alapos bizonyítékokkal alátámasz- tva, keményen cáfolta ellenfelét, elegáns és választékos formában válaszolva a bíboros érveire. Ez az irat a „reformáció szükséges voltának tökéletes igazolása. A kiüresedett, névleges egyház helyén egy tömbben jelenik meg itt az evangéliumi egyház megküzdött és személyesen megharcolt látomása, amelynek révén az egyház egy évezred távolából nyújt testvérkezet az ókeresztyén egyháznak, hogy tőle várja igazolását és eligazítását” /Günter Gloede/.

Kálvin Sadoletnek adott válasza bombaként csapódott be Genfbe. A reformáció ellenfelei elnémultak és a város fokozott igyekezettel készítette elő Kálvin visszatérését. Az elűzöttet azonban nem volt könnyű meggyőzni; Kálvin rossz tapasztalatokat szerzett Genfben. Hein­rich Bullinger, Peter Viret és Guillaume Farel, Zürich és Bázel városi tanácsa, a genfiek tanácsa pedig szüntelenül minden elképzelhetőt megtett, hogy Kálvint visszatérésre késztesse Genfbe. A döntő lökést, mint 1536-ban, most is Guillaume Farel adta meg, karizmatikus fellépésével. „Kimond-hatatlan kényszert gyakorolnak rám dörgedelmeid és villámaid” – írja Kálvin barátjának. 1541. szeptember 13-án a reformátor újból megérkezett Genfbe.