Az első kibontakozás és vereség

Mostantól Kálvin sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott Genffel. A kis birodalmi város földrajzilag kedvező fekvésű volt francia, olasz, svájci és német területek metszéspontjában. Ez a helyzet a legkitűnőbb feltételeket biztosította e helységnek, hogy kiváló kereskedelmi központtá legyen, ugyanakkor azonban egy politikai viharzóna nem veszélytelen ütközőpontjává is lett Franciaország, Savoya és a Svájci Államszövetség között. Guillaume Farel és a mögötte álló berni tanácsosok pontosan tudták, hogy nincs alkalmasabb ennél a városnál, hogy a reformáció kapujává legyen Franciaország felé. Kálvin ezt a várost világméretű jelentőségű „ville internationale-vé” (nemzetközi város) formálta. Hogy a nemzetközi kapcsolatokban ez a város még ma is fontos központ, közvetve erre vezethető vissza. A Nemzetközi Vöröskereszt megalapítása és a Népszövetség Genfbe való helyezése meggyőződéses kálvinisták munkája volt. Az Egyházak Világtanácsa és a Felekezeti Világszövetség központjának székhelyeként ma is utal a város reformátoruk ökumenikus széleslátókörűségére.

Reformátori áramlatok 1526 óta érték el a püspöki székvárost. Szembetűnő volt a politikai színezetük, amennyiben összekapcsolódtak a várost fenyegető Savoya és a Savoyával szövetségben álló hercegérsekkel szembeni ellenállással. Valóban reformátori mozgalom mégis csak a harmincas évek elején indult. 1532 nyarán Kálvin unokatestvére Olivétan titokban Genfbe költözött, és elkezdett híveket toborozni az evangéliumnak. Őt követte Guillaume Farel, aki azonban viharos fellépése miatt csak néhány napot tölthetett a városban. Mégis ő gyújtotta meg azt a lángot, amely nem is aludt ki többé.

A vetés kikelt. A nagyhatalmú Bern elérte a genfi tanácsnál, hogy visszahívják Farelt, akinek nyilvános prédikálása után többé-kevésbé gyen- gülni kezdett a katolikus ellenállás. 1534 októberében a város megtagadta az engedel-mességet a püspöknek, és már a következő évben beszüntették a misézést is. Franciaország és Savoya megpróbált még egyszer beavatkozni, azonban a berniek azonnali közbelépése biztosította a reformáció megmaradását, és a város ezentúl viszonylagos függetlenségben fejlődhetett.

1535 őszétől Genfben katolikus kultusz gyakorlatilag egyáltalán nem működött, azonban még semmiféle evangéliumi vallásgyakorlat sem lépett a helyébe. Ellenben félelmetesen visszás állapotok uralkodtak az egyházi, egyéni és nyilvános élet területén egyaránt. A politikai cselszövés folytatódott; ehhez társult a liberti-nizmus, különösen a polgárság felsőbb rétegei- ben. A Kálvin Genfbe érkezését megelőző években a városi tanács szigorú rendeletek sorával próbált rendet teremteni ebben a zűrzavarban, és eközben beavatkozott az egyház jogkörébe is. Amikor azután elűzték a püspököt, az egyházi hatalomban bekövetkezett üresedést kihasználva a tanács az egyházi vezetést is saját jogkörébe vonta, ami hatalmának váratlan megerősödését eredményezte. Az pedig, hogy a világi felsőbbség erősen kézben tartotta az egyházi ügyeket is, súlyos bonyodalmakhoz vezetett a Kálvin tervei szerinti reformáció kiépítése során.

Kálvin először lektorként lépett be Genf egyházi életébe. Farel elérte a tanácsnál, hogy legalább szerény fizetést kapjon, amit azonban hanyag- ságból hónapokig nem fizettek ki. A fennmaradt tanácsi jegyzőkönyv csupán arról tudósít, hogy „egy bizonyos franciát” /ille Gallus/ lektorként alkalmaztak. Ez az ismeretlen ember, Kálvin azonnal munkához látott. Felmérve a helyzetet felismerte, hogy mindenekelőtt három dologra van szükség: egy hitvallásra, amely összefoglalja az evangéliumi hitet; egy katekizmusra a teljesen elhanyagolt közoktatás megújítására; és egy egyházi rendtartásra a gyülekezetépítés érdeké- ben.

A legfontosabb rész az egyházi rendtartás volt, amelyet a prédikátor egyfajta memorandumként terjesztett a tanács elé. Ebben Kálvin kísérletet tett arra, hogy a gyülekezetet az úrvacsora ajándékának elsődleges figyelembevételével hozzák rendbe. Mivel Genfben az evangélium hirdetése már biztosítva volt, a gyülekezetet a sákramentummal élés tekintetében is helyre kellett igazítani.

Kálvin négy dolgot tartott fontosnak: a gyülekezetnek, akárcsak a bibliainak, gyakorolnia kell az egyházfegyelmet. Azután be kell vezetni a gyülekezetben a zsoltáréneklést, mint istentisz-teleti imádságot. A harmadik követelmény a gyer- mekek hitben való nevelése. Végül a házassági jogot el kell választani az egyházjogtól és új rendtartást kell érvénybe léptetni. Ezen kívül javasolta Kálvin az úrvacsora vasárnaponkénti megünneplését, és a gyülekezeti tagok egységes hitvallástételét. Az egyházfegyelem felügyeletére újtestamentumi minta szerint véneket /presbitereket/ kell alkalmazni. Az egyházfegyelem gyakorlása a gyülekezet dolga, ez nem a világi hatóságra tartozik. Ekkor fogalmazta meg Kálvin első ízben az egyház presbi­teriális rendjének nagy következményekkel járó eszméjét, és valósította meg ezzel az állam és egyház hatáskörének elkülönítését. Mindenesetre csak kezdeményekben, mert ekkor Kálvin még meg volt győződve róla, hogy az államnak támogatnia kell az egyház építését. A felsőbbségnek abban is segítenie kell, hogy minden egyes gyülekezeti tag egységes hitvallásra kötelezze magát.

Az egyház reformjának 1537. január 16-án benyújtott javaslatát csak márciusban fogadta el a tanács, mindenesetre korlátozásokkal. A vasárnaponkénti úrvacsorát elutasította, helyette a sákramentum évenkénti négyszeri megünnep- lését rendelte el. Nem fogadta el az egyház presbiteri szervezeti szabályzatát sem. A legnagyobb nehézséget mégis a reformok gyakorlati megvalósítása okozta. Lélektanilag érhető volt a felsőbb néprétegeknek a fegyelmezési gyakorlattal szembeni ellenállása, amely mindenkire nézve érvényesítette a törvény előtti egyenlőséget és megszüntette a társadalmi előjogokat.

A fegyelmezési gyakorlatot támadó ellenzék azért tudott hatékonyan fellépni, mert képviselői többséget szereztek az 1538. évi tanácsi választáson. Mondhatni, leküzdhetetlen ellenállást fejtettek ki a gyülekezet hitvallásra kötelezésének szándékával szemben is. Szó sincs arról, hogy ekkorra Genfnek már minden polgára meggyőződéses evangéliumi keresztyén lett volna. Kálvin abban a törekvésében, hogy a reformációt a lehető leggyorsabban végrehajtsa a város felekezeti viszonyaira való tekintettel nagyot csalódott. Kiéleződött a helyzet a tanács ama fenyegetőzése következtében, miszerint minden olyan polgárt megfosztanak jogaitól, aki kivonja magát a vallástétel kötelezettsége alól. Ezzel szemben Kálvin sokkal inkább a lelki rendezettségre helyezte a hangsúlyt. Csak azokat akarta volna az úrvacsora evangéliumi szentségében részesíteni, akik evangéliumi hitvallást tettek. Ezt azonban a tanács megtiltotta neki. Az ezután következő harcban, amely az egyház és állam teljes szétválasztásáért kezdődött, Kálvin egyelőre kudarcot vallott.

A tanácsnak az a végzése, hogy senkit sem lehet eltiltani az úrasztalától, a Berntől való politikai függőség következménye volt, ahol a zürichi reformáció teológiai mintáját követve nem engedték, hogy egyházfegyelmezési eszközként alkalmazzák az úrvacsorát. Ehhez járult még a berni kormányzatnak az a törekvése is, hogy a liturgia és az egyházi szokások Genfben is mindenben feleljenek meg a saját egyházában uralkodó államegyházi gyakorlatnak. Ez azt is jelentette, hogy a genfi egyházat semmiféle fegyelmező jogkör nem illette meg saját ügyeiben. 1538. március 11-én a nagytanács egyhangúan állást foglalt abban, hogy az egyház szerkezeti felépítését teljesen a berni minta szerint valósítják meg. Ez Kálvin számára elfogadhatatlan volt, főleg azért, mert a tanács feltétlen engedelmességet követelt a lelkészektől.

A vak Coraud lelkész elsőnek tiltakozott ez ellen, és ezért börtönbe csukták. Ezt sem Kálvin sem Farel nem tűrte szó nélkül. Lelkésztársuk letartóztatása elleni bátor tiltakozásukra válaszul a tanács eltiltotta őket a prédikálástól. Ezt Kálvin úgy tekintette, hogy köteles ellenállni. Senki sem tilthatja meg azt, amit Isten bízott rá, az evangélium hirdetését. A hatósági tilalom ellenére húsvét vasárnapján Kálvin felment a Szent Péter templom szószékére, prédikált, ugyanakkor kinyilvánította, hogy képtelen arra, hogy úrvacsoráztassa a gyülekezetet. A sákramentum mellőzését azzal indokolta, hogy az nem a gyülekezetre kényszerített berni ceremónia miatt, hanem a városban uralkodó rendkívül feszült légkör miatt történt. A prédikátorok és a tanács közti nézeteltérés természetesen nem maradhatott titokban, emiatt zavargásokra, tumultuózus jelenetekre sőt, lövöldözésre is sor került. A tanács úgy fogadta Kálvin és Farel részéről az úrvacsoraosztás mellőzését, hogy az ismét meg nem engedhető és önkényes, jogtalan szembehelyezkedés a felsőbbséggel, mivel a tanács fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse: mikor lehet a sákramentumot kiszolgáltatni, és kit kell tőle eltiltani. Ezen kívül a lelkészek a prédikálási tilalmat is megszegték.

Közvetlenül az istentisztelet után összeült a kistanács, húsvét hétfőn a nagytanács, kedden pedig a népgyűlés. Tartva a várható zavargásoktól, a börtönbüntetéstől eltekintettek. Ehelyett a nagytanács többségi határozattal arra kötelezte a három engedetlen lelkipásztort, hogy hetvenkét órán belül hagyják el a várost. A következő napon, 1538. április 25-én Kálvin elűzött és száműzött emberként hagyta el a várost. Huszonkét hónapig tartózkodott Genfben. Az egyház és állam közti alapvető nézeteltérés miatt kellett távoznia, amiben Kálvin nem engedhetett volna anélkül, hogy hűtlen ne lett volna reformátori megbízatásához. Ezért veresége a győzelem ígéretét hordozta magában.