Az elhívatás

Kálvin, miután még ellenőrizte Institutiója első kiadását, elhagyta Bázelt és ismét felvéve a Charles d ́Espe­vil­le álnevet, Észak-Itáliai utazásra indult. Az volt a célja, hogy látogatást tegyen Ferrara hercegnője, Estei Renáta udvarában. A hercegnő a reformáció korszakának kiemelkedő asszonyalakjai közé tartozott. XII. Lajos lánya volt, és I. Ferenc helyett ő lett volna Franciaország királynője, ha a száli örökösödési törvény nem zárta volna ki az asszonyokat a trónöröklésből Franciaországban. Így azonban apja halála után a Valois-Angoulême házra szállt a korona. Ennek ellenére, a francia trónnal való szoros kapcsolata miatt Renáta volt Európa egyik legkeresettebb hercegnője. A politikai körülményeknek megfelelően előbb a későbbi V. Károly császárnak, majd VIII. Henrik angol királynak, utóbb pedig a brandenburgi választófejedelem fiának jegyezték el, de aztán végül 17 éves korában Estei Herkuleshez, Ferrara hercegéhez adták feleségül. Így lett Renáta a hírhedt Lucrezia Borgia menye, mivel a férje VI. Sándor pápa unokája volt. A kegyes és szerfelett elmés asszony jártas volt az ókori nyelvekben, a filozófiában és a kötészetben. Udvarába hívta kora nagy gondolkodóit és Ferra­rát az itáliai kultúra központjává tette.

A hercegnő által meghívott, itt időző vendégek között ott volt tehát az ifjú Kálvin is, aki ekkor találkozott egyébként Clément Marottal és Tiziannal, a híres festővel. A hercegnő azért kereste a Kálvinnal való kapcsolatot, mert mélységesen meg volt győződve a reformátori tanítás igazságáról. Soha sem tagadta meg református hitét és emiatt hihetetlenül sokat kellett szenvednie.

Kálvin mindössze hat hétig vendégeskedett Ferrarában. Sürgősen el kellett hagynia Renáta udvarát, mivel ismételten üldözések fenyegették azokat, akik Clément Marot köré csoportosultak. Ferrarai tartózkodásának rövidsége ellenére gyakran folytatott beszélgetést a finom lelkületű hercegnő és az ifjú Kálvin. Olyan kapcsolat jött létre köztük, amely egész életükben megmaradt. A Kálvin és Renáta közti levélváltások a mély hit és fennkölt kultúra ritka dokumentumai.

Aostán és a St. Bernard hágón keresztül Kálvin először Bázelbe tért vissza. Nem sokáig időzött azonban a Rajna-parti városban. Mivel ebben az időben egy királyi rendelet közkegyelmet ígért minden franciának, ha hat hónapon belül megtagadja református hitét, Kálvin kihasználta ezt a rövid időt és életében utoljára útra kelt Franciaországba. Párizsba utazott, hogy felkeresse barátait. Közülük többel már nem találkozhatott, hiszen a leghűségesebbek máglyán fejezték be életüket. Noyonban eladta még megmaradt földbirtokát. Amint ismét tudomására jutott, hogy keresik a hatóságok, elhatározta, hogy végérvényesen elhagyja hazáját. Húgával és öccsével Strasbourg felé indult. Úgy gondolta, hogy ott vagy Bázelben telepedik le és független íróként dolgozik tovább.

Mivel a határ északi részét lezárták a háborús zavargások miatt, Kálvinnak Strasbourg felé a Genfen keresztül vezető kerülőutat kellett választania. 1536-ban, egy júliusi estén érkezett meg a számára eddig ismeretlen Rhone-parti városba, megszállt egy vendégfogadóban, másnap pedig tovább akart utazni. Ezen az estén azonban olyan döntő fordulat történt az életében, aminek a historikus történelmi jelentőséget tulajdonít, és amit Kálvin Isten életébe való közvetlen és átalakító beavatkozásának tartott. Honfitársa Guillaume Farel volt az a személy, akit Isten arra választott ki, hogy ebben az órában a váltót átállítsa és Kálvint új pályára kényszerítse.

Mihelyt Farel meghallotta, hogy a menekülő Kálvin a városban tartózkodik, azonnal a szállására sietett. Minden előzmény nélkül, és tekintet nélkül Kálvin terveire, szándékaira és képességeire, ellentmondást nem tűrő módon megtiltotta, hogy tovább utazzon, és megparancsolta neki, hogy vállalja el ott, a helyszínen a reformátori munkát. Kálvin az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy csupán átutazóban van, és már csak azért sem maradhat. Farel ezzel szemben ismertette vele a Genfben uralkodó körülményeket, és az átutazó vendég elé tárta egy evangéliumi gyülekezet építésének szükségességét. Az Institutio szerzője azonban nem érzett elhívatást a gyakorlati munkára, és tudományos feladatai miatt is vonakodott attól, hogy itt maradjon Genfben. Meg volt győződve arról, hogy csak írószerszámmal a kezében lehet Isten eszközévé. Ekkor Farel felugrott és félelmetes átkot szórt honfitársa fejére: Isten átkozza meg tanulmányait, ha vonakodik e hívásnak engedelmeskedni. Ebből a rettenetes kifakadásból Kálvin Isten szavát hallotta ki: engedelmeskedett és ott maradt.

Ezt a genfi vendégfogadóban lejátszódó sajátságos és emlékezetes jelenetet Kálvin saját szemszögéből így ábrázolta: „Mindig arra törekedtem, hogy visszavonultan élhessek és ki is tartottam e szándékom mellett. Azonban Genfben nem annyira tanácsok és intelmek, hanem sokkal inkább Guillaume Farel rettenetes esküje tartott vissza, mintha maga Isten helyezte volna rám hatalmas kezét az égből. A rövidebb út ugyanis Strasbourgba, ahova vissza akartam vonulni, le volt zárva a háború miatt. Mivel gyorsan tovább akartam utazni, elhatároztam, hogy egy éjszakánál többet nem időzöm ebben a városban. Ennek a derék embernek /Farel/ és Peter Viret tudós tanárnak a munkája nyomán röviddel ezelőtt kiűzték a pápistaságot e városból. Azonban a viszonyok még egyáltalán nem nyertek végérvényes formát és mélyreható és veszélyes pártszakadások keletkeztek. Mivel a gyűlöletes elpártolás közepette egy ismét a pápistákhoz átállt személy /du Tillet/ felfedezte jelenlétemet, gondoskodott is róla, hogy ez közhírré legyen. Ezt követően Farel, akit égő buzgóság emésztett az evangélium térnyeréséért, azonnal erőfeszíté- seket tett, hogy visszatartson elutazásomtól. Amint megtudta, hogy magánjellegű tanulmányokat folytatok, s ezek miatt nem kötelezhetem el magamat, és amint belátta, hogy kéréssel nem jut eredményre, ilyen esküre ragadtatta magát: Isten átkozza meg azt a nyugalmat, amire törekedtem, ha ebben a nagy nyomorúságban vonakodom megadni azt a segítséget, amelyet kér tőlem. Ez a kijelentés úgy megrettentett, hogy nem folytattam tovább megkezdett utazásomat. Azonban olyan félelem és bátortalanság lett úrrá rajtam, hogy képtelen voltam meghatározott és állandó állást vállalni” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatá- hoz, CR 59,23-25/.

„Mintha maga Isten helyezte volna rám hatalmas kezét az égből.” Így élte át Kálvin személyesen ezt az órát, amely elindította és meghatározta életművét. Így aztán az Úristen vezette egész további életét és alkotását is. Miután bebizonyosodott, hogy Isten érvényesítette vele szemben a maga akaratát, eggyé lett számára Isten parancsa és élete valósága. Tudta, hogy Isten helyezte rá a kezét, és ezért nem a maga ura többé. Így kellett végeznie saját vágyai és hajlamai ellenére azt a munkát, amelyet nem maga keresett magának, hanem amivel Isten bízta meg.