Az Institutio

Párizsban az 1534. október 17-ről 18-ra virradó éjszakán mise-ellenes jelszavakkal plakátokat függesztettek ki. A király, aki személye elleni sértésnek vette a támadást, erre kíméletlen üldözéssel válaszolt. Kálvin ugyan nem vett részt közvetlenül a párizsi eseményekben, mégsem érezte magát most már biztonságban Franciaországban, ezért elhatározta, hogy barátjával Louis du Tillettel elhagyja az országot, ahol már semmit sem tehetett ügye érdekében.

1535 első napjaiban érkezett Svájcba, sok száműzött menedékhelyére ezekben az évtizedekben. Kálvin nincstelen menekültként, Martinus Lucianus álnéven telepedett le Bázelban, és egy eldugott helyen teljesen tanulmányainak szentelte magát. Meglehetősen kevés ismerőse volt. Peter Virettel, a későbbi lausannei reformátorral, Heinrich Bullingerrel, Ulrich Zwingli utódjával, és még néhány emberrel vette fel csupán a kapcsolatot. Lehetséges, bár nem valószínű, hogy a híres Rotterdami Erasmust is itt ismerte meg. Bizonyosan találkozott ismét barátjával Coppal és megismerkedett Oswald Myconius bázeli lelkésszel. Hogy ellenben találkozott-e Andreas Karlstadttal is, aki ezekben az években Bázelben találta meg végső menedékét, nem tudjuk.

Kálvin kihasználta az időt a héber nyelv újbóli tanulmányozására. Rokona Petrus Olivétanus kérésére előszót készített az új francia bibliafordításhoz. Mindenek előtt azonban itt fejezte be a csend néhány hónapja folyamán azt a könyvet, amelyet azóta a teológiatörténet legnagyobb teljesítményei közé sorolnak: az Institutiót. 1535. augusztus 23-án írta alá híres ajánló sorait „a nagyhatalmú, felséges Ferenc királynak, minden franciaországi keresztyén uralkodójának, kegyes fejedelmének és urának.” 1536 márciusában jelent meg a mű „Platter és Lasius”-nál, éppen a frankfurti tavaszi vásár idején. A rövid idő alatt elfogyott munka szerzőjét egy csapásra világhírűvé tette.

Hogy mi történt 1534 őszén ténylegesen Párizsban, azt Kálvin részleteiben csak Bázelben tudta meg. Az üldöztetések folyamán kegyetlenül meggyilkolták néhány legközelebbi barátját. Elevenen égették meg Etienne de la Forgét, az előkelő kereskedőt, akinek házában egykor vendégeskedett. Barthélemy Milon, a béna cipészmester, aki rokkantsága következtében már fizikailag sem volt abban a helyzetben, hogy plakátokat ragaszthasson, a Greve téren elsőként lelte kínos halálát a lángok között. Az építész Henri Poillének előbb kitépték a nyelvét, hogy megakadályozzák a hitvallástételét a máglyán. Mivel ők és sokan mások többé már nem tudtak beszélni és hitükről tanúskodni, ezt Kálvinnak kellett megtennie helyettük. „Ez indított arra, hogy művemet Christianae Religiones Institutio címmel megjelentessem: először, hogy válaszommal megvédelmezzem testvéreim megsértett tisztességét a mások által terjesztett gonosz rágalmakkal szemben, akik halála értékes volt Isten előtt. Másfelől, hogy mivel még sokakat fenyeget hasonló üldöztetés, legalább ily módon felkeltsem irántuk a külföld együttérzését és gondoskodását” /Előszó a Zsoltárok könyve magyarázatához, CR 59,23/. Üldözött hazai egyházának nyomorúsága kényszerített tollat Kálvin kezébe.

Nagy jelentősége ellenére az Institutio egyáltalán nem eredeti munka sem tartalmát, sem formáját illetően. Amint a cím kifejezi, oktatásra szánta a szerző, és félreérthetetlen Luther Kis Kátéjának a hatása. Az első kiadás nyolcadrét formában 516 oldalt tartalmazott, és a lutheri tankönyv fő részeit, a parancsolatokat, a hitet, a Miatyánkot és a sákramentumokat taglalta részletesen. Ehhez kapcsolódik „A keresztyén szabadságról” szóló hatodik fejezet, amely az egyház kiszabadítását szorgalmazza a római egyházjog béklyójából, az egyház és az állam szabályozott együttélése javára.

Luther Kátéján kívül Kálvin forrásként használta még Philipp Melanchthon Loci communes-ét /közös helyek/, és Ulrich Zwinglinek „Az igaz és helytelen vallásról” szóló művét. Feltételezhetjük, hogy ismerte Johannes Oekolampadius és Martin Butzer írásait is. Ehhez járul már az első kiadásban a patrisztikai és skolasztikus irodalom figyelemre méltó ismertetése és feldolgozása. Mindent összevéve már az első változat tükrözi szerzője magas szellemi színvonalát és teológiai képzettsége széles skáláját. A leendő reformátor alapelvei már ekkorra kialakultak. Valódi újdonságokból, talán a predestináció tanításának részletes kibontakoztatása kivételével, a későbbi Kálvin teológiában alig érezhető valami.

1539-ben Kálvin átdolgozta és kibővítette az Institutiót. Az anyag terjedelme háromszorosára növekedett, és az eredetileg hat fejezetből tizenhét fejezet lett. Az egykori kátéból teológusoknak és lelki érdeklődésű keresztyéneknek szóló tankönyv lett. Fáradhatatlanul folytatta Kálvin a Biblia, az egyházatyák és a reformátorok iratainak tanulmányozását. A közbeeső időben Pál Római levelét magyarázta, és teológiai felismeréseit bedolgozta az Institutióba. Ezzel Pál központi gondolatai - amelyek már döntő befolyást gyakoroltak Augusti­nus­ra és később a lutheri reformáció terjedésére is, a kálvini teológia feldolgozásában a református egyház lelki bázisának is részévé lettek. A mű reformátori tartalma a bűnbánatról, megigazulásról, eleve elrendelésről és gondviselésről szóló magyarázatokkal bővült. Új anyagként kapcsolódott még ezekhez „A keresztyén életről” szóló híres fejezet is. A német reformációról szerzett személyes tapasztalatok és a Franciaországi viszonyok élesebbé teszik Kálvinnak az állam és egyház viszonyával kapcsolatos nézeteit.

Két évvel később ez az átdolgozás megjelent franciául is. A francia irodalomtörténet ezt a kiadást mesterműnek és a francia nyelvtörténet egyik csúcspontjának tartja. Ezzel Kálvin hazája egyházának a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Ebből a kiadásból kevés példány maradt fenn, mivel a szigorú inkvizíció a mű legtöbb példányát megsemmisítette.

Kálvin már 1543-ra ismét átdolgozta az Institutiót; ezt két évvel később követte a francia fordítás. A munka ismét bővült négy fejezettel. A bibliai és ókatolikus egyházjog alapos tárgyalásával egészíti ki művét. Kálvin ezzel azt az alapjában véve humanista tételt támasztja alá, amely szerint a reformáció az ősegyház formájának helyreállítása. Osztja azt a humanista nézetet is, hogy az óegyházi teológia messze fölötte áll a skolasztika és mindenekelőtt az elmúló középkor teológiájának. Ez meghatározó szempont volt már a svájci reformáció kezdetén és a későbbiek folyamán tovább erősödött.

1550-ben Kálvin újabb három fejezettel bővítette munkáját. Ezt egy évvel később követte a francia fordítás. Aztán 9 évvel később az utolsó simításokat is elvégezte munkáján. A hatalmas anyagot négy könyvre, összesen 80 fejezetre osztotta. Az Institúció ebben az 1559-ben lezárt és 1560-ban francia nyelven is megjelent formában lett a kálvinizmus gerince. A reformátor biztos kézzel és nagy ügyességgel illesztette össze impozáns épültté a rendelkezésére álló köveket. Ezek közül a Szentírás szolgáltatta a legtöbbet. Több mint négyezer bibliai idézetet illesztett művébe alapvető, annak lényeges pontjain. Munkája csaknem teljes egészében tartalmazza az egyházatyákkal, reformátorokkal, Rómával és a reformáció balszárnyával folytatott diszkussziókat. Kálvin megpróbál bizonyos mértékig végérvényes választ adni minden irányban. Egy tudós teológus átfogó ismeretei, egy nagy író művészi nyelvezete és a befejezett reformátori tevékenység tapasztalatai adják ennek az utolsó kiadásnak azt a súlyát és jelentőségét, amelyet máig sem veszített el.