TIZENHETEDIK FEJEZET. - Helyesen és igazán mondjuk, hogy Krisztus Isten kegyelmét és üdvösségét érdemelte ki számunkra.

1. Ezt a kérdést is mintegy ráadás gyanánt meg kell fejtenünk. Mert vannak némely helytelenül okoskodó emberek, akik jóllehet elismerik, hogy az üdvösséget Krisztus által nyerjük el, az érdem szót mindamellett nem akarják hallani, mert azt gondolják, hogy igy Isten kegyelme elhomályosul és eként Krisztust csak valami eszköznek s szolgának és nem az élet szerzőjének, vezérének vagy fejedelmének akarják tartani, aminek Péter nevezi (Csel. 3:15). Elismerem ugyan, hogy ha valaki egyszerűen és pusztán magában akarná szembe állítani Krisztust Isten itéletével, nem lenne helye az érdemnek, mivel az emberben semmi oly méltóság nem található, mely Istennél valamit érdemelhetne; sőt, amint Augustinus* irja, az eleve elrendelésnek és kegyelemnek legfénylőbb világossága maga a megváltó ember Krisztus Jézus, aki, hogy ilyen legyen, azt nem a cselekedetek, sem a hit megelőző érdemeivel, hanem azzal az emberi természettel szerezte meg, amely benne van.

Feleljen meg nekem valaki: mivel érdemelte meg ez az ember, hogy az igéből, mely az Atyával együtt örökké való, a személy egységébe felvétessék és egyszülött fia legyen Istennek? Jelenjék meg tehát a mi fejünkben a Krisztusban maga a kegyelemnek forrása, ahonnét kinek-kinek mértéke szerint minden tagjára szétárad. Annak a kegyelemnek következtében lesz mindenki, mihelyt hinni kezd, keresztyénné, melynél fogva amaz ember mihelyt emberré kezdett lenni, Krisztussá lett. Másutt így ir Augustinus*: „Az eleve elrendelésnek nincs világosabb példája, mint maga a közbenjáró. Mert az, aki ezt Dávid magvából igaz emberré tette, hogy soha ne legyen nemigaz az ő megelőző akaratának minden érdeme nélkül, az azokból a nemigazakból is igazakat csinál, kik ennek a főnek tagjai és akik ezután következnek”. Midőn tehát Krisztus érdeméről foly a szó, a kezdetet nem ő benne állapítjuk meg, hanem fellebb haladunk Isten rendeléséhez, amely az első ok, mivel pusztán jótetszéséből adott közbenjárót, hogy az nekünk az üdvösséget megszerezze. És így tudatlanul állítják szembe Krisztus érdemét az Isten irgalmasságával. Mert közönséges szabály az, hogy az egymásnak alárendelt dolgok nincsenek ellentétben egymással s ezért semmi akadálya sincs annak, hogy bár az ember megigazulása ingyenes, pusztán Isten irgalmából van, mégis egyuttal közre ne működjék Krisztus érdeme is, mely Isten irgalmának van alávetve. Cselekedeteinkkel pedig épen oly helyesen van szembe állítva Isten ingyen való kegyelmé, mint Krisztus engedelmessége. Mindkettőről azonban a maga rendjén beszélek bővebben. Mert Krisztus csak Isten jótetszése folytán volt képes bármit is megérdemelni, de mivel arra volt elrendelve, hogy áldozatával Isten haragját kiengesztelje és engedelmességével eltörölje vétkeinket, egyszóval mivel Krisztusnak érdeme pusztán Isten kegyelmétől függ (mely ránk nézve az üdvösség eme módját állapította meg), ez is éppoly helyesen állítható minden emberi igazsággal szembe, mint ama kegyelem.

2. E megkülönböztetés a Szentirás igen sok helyéből következik. „Úgy szereté Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adná, hogy minden, valaki hiszen ő benne, el ne vesszen” (Ján. 3:16). Látjuk, hogy első helyen áll Isten szeretete, mint legfőbb ok és eredet, aztán következik a Krisztusban való hit, mint második és közelebbi ok. Ha valaki azt veti ellen, hogy Krisztus csak eszköz (causa formalis), erejét és hatalmát kisebbnek állítaná, mint azt a szavak értelme megengedi. Mert ha az igazságot a benne megnyugvó hit által nyerjük rneg, üdvösségünk okát benne kell keresnünk, amit több szentirási hely világosan bizonyít. „Nem hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett volna minket és elbocsátotta volna az ő fiát, hogy lenne engesztelő áldozat a mi bűneinkért” (I. Ján. 4:10). Ezekkel a szavakkal világosan be van bizonyítva, hogy Isten azért, hogy szeretete elől minden akadályt elhárítson, rendelte a megengesztelésnek ezt a módját Krisztusban.

Nagy súlya van a megengesztelés szónak, mivel Isten valami kimondhatatlan módon, amely időben szeretett minket, egyuttal haragudott is ránk, mig végül megengesztelődött a Krisztusban. Erre vonatkoznak az ily mondások: „Ő a mi bűneinkért engesztelő áldozat” (I. Ján. 2:2); „Tetszett Istennek, hogy az ő keresztjének vére által békességet szerezvén, békéltetne meg mindeneket magával” (Kol. 1:20) stb. „Isten a Krisztusban vala, ki megbékéltette magával e világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket” (II. Kor. 5:19). „Minket ingyen magnak kedvesekké tett ama szerelmes fiuban” (Ef. 1:6). „Hogy mindakettőt megbékéltetné Istennel egy testben a keresztfa által” (Ef. 2:16). Ennek a titoknak okát az efézusiakhoz intézett levél első fejezetében kell keresnünk, ahol Pál, miután arra tanított, hogy mi a Krisztusban választattunk el, egyuttal azt is hozzá teszi, hogy ugyancsak ő benne nyerünk kegyelmet. Hogyan kezdette Isten szeretettel karolni magához azokat, akiket a világ teremtése előtt szeretett, ha nem azáltal, hogy szeretetét megmutatta, mikor Krisztus vére által megengeszteltetett? Mivel ugyanis Isten minden igazságnak forrása, szükséges, hogy az ember, ameddig bűnös, ellenségének és birájának tartsa őt. Ezért a szeretet forrása az oly igazság, aminőt Pál ir le (II. Kor. 5:21): „Isten azt, aki bűnt nem tud vala, tevé mi érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne”. Mert megmutatja, hogy mi igazságot kegyelemből Krisztus áldozata által nyertünk, hogy Isten előtt kedvesek legyünk mi, akik természet szerint a harag fiai vagyunk s a bűn következtében előtte idegenek. Egyébként ez a megkülönböztetés akkor is mindig jelezve van, valahányszor Krisztus kegyelme Isten szeretetéhez van csatolva, amiből az következik, hogy ő a magáéból részeltet minket, amit ő keresett, mivel másként nem volna helyes eljárás az Atyától elkülönítve neki tulajdonítani azt a dicséretet, hogy a kegyelem övé és ő tőle származik.

3. Hogy pedig Krisztus valóban megszerezte és megérdemelte az Atyánál engedelmességével a kegyelmet számunkra, a Szentirás több helyéből tisztán és biztosan következtethető. Mert azt én megdönthetetlen igazságnak tartom, hogy, ha Krisztus bűneinkért eleget tett, ha a nekünk járó büntetést elszenvedte, ha engedelmességével Istent megengesztelte s végül, ha igaz létére a bünösökért szenvedett, igazságával üdvösséget szerzett számunkra, ami épen annyit jelent, hogy azt megérdemelte. De Pál tanusága szerint (Róm. 5:11) megengeszteltettünk és a megengesztelődést az ő halála által vettük. Megengesztelődésnek azonban csak ott van helye, ahol előbb gyülölség volt. A dolog értelme tehát az, hogy Isten, aki előtt a bűn miatt voltunk gyűlöletesek, fiának halála által megengeszteltetett, hogy irántunk kegyelmes legyen. Ügyeljünk szorgosan arra az ellentétre, amely ez után menten következik. „Miképen egy embernek engedetlensége által sokan bünösökké lettek, azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek” (Róm. 5:19). Mert ezeknek a szavaknak az értelme a következő: Amiképen Ádám vétke által Istentől elidegenedtünk s a veszedelemre rendeltettünk, aként Krisztus engedelmessége által épen úgy szeretetbe fogadtatunk, mintha igazak volnánk. A jövő idő, amelyben az ige itt van, nem zárja ki a mi jelenlevő megigazulásunkat, amint a szövegből kiviláglik. Mert előbb is mondotta, hogy a kegyelmi ajándék sok bünökből szolgál megigazulásunkra.

4. Egyébként, mikor azt mondjuk, hogy számunkra a kegyelmet Krisztus érdeme szerezte meg, ezen azt értjük, hogy vére tisztított meg minket s az ő halála engesztelés a mi vétkeinkért. „Az ő vére tisztít meg minket minden bűneinktől” (I. Ján. 1:7). „Ez az a vér, mely a bünök bocsánatára kiontatik” (Luk. 22:20). Ha a kiontott vérnek hatása az, hogy nekünk vétkeink nem tulajdoníttatnak, ebből következik, hogy Isten itéletének ezzel a díjjal elég tétetett. Erre vonatkozik Keresztelő Jánosnak ama mondása: „Ime, az Úrnak báránya, ki elveszi a világ bűneit” (Ján. 1:29). Mert a törvénynek minden áldozatával Krisztust állítja szembe, hogy egyedül ő benne tanítsa mindannak beteljesülését, amit azok a példázatok mutattak. Tudjuk pedig, hogy mit mond Mózes gyakorta: „Az álnokság kiengeszteltetik, a bűn eltöröltetik és megbocsáttatik”.

Végűl a régi példázatok igen jól oktatnak minket arra, hogy Krisztus halálának mi az ereje és hatása. S ezt a dolgot az apostol a zsidókhoz irt levélben (9:12) megmagyarázza, helyesen indulva ki abból, hogy a bünbocsánat vér kiontása nélkül nem történhetik. Ebből azt következteti, hogy Krisztus egyszer megjelent a bünöknek az ő áldozata által leendő eltörlésére. Másutt pedig: „Megáldoztatott hogy sok ember bünét elvegye” (Zsid. 12). Előbb pedig azt mondta, hogy ő nem a borjak és bakok vére által ment be a szentélybe, hanem saját vére által, miután az örök váltságot megtalálta. Azért, mikor így okoskodik: ha a borjúnak vére megszentel a testnek tisztasága szerint, Krisztusnak vére sokkal inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől: ebből könnyen megérthetjük, hogy Krisztus kegyelmét felette megerőtlenítjük, ha nem ismerjük el, hogy áldozatának ereje van az engesztelésre, békítésre és elégtételre; amint nem sokkal később hozzá teszi: „Ez az új-szövetségnek közbenjárója, hogy meghalván azok megelőző bűneinek váltságára, akik a törvény alatt maradtak, elvegyék az örökkévaló örökségnek igéretét azok, akik elhivattak”. Különösen pedig azt a hasonlítást kell mérlegelnünk, melyet Pál hoz fel, hogy t. i. Krisztus érettünk átokká lőn stb. (Gal. 3:3). Mert felesleges, sőt képtelenség lett volna Krisztust átokkal terhelni, ha csak azért nem, hogy mások tartozását lefizetvén, ezeknek az adósoknak szerezzen igazságot. Világos Ézsaiás bizonysága is (53:5), hogy a mi békességünk büntetése rá vettetett és az ő sebei által gyógyúltunk meg. Mert ha Krisztus büneinkért eleget nem tett volna, nem mondatnék, hogy az atyát megengesztelte, midőn a büntetést, mely alá mi voltunk vetve, magára vette. Ennek felel meg az is, ami ugyanott következik: „Az én népemnek büneért volt rajta a vereség”. Ide tartozik Péter magyarázata is (I. Pét. 2:24), mely semmi kételyt nem hagy fenn: „A mi büneinket hordozta az ő testében a fán”. Mert azt mondja, hogy a kárhozatnak terhe, melytől mi megmenekedtünk, Krisztusra vettetett.

5. Az apostolok is világosan hirdetik, hogy váltságunk árát lefizette, hogy minket a halálnak terhétől megszabadítson. „Megigazulunk Isten kegyelméből a Jézus Krisztusban tett váltság által, kit az Isten rendelt engesztelő áldozatúl, az ő vérében való hit által.” Pál Isten kegyelmét magasztalja ebben (Róm. 3:24), mivel a váltság díját megadta Krisztus halálában, azután azt parancsolja, hogy az ő véréhez meneküljünk, azért, hogy igazságot nyerve Isten itélete előtt biztonságban álljunk. Ugyanezt jelenti, amit Péter mond (I. Pét. 1:18): „Nem ezüstön, vagy aranyon, hanem a szeplő nélkül való báránynak drága vérén váltattatok meg”. Ez az ellentét nem állhatna meg, ha nem büneinkért tétetett volna elég ezzel a dijjal. Ezért mondja Pál, hogy mi drágán vétettünk (I. Kor. 6:20).

Nem állana meg ama másik mondása sem (I. Tim. 2:5), hogy „egy a közbenjáró, aki adta önmagát váltságúl”, ha az a büntetés, amelyet mi érdemlettünk meg, nem ő rá vettetett volna. Ezért ugyanez az apostol a Krisztus vérében való váltságot úgy határozza meg, hogy az a bünök megbocsátása (Kol. 1:14). Mintha csak azt mondaná, hogy mi megigazulunk vagy felmentetünk Istennek szine előtt, mivel ama vér elégtétel gyanánt szolgál. S ennek megfelel ama másik hely is, melynek értelmében az a kézirás, mely ellenünk vala, a keresztfán eltöröltetett (Kol. 2:14), mert ezzel az a fizetés, vagy kiegyenlítés van jelezve, mely minket a vád alól felold. Nagy súlyuk van Pál eme szavainak is: „Ha a törvény által vagyon az igazság, tehát a Krisztus ok nélkül halt meg” (Gal. 2:21). Mert ebből azt következtethetjük, hogy Krisztustól kell várnunk, amit a törvény megadott volna, ha valaki azt teljesítette volna; vagy (ami ugyanaz), hogy mi Krisztus kegyelme által vesszük el, amit Isten a törvényben a mi cselekedeteinkre igért: „Aki ezeket megcselekszi, él ezek által” (III. Móz. 18:5). Ugyanezt épen ily világosan megerősíti az Antiochiában tartott gyülésen (Csel. 18:38), midőn azt állítja, hogy a Krisztusban vetett hit által mindabból megigazulunk, amiből Mózes törvénye által nem tudtunk megigazulni. Mert ha a törvény iránt való engedelmesség igazság, ki tagadhatja, hogy Krisztus midőn ezt a terhet magára vévén, minket Istennel épen úgy kiengesztel, mintha a törvény megtartói volnánk, megérdemelte számunkra a kegyelmet. Erre céloz az is, amire aztán a galatákat tanítja (4:4): „Kibocsátá Isten az ő fiát, ki a törvény alá adta magát, hogy azokat, akik a törvény alatt valónak, megváltaná”. Mert ez az alárendelés mire irányulhatna másra, mint arra, hogy Krisztus megszerezte nekünk az igazságot, mikor magára vállalta azt, aminek teljesítésére mi képtelenek voltunk? Innét van az igazságnak cselekedetek nélkül való ama beszámítása, melyről Pál szól (Róm. 4:5): mivel t. i. az az igazság tulajdoníttatik nekünk, amely egyedűl csak Krisztusban találtatott. Bizonyára Krisztus teste sem neveztetik más oknál fogva a mi ételünknek (Ján. 6:55), hanem csak azért, mivel ő benne találjuk azt, ami életünket megtartja. Ez az erő pedig sehonnan máshonnét nem jő, hanem csak onnan, hogy Isten fia a mi igazságunk dijául keresztre feszíttetett. Amint Pál azt mondja, hogy Krisztus magát áldozatúl adta kedves illatozásra (Ef. 5:2) s másutt, hogy meghalt büneinkért és feltámadt megigazulásunkra (Róm. 4:25). Ebből az következik, hogy nekünk nemcsak az üdvösség adatott Krisztus által, hanem az ő kegyelme folytán irgalmas most az Atya irántunk. Mert kétségtelen, hogy benne teljesen valóra vált, amit Ézsaiás által Isten példázatosan mond: „Én érettem és az én szolgámért, Dávidért teszem” (Ézs. 37:35). Ennek a dolognak legjobb tanúja az apostol, mikor ezt mondja: „Megbocsáttatnak néktek a ti büneitek az ő nevéért” (I. Ján. 2:12). Mert bár nincs kitéve világosan a Krisztus név, János mégis szokása szerint az autoV névmással őt jelzi. Ilyen értelemben mondja Urunk is: „Amint én élek az Atya által, úgy aki engemet eszen, él az is én általam” (Ján. 6:57). Ennek felel meg Pál eme mondása is (Fil. 1:29): „Nektek adatott Krisztusért – upeo Coistou – ne csak hogy higyjetek ő benne, hanem, hogy szenvedjetek is ő érette”.

6. Azt kérdezni pedig, hogy Krisztus magának szerzett-e érdemet, (amint ezt Lombardus* és a skolasztikusok teszik), épen oly balga kiváncsiság, mint amily vakmerő meghatározás az, ahol ugyanezt állítják. Mert mi szükség lett volna arra, hogy Isten egyetlen fia leszálljon, hogy valami újat szerezzen magának? És Isten mikor az ő végzését kijelenti, minden kételyt megszüntet. Mert nem az mondatik, hogy az Atya Isten fia hasznáról gondoskodott volna (Róm. 8:32) az ő érdemeiben, hanem, hogy őt a halálra adta és nem kegyelmezett neki, mivel szerette a világot. S meg kell jegyeznünk a prófétai kijelentéseket is: „Gyermek született nekünk” (Ézs. 9:6); „örvendj Sionnak leánya, ime a te királyod eljő néked” (Zak. 9:9). Erejét vesztené másként a szeretetnek ama megerősítése is, melyet Pál magasztal, hogy Krisztus az ő ellenségeiért szenvedett halált (Róm. 5:10). Ebből megértjük ugyanis, hogy nem saját magára volt gondja s ezt világosan kifejezi e szavakkal: „Én érettük szentelem meg magamat” (Ján. 17:19). Mert bebizonyítja, hogy magának mit sem szerez, mikor megszenteltetésének gyümölcseit is másoknak nyújtja. S bizonyára a legnagyobb mértékben érdemes megfigyelnünk, hogy Krisztus csak azért, hogy egészen üdvözítésünkre szentelje magát, magáról mennyire megfeledkezett. Ide azonban fonákul vonatkoztatják Pál bizonyságát „Annakokáért Isten őt felmagasztaló és ajándékozott neki méltóságot” (Fil. 2:9) stb. Mert minő érdemekkel nyerhetté volna el ember, hogy itélő birája legyen a világnak, feje az angyaloknak, hogy birtokában legyen Isten legfőbb hatalma és benne lakozzék az a fenség, melynek ezredrészéig sem képes felérni az angyaloknak és az embereknek összes ereje? De könnyü és teljes felelet erre az, hogy Pál itt nem Krisztus felmagasztaltatásának okáról szól, hanem csak a következményre mutat, hogy az példáúl szolgáljon előttünk. Egy szóval Pál csak azt akarja érteni e helyütt, ami más helyen is meg van irva, hogy t. i. Krisztusnak szenvednie kellett s úgy kellett bemennie az Atya dicsőségébe (Luk. 24:26).

   - Vége a második könyvnek. –