//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Az erőszakra épített világ akkor hull véres darabokra, amikor a békét örökre biztosítottnak véli. Ennek a világnak nem több hatalomra, erősebb hadseregre, különb harci eszközökre, körmönfontabb diplomáciára van szüksége: ennek a világnak kis jóakaratra, jézusi erőkre van szüksége. Ezt a világot nem kívülről kell széppé tenni cicomás műveltséggel, technikai vívmányokkal: ezt a világot csak belülről lehet széppé tenni: az Isten szellemének, a lelkiségnek kiragyogtatásával.” Ravasz László református püspök


Tiszteld minden ember hazáját, de szeresd a magadét. Helen Keller


 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- KÁLVIN: A keresztyén vallás rendszere Második könyv 1-17. fejezet
- KÁLVIN: A keresztyén vallás rendszere Második könyv 1-17. fejezet :

TIZENHATODIK FEJEZET. Hogyan töltötte be Krisztus a megváltó tisztét, hogy nekünk üdvösséget szerezzen? 1 - 18

TIZENHATODIK FEJEZET. Hogyan töltötte be Krisztus a megváltó tisztét, hogy nekünk üdvösséget szerezzen? 1 - 18


TIZENHATODIK FEJEZET. Hogyan töltötte be Krisztus a megváltó tisztét, hogy nekünk üdvösséget szerezzen? Krisztus haláláról, feltámadásáról és mennybe meneteléről.

 

1. Mindaz, amit eddig Krisztusról mondottunk, arra az egy célra vonatkoztatandó, hogy mi önmagunkban kárhozottak, holtak és elveszettek levén, benne keressünk igazságot, szabadulást, életet és üdvösséget, amint erre Péternek ama kiváló mondása tanít, hogy az emberek között az ég alatt nem adatott más név, mely által kellene megtartatnunk (Csel. 4:12). S a Jézus-nevet sem véletlenségből, vak esetből, vagy épen emberi vélekedésből kifolyólag adták rá, hanem az egekből az angyal hozta azt le, ki a legfelsőbb határozat hirdetője volt, hozzátevén az okot is, hogy miért nyerte e nevet: „Mivel az ő népének a bünöktől való megszabadítására küldetett” (Mát. 1:25; Luk. 1:31). Ezekben a szavakban azt kell megjegyeznünk, amit már másutt is érintettünk, hogy t. i. a megváltói tiszt azért bízatott rá, hogy üdvözítőnk legyen.

 

Emellett azonban csonka maradt volna a váltság, ha Krisztus folytonos haladással az üdvösség végső céljáig nem vezérelne minket. Ennélfogva, mihelyt a legcsekélyebb mértékben is elhajlunk tőle, fokról-fokra enyészik az üdvösség, mely benne teljes valóságában székel s így magukat saját akaratukból fosztják meg minden kegyelemtől mindazok, akik benne nem nyugosznak meg. Méltó megemlíteni Bernardus* ama figyelmeztetését, hogy Jézus neve nemcsak világosság, hanem étel is és olaj is, mely nélkül a lélek minden étele száraz; só is, melynek hozzáadása nélkül minden izetlen, amit elénk adnak és végül méz a szájban és gyönyörű ének a fülben, a szivben víg öröm s egyuttal gyógyszer s valamiről ember vitatkozik, az mind sületlenség, ha nem hangzik benne ez a név. Szorgalmasan meg kell azonban itt fontolnunk, hogy az üdvösséget mint szerezte meg számunkra, hogy ne csak arról legyünk meggyőződve, hogy az üdvösségnek ő a szerzője, hanem befogadván mindazt, ami hitünk támogatására elégséges, mindent elutasítsunk magunktól, ami minket ide, vagy oda elvonhatna. Mivel ugyanis senki önmagába nem szállhat és, hogy milyen ő, komolyan meg nem fontolhatja anélkül, hogy érezvén Istennek iránta való ellenséges haragját, szükségesnek ne tartaná, hogy az ő megengesztelésére szorgalmasan keresse az utat és módot, mivel hogy Isten elégtételt kiván, ez nem szorul közönséges bizonyítgatásra. Mert a bünösökkel szemben, mig a vád alól meg nem szabadúlnak, mindig fennáll Isten haragja és átka, aki, mint igaz biró, nem engedi, hogy törvényét büntetlenül megsértsék, sőt a bosszúra mindig fel van fegyverkezve.

 

2. Mielőtt azonban tovább haladnánk, futólag meg kell vizsgálnunk, mi módon lehetséges az, hogy Isten, aki minket irgalmasságával megelőzött, ellenségünk volt, mig Krisztus által irányunkban ki nem engesztelődött. Mert egyszülött fiában hogyan adta volna szeretetének kiváló zálogát, ha már előbb is nem lett volna irántunk ingyen való jóindulattal? Mivel tehát ehelyütt az ellenmondásnak némi látszata mutatkozik, oldjuk meg ezt a csomót is. Majdnem úgy szól a Szentlélek az Irásban, hogy Isten az embereknek ellensége volt, mig Krisztus halála által a Kegyelembe vissza nem állíttattak; átkozottak voltak, mig az ő áldozatával büneik ki nem engeszteltettek; el voltak szakítva Istentől, mig az ő teste által az Istennel való egységbe ismét fel nem vétettek (Róm. 5:10; Gal. 3:10–13; Kol. 1:21–22). Az enemű kijelentések értelmünkhöz vannak szabva, hogy annál jobban átlássuk, hogy mily nyomorúlt és siralmas állapotunk van Krisztuson kivül. Mert, ha világos szavakkal nem volna kimondva, hogy Isten haragja, bosszuállása és az örök halál függött felettünk, kevésbbé értenők meg, hogy mily nyomorultak vagyunk Isten irgalma nélkül és a megszabadítás jótéteményét kevesebbre becsülnők. Példának okáért, ha ezt hallja valaki: Ha tégedet, mikor még bünös voltál, gyűlölt volna s amint megérdemléd, elvetett volna Isten, rettenetes veszedelem várt volna rád; mivel azonban szelíd és önkéntes engedékenységéből téged kegyelmében megtartott s nem engedte, hogy tőle elszakadj, ettől a veszélytől így téged megszabadított, – bizonyára megindul és belátja némi részben, hogy minő hálával tartozik Isten irgalmáért. De viszont ha azt hallja, amit a Szentirás tanít, hogy a bűn Istentől elidegenítette, hogy a harag örököse volt s hogy örök halál alá vettetett, ki volt zárva az üdvösség minden reménységéből, idegenné lett Isten minden áldásától, a Sátán rabja volt és fogoly a bűn igája alatt, egyszóval borzalmas veszedelemre volt szánva és már bele is volt keveredve; de ekkor Krisztus szószólóúl közbenjárt, magára vette és elszenvedte a büntetést, mely Isten igaz itélete folytán minden bűnöst fenyegetett, azt a gonoszt, amely őket Isten előtt gyűlöltté tette, vérével kiengesztelte és ezzel az engesztelő áldozattal az Atya Istennek teljesen és tökéletesen elégséget tett; ha azt hallja, hogy e közbenjáró Isten haragját lecsillapította és hogy Istennek az emberekkel való békessége ezen az alapon nyugszik, hogy Istennek az emberek iránt való jó akaratát ez a kötelék biztosítja: ezek nem indítják-e meg annál inkább, minél elénkebben van feltüntetve, hogy mily nagy veszedelemből szabadúlt meg? Egy szóval, mivel a mi elménk az életet Isten irgalmasságában vagy nem foghatja eléggé fel, vagy illendő hálával nem veheti, hacsak azt az Isten haragjától való félelem és az örök haláltól való rettegés előbb le nem veri és át nem hatja, azért tanít így a szent tudomány arra, hogy Krisztus nélkül Istent mintegy ellenségünknek kell tekintenünk, kezét olyannak kell néznünk, mint amely a mi veszedelmünkre van felfegyverkezve, jóakaratában és atyai szeretetében csak úgy részesülhetünk, ha Krisztusban öleljük azt magunkhoz.

 

3. És ez, bár felfogásunk gyengeségéhez képest van mondva, mindamellett igaz. Mert Isten, aki a legfőbb igazság, azt az álnokságot, melyet bennünk mindanyiunkban lát, nem szeretheti. Van tehát mindenikünkben valami, ami Isten gyűlöletére méltó. Ennélfogva a mi romlott természetünk s aztán ebből folyó álnok életünk szempontjából bizonnyal mindnyájan Isten haragja alatt vagyunk s a gyehenna kárhozatára születtünk. Mivel azonban az Úr nem akarja elveszteni azt, ami bennünk az övé, talál még valamit, amit jósága folytán szerethet. Mert, bár saját vétkünk folytán vagyunk bűnösök, mindamellett az ő teremtményei maradunk s bár a halált magunkra vontuk, ő mégis az életre teremtett minket. Eképen tisztán irántunk való ingyenes szeretete indítja őt arra, hogy minket kegyelmébe visszavegyen.

 

De mivel az igazság és bűn között állandó és engesztelhetetlen harc van, ameddig bűnösök vagyunk, egészen nem vehet magához minket. Ennélfogva, hogy minden visszavonás okát eltörölvén, minket magával teljesen megbékítsen, miután Krisztus halálában megadatott az elégtétel, mindazt a bűnt, ami bennünk csak lelhető, eltörli, hogy mint igazak és szentek jelenjünk meg az ő szine előtt mi, akik azelőtt tisztátalanok és fertelmesek voltunk. Ezért szeretetével megelőzi és előkészíti az Atya Isten a mi Krisztusban való kiengesztelődésünket. Sőt, mivel ő előbb szeretett, csak aztán engesztel ki önmagával. De, mert bennünk mindaddig mig Krisztus az ő halálával segítségünkre nem jő, marad oly álnokság, mely Isten haragját megérdemli s amely előtte átkos és kárhozatos: Istennel nincs addig szilárd összeköttetésünk, mig Krisztus nem egyesít vele. S ezért, ha teljesen bizonyosak akarunk lenni abban, hogy Isten kiengeszteltetett és kegyelmes velünk szemben, egyedül Krisztusra kell szegeznünk elménket és tekintetünket, amint bizonyára egyedül ő általa érjük el, hogy bűneink ne számíttassanak be nekünk, mert beszámításuk Isten haragját vonja magával.

 

4. Ezért mondja Pál (Ef. 1:4), hogy az a szeretet, mellyel minket Isten a világ teremtése előtt szeretett, Krisztusban állott és rá volt alapítva. Mindez nyilvánvaló és a Szentirással megegyező dolog s azokat a helyeket is igen jól összeegyeztetik, melyekben az van mondva (Ján. 3:16), hogy Isten irántunk való szeretetét abban jelentette ki, hogy egyszülött fiát halálra adta s hogy mindamellett ellenségünk volt, mielőtt Krisztus halála a kegyelembe vissza nem vezérelte (Róm. 5:10). Hogy azonban mind ennek annál nagyobb hitele legyen azoknál, akik a régi egyháznak bizonyságát kivánják, idézem itt Augustinus* egy mondását, mely ugyanezt tanítja: „Isten szeretete – úgymond – megfoghatatlan és változhatatlan, mert ő nem azóta kezdett minket szeretni, amióta fiának vére által megengeszteltettünk vele, hanem a világ teremtése előtt szeretett minket, hogy egyszülött fiával együtt mi is fiai legyünk már akkor, mielőtt még egyáltalán valamik lettünk volna. Hogy tehát Krisztus halála által megengeszteltettünk, ezt nem úgy kell érteni, mintha a Fiú azért békéltetett volna meg vele, hogy most már szeretni kezdje azokat, kiket eddig gyűlölt, hanem azzal békéltünk meg, aki minket már szeretett s kivel a bűn miatt jutottunk ellentétbe. Hogy ez így van, azt bizonyítja az apostol. „Isten – ugymond (Róm. 5:8) – hozzánk való szerelmét ebben mutatta meg, hogy mikor még bűnösök volnánk, a Krisztus mi érettünk meghalt”. Szeretettel viseltetett tehát mi irántunk már akkor is, mikor mi még vele ellenségeskedve gonoszságot cselekedtünk. Csodás és isteni módon szeretett tehát minket akkor is, mikor egyuttal gyűlölt. Mert gyűlölt minket, hogy nem voltunk olyanok, aminőknek ő teremtett, minthogy azonban a mi hamisságunk az ő munkáját el nem ronthatta és ő ismerte mindannyiónkban, hogy mi a mi részünk, gyűlölhette amit mi cselekedtünk és szerethette, amit ő cselekedett”. Ezek Augustinus szavai.

 

5. Mikor azt kérdezik, hogy Krisztus az Isten és közöttünk lévő ellenségeskedést a bűnöknek eltörlésével hogyan szüntette meg és hogy mi módon szerezte meg az igazságot, mely Istent irántunk kegyessé és jóakaróvá tette, általában azt lehet válaszolni hogy ő ezt minekünk szakadatlan engedelmességével szerezte meg. Bizonyítja ezt Pál tanúsága is: „Miképen egy ember engedetlensége által sokan bünösökké lettek, úgy egynek engedelmessége által sokan igazak lesznek (Róm. 5:19)”. És valóban a megbocsátás okát, mely által a törvény átkától megszabadúlunk, egy másik helyen Krisztus egész életére kiterjeszti: „Minekutána eljött a teljes idő, kibocsátá Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, ki a törvény alá adta magát”. Így keresztségében is megmutatta, hogy egy része az igazságnak betelt, mivel az Atyának parancsát engedelmesen végrehajtotta (Máté 13:15). Egyszóval, mióta szolgai alakot vett magára, megkezdte megfizetni szabadulásunk árát a mi megváltatásunkra. Mindazáltal az Irás, hogy annál bizonyosabban meghatározza az üdvösség módját, azt főleg és sajátképen a Krisztus halálának tulajdonítja. Maga kijelenti, hogy ő sokaknak váltságáért lelkét adja (Máté 20:28). Pál azt tanítja, hogy meghalt bűneinkért (Róm. 425). Keresztelő János nyilván kijelentette, hogy a világ bűneinek elvételére jött, mivel Istennek báránya (Ján. 1:29). Másutt Pál (Róm. 3:24) azt tanítja, hogy mi kegyelemből igazulunk meg váltság által, mely a Krisztusban van, mivel engesztelőűl adatott elénk vérében. Ismét azt mondja, hogy mi megigazultunk vérében és megbékéltünk halála által (Róm. 5:9). Ismét így szól (II. Kor. 5:21): „Isten azt, ki bűnt nem tud vala, tevé mi érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne”. Nem említem fel az összes helyeket, mert számuk végtelen lenne s egyébként is sokat idéznem kell még a maga helyén.

 

Ezért az úgynevezett apostoli hitvallás a legjobb renddel tért át Krisztus születéséről halálára és feltámadására, amelyen tökéletes üdvösségünk a maga teljességében alapszik. Mindamellett nincs kirekesztve engedelmességének egyéb része sem, melyet életében tanusított, amint Pál (Fil. 2:7) kezdettől fogva mindvégig összefoglalja engedelmességét, mikor azt mondja, hogy magát megüresítette és szolgai formát vett föl és engedelmes volt az Atyának mindhalálig, egészen a keresztnek haláláig. És bizonyára e halálban mutatkozik legeslegfőképen az önkéntes engedelmesség, mert áldozata az igazságra nézve semmit se használt volna, ha nem önként ajánlotta volna fel. Ennélfogva az Úr, midőn kijelentette, hogy lelkét adja az ő juhaiért, világosan hozzá teszi (Ján. 10:18), hogy „senki nem veszi el tőlem azt”. Ily értelemben mondja Ézsaiás is (53:6), hogy úgy megnémult, mint a bárány a nyirók előtt. És az evangéliumi történet előadja, hogy az elfogó katonáknak eléjük ment és Pilátus előtt lemondva a védelemről, készen állt az itélet elviselésére. Nem minden küzdelem nélkül ugyan, mivel egyrészt erőtlenségünket vette magára, másrészt az Atyához való engedelmességet eként kellett bizonyítania. Az sem volt mindennapi bizonyítéka irántunk való hasonlíthatatlan szeretetének, hogy az iszonyú félelem harcát megharcolta s a borzalmas keresztrefeszítés kinjai közt elfeledte magát, hogy rólunk gondoskodjék. Figyelembe kell vennünk és jól meg kell jegyeznünk, hogy Istennek másként helyes áldozatot nyújtani nem lehetett, csak úgy, ha Krisztus saját akaratából magát teljesen megtagadván, mindenestől alávetette és föláldozta személyét Isten itéletének. Erre a dologra nézve igen helyesen idézi az apostol a zsoltárnak ama bizonyítékát (Zsid. 10:5; Zsolt. 40:9): „A törvény könyvében meg van irva felőlem, hogy én a Te akaratodat cselekszem én Istenem, azt akarom, és a Te törvényed az én szivemnek közepében van. Akkor mondám én: Ime jövök”. Egyébként, mivel a félénk lelkiismeretek sehol nyugodalmat nem találnak, csak az áldozatokban és a mosakodásokban, melyekkel a bűnök kiengeszteltetnek, méltán igazíttatunk ide és az élet valósága méltán mutattatik fel nekünk Krisztus halálában.

 

Mivel pedig ránk már kész volt az átok és kárhozat Isten mennyei itélőszéke előtt, első helyen adatik elő elitéltetése Juda helytartója, Pontius Pilátus előtt, hogy tudjuk meg, hogy az a büntetés, melyet mi érdemeltünk volna, ártatlant sujtott. Isten borzasztó itéletét ki nem kerülhettük volna. Hogy tehát innét minket Krisztus kiszabadítson, eltürte, hogy halandó, sőt bűnös és istentelen ember előtt itéltessék el. Mert a helytartó neve nemcsak az elbeszélés történeti hitelének emelésére van felemlítve, hanem azért is, hogy megértsük Ézsaiás tanítását (53:5): „A mi békességünknek veresége van ő rajta és az ő sebeivel gyógyultunk meg”. Mert a mi itéltetésünk eltörlésére nem volt elég az, hogy bármilyen halált szenvedjen, de, hogy a mi válságunkért eleget tegyen, oly halálnemet kellett választania, melyben ő mind a kárhozatot magára vévén, mind a bünhődést is magára vállalván, minket mindkettőtől megszabadítson. Ha tolvajok ölték volna meg, vagy valami zendülésben vakon gyilkolta volna meg a néptömeg, az ily halálnemben semmi elégtétel nem mutatkozott volna. Midőn azonban itélőszék elé állítják, bizonyítékokkal gyötrik és terhelik, mikor az itélő biró ajka halálra itéli, ezek a bizonyítékok meggyőznek minket afelől, hogy ő ott, mint szegény bűnös, a mi nevünkben és képünkben állott. És itt két dologra kell figyelemmel lennünk, melyeket a próféták is megjósoltak s melyek kiváló hitbeli vigasztalódást és erősödést nyújtanak. Midőn ugyanis azt halljuk, hogy Krisztus a biró itélőszéke elől halálra küldetett, és tolvajok között feszíttetett keresztfára, látjuk, hogy teljesül az a prófétálás, melyet az evangélista idéz (Ézs. 53:11; Márk. 15:28), hogy t. i. gonosztévők közé számíttatott. De miért? Bizonyára azért, hogy bünösnek, nem pedig igaznak és ártatlannak helyét töltse be, mivel neki nem az ártatlanságért, hanem a bünért kellett halált szenvednie. Viszont mikor azt halljuk, hogy őt ugyanaz a száj mondja ártatlannak, mely elitélte (mert Pilátus nem egyszer volt kénytelen Krisztus ártatlanságáról nyiltan bizonyságot tenni), jusson eszünkbe az, ami egy másik prófétánál van megirva (Zsolt. 69:5): „Amit én nem ragadoztam el, azért kell megfizetnem”. És így látjuk, hogy Krisztus egyrészt a gonosz és bűnös ember képét viselte, másrészt mivel ártatlansága kiderült, egyúttal az is világos lesz, hogy inkább a más, mint a saját bűne terhelte. Szenvedett tehát Poncius Pilátus alatt; a biró ünnepélyes itélete a bünösök sorába helyezte, úgy mindazáltal, hogy egyúttal maga mégis igaznak mondotta, midőn kijelentette, hogy benne semmi okot nem talált (Ján. 18:38). Ez azért a mi föloldoztatásunk a bünökből, hogy a bünösség, amely Isten előtt büntetésre méltókká tett bennünket, Isten fia fejére ment át. Ezt a kiegyenlítést kell főleg szemünk előtt tartanunk, hogy ne reszkessünk és aggódjunk egész életünkben úgy, mintha nyomunkban volna Isten jogos boszúja, melyet Isten Fia önmagára vállalt.

 

6. Már maga a halál alakja sincs kiváló titkos értelem nélkül. A kereszt átkozott volt nemcsak emberi vélekedés szerint, hanem az isteni törvény rendeléséből kifolyólag is (V. Móz. 21:23). Midőn tehát Krisztus arra feszíttetik, Isten átka alá adja magát. És ennek így kellett történnie, hogy minden kárhozattól, amely büneink miatt ránk várakozott, vagy inkább ránk nehezedett, megmenekedjünk az által, hogy ez ő reá vitetik át. Ezt egyébként a törvényben is példázta, mivel a bünökért felajánlott barmokat és engesztelő tárgyakat twm`a-nak (amely szó tulajdonképen magát a bűnt jelzi) nevezi a törvény. Ezzel a névátvitellel azt akarta kifejezni a Szentlélek, hogy ezek az állatok és tárgyak caJaoma-k (megtisztítás) gyanánt szolgálnak, melyeknek rendeltetésük az, hogy a gonosz tettekért járó átkot magukra vegyék és elhordozzák. Amit pedig a mózesi áldozatok példázatosan mutattak fel, az Krisztusban, a példázatok ős alakjában, valóság lett. Ez oknál fogva, hogy végbe vigye az igazi megengesztelést, lelkét adta s`a gyanánt, azaz bünért való engesztelő áldozat gyanánt, amint a próféta mondja (Ézs. 53:5 és 11), hogy minden átok, mely minket bünösöket illet, ő rá vettetvén, nekünk többé ne tulajdoníttassék. Ugyanez az apostol még világosabban bizonyítja (II. Kor. 5:51), mikor azt mondja, hogy Isten azt, aki a bűnt nem ismeré, tevé bűnné, hogy mi ő benne igazságot nyernénk Isten előtt. Mert Isten fia, aki mindenféle bűntől teljesen tiszta volt, mégis felöltözte a mi gonosz álnokságunk szidalmát és gyalázatát s viszont minket az ő tisztaságával elfedezett. Úgy látszik, hogy az apostol erre célzott akkor is, mikor azt tanította a bűnről, hogy a bűnt Isten kárhoztatta Krisztus testében (Róm. 8:3), mivel a bűn erejét az Atya eltörölte, midőn annak átka Krisztus testére vitetett át. Ez a szó tehát azt jelenti, hogy mivel Krisztus az ő halálában az Atyának áldoztatott fel elégtevő áldozat gyanánt, miután az engesztelés az ő áldozata folytán végbe ment, ne rettegjünk többé Istennek haragjától. Nyilvánvaló most már, hogy mit jelent a prófétának az a kijelentése, melynek értelmében minden mi bűneink reá vettettek. Azt t. i., hogy Krisztust, aki a mi vétkeinknek undokságát eltörleni akarta, annak következtében hogy ezek beszámítását magára vállalta, ezek elborították. Ennek a dolognak jelképe volt a kereszt, melyre feszíttetett az apostol tanusága szerint. „Krisztus megváltott minket – úgymond – a törvénynek átkától, mikor miérettünk átokká lőn” (Gal. 3:13). Mert meg van irva (V. Móz. 27:26), hogy átkozott minden, aki a fán függ, hogy az Ábrahámnak megigért áldás eként jusson el minden népekre. Erre célzott Péter (I. Pét. 2:24), mikor azt tanítja, hogy Krisztus a mi bűneink terhét visélte a keresztfán, mert az átoknak ebből a látható jegyéből tisztábban megértjük, hagy a teher, mely reánk nehezedett volna, ő rá vettetett. Mindamellett nem úgy kell értenünk a dolgot, hogy az átkot úgy vette volna magára, hogy az átok őt végkép elborította volna, sőt inkább azzal, hogy az átkot magára vette, annak minden erejét megdöntötte, összetörte és rmegsemmisítette. Ennélfogva a hit Krisztus elitéltetésében a maga feloldását, megátkoztatásában a maga megáldatását ragadja meg. Ezért nem ok nélkül magasztalja Pál lelkes szavakkal azt a diadalt, melyet magának Krisztus a keresztfán szerzett, mintha a kereszt, mely teljes volt gyalázattal, diadalszekérré változott volna. Mert azt mondja (Kol. 2:14), hogy azt a kézirást, mely nekünk ellenünk vala, a keresztfára feszítette és megfosztván a birodalmakat és hatalmasságokat, azokat nyilván mutogatta. Nem is csoda, mivel Krisztus, amint más apostol bizonyítja, az örökkévaló lélek által áldozta fel magát (Zsid. 9:14). Innét ered a dolgok természetének ez a nagy elváltozása. Hogy pedig ez mélyen gyökeret verjen szivünkben s annak mélyébe be legyen vésve, jusson mindig eszünkbe ez az áldozat és megtisztítás. Mert nem lehetne szilárdan bíznunk abban, hogy Krisztus ránk nézve antilutowsiV cai antilutooV cai ilasthoion (sarc, váltságdíj és engesztelő áldozat) ha meg nem áldoztatott volna. S ezért említi a Szentirás annyiszor a vért, midőn váltságunk módját mutatja fel. Ámbár Krisztusnak kiontott vére nemcsak a megfizetésre volt értékes, hanem fürdő gyanánt is szolgált undokságunk megtisztítására.

 

7. A hitvallásban az következik, hogy meghalt és eltemettetett. Ebből viszont kitűnik, mi módon adta magát mindenütt érettünk váltságunk díjának megfizetésére. A halál az ő igájával lekötve tartott minket; Krisztus a halál hatalmába adta magát helyettünk, hogy minket abból megváltson. Ezt érti az apostol (Zsid. 2:9), mikor azt irja, hogy ő a halált mindenek helyett megkóstolta, mert halálával vitte véghez, hogy mi meg ne haljunk, vagy, ami ugyanaz, halálával szerezte nekünk vissza az életet. Ez pedig a különbség közötte és mi közöttünk, hogy a halálnak martalékul adta magát, de nem úgy, hogy annak torkától elnyelessék, hanem inkább hogy ő nyelje el azt, amely különben nemsokára minket nyelt volna el; engedte magát a halál hatalma alá vetni, de nem azért, hogy annak hatalma elnyomja, hanem inkább, hogy ő tegye semmivé azt, amely minket fenyegetett és már-már mint legyőzöttekkel, gúnyolódott velünk. Egyszóval meghalt, hogy az ő halálával megrontsa azt, kinek kezében a halál hatalma volt, t. i. az ördögöt és megszabadítson minket, kik a haláltól való félelem következtében szolgaság rabjai voltunk egész életünkben. Ez volt az első gyümölcs, melyet nekünk halála hozott.

 

A második pedig az, hogy az ő halálában való részesítésünkkel a mi földi tagjainkat megöli, hogy ne gyakorolják ezután a maguk cselekedeteit és megöli ó-emberünket, hogy ne maradjon meg továbbra is eddigi erejében és gyümölcsöt ne hozzon. Erre vonatkozik temetése is, hogy t. i. mint annak részesei, a bűnnek mi is eltemettessünk. Mert midőn az apostol azt mondja, hogy mi Krisztus halálának hasonlatosságába beoltattunk s hogy mi vele együtt, a bűnök halálába eltemettettünk (Róm. 6:5; Gal. 2:19), hogy az ő keresztje által a világ megfeszíttetett számunkra, mi pedig a világ számára (Gal. 6:14), hogy mi vele együtt meghaltunk (Kol. 3:3), nemcsak az ő halála példájának követésére biztat bennünket, hanem azt is megmagyarázza, hogy Krisztus halálában olyan hathatós erő van, melynek minden keresztyénben mutatkoznia kell, ha magát ezt a halált haszontalanná és gyümölcstelenné nem akarja tenni. Krisztus halálában és temetésében tehát kétféle jótétemény van a mi hasznunkra elénk adva: szabadulás a haláltól, melynek rabjai voltunk és a mi testünknek megöldöklése.

 

8. Krisztusnak a poklokra való leszállását sem szabad mellőznünk, melynek a váltság véghez vitelére nézve nem kis jelentősége van. Mert, bár a régiek irataiból azt látjuk, hogy az a részlet, mely erre nézve a hitvallásban olvasható, az egyházakban hajdan nem igen volt használatban, az egész tudomány előadásánál mégis helyet kell adnunk annak, mint ami a dolognak igen hasznos és épen nem megvetendő titkát foglalja magában. Vannak ugyan a régiek között is egynéhányan, akik ezt nem mellőzik el. Ebből azt következtethetjük, hogy az apostolok ideje után nem sok idővel, de nem azonnal, hanem lassan-lassan honosodott meg az egyházakban. Minden esetre vitán fölül áll, hogy e hitcikk a hivek közös értelméből vétetett, mert senki sincs az atyák között, ki irataiban a Krisztusnak a poklokra való leszállását meg ne említené, jóllehet eltérő magyarázattal. Az pedig, hogy kik, vagy melyik korban vették föl először a hitvallásba, a dologra kevéssé tartozik. A hitvallásban arra kell inkább ügyelnünk, hogy a hit a maga teljességében és tökéletességében legyen birtokunkban, melyhez semmi ne legyen toldva, ami Isten tiszta igéjéből nem vétetett. Ha talán némelyek nem szivesen járulnak hozzá, hogy ezt a hitcikket a hitvallásba fölvegyék, nemsokára ki fog tűnni, hogy e cikknek váltságunk egészére nézve oly nagy jelentősége van, hogy annak mellőzésével Krisztus halálának gyümölcséből sok kárba megyen. Vannak viszont olyanok, akik úgy vélekednek, hogy a hitvallás nem mond semmi újat, hanem más szavakkal csak azt ismétli, ami előbb temetéséről mondatott, mivel a Szentirásban a sir szó helyett gyakran tétetik ez a szó: pokol.

 

Amit a szónak jelentéséről felhoznak, annak igazságát elismerem, hogy t. i. a pokol nem ritkán sir értelmében vétetik, vélekedésüknek azonban két ok mond ellent, melyek engem könnyen arra birnak, hogy tőlük eltérjek. Mert minő értetlenség lett volna egy épen nem nehéz dolgot, amelyet alkalmas és világos szavakkal kifejeztek már, utóbb egy homályosabb szó-csoportozattal inkább csak jelezni, mint megmagyarázni. Mert valahányszor két oly kifejezés van egymás mellé állítva, melyek ugyanazt a dolgot fejezik ki, illendő, hogy az utóbbi az előbbinek magyarázata legyen. Minő magyarázat volna pedig az, ha valaki így beszélne, hogy, midőn azt mondjuk, hogy Krisztus eltemettetett, ez annyit jelent, hogy poklokra szállott alá? Aztán valószinütlen, hogy abba a kivonatba, melyben a hit főcikkei összegezve s a lehető legrövidebb előadásban vannak összefoglalva, eféle bőbeszédűség csuszhatott volna be? Bizonyos vagyok abban, hogy, akik magát a dolgot egy kissé alaposabban mérlegelik, velem egyet fognak érteni.

 

9. Mások meg úgy magyarázzák, hogy Krisztus azoknak az atyáknak lelkéhez szállott volna alá, akik a törvény alatt haltak meg, hogy az üdvösség teljesülésének hirét megvigye és őket abból a fogságból megmentse, melyben elzárva tartattak. De erre helytelenül vonatkoztatják a zsoltárnak eme bizonyítékát (Zsolt. 107:16): „Összetöré az érckapukat és a vas-zárakat letördelé”. Ugyancsak helytelenül magyarázzák Zakariás szavait is (9:11): „A te foglyaidat kibocsátom a kútból, melyben nincsen viz”. Mivel ugyanis a zsoltár azoknak megszabadításáról szól, akik messze földön, mint foglyok, voltak bilincsbe verve, Zakariás pedig a babilóniai veszedelmet hasonlítja száraz és mély veremhez, melybe a nép elmerült és egyuttal azt tanítja, hogy az egész egyház üdvössége a pokol mélységeiből való kimenetel: nem tudom, hogyan történt, hogy az utókor azt gondolta, hogy valami földalatti helyiség van, melynek a pokol tornáca nevet adtak. Ez a mese azonban, bár szerzői kiváló emberek és manapság is sokan komoly igazság gyanánt védelmezik, nem egyéb, mint mese. Mert az a gondolat, hogy a halottak lelkei börtönbe vannak zárva, gyermekes felfogás, arra pedig, hogy Krisztus lelke oda szálljon őket megszabadítani, mi szükség volt? Örömest elismerem, hogy Krisztus az ő lelke erejével világossá lett előttük, úgy hogy megismerték, hogy az a kegyelem, melyet ők csak kóstoltak, akkor már megadatott a világnak. Helyesen lehet ide alkalmaznunk Péter mondását; ő azt mondja (I. Pét. 3:19), hogy Krisztus eljött és a lelkeknek prédikált, amelyek az őrálló helyen voltak (ez utóbbi szót közönségesen tömlöcnek fordítják). Mert a szöveg összefüggése is arra vezet minket, hogy a hivek, kik annak előtte meghaltak, velünk egy kegyelemben voltak részesek, mivel Péter Krisztus halálának erejét azzal teszi még nagyobbá, hogy az egészen a holtakig elhatott, midőn a kegyes lelkek az ő látogatását, melyet már régóta aggodalmasan vártak, végre-valahára szemtől-szembe láthatták s viszont, hogy az istentelenek előtt még világosabban kijelentetett, hogy minden üdvösségből ki vannak rekesztve. Hogy pedig Péter nem ily világosan szól, azt nem úgy kell értenünk, mintha kegyeseket és istenteleneket minden megkülönböztetés nélkül összezavarna, hanem csak arra akar tanítani, hogy Krisztus halálának értelme mindkét féllel közös volt.

 

10. Krisztusnak a poklokra való leszállásáról azonban, tekintet nélkül a hitvallásra, biztosabb magyarázatot kell keresnünk. Isten igéjéből van is számunkra ily magyarázat, mely nemcsak szent és kegyes, hanem kiváló vigasztalással teljes is. Az nem lett volna semmi, ha Krisztus pusztán testi halállal halt volna meg, de szükséges volt az is, hogy az isteni bosszúállás szigorát megérezze s ezzel úgy az ő haragjával szemben közbevesse magát, mint igaz itéletének eleget tegyen. Ezért szükséges volt, hogy a poklok csapataival s az örök halál iszonyatával is, mint tömött seregekkel, megvívja a maga harcát. Békességünknek veresége reá volt róva, bűneink miatt őt sujtotta az Atya, erőtlenségünkért ő töretett meg, amint a prófétából ezt az imént idéztük (Ézs. 53:5). Ezekkel a próféta azt jelzi, hogy Krisztus a bűnösök helyett kezesűl és váltságúl, sőt mintha maga volna az adós, aként állott elő, hogy minden büntetést, amely amazoktál kivántatott, lefizessen és elszenvedjen. Mindamellett annak az egynek kivételével, hogy őt a halálnak gyötrelmei nem tarthatták hatalmukban (Csel. 2:24). Ha tehát azt mondja a hitvallás, hogy Krisztus a poklokra szállott, mit sem kell csodálkoznunk, mivel oly halált szenvedett, aminővel a haragvó Isten a bűnösöket sújtja. Igen könnyelmű, sőt nevetséges azoknak ellenvetése, akik azt mondják, hogy így a rend fölfordul, mivel képtelenség, hogy a temetés utánra tétessék az, ami azt megelőzte. Miután ugyanis előszámláltatott, hogy Krisztus az emberek szine előtt mit szenvedett, igen helyesen van csatolva az a láthatatlan és megfoghatatlan itélet, melyet Isten előtt elviselt. Igy legalább megtudjuk, hogy nemcsak Krisztus teste adatott váltságunk áráúl, hanem volt még más nagyobb és kiválóbb ár is, hogy t. i. az elkárhozott és elveszett embernek kinjait is elszenvedte lelkében.

 

11. Ily értelemben mondja Péter, hogy Krisztus föltámadott, miután a halál kötelékeiből feloldoztatott, melyeknek lehetetlen volt őt fogva tartaniok, vagy legyőzniök. Nem egyszerűen nevezi meg a halált, hanem azt mondja, hogy Istennek fia azokba a fájdalmakba esett bele, melyeket Isten átka és haragja szül, ami viszont eredete a halálnak. Mert mily csekélység lett volna, ha nyugodtan és mintegy tréfából ment volna a halál elszenvedése elé. Épen ez volt pedig Isten véghetetlen irgalmának bizonyítéka, hogy a halált, melytől annyira rettegett, nem kerülte el. Kétségtelenül ugyanezt akarja tanítani az apostol a zsidókhoz irt levélben (57), midőn azt irja, hogy Krisztus félelméből meghallgattatott. (Némelyek tiszteletet, vagy kegyességet fordítanak, de, hogy mily kevéssé találóan, úgy maga a tárgy, mint az előadás alakja eléggé bizonyítja). Krisztus tehát, midőn könyhullatással és erős kiáltással könyörgött, félelméből meghallgattatott, ami nem úgy értendő, hogy a haláltól maradt volna ment, hanem hogy, mint bűnös ne nyelessék el attól, mivel ő ott a mi személyünket képviselte. S rettenetesebb örvényt bizonyára nem lehet gondolni, mintha azt érzed, hogy Isten elhagyott téged és idegen hozzád és mikor könyörgesz, nem hallgat meg, mintha ő is összeesküdött volna vesztedre. Látjuk, hogy Krisztus is annyira eltaszíttatott, hogy nyomasztó inségében ekként kényszerült kiáltani (Zsolt. 22:2, Mát. 27:46): „Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?” Mert az, amit némelyek akarnak e szavakból kimagyarázni, hogy t. i. Krisztus inkább mások vélekedése szerint, mint saját érzetéből szólott volna eként, egyáltalán nem valószinű, mivel bizonyos, hogy lelkének belső fájdalmából eredtek e szavak. Mindamellett nem úgy akarjuk ezt érteni, mintha Isten valaha ellensége, vagy haragosa lett volna Krisztusnak. Mert hogyan haragudhatott volna Isten az ő szeretett fiára, kiben lelke megnyugodott? Vagy Krisztus a maga közbenjárásával hogyan engesztelhette volna ki mások iránt az Atyát, ha ez vele szemben ellenséges indúlattal viseltetett volna? De mi azt mondjuk, hogy Krisztus az isteni szigoruságnak terhét hordozta, mivel Isten keze által verve és ostorozva, az Isten haragjának és büntetésének minden jelét tapasztalta. Ezért Hilárius* azt következteti, hogy mi a pokolra való leszállás által nyertük el, hogy a halál megöletett. Egyéb helyeken sem áll távol vélekedésünktől, mint pl. mikor azt mondja, hogy a kereszthalál és a pokol: a mi életünk. Ugyancsak ő mondja másutt, hogy Istennek Fia a pokolban van, de az ember az égbe vitetik. Miért idézem azonban egy egyszerű ember bizonyítását, mikor az apostol ugyanezt állítja a győzedelemnek e gyümölcsét emlegetve, hogy t. i. megváltattak azok, akik a halál félelme folytán egész életükön keresztül szolgálat alá voltak vetve. Ezért kellett neki a félelmet meggyőznie, mely természetszerüleg gyötör és aggaszt folyton minden halandót. És ez nem történhetett küzdelem nélkül. Az pedig, hogy Krisztus fájdalma nem közönséges, vagy csekély októl eredő volt, nemsokára világosan kitűnik. Most elég azt tudnunk, hogy Krisztus, az ördög hatalmával, a halál félelmével, a pokol kinjaival úgy harcolt, hogy felettük győzelmet aratott és diadalt ült, hogy ne féljünk a halálban azoktól, amelyeket a mi fejedelmünk legyőzött.

 

12. Ezen a helyen némely semmirekellő ember, bár tudatlanul, de inkább rosszakarattól, mint tudatlanságtól indíttatva, azt kiáltja, hogy én Krisztus ellen borzasztó merényletet követek el, mivel hihetetlen, hogy Krisztus féltette volna lelke üdvösségét. Aztán ezt a rágalmat még tovább is hajtják, hogy szerintem Isten Fia kétségbe esett, ami pedig a hittel ellentétben áll. Ami Krisztus félelmét és rettegését illeti, melyet az evangélisták oly világosan hirdetnek, erről gonoszul indítanak vitát. Mert mielőtt a halál ideje elkövetkezett volna, szomoru volt lelkében és keserűség vette körűl, mikor pedig elfogták, még jobban kezdett rettegni. Ha azt mondják hogy e félelem csak tettetés volt, ez igen ügyetlen kibuvás. Bizalommal kell tehát megvallanunk Krisztus szomoruságát (amint Ambrosius helyesen tanítja), ha nem szégyeljük a keresztet. Ha lelkének a büntetésben része nem lett volna, bizonyára csak a testnek lett volna megváltója. Azért kellett pedig harcolnia, hogy azokat, akik leverve feküdtek felemelje. És ez oly kevéssé van rovására isteni dicsőségének, hogy soha eléggé nem magasztalt jósága épen abban tündöklik, hogy erőtlenségünket magára venni nem terheltetett. Innét ered a kétségeknek és fájdalmaknak ama vigasztalása, melyet az apostol ád elénk (Zsid. 4:15), mikor azt mondja, hogy e közbenjáró erőtlenségeinket azért tapasztalá, hogy a nyomorúltak fölsegélésére annál hajlandóbb legyen. Fölhozzák azt, hogy ami önmagában bűnös, azt méltatlanság Krisztusnak tulajdonítani. Mintha bizony bölcsebbek volnának, mint Isten lelke, aki e kettőt együvé fűzi, hogy Krisztus minden tekintetben épp úgy megkisértetett, mint mi, azonban bűn nélkül.

 

Nincs tehát ok, amiért visszaijedjünk Krisztus erőtlenségétől, melynek hogy magát alávesse, nem erőszak, vagy szükség kényszerítette, hanem tisztán irántunk való szeretete és irgalmassága indította arra. Amit pedig értünk önként szenvedett, az semmit sem vesz el az ő hatalmából. Ezek a gáncsoskodók pedig egy pontban tévednek, abban t. i., hogy Krisztusban nem ismernek oly gyengeséget, amely minden bűntől és szeplőtől tiszta és ment lett volna, mivel ő megmaradt az engedelmesség határai közt. Mivel ugyanis természetünk romlottságában semmi mérték nem mutatkozik, miután minden indulatunk heves rohammal áthágja a határt, ezt a mértéket hamisan alkalmazzák Isten fiára. Minthogy tökéletes volt, minden érzületében élt az a mérséklet, mely a túlcsapongást megakadályozta. Ezért hozzánk a fájdalomban, félelemben és rettegésben hasonló lehetett aként, hogy ez utóbbi ismertető jel tekintetében mégis különbözött. Ha e ponton meggyőzzük őket, más hamis okoskodásra szöknek át, hogy ha talán Krisztus a haláltól félt is, de Isten átkától és haragjától, melytől magát mentnek érezte, nem félt. Fontolják meg azonban a kegyes olvasók, hogy mekkora dicsőségére szolgálna az Krisztusnak, ha lágyabb és félénkebb volt volna, mint a legtöbb közrendbeli ember. A gyilkosok, rablók és más gonosztevők megátalkodottan sietnek a halálra, sokan gőgös lélekkel megvetik azt, mások pedig nyugodtan szenvedik el. Micsoda állhatatosság, vagy nagylelkűség lett volna, ha Isten fia ettől megdöbbent, vagy épen megrémült volna? Ami ugyanis közönségesen csodálatos dolognak volna tartható, róla az van elmondva, hogy kinjai nagy volta miatt orcájáról vércseppek folytak. És ezt nem az emberek előtt való képmutatásból művelte, mert hiszen, titkon elvonulna bocsátotta sóhajtásait az Atyához. Minden kételkedést megszüntet pedig az, hogy angyaloknak kellett a mennyből alászállaniok, hogy őt szokatlan vigasztalással gyámolítsák. Minő megszégyenítő gyengeség lett volna az, amint mondottam, hogy Krisztus a közönséges haláltól való félelem miatt annyira gyötrődött, hogy véres verejtéket hullatott volna s hogy csak az angyal tekintetétől nyert volna vigasztalást. Hát ama háromszor megismételt kérés, mely a lélek keserűségéből származott (Máté 26:39): „Atyám, ha lehet, muljék el tőlem e keserű pohár” nem eléggé mutatja-e, hogy Krisztusnak harca súlyosabb és nehezebb volt, mintha csak a közönséges halállal viaskodott volna?

 

Ebből látható, hogy azok a hazudozók, akikkel vitázok, előttük ismeretlen dolgokról fecsegnek nagy merészen, mivel komolyan soha meg nem fontolták, mi az, vagy mit jelent, hogy mi megváltattunk Isten itélete alól. A mi bölcsességünk pedig az, ha igazán érezzük, hogy Isten fiának mily sokba került a mi üdvösségünk.

 

Ha valaki most már azt kérdi tőlem, hogy Krisztus akkor szállott-e a poklokra, mikor a halál elmulásáért könyörgött, azt válaszolom, hogy ez volt a kezdet. Ebből következtethető, hogy mily iszonyú és rettenetes kinokat szenvedett, midőn megtudta, hogy mi érettünk Isten itélőszéke elé bűnös gyanánt kell állnia. Jóllehet pedig egy pillanatra a lélek isteni ereje elrejtőzött, hogy a test gyöngeségének adjon helyet, mindamellett tudnunk kell, hogy a megkisértés, mely a fájdalom és félelem érzéséből támadt, olyan volt, hogy a hittel nem ellenkezett. S ily módon beteljesült, ami Péter prédikációjában van (Csel. 2:24), hogy őt a halál félelmei meg nem tarthatták, mivel bár, úgy érezte, hogy Isten elhagyta, mégsem tántorodott el egy hajszálnyira sem az ő jóságába vetett bizalomtól. Ezt tanítja sokat emlegetett imádsága is, melyben a fájdalom nagysága miatt így kiált (Mát. 27:46: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Mert bár mód fölött gyötrődik, mégsem szűnik meg Istenének nevezni azt, akiről azt kiáltja, hogy őt elhagyta. E körülmény cáfolja meg úgy Apollinaris tévelygését, mint azokét, akiket monothelétáknak neveztek. Apollinaris azt koholta, hogy Krisztusban örökkévaló lélek volt az emberi lélek helyett, úgy, hogy ő csak félig volt ember. Mintha bizony kiengesztelhette volna bűneinket mással, mint azzal, hogy az Atyának engedelmeskedett; az engedelmességre irányúló hajlam, vagy akarat pedig hol van másutt, mint az emberi lélekben? S tudjuk, hogy e lélek azért volt szomorú Krisztusban, hogy a mi lelkeink minden félelemtől megmenekűlve békét és nyugodalmat nyerjenek. A monotheléták felfogásával szemben pedig látjuk, hogy emberi természete szerint most nem akarta azt, amit isteni természete szerint akart. Mellőzöm most, hogy azt a félelmet, amelyről szólottunk, ellenkező érzéssel igyekszik elnyomni. Mert az érzés ezen ellentétessége nyilván kitűnik e mondásából: „Atyám, ments meg engem ez órától, de azért jöttem ez órára: Atyám dicsőítsd meg a Te nevedet” (Ján. 12:27–28). Ebben a háborodottságban sem volt azonban semmi olyan túlzás, amilyen látszik rajtunk, akkor is, ha leginkább igyekszünk fékezni magunkat.

 

13. Következik a halottaiból való föltámadás, mely nélkül csonka volna az, amit eddig mondottunk. Mivel ugyanis Krisztus keresztjében, halálában és temetésében csak erőtlenség mutatkozik, a hitnek mindezeken fölül kell emelkednie, hogy teljes erővel fölruháztassék. Ennélfogva bár halálában van üdvösségünk teljes megvalósulása, mivel e halál által békültünk meg Istennel, tétetett elégség az ő igaz itéletének, vétetett el az átok, fizettetett le a büntetés, mindamellett az Irás nem azt mondja, hogy az ő halála által, hanem, hogy az ő feltámadása által születtünk újra élő reménységre (I. Pét. 1:3); mivel valamint ő föltámadásával a halál meggyőzője gyanánt kelt föl, úgy a mi hitünk diadala is az ő feltámadásán alapszik. Hogy ezt mint kell értenünk, leghelyesebben Pál szavaival fejezhetjük ki. Mert azt mondja (Róm. 4:25), hogy Krisztus meghalt büneinkért, feltámadt igazságunkért; mintha csak azt mondaná, hogy az ő halálával megszünt a bűn, föltámadásával helyreállott és visszahelyeztetett az igazság. Mert halálával hogyan szabadíthatott volna meg minket a haláltól, ha maga is a halálban maradt volna? A győzelmet mint szerezhette volna meg számunkra, ha a küzdelemben meggyőzetett volna?

 

Ezért üdvösségünknek anyagát úgy osszuk meg Krisztus halála és föltámadása között, hogy halála a bűnt törölte el és a halált oltotta ki, föltámadása az igazságot szerezte meg és az életet állította fel, úgy azonban, hogy erejét és hatását a halál csak a föltámadás jótéteménye által közölhette velünk. Ennélfogva Pál azt állítja (Róm. 1:4), hogy Krisztus a föltámadás által bizonyíttatott meg Isten Fiának lenni, mivel égi hatalmát akkor mutatta ki először, amely hatalom istenségének tüköre és hitünknek szilárd támasza. Igy tanítja másutt is (II. Kor. 13:4), hogy Krisztus szenvedett testének erőtlensége szerint, föltámadott pedig a lélek erejéből. Másutt, midőn a tökéletességről ugyanez értelembem beszél, így szól (Fil. 3:10): „Hogy megismerjem őt és az ő föltámadásának erejét”. Folytatólag mindamellett hozzáteszi a halállal való közösségét. Ezzel igen jól összhangzik Péter ama mondása (I. Pét. 1:21), hogy Isten támasztotta őt fel a halálból, adott neki dicsőséget, hogy a mi hitünk és reménységünk Istenben legyen. Nem azért, hogy a Krisztus halálával támogatott hit ingadozzék, hanem mivel Isten ereje, amely minket a hit alatt őriz meg, épen a föltámadásban mutatkozik leginkább. Ezért ne feledjük, hogy valahányszor pusztán a Krisztus haláláról történik említés, egyuttal bele van foglalva az is, ami az ő föltámadásának sajátja; viszont ugyanily szókép (synecdoche) van e szóban: feltámadás is, valahányszor a haláltól külön van említve, hogy t. i. együtt értetődik vele az is, ami tulajdonképen a halálra vonatkozik. De mivel Krisztus föltámadásával nyert győzedelmet, hogy ő legyen nekünk is föltámadásunk és életünk, méltán vitatja Pál (I. Kor. 15:17), hogy hiába való a hit, haszontalan és csaló dolog az evangélium, ha Krisztus föltámadása sziveinkbe nincs bevésve. Ennélfogva másutt, miután a Krisztus halálában azzal dicsekedett, hogy a kárhoztatásnak nincs többé félelme, a dolog fontosságának kiemelése végett e szavakat is hozzá teszi (Róm. 8:34): „Sőt aki föltámadott, most Istennek jobbján vagyon és esedezik érettünk”. Aztán, amint előbb megmagyaráztuk, hogy Krisztus halálával való közösségből következik a mi testünknek megöldöklése, úgy viszont tudnunk kell, hogy föltámadásából annak megfelelő más gyümölcsöt nyerünk. „Ha az ő halálának hasonlatossága szerint – szól az apostol (Róm. 6:5) – ő belé oltatván vele eggyé lettünk, bizonyára úgy az ő föltámadásában részesülvén, új életben járjunk”. Ennélfogva másutt, amint abból, hogy Krisztussal együtt mi is meghalunk, azt a következtetést vonja le (Kol. 3:5), hogy földi tagjainkat meg kell öldökölnünk, úgy abból is, hogy Krisztussal föltámadtunk, azt következteti, hogy az oda föl valókat kell keresnünk és nem azokat, amelyik a földön vannak (Kol. 3:1). E szavak nemcsak hivogatnak bennünket a föltámadott Krisztusnak példája szerint az új élet követésére, hanem azt is megtanuljuk, hogy az igazságra való ujjászületésünk az ő ereje által történik.

 

Krisztus feltámadásából még azt a harmadik gyümölcsöt is vesszük, hogy mintegy zálogot nyervén, bizonyosokká leszünk saját feltámadásunkról, amelynek legbizonyosabb alapja Krisztus feltámadása, mely dologról az I. Korinth. lev. 15. része bővebben szól. E mellett azonban azt is eszünkbe kell vennünk mellékesen, hogy Krisztus az apostoli hitforma szerint halottaiból (ex mortuis) támadt fel; e szó azt jelzi, hogy igazán halt meg és igazán támadott fel, mintha csak az volna mondva, hogy ugyanazt a halált szenvedte el, mellyel a többi emberek természetszerűleg kimúlnak s hogy ugyanabban a testben, melyet halandó testül magára vett, vette ismét vissza a halhatatlanságot is.

 

14. Feltámadásához nem ok nélkül van csatolva mennybemenetele. Mert bár Krisztus az ő feltámadásával erejét és dicsőségét teljesebben kezdte kimutatni, levetvén t. i. most már magáról és eldobván a halandó élet nemtelen állapotát s a kereszt gyalázatát, mindamellett országlását valójában mennybe való fölmenetelével kezdte meg. Ezt megmutatja az apostol is, mikor azt tanítja, hogy Krisztus azért ment föl a mennyekbe, hogy mindeneket beteljesítsen (Ef. 4:10), amivel arra figyelmeztet, hogy a látszólagos ellenmondás mellett is szép megegyezés van e mondásokban, mivel Krisztus úgy távozott el tőlünk, hogy távozása hasznosabb ránk nézve annál a jelenléténél, mikor a test alacsony hajlékában tartózkodott, mig a földön járt-kelt. Ennélfogva János (7:37), midőn ama kiváló meghívást adja elő: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám ... stb.”, hozzáteszi, hogy a Szentlélek még akkor nem volt adva a hiveknek, mivel Jézus még nem dicsőíttetett meg. Ezt maga Urunk is bizonyította tanítványainak (Ján. 16:7): „Jobb néktek, hogy elmenjek, mert ha el nem menéndek, ama vigasztaló nem jő el tihozzátok”. Testi távolléte ellen való vigasztalásúl azt adja nekik, hogy nem hagyja őket árvákúl, hanem ismét el fog jönni hozzájuk, láthatatlan módon ugyan, de amely mód mégis kivánatosabb, mert akkor biztosabb tapasztalat tanítja meg őket arra, hogy az a hatalom, mellyel ő rendelkezik s amelyet ő gyakorol, nemcsak arra elégséges a hiveknek, hogy boldogul éljenek, hanem arra is, hogy boldogul haljanak rneg. És bizonyára látjuk, lelkének mennyivel nagyobb bőségét árasztotta ki akkor, mennyivel nagyobbszerűen terjesztette ki királyságát, mennyivel nagyobb hatalmat mutatott akkor, úgy az övéinek megsegítésében, mint az ellenség megrontásában. Mikor tehát a mennybe fölvitetett, testi jelenlétét tekintetünk elől elvette; nem azért mintha megszünt volna a hiveket támogatni, akik még a földön bolyonganak, hanem, hogy még nyilvánvalóbb erővel igazgassa a mennyet és a földet. Sőt, amit nekünk igért, hogy t. i. velünk marad mind a világ végeiglen, mennybemenetelével teljesítette. Mert valamint teste ez által emeltetett minden egek fölé, aképen ereje és munkássága is ezután áradt ki és terjedt el az égnek és földnek minden határára. Ezt inkább Augustinus* szavaival akarom megmagyarázni, mint a magaméival. „Krisztusnak, – így szól ő, – a halál utján kellett mennie Atyja jobbjára, ahonnét eljövendő itélni eleveneket és holtakat; és pedig testi jelenléttel az igaz tudomány és a hit szabálya szerint. Mert lelki jelenléttel eljövendő volt tanítványaihoz menybemenetele után.” És másutt* tisztábban és bővebben így fejti ezt ki: „A kibeszélhetetlen és láthatatlan kegyelem szerint teljesűl be az, amit mondott (Mát. 28:20): Ime veletek leszek minden napon a világ végezetéig. A test szerint azonban, melyet az Ige magára vett, amely a Szűztől született, amely a zsidóktól elfogattatott, amely keresztre feszíttetett, amely a keresztről levétetett, amely lepedőkbe burkoltatott, amely sirba helyeztetett, amely a feltámadásban megjelent, nem leszek mindenkor veletek. Miért? Azért, mert testi jelenlét szerint 40 napig érintkezett tanítványaival és midőn azok őt elkisérték, szemük láttára, de anélkül, hogy őt követhették volna, fölment a mennybe s igy nincsen itt (Csel. 1:3–9); mert ott székel az Atya jobbja felől, de mégis itt van, mivel felséges dicsőségének jelenvoltával nem távozott el tőlünk. Fenségének jelenléte szerint mindig velünk van Krisztus, testi jelenlét szerint helyesen mondotta a tanítványoknak: Én pedig nem vagyok mindenkor veletek. Testi jelenlét szerint ugyanis csak kevés napig volt az egyházzal; most az egyház hittel fogja meg őt, szemmel azonban nem látja”.

 

15. Ezért mindjárt hozzá van téve, hogy üle az Atyának jobbja felől. Oly hasonlat ez, mely a fejedelmekről van véve, kiknek megvannak a maguk helytartói, akikre a kormányzás és igazgatás tiszteit bizzák. Igy Krisztusról, akiben az Atya felmagasztaltatni s akinek keze által uralkodni akar, az van mondva, hogy fölvétetett az Atyának jobbjára (Márk. 16:19, Zsid. 1:3). Mintha csak az volna mondva, hogy Krisztus a mennynek és a földnek urává tétetett és a reá bízott kormányzói hatalmat ünnepélyesen elfoglalta. S nemcsak hogy elfoglalta, hanem abban meg is marad mindaddig, mig az utolsó itéletre el nem jő. Mert az apostol ezt így magyarázza, midőn így szól: (Ef. 1:20, Fil. 2:9) „Helyhezteté az Atya őt jobbja felől a mennyekben, sokkal feljebb minden birodalomnál, hatalomnál, erőnél és uraságnál és minden méltóságnál, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. És másutt (I. Kor. 15:27, Ef. 4:15): „Mindeneket lába alá vetett és őt az egyház fejéül adta mindeneken” stb. Láthatja tehát az olvasó, hogy ez a királyi szék mire vonatkozik, arra t. i., hogy minden mennyei és földi teremtmény az ő nagyságát csodálja, mindent az ő keze kormányozzon, minden az ő intésére vigyázzon s az ő hatalmának legyen alávetve. Az apostolok sem akarnak mást, midőn erről annyiszor megemlékeznek (Csel. 2:30 s köv. és 3:21, Zsid. 1:8), csak azt akarják tanítani, hogy minden dolog az ő itéletére van bízva. Ezért tévednek azok, akik azt gondolják, hogy e helyütt egyszerűen csak a boldogság van jelezve. Az azonban semmit nem jelent, hogy az apostolok cselekedeteiről irott könyvben István azt bizonyítja, hogy őt állani látja (7:56), mivel nem a testtartásról, hanem az uralkodás fönségéről van ott szó, úgy, hogy az ülés itt semmi mást nem jelent, mint hogy a mennyei itélőszékben első helyen ül.*

 

16. Ebből a hit sokszoros hasznot merít. Mert belátja, hogy az Úr mennybe menetelével azt az utat, mely a mennyeknek országába vezet s amelyet Ádám bezárt, ismét felnyitotta. Mivel ugyanis testünkben mintegy a mi nevünkben ment oda be, ebből az következik, amit az apostol mond (Ef. 2:5), hogy t. i. mi ő benne már mintegy az égben ülünk, mint akik az eget már nem puszta reménységgel várjuk, hanem a mi fejünkben, a Krisztusban birtokoljuk is. Továbbá azt is megismeri a hit, hogy Krisztus nagy hasznunkra székel az Atyánál. Nem kézzel csinált szenthelybe ment ugyanis be s az Atya szine előtt állandó védelmezőnkül és közbenjárónkul jelenik meg (Zsid. 7:25 és 9:11; Róm. 8:34), Isten tekintetét saját igazságára úgy irányítja, hogy a mi büneinkről elfordítja; Isten lelkét aként engeszteli ki irántunk, hogy trónjához közbenjárásával utat és bemenetelt szerez számunkra, miközben kegyelemmel és irgalommal tölti el azt, aki egyébként a szegény bűnösökre nézve rettenetes lett volna. Harmadszor megragadja a hit az ő hatalmát, melyen alapszik erőnk, hatalmunk, gazdagságunk és a pokol ellen való dicsekedésünk. Mert az égbe emelkedve, fogva vivé a fogságot (Ef. 4:8) és kifosztván az ellenséget, saját népét gazdagította és napról-napra lelki kincsekkel halmozza el. A magasságban azért székel tehát, hogy minket ereje által, amelyet onnan felül áraszt, megelevenítsen a lelki életre, hogy lelkével megszenteljen, hogy egyházát sokféle kegyelmi ajándékával felékesítse, hogy védelmével minden ártalom ellen épségben megtartsa, hogy az ő keresztjének és a mi üdvösségünknek dühöngő ellenségeit kezének erejével féken tartsa, szóval, hogy égen és földön minden hatalmat kezében tartson, mig összes ellenségeit, akik a mieink is, meg nem rontja és egyházának fölépítését el nem végzi. Ez az ő országának igazi állapota, ez az a hatalom, amelyet reá bízott az Atya, mig el nem végzi utolsó munkáját, amikor is eljövend az élők és holtak megitélésére.

 

17. Krisztus ugyan jelenvaló erejének kétségtelen bizonyítékait nyújtja övéinek, de mivel az ő országa a földön a test alacsonysága alatt némiképen el van rejtve, joggal igazodik a hit ama látható jelenlét meggondolására, melyet ő az utolsó napon fog megmutatni. Mert az égből látható alakban fog leszállani, aminőnek látták akkor, mikor fölment (Csel. 1:11 és Mát. 24:30). És megjelenik mindenkinek királysága kimondhatatlan fenségében, a halhatatlanság fényében, istensége mérhetlen hatalmában, az angyalok seregében. Ezért parancsolja nekünk a Szentirás, hogy őt várjuk, mint megváltónkat, arra a napra, mikor a juhokat elválasztja a kosoktól, az elválasztottakat az elvetettektől (Mát. 25:31 s köv. I. Thess. 4:16). És nem lesz sem élők, sem holtak között senki, aki itéletét elkerülné. Mert trombitazengés hallatszik a világ egyik végétől a másikig, mely Krisztus itélőszéke elé hiv mindenkit, úgy azokat, kiket ama nap életben lel, mint azokat, akiket az élőknek sorából már elragadott a halál.

 

Vannak, akik ezt a két szót: „élők és holtak”, másként fogják fel. Valóban látjuk, hogy a régiek közül némelyek ennek a két szónak magyarázatában haboznak. De ez az értelmezés, amint tiszta és világos, úgy sokkal inkább megfelel a hitvallásnak is, melyről bizonyos, hogy népszerű nyelven van irva. Nincs ezzel ellentétben az sem, amit az apostol állít, hogy t. i. (Zsid. 9:27) elvégeztetett dolog, hogy minden embernek meg kell egyszer halnia. Mert bár azok, akik az utolsó itéletkor még e földi életükben lesznek, nem halnak meg természetes mód és rend szerint, mégis az a változás, amelyet elszenvednek, mivel halál gyanánt lesz, helyesen neveztetik halálnak. „Bizonyos, hogy jóllehet nem mindnyájan aluszunk el, de mindnyájan elváltoztatunk” (I. Kor. 15:51). Mi ez? Elvesz és egy szempillantásban elnyeletik azoknak halandó élete és mindenestől fogva új természetté alakul át. Senki sem tagadhatja, hogy a testnek ilyen elveszése halál, mindamellett igaz marad, hogy elevenek és holtak hivatnak itéletre, mivel a halottak, akik Krisztusban vannak, támadnak fel először, aztán a többiek, kik még akkor élnek, ragadtatnak azokkal együtt az Úrnak szine elé a levegőégbe (I. Thess. 4:16). És valószinű, hogy ezek a szavak Péter prédikációjából vannak véve (Csel. 10:42), melyet Lukács ad elő és Pálnak Timotheushoz intézett ünnepélyes intelméből.

 

18. Kiváló vigasztalás származik abból, mikor halljuk, hogy a birói itélet annak kezében van, aki minket már az ő itélkezésében tisztségének részeseivé rendelt; nem lehet tehát, hogy kárhoztatásunk végett ülne le itélethozatalra. Mert hogyan vesztené el az ő népét a legkegyelmesebb fejedelem? Hogyan szórná szét a fő az ő tagjait? Hogyan kárhoztatná az oltalmazó alattvalóit? Mert, ha az apostol azt meri kiáltani, hogy mivel Krisztus nekünk közbenjárónk, senki nem jöhet elő, aki minket kárhoztatna (Róm. 8:33), sokkalta inkább igaz, hogy épen Krisztus, mint közbenjáró, nem kárhoztatja azokat, akiket hűségébe és oltalmába vett. Bizonyára nem csekély biztonság az, hogy mi nem más itélőszék elé állunk, hanem megváltónk elé, akitől az üdvösséget várnunk kell,* azonkivül, hogy az, aki most az evangélium által az örök üdvösséget igéri, akkor ezt az igéretet itélete által valóra váltja. Tehát az Atya az ő fiát azért tisztelte meg azzal, hogy minden itéletet reá bizott (Ján. 5:22), hogy eként övéinek az itélettől rettegő lelkiismeretét megsegítse.

 

Eddig az apostoli hitvallásnak rendjét követtem, mivel – mig e hitvallás váltságunk fő cikkeit röviden előadja, – mintegy kép gyanánt szolgál ránk nézve, melyben tisztán és külön-külön szemléljük mindazt, ami Krisztusban figyelemre méltó. Apostolinak nevezem e hitvallást, anélkül azonban, hogy szerzője felett sokat törném a fejemet. Bizonyára sok régi irónak közmegegyezése tulajdonítja az apostoloknak, vagy azért, mivel általában azt tartották, hogy az apostolok irták meg és adták közre, vagy azért, mivel e kivonatot, mely az általuk tanított tudományból teljes hűséggel volt összeszedve, ily elnevezéssel látták jónak megerősíteni. Előttem nem is kétséges, hogy mindjárt az egyház keletkezési korától, sőt épen az apostolok idejétől fogva általános és minden ember által elfogadott hitvallás szerepét töltötte be, akárhonnan vette is elsőben eredetét. Valószinű az is, hogy nem egy ember irta magáncélra, mivel bizonyos, hogy ameddig emlékezetünk visszamenni képes, minden kegyes lélek előtt megszentelt tekintélyben állott. Amire egyedül kell gondolnunk, bizonyára minden vitán felül áll, az t. i., hogy hitünknek egész története röviden és jó renddel elő van adva benne és hogy nem tartalmaz semmi olyast, amit a Szentirás erős bizonyítékai meg nem pecsételnek. Ha ezt belátjuk, semmi értelme nincs, hogy az apostoli hitvallás szerzője felől nagy kutatásokba bocsátkozzunk, vagy valakivel harcba szálljunk; tegye ezt az, aki csak úgy elégszik meg a Szentlélek bizonyos igazságával, ha egyuttal tudja azt is, hogy ezt az igazságot kinek ajka mondotta ki és kinek keze irta le.

 

19. Mivel pedig látjuk, hogy üdvösségünknek teljes egésze és egyes részei is Krisztusban vannak összefoglalva, óvakodnunk kell attól, hogy a legkisebb részecskét is másnak tulajdonítsuk. Ha az üdvösséget keressük, maga a Jézus név megtanít, hogy az ő nála van; a Szentlélek egyéb ajándékait az ő felkenetésében találjuk meg, az erőt az ő uralkodásában, a tisztaságot fogantatásában, a jóságos megbocsátást születésében, amely által ő hozzánk hasonló lett mindenben, hogy velünk szenvedni megtanuljon; a váltságot szenvedésében, a felmentetést elitéltetésében, az átok megszüntetését keresztjében, az elégtételt áldozatában, a megtisztulást az ő vérében; a megengesztelődést a poklokra való leszállásában, a test megöldöklését temetésében, az új életet feltámadásában, a halhatatlanságot ugyancsak abban, a mennyek országában való örökösödést mennybemenetelében, a védelmet, biztonságot, minden javakban való bőséget az ő országában, az itéletnek rettegés nélkül való várását abban a hatalomban, mely neki az itélkezésre adatott. Egyszóval, mivel a javaknak minden kincse nála van, innen merítsünk, mig meg nem elégszünk s ne másunnan. Mert akik vele magával meg nem elégedve idestova különböző reménységre hajtatnak, bár főképen reá tekintenek is, a hozzá vezető utat még sem találják meg, mivel gondolkodásuk egy részét másra irányozzák. Ámbár ez a bizalmatlanság nem férkőzhetik be oda, ahol az ő javainak bőségét egyszer igazán megismerték.

 

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2019
31 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2019
56 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 20 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

"Eljött értünk a végzet, s keze nyomán milliók hulltak élettelenül a porba. Félelem bûze áradt szét." - SZEREPJÁTÉK    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    KÖLTÖZÉS - www.kitfitbefit.hu- Fitness - Életmód - Cikkek- www.kitfitbefit.hu - www.kitfitbefit.hu - www. kitfitbefit.hu    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája Gyere nézz be! #ÉhezõkViadala #Read&Speak Blog #GyereNézzBe    *****    Mistfall egy csodálatos hely amely elvarázsol játék közben!    *****    Mistfall egy gyönyörû hely amely elvarázsol játék közben!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie. Rendeld meg a képleted én segítek értelmezni amit látsz!    *****    Hamarosan megjelenik a Csókfülke címû film második része. Premier: 2020 július 24. Ne maradj le semmilyen információról!    *****    Silhouette in the Darkness - Reménykedni valamiben, majd elveszíteni: az jobban fáj, mintha semmit sem reméltél volna.    *****    Enigma Disease ⊱ Egy háborút már önmagában vívni is nehéz; s megmenteni mindenkit? Tudd: nem lehet...    *****    Horoszkóp megrendelések, asztrológiai és ezoterikus olvasmányok, szoftverek, letöltések. Szeretettel várlak az oldalon!!    *****    Részletes személyiség és sors analízis,3 év elõrejelzéssel + ajándék névmisztikai elemzés júliusban. Rendeld meg most!!!    *****    Szeretnél egy nagyon részletes születési horoszkópot, 3 év elõrejelzéssel, vagy egy párkapcsolati elemzést? Rendeld meg!    *****    Hozd létre a saját Istenedet és légy az Univerzum Ura! Várunk!    *****    IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | @dalszovegforditasok    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Egy horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie, én segítek értelmezni amit látsz, de a döntés a tiéd!    *****    Születési horoszkóp, elõrejelzés, gyermektervezés,párkapcsolati elemzés,biotérkép készítés diplomás asztrológustól.Itt!