TIZENEGYEDIK FEJEZET. A két szövetség között való különbségről.

 

1. Hogyan? mondhatná valaki; hát semmi különbség nem marad az ó- és új-szövetség között? És mi lesz a Szentirás sok olyan helyével, melyekben oly igen eltérő dolgok állanak egymással szemben? Én részemről szivesen elfogadom mindazokat a különbségeket, melyekről a Szentirásban említés van téve, de úgy, hogy a már megállapított egység hátrányára ne váljanak; amint nyilván ki fog tünni, midőn azokat rendben vizsgáljuk. Ilyen különbség pedig (amennyire észrevehettem és vissza tudok rá emlékezni) négy van. De ha valaki jónak látja ehez még egy ötödiket csatolni, az ellen sincs semmi kifogásom. Mindezek az ellentétek véleményem szerint olyanok, – és ezt bebizonyítani kitüzött szándékom – hogy inkább a végrehajtás módjára, mint a lényegre vonatkoznak. Ezért nem gátolják, hogy az ó- és újszövetség igéretei s maguknak ez igéreteknek alapja Krisztus, ugyanaz maradjon.

 

Az első különbség ez: Ámbár az Úr régente is a mennyei örökségre akarta irányítani népének gondolatát és emelni lelkét, mindamellett, hogy e reménység annál inkább táplálja a lelkeket, ezt az örökséget földi jótéteményekben láttatta és mintegy izleltette meg: most pedig miután az evangélium által a jövő életnek kegyelmét tisztábban és világosabban kijelentette, mellőzvén ezt az alsóbbrendű eljárási módot, melyet az izraelitáknál követett, elménket egyenesen a mennyei örökség meggondolására irányítja. Akik Istennek ezt a tervét nem veszik figyelembe, azok nem gondolják, hogy a régi nép fellebb haladhatott azoknál a jóknál, melyeket Isten a testnek igért. Hallják, hogy Kanaán földe annyiszor említtetik, mint valami kiváló jótétemény, sőt mint az isteni törvény megtartóinak egyetlen jutalma. Hallják, hogy Isten ugyane törvény megrontóit semmivel szigorúbban nem fenyegeti, mint hogy e földnek birtoklásából el kell űzetniük s idegen népek közé szét kell szóródniuk; látják továbbá, hogy ami áldást és átkot Mózes hirdet, többnyire mind erre a célra vonatkozik. Ezekből kétségtelenül megállapítják, hogy a zsidók nem magukért, hanem más okért voltak elválasztva a többi népektől, nevezetesen, hogy mintegy mintaképül legyenek a keresztyén egyháznak, mely azok külső szine alatt a lelki dolgok bizonyságát láthassa. De mivel a Szentirás gyakran jelzi, hogy Isten maga azokat a földi jótéteményeket, amelyekkel őket megajándékozta, arra rendelte, hogy így őket a mennyei javak iránt való reménységre mintegy kézen fogva vezérelje, nagy tudatlanság, hogy ne mondjam, balgaság volna, ha az ember Istennek ezen intézkedését nem venné figyelembe. Oly emberekkel állunk vitában, akik azt tanítják, hogy Kanaán földének birtoklása, melyet az izraeliták legfőbb boldogságuknak tartottak, nekünk Krisztus kijelentése óta az égi örökséget jelképezi. Mi ellenben azt vitatjuk, hogy abban a földi birtoklásban, amelyet élveztek, mintegy tükörben szemlélték azt a leendő örökséget, melyről hitték, hogy az égben elkészíttetett számukra.

 

2. Mindez jobban kiviláglik abból a hasonlatból, melyet Pál a galatákhoz intézett levelében alkalmazott (4:1). Összehasonlítja a zsidó nemzetet a kiskorú örökössel, aki még nem alkalmas arra, hogy magát igazgassa s ezért a gyámnak, vagy tanítónak szavát követi, kinek őrizetére bizatott. Hogy pedig e hasonlatot leginkább a szertartásokra vonatkoztatja, ez a legkevésbbé sem gátol abban, hogy azt itt is igen helyesen ne alkalmazzuk. Ugyanaz az örökség volt tehát nekik is rendelve, ami nekünk, de arra, hogy ezt az örökséget elfoglalják és használják, koruknál fogva még nem voltak képesek. Ugyanaz az egyház volt köztük is, de még csak gyermekkorát élte. Oly nevelés alatt tartotta tehát őket Isten, hogy a lelki igéreteket nem oly nyilván és világosan közlötte velük, hanem földi dolgokkal mintegy kiábrázolva. Midőn tehát Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az ő maradékaikat a halhatatlanság reménységére felvette, Kanaán földét igérte nekik örökségül, nem azért, hogy reménységük ebben érjen véget, hanem, hogy annak láttára amaz igaz örökségnek reménységére szokjanak és erősödjenek, mely még meg nem jelent. S hogy meg ne tántorodhassanak, magasabb igéret adatott nekik, mely azt tanusította, hogy ez a föld Istennek nem legfőbb jótéteménye. Igy Ábrahám nem sülyedhet arra, hogy a föld megnyerésére nézve igéretet vévén, tétlenül maradjon, hanem lelkét egy nagyobb igéret felemeli az Úrhoz. Mert ezt hallja (I. Móz. 15:1): „Ábrahám, én vagyok a te paizsod és a te felette bőséges jutalmad”. Aztán hozzácsatolja a földre vonatkozó igéretet, nem más célból, hanem azért, hogy ez az isteni jóakaratnak jelképe és a mennyei örökségnek ábrázolása legyen.

 

Hogy ezt a szentek így értették, eléggé bizonyítják azok szavai. Igy emelkedik Dávid az ideiglenes jótéteményektől ama legmagasabb és végső jótéteményhez. „Elfogyatkozott az én testem – úgymond – és az én szivem. Az én szivemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké” (Zsolt. 73:26). „Az Úr az én örökségemnek és poharamnak része, te tartod az én részemet” (Zsolt. 16:5). Ismét: „Kiáltok tehozzád óh Uram! ezt mondván, te vagy az én reménységem és az én örökségem az élőknek földében” (Zsolt. 14:26). Akik így mernek szólani, nyilván megvallják, hogy reménységük felülhaladja ezt a világot és ennek minden meglevő javait. A jövendő világ eme boldogságát a próféták mindazáltal gyakran oly képben irják le, melyet az Úrtól vettek. Igy kell értenünk az ilyen mondásokat (Péld. 2:21 Ézsaiásnál sok helyütt), hogy a kegyesek örökségképen birják a földet, a gonoszok pedig kipusztulnak abból; hogy Jeruzsálem mindenféle kincsekben bővelkedik és a Sion minden gazdagsággal teljes leszen. Látjuk, hogy mindezek nem a mi földi bujdosásunkra, vagy a földi Jeruzsálemre vonatkoznak tulajdonképen, hanem a hivők igazi hazájára és arra a mennyei városra, melyben az Úr parancsához képest örök áldás és élet lakozik (Zsolt. 133:8).

 

3. Ez az oka, amiért az ó-testamentomban azt olvassuk, hogy a szentek ezt a halandó életet és ennek áldásait többre becsülték, mint manapság illenék. Mert ámbár jól tudták, hogy nem e földi életben kell, mintegy pályájuk végső céljánál, megállaniuk, mégis mivel megismerték, hogy Isten kegyelmének minő jegyeit nyomta erre abból a célból, hogy magukat gyengeségükhöz képest gyakorolják, ez élet kellemesebbnek tűnt fel előttük, mintha azt pusztán magában tekintették volna. Amint pedig az Úr a hivek iránt való jóakaratát jelenvaló jókkal tanusítván, a lelki boldogságot ilynemű jegyekkel és jelképekkel ábrázolta ki, úgy viszont a testi büntetésekben a gonoszok felett való itéletének adta bizonyítékát. Ennélfogva, amint Isten jótéteményei a földi dolgokban szemlélhetőbbek voltak, úgy büntetései is.

 

Mig a tudatlanok a jutalmak és a büntetések között fennálló hasonlóságot és megegyezőséget (hogy így szóljak) nem mérlegelik, addig csodálkoznak Istennek ama különböző eljárásán, hogy az, aki hajdan az embereknek bűnét legott rettenetes és súlyos büntetésekkel látogatta meg, most, mintha régi haragjára való hajlandóságát levetkőzte volna, sokkal szelidebben és ritkábban büntet; és igen kis hija, hogy e miatt az ó- és új-szövetség Istenét különböző Isteneknek nem képzelik, mint ezt a manichaeusok meg is tették. De az ily akadékoskodásból könnyen kibontakozhatunk, ha lelkünket Istennek ama rendelésére irányítjuk, melyet fentebb felemlítettem, hogy t. i. abban az időben, mikor szövetségét némiképen még elburkolva adta az izraelita népnek, akkor úgy a jövendő örök boldogság kegyelmét földi jótéteményekkel, mint a lelki halál borzasztóságát testi büntetéssel akarta hirdetni és jelképezni.

 

4. Az ó- és új-szövetség közötti második különbség a példázatokban van. Mig az ó-szövetség, midőn az igazság még csak eljövendő vala, a valóságos test helyett csak képet és árnyékot mutatott, addig az új-szövetség a megjelent igazságot és a valóságos testet mutatja. S majdnem mindig erről történik említés akkor, mikor az ó-szövetséggel az új szembeállíttatik; de ennek tárgyalása terjedelmesebb a zsidókhoz irt levélben, mint bárhol egyebütt. Itt az apostol azok ellen száll sikra, kik azt gondolták, hogy a Mózesi törvény megtartását nem lehet eltörölni, anélkül, hogy egyuttal az egész vallás rombadöltét is maga után ne vonná. Hogy ezt a tévelygést megcáfolja, felhozza mindazt, amit Krisztus főpapi tisztségére nézve valaha a próféta mondott (Zsolt. 110:4; Zsid. 7:11.19 és 9:9 és 10:1). Mert bizonyos, hogy mikor őt az atya örökkévaló pappá rendelte, azt a másik papságot, melyben helyét nap-nap után egyik a másiknak adta át, megszüntette. Hogy pedig ennek az új papságnak intézménye többet ér a réginél, azzal bizonyítja, hogy ez esküvéssel volt megerősítve. Aztán azt teszi hozzá, hogy a papságnak emez átruházásával a szövetség is megváltozott. S hogy ez szükséges is volt, azzal az okkal bizonyítja, mert a törvény oly erőtlen volt, hogy teljességre semmit sem vihetett. Ezután azt veszi tárgyalás alá, hogy minő volt e gyengeség; olyan t. i., hogy annak csupán külső testi igazságai voltak, melyek a törvény megtartóit lelkiismeretükre nézve tökéletesekké nem tehették, mivel az a baromáldozatokkal sem a bűnöket el nem törölhette, sem az igazi szentséget meg nem szerezhette. Ebből tehát azt következteti, hogy a törvényben csak jövendő javak árnyéka s nem a dolgok élő képe volt s ezért nem volt más rendeltetése, minthogy bevezetés legyen ahoz a jobb reménységhez, melyet az evangélium nyújt. E pontnál meg kell vizsgálnunk, hogy a törvény szerinti szövetség az evangéliumi szövetséggel, Krisztus szolgálata a mózesi szolgálattal mely részben hasonlíttatik össze. Mert ha az összehasonlítás az igéretek lényegére vonatkoznék, nagy ellentét volna a két szövetség között, de mivel a kérdés mivolta máshová vezet minket, arra kell iparkodnunk, hogy az igazat megtaláljuk. Ezért a szövetséget, melyet egyszer megszentelt, hogy örökkétartó és soha meg nem szünő legyen, állítsuk a központba. Ennek a szövetségnek betöltése, amiből az megerősödött és megbizonyosodott: a Krisztus. Mikor erre a megerősítésre vártak, az Úr Mózes által szertartásokat rendel, melyik mintegy ünnepélyes jelképei a megerősítésnek. A vita tárgya az volt, hogy a törvényben rendelt szertartásoknak félre kell-e állaniak Krisztus előtt. Ezek a szertartások pedig, bár a szövetségnek csak mellékes dolgai voltak, vagy helyesebben járulékai és toldalékai, vagy mint közönségesen szokták mondani függelékei, mégis mive1 a szövetség végrehajtásának eszközei voltak, szövetség névvel nevezhetők, amint ezt a nevet más szentségeknek is szokták adni. Ezért neveztetik e helyen az ó-testamentum a szövetség megerősítése ünnepélyes módjának, mely a szertartásokban és áldozatokban foglaltatik. Mivel azonban ebben nem volt semmi lényeges, ha az ember rajta túl nem halad, az apostol azt vitatja, hogy az ó-szövetségnek el kellett avulnia és érvényét vesztenie, hogy helyet adjon Krisztusnak, egy hathatósabb szövetség kezesének és közbenjárójának, aki által a választottaknak az örök megszentelés egyszer megszereztetett s a bűnök, melyek a törvény alatt maradtak, eltöröltettek. Ha jobban szeretné valaki, értse így: az ó-szövetség oly tudomány volt, melyet az Úr a zsidó népnek jelképes és erőtlen szertartások megtartásába burkolva adott s ezért ideiglenes volt, mivel mintegy függött mindaddig, mig erős és lényeges megerősítésre nem támaszkodott. Végre pedig akkor lett újjá és örökkévalóvá, mikor Krisztus vére megszentelte és megerősítette. Ezért Krisztus a poharat, melyet a szent vacsorában tanítványainak nyújtott, az új-szövetség poharának nevezi az ő vére által (Máté 26:28) s ezzel azt akarja jelezni, hogy az Istennel való szövetség akkor nyeri el valóban igazi mivoltát, mely által új és örökkévaló szövetséggé leszem midőn az ő vérével megpecsételtetik.

 

5. Ebből világos, mily értelemben mondotta az apostol (Gal. 3:24 és 4:1), hogy a zsidókat a törvény nevelése vezérelte Krisztushoz, mielőtt ő maga testben megjelent. Megvallja, hogy ők is Isten fiai és örökösei voltak, de gyermek-voltuk miatt nevelő őrizete alatt kellett tartani őket. Mert szükséges volt, hogy miután még az igazság napja fel nem kelt, a kijelentés se legyen oly világos s értelmi felfogásuk se legyen oly erős. Az Úr tehát igéjének világosságát úgy osztotta ki közöttük, hogy azt ők csak távolról és homályosan lássák. Az értelemnek ezt a gyengeségét ezért Pál a gyermekség szóval jelzi, melyet az Úr e világ alkotmányával és külső szertartásokkal, mint a gyermekkori fegyelem szabályaival akart gyakorolni, mig fel nem ragyog Krisztus, aki által a hivő ismeretének öregbülni kellett. Ezt a megkülönböztetést jelezte maga Krisztus (Mát. 11:13), mikor azt mondta, hogy a törvény és a próféták Jánosig voltak s azóta az Isten országának evangéliuma hirdettetik. Mit nyújtottak a törvény és próféták az ő korukból való embereknek? Bizonyára csak ízelítőt adtak abból a bölcseségből, melynek a maga idején nyilván meg kellett világosodnia s arra, ami távolról tündöklött elő, még csak rámutattak. Mikor azonban Krisztusra ujjal lehetett mutatni, Istennek országa megnyilatkozott. Mert benne napfényre jöttek a bölcseségnek és belátásnak mindazok a kincsei (Kol. 2:3), melyekkel majdnem az ég titkaihoz juthatunk.

 

6. Nem áll ennek útjában az, hogy a keresztyén egyházban alig lelhető valaki, aki hite kiválóságára nézve Ábrahámmal összehasonlítható volna és hogy a próféták akkora lelki erővel tündököltek, hogy még manapság is beragyogják az egész világot. Mert itt nem az a kérdés, hogy Isten minemű kegyelmét közölte e néhány emberrel, hanem, hogy a nép tanításában mind rendes eljárást követett, amint ez épen azoknál a prófétáknál tetszik meg, kik a többi emberek felett kiváló értelemmel voltak megáldva. Mert igehirdetésük egyrészt homályos, mint ami távoleső dolgokra vonatkozik, másrészt példázatokba van foglalva. Ehez járúl, hogy bárminő csodálatos értelem mutatkozott is bennük, mindamellett mivel a nép közös nevelő eszköze alá kellett nekik is hajtaniuk magukat, ők is a gyermekek csapatába soroztattak. Végül egyiknek sem adatott oly értelem, melyen a kor sötétsége bizonyos tekintetben meg ne látszanék. Ezért mondta Krisztus is (Mát. 13:17 Luk. 10:24): „Sok próféták és királyok kivánták látni, amelyeket ti láttok és nem láthatták és hallani, amelyeket ti hallotok és nem hallhatták. Ezért boldogok a szemek, mivel látnak és a fülek, mivel hallanak”. És bizonyára méltányos volt, hogy Krisztus megjelenésének meglegyen az az előjoga, hogy ettől fogva az égi titkok kijelentése világosabb legyen. Erre vonatkozik az is, amit fentebb Péter első leveléből (1:12) idéztünk, hogy t. i. azoknak megjelentetett, hogy munkálkodásuk leginkább a mi korunkra nézve hasznos.

 

7. Rátérek a harmadik különbségre, melyet Jerémiásnál találunk, kinek szavai ezek (Jer. 31:30: „Ime, eljőnek a napok, azt mondja az Úr és új-szövetséget szerzek az Izrael házával és a Juda házával; nem a szövetség szerint, amelyet vetettem az ő atyáikkal egy napon, melyen nékik kezüket fogtam, hogy kihozzam őket Egyiptomnak földéből, mert ők megrontották az én szövetségemet, noha én az ő férjük maradtam, ezt mondja az Úr; hanem ez az a szövetség, melyet vetek az Izrael házával e napok után, azt mondja az Úr: adom az én törvényemet beléjük és az ő szivökbe irom be azt és leszek nekik Istenük és ők lesznek nekem népeim. Többé senki nem tanítja az ő felebarátját és senki az ő attyafiát, mondván: ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem kicsinytől fogva nagyig”. Ezekből a szavakból az apostol alkalmat vett a törvény és az evangélium között olynemü öszszehasonlításra (II. Kor. 3:6), hogy a törvényt betű-, az evangéliumot lelki tudománynak nevezte, a törvényről azt mondotta, hogy az kőtáblákra volt vésve, mig az evangélium a szivekbe van beirva, hogy amaz a halál prédikálása, emez az életé, amaz az itéleté, mig emez az igazságé, amaz megsemmisül, mig emez mindvégig megmarad. Mivel az apostolnak az volt a szándéka, hogy a próféta szavainak értelmét magyarázza, elég lesz, ha csak az egyiknek szavait vizsgáljuk, hogy mindkettőjüket megértsük. Ámbár van köztük valami különbség is. Mert az apostol keményebben szól a törvényről, mint a próféta. S az apostol ezt nem egyszerűen a törvényre való tekintettel teszi, de mivel voltak a törvénynek egyes gonoszlelkű csalói, akik a szertartáshoz való fonák ragaszkodásukkal az evangélium világosságát elhomályosították; azért vitatkozik a törvény természetéről ezek tévelygésének s ostoba felfogásuknak megfelelően. Helyes dolog tehát, hogy Pálnál ezt a különös szempontot figyelembe vegyük. Mindkettejük pedig, mivel az ó- és új-szövetséget összehasonlítás céljából állítja egymással szembe, semmi egyebet nem vizsgál a törvényben, csak ami annak sajátsága. Példának okáért: a törvény lépten-nyomon tartalmaz igéreteket az irgalmasságra nézve, de mivel az igéretek máshonnan vannak ide vonva, nem tartoznak a törvény tartalmához, mikor pusztán csak annak természetéről van szó. A törvénynek csak azt a feladatot tulajdonítják mindketten, hogy parancsolja azt, ami helyes, gátolja a bűnt, jutalmat igér az igazaknak, a bűnösöket büntetéssel fenyegeti, emellett azonban a szivnek álnokságát, mely az össszes emberekben természetszerűleg megvan, meg nem változtathatja s meg nem jobbíthatja.

 

8. Most fejtsük ki részenként az apostol összehasonlítását. Az ó-szövetség betü szerint való, mivel a Léleknek ható ereje nélkül hirdettetett ki; az új-szövetség viszont lelki, mivel azt Isten az emberek szivébe lelkileg véste bele. Ezért a második ellentét mintegy magyarázata az első tételnek. Az ó-szövetség halálos, mivel az egyetemes emberi nemre nem hozhat mást, mint átkot; az új az életnek eszköze, mivel azokat, akiket az átoktól megszabadított, ismét Isten irgalmába juttatja. Amaz a kárhozat szolgálata, mivel Ádám minden fiára rábizonyítja az álnokságot, ez az igazság szolgálata, mivel Isten irgalmát kijelenti, amely által megigazulunk. Az utolsó ellentétet a szertartási törvényre kell vonatkoztatnunk. Mivel amaz még meg nem jelent dolgoknak képe volt, szükséges, hogy idővel elpusztuljon és megsemmisüljön. Az evangéliumnak, mivel (a valóságot, azaz magát) a testet adja elénk, szilárd és örök állandósága van. Jerémiás ugyan az erkölcsi törvényt is erőtlen és törékeny szövetségnek nevezi, de más okból, azért t, i., mivel a hálátlan népnek hirtelenül való elpártolása következtében rövid idő alatt szétszakíttatik. De mivel az ilynemü megsértés a nép vétkéből származik, a szövetségre tulajdonképen nem vonatkozik. A szertartások azonban, mivel saját erőtlenségük folytán Krisztus eljövetelével érvényüket vesztették, erőtlenségük okát magukban hordozták. Aztán a betű és törvény között való ellentétet nem úgy kell vennünk, mint ha az Úr törvényét a zsidókra nézve minden haszon nélkül hozta volna, úgy, hogy a zsidók közül hozzá senki meg nem tért volna, mert ez csak összehasonlításul mondatik a kegyelem bőségének ajánlására, mellyel ugyanaz a törvényhozó mintegy új személyt öltözve fel, az evangélium prédikálását megtisztelte. Mert ha azoknak nagy számát meggondoljuk, akiket minden nép közül az evangélium hirdetése által Szentlelkével újjászülve egyháza egyességébe gyüjtött, igen csekélynek, vagy épen semminek találjuk azoknak számát, akik régente Izraelben szivük-lelkük szerint elfogadták az Úr szövetségét; bár különben sokan voltak ezek, ha számukat összehasonlítás nélkül magában vizsgáljuk.

 

9. A harmadik különbségből támad a negyedik. Mert az ó-szövetséget a Szentirás a szolgaság szövetségének nevezi, melynek rendeltetése az, hogy a lelkekben félelmet támasszon, az újat pedig a szabadság szövetségének, melynek célja az, hogy a lelkeket bizakodásra és szilárd hitre emelje. Pál így szól a rómaiakhoz (8:15): „Nem vettétek a szolgálatnak lelkét ismét a félelemre, hanem a fiuságnak lelkét vettétek, ki által kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya!” Ide vonatkozik az is, ami a zsidókhoz intézett levélben (12:18) olvasható, hogy t. i. a hivek nem járultak tapasztalható hegyhez és az égő tűzhöz, a sürű füsthöz és a setétséghez és a szélvészhez, ahol semmit hallani, látni nem lehet, csak ami a lelket félelemmel járja át; úgy hogy még Mózes is megretten, mikor a félelmes hang megzendül, melynek elhallgattatását mindnyájan esdve kérik, hanem járultak a Sion hegyéhez, az élő Isten városához, az égi Jeruzsálemhez, stb. Amit pedig Pál abban a mondásában, melyet a Rómaiakhoz irt levélből idéztünk, röviden érint, bővebben kifejti a Galatákhoz irott levélben (4:22), mikor Ábrahám két fiát állítja példázatba ilyen formán: „Hágár, a szolgálóleány, a sinai hegyet példázza, ahol Izrael népe a törvényt vette; Sára, a szabados, a mennyei Jeruzsálemnek képe, melyből az evangélium ered. Amint Hágár magva szolgának születik, mivel örökségre sohasem jut és Sáráé szabadnak, kié leend egykor az örökség, úgy a törvény a szolgálat alá vet és csak az evangélium szül minket ujjá a szabadságra”. Az egésznek lényege pedig az, hogy az ó-szövetség félelmet és rettegést támaszt a lelkiismeretben, mig az újszövetség jótéteménye által ez a félelem és rettegés örömre változik. Amaz a szolgaság bilincsével tartotta lekötve a lelkeket, emez nagy bőkezüségével szabadon bocsátja azokat. Ha itt az izraelita népből való szent atyákat hozzák fel ellenünk, akiknek – mivel bizonyos, hogy a hitnek ugyanazzal a lelkével voltak megáldva, amellyel mi, – következésképpen ugyanazon szabadságban és örömben is kellett részesülniük: erre azt válaszoljuk, hogy egyik sem a törvényből lett, hanem onnan, hogy érezvén a törvény által és szolgai állapotukban gyötörtetésüket s lelkiismeretük nyugtalanságát, az evangélium támaszához menekültek. Igy tehát az új-szövetségnek különleges gyümölcse volt, hogy ők, az ó-szövetség közönséges törvénye ellenére, azokból a nyomoruságokból kimenekültek. Aztán tagadjuk, hogy a szabadságnak és bátorságnak lelkével úgy meg lettek volna ajándékozva, hogy a törvénytől való félelmet és a szolgaságot némi részben ne tapasztalták volna. Mert bármennyire élvezték is azt az előjogot, melyet az evangélium kegyelme által nyertek, mégis a szolgálatoknak ugyanazon bilincseivel és terheivel voltak sujtva, mint a nép. Mivel tehát azoknak a szertartásoknak gondos megtartására kényszeríttettek, melyek szolgasághoz hasonló fegyelem jelképei valtak s egyuttal kéziratos vallomások, melyek által magukat Isten előtt bűnösöknek vallották, a köteleztetés alól föl nem szabadultak, méltán elmondhatjuk, hogy ők hozzánk képest a szolgaságnak és félelmének szövetsége alatt voltak, ha tekintjük azt a közönséges eljárást, amellyel akkor az Úr az izraelita néppel bánt.

 

10. A három, utoljára felsorolt összehasonlítás a törvénynek és az evangéliumnak összehasonlítása s ezért bennük a törvény ó-szövetség, az evangélium pedig új-szövetség névvel jelöltetik. Az első messzebbre terjed, mert magában foglalja a maga idejében és a törvény előtt adott igéreteket is. Hogy pedig ezeket Augustinus* az ó-szövetség neve alá foglalni nem akarta, abban helyesen járt el s nem akart egyebet, mint amit mi tanítunk. Mert Jerémiásnak és Pálnak ama kijelentéseire volt figyelemmel, melyekkel ezek az ó-szövetséget a kegyelem és irgalmasság igéjétől megkülönböztetik. Ugyanazon a helyen azt is igen helyesen teszi hozzá, hogy a világ teremtésétől kezdve az új-testamentom alá tartoznak az igéret fiai, akik újjászülettek az Istenben s akik a szeretet által munkás hittel engedelmeskedtek Isten parancsainak. És pedig engedelmeskedtek nem testi, földi s elmulandó, hanem lelki, mennyei és örökkévaló javakban vetett reménységből, kiváltképpen bizva a Közbenjáróban és nem kételkedve abban, hogy a közbenjáró által nyernek Szentlelket, hogy jól cselekedjenek, és bocsánatot, valahányszor vétkeznek. Mert épen ez az, amit bizonyítani feltett szándékunk volt, hogy velünk azonos áldásnak voltak részesei az örök üdvösségre mindazok a szentek, kikről a Szentirás úgy emlékezik meg, hogy őket a világ kezdetétől fogva különösen elválasztotta Isten. A mi fölosztásunk és Augustinus fölosztása között tehát az a különbség, hogy a mienk Krisztus azon mondása alapján, hogy a törvény és a próféták Jánosig voltak, ettől kezdve pedig Isten országa hirdettetik (Mát. 11:13), különbséget tesz az evangélium világossága és az igének előzőleg homályosabb közlése között, mig a másik fölosztás a törvény erőtlenségét egyszerűen elkülöníti az evangélium erősségétől. Meg kell jegyeznünk e helyen azt is a szentatyákról, hogy ők az ó-szövetség alatt úgy éltek, hogy nem maradtak meg amellett, hanem mindig az újra vágyódtak és ezért bizonyára el is vették annak közösségét. Mert azokat, akik a jelen való jelképekkel megelégedve elméjüket Krisztushoz fel nem emelték, azokat mint vak és átkozott embereket kárhoztatja az apostol. Mert, hogy egyebekről hallgassunk, képzelhető-e nagyobb vakság annál, mint hogy valaki egy barom levágásával remélje kiengesztelni vétkét; mint hogy valaki vizzel való külső leöntésben keresi lelkének megtisztulását; mint hogy valaki Istent rideg szertartásokkal akarja megengesztelni, mintha ő ilyesmiben valami nagyon gyönyörködnék? Ilyen képtelenségre vetemednek ugyanis mindazok, kik anélkül, hogy Krisztusra tekintenének, megmaradnak a törvény megtartásában.

 

11. Az ötödik különbség, amit még felhozhatok, abban van, hogy Krisztus eljöveteléig az Úr egy nemzetet választott el, hogy kegyelmének szövetségét abban megtartsa. „Mikor a nagyságos Isten örökségeket osztana – úgymond Mózes – és mikor elszéleszté Ádámnak fiait (V. Móz. 32:8), az Urnak öröksége lőn az ő népe, Jákob neki sorssal jutott öröksége”. Másutt így szól a néphez (V. Móz. 10:14): „Ime a te Uradéi Istenedéi az egek és az egeknek egei és a föld és mindenek, melyek abban vagynak: csak egyedül a ti atyáitokat kedvelte az Úr, hogy őket szeretné és választotta az ő magvokat azok után, tudniillik titeket minden népek közül”. És eként, mintha a népek közül csak ez az egy tartoznék hozzá, egyedűl ezt a népet méltóztatta arra, hogy az Ő nevét megismerje, szövetségét mintegy annak kebelébe helyezte, istenségének jelenlétét annak jelentette ki, minden előjoggal őt tisztelte meg. De hogy a többi jótéteményeket mellőzzük s csak annál maradjunk, amiről itt szó van, azt a népet igéjének közlésével kötelezte el magának, hogy t. i. azok Istenének neveztessék és tartassék. A többi népeket pedig, mintha vele semmi közük és összeköttetésük nem lett volna, hiábavalóságban engedte bolyongani (Csel. 14:16). És nem ajánlotta fel nekik az egyetlen gyógyszert, t. i. igéjének predikálását, amivel veszedelmükön segíthetett volna. Ennélfogva akkor Izrael volt Isten elkényeztetett fia, a többiek idegenek. Őt ismerte meg és hűséges védelmébe őt fogadta, mig a többiek sötétségben hagyattak. Őt szentelte meg Isten, a többiek avatatlanok voltak. Isten jelenlétével ő volt megtisztelve, a többiek az ő közelségéből ki voltak zárva. De midőn eljött az idők teljessége (Gal. 4:4), amely mindenek megépítésére volt rendelve és megjelent Istennek és az embereknek ama megbékéltetője, lerontatott a korlát, amely Istennek irgalmát oly hosszú ideig tartotta bezárva Izrael határai között, béke hirdettetett azoknak, akik távol voltak épúgy, mint akik közel összeköttetésben voltak, hogy egyuttal Istennel megbékélve, egy néppé forrjanak össze (Ef. 2:14). S ezért nincs többé görög, vagy zsidó, körülmetélt, vagy körülmetéletlen, hanem a Krisztus minden mindenekben (Gal. 6:15), akinek adattak a nemzetek örökségűl és a földnek határai birtokúl, hogy háborúság nélkül uralkodjék tengertől-tengerig és a folyóktól a földnek legvégső határáig” (Zsolt. 2:8, 72:8 stb.).

 

12. A pogányoknak elhívása tehát kiváló jel, amely mutatja, hogy mennyire kitűnik az új-szövetség az ó-szövetség felett. Erről ugyan előbb is tanuskodott a próféták igen sok és igen világos jövendölése, de úgy, hogy annak teljesedése a Messiás országának eljövetelére halasztatott. És még Krisztus sem fogott tüstént igehirdetésének kezdetén ehez, hanem egész addig halasztotta, mig végül megváltatásunk minden részét bevégezvén és az ő megaláztatásának ideje bevégződvén, az atyától oly nevet nyert, mely minden név felett való s amely előtt minden térd meghajol (Fil. 2:9). Ezért mondja a kanaánita asszonynak, mikor ez alkalom még be nem teljesedett, hogy ő csak Izrael házának elveszett juhaihoz jött (Máté 15:24) és az első kibocsátás alkalmával nem engedi, hogy az apostolok ugyane határokat túllépjék (Máté 10:5). „A pogányok utjára – úgymond – ne menjetek, a samaritánusok városaiba be ne lépjetek, hanem inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz.” Jóllehet pedig annyi bizonyíték által kijelentetett, mégis midőn az apostoloknak hozzá kellett fogniuk, előttük annyira újnak és szokatlannak tetszett, hogy attól, mint valami szörnyűségtől, visszaborzadtak. Bizonyára rettegve és nem minden vonakodás nélkül kezdtek végül is hozzá. Nem csoda, mert az ésszel a legkevésbbé sem látszott megegyezőnek, hogy az Úr, aki Izraelt a többi népektől annyi, évszázadon át elválasztotta, mintegy hirtelen megváltoztatva szándékát, ezt az elválasztást megsemmisítse. Jövendölések ugyan eleve megmondották azt, de a jövendölésekre nem lehettek annyira figyelmesek, hogy a dolognak újsága, amely szemük elé tárul, egyáltalán meg ne indítsa őket. Megindításukra nem volt elég erejük azoknak a jeleknek sem, amelyeket már hajdan a pogányok jövendő elhivására adott Isten. Mivel nemcsak igen keveset hívott el, hanem ezeket is úgy beoltotta Ábrahám családjába, hogy egészen belevegyültek az ő népébe, azzal a nyilvános elhivással pedig nemcsak a zsidókkal lettek egyenlők a pogányok, de úgy látszott a dolog, mintha azok az elhaltak helyébe léptek volna. Figyelembe veendő még, hogy a külső népek, akiket Isten azelőtt egyháza testébe fölvett, soha a zsidókkal egyenlők nem voltak. Ennélfogva nem ok nélkül hirdeti Pál, hogy ez a titok minden idők és nemzetségek előtt annyira el volt rejtve, hogy szerinte még az angyalok is csodálkoztak rajta.

 

13. Ebben a négy vagy öt pontban, úgy vélem, hogy az ó- és újszövetségnek egész különbségét, már amennyire az egyszerű tanítási módra elégséges, jól és hűségesen kifejtettem. De mivel némelyek az anyaszentegyház igazgatásában látható eme különbséget, e különböző tanítási módot, a szertartások és ritusokban való ekkora változást nagy képtelenség gyanánt hánytorgatják, ezeknek is meg kell felelnünk, mielőtt másra térnénk. Ez pedig röviden lehetséges, mivel az ellenvetések nem oly erősek, hogy pontos cáfolatot kivánnának. A józan ésszel nem egyezik meg – így szólanak, – hogy Isten, aki magához állandóan hű marad, akkora változáson ment volna át, hogy amit egyszer parancsolt és ajánlott, azt később helytelenítse. Erre azt felelem, hogy Istent azért még nem szabad változékonynak itélni, mivel a különböző korokhoz más és más módot alkalmazott, amint azt mindegyikre nézve alkalmasnak tudta. Ha a földműves télen más és nyáron megint más munkát parancsol cselédségére, ezért még nem vádoljuk őt állhatatlansággal, vagy nem gondoljuk, hogy eltért a földművelés helyes szabályától, amely a természet állandó rendjével van összekötve. Hasonlóképen, ha a családatya gyermekeit másként neveli, kormányozza és gondozza gyermekkorukban, másként serdülő korukban, másként ifjuságukban, azért még nem mondjuk, hogy könnyelmű, vagy hogy előbbi véleményétől elállott. Miért sütjük tehát Istenre az állhatatlanság bélyegét, mivel a különböző korokat alkalmas és megfelelő jegyekkel különböztette meg? A következő hasonlattal teljesen megelégedhetünk. Pál a zsidókat a gyermekekhez hasonlítja, a keresztyéneket az ifjakhoz (Gal. 4:1-3 stb.). Istennek eme kormányzatában micsoda rendetlenség van, hogy azokat azon elemi nevelő eszközök között tartotta, amelyek kisded koruknak megfeleltek, minket pedig erősebb és mintegy férfiasabb tudománnyal tanított? Isten állandósága tehát abban tündöklik, hogy minden időnek ugyanazt a tanítást adta és amely tiszteletét nevének kezdetben megparancsolta, annak megkövetelésében állandóan megmaradt. Abban, hogy a külső formát és módot megváltoztatta, nem azt mondotta, hogy ő is változásnak van alávetve, hanem csak azt, hogy ennyiben az emberek fölfogásához alkalmazkodott, amely pedig különböző és változandó.

 

14. De, szólanak, honnan van az a különbség, hanemha onnan, hogy Isten így akarta? Vajjon nem jelenthette volna-e ki kezdetben is ép oly jól, mint Krisztus eljövetele után, világos szavakkal és minden képes beszéd nélkül az örök életet, kevés és világos sakramentummal nem nevelhette volna-e övéit, nem osztogathatta volna-e a Szent Lelket s nem áraszthatta volna kegyelmét az egész világra? Ez pedig ép olyan, mintha Istennel azért akarnánk perbe szállani, mivel a világot oly későn teremtette, holott kezdettől fogva megtehette volna s mivel azt akarta, hogy a tél és nyár, a nappal és éjszaka egymást váltakozva kövessék. Mi pedig (és ezt minden kegyes léleknek éreznie kell) ne kételkedjünk, hogy mindazt, amit Isten cselekedett, bölcsen és igazságosan cselekedte, még ha gyakran nem tudjuk is az okot, amiért annak úgy kellett lennie. Mert az kivánságnak is felette gőgös volna tőlünk, ha nem akarnánk elismerni, hogy Isten elhatározásainak olyan okai lehetnek, melyek előttünk rejtve vannak. De az csodálatos – szólanak, – hogy most a baromáldozatokat és a lévita papságnak amaz egész berendezését visszautasítja és kárhozatosnak tartja, holott ezekben hajdan gyönyörködött. Mintha bizony Istent ama külső és mulékony dolgok gyönyörködtetnék, vagy bárminő módon érintenék. Már mondottuk, hogy mindezek közül semmit sem cselekedett saját magáért, hanem mindent az emberek üdvösségeért osztogatott. Ha az orvos az ifjut a betegségből a legjobb módon kigyógyítja s aztán ugyanannál, mikor megvénhedik, más gyógyítási módot alkalmaz, vajjon ezért azt mondjuk-e, hogy elveti azt a gyógyítási módot, amely azelőtt tetszett neki? Sőt inkább azt mondjuk, hogy abban állandóan megmarad, mivel tekintettel van a korra. Ezért más jegyekkel kellett példázni Krisztust, mikor még meg nem jelent s hirdetni az ő eljövetelét s más jegyekkel illik felmutatni őt most, mikor már megjelent. Ami Istennek amaz elhivását illeti, amely Krisztus eljövetelében bővebben áradott ki minden népre, mint azelőtt, továbbá ami illeti a Lélek ajándékait, melyek gazdagabban öntettek ki, vajjon ki tagadhatná – kérdem – annak jogosságát, hogy kegyelmi ajándékainak szabad osztogatása Isten kezében és jótetszésében van, hogy amely népeket akar, megvilágosítson s amely helyeken akarja, igéje prédikálását életre keltse s tudományának olyan és akkora eredményt és haladást ajándékozzon, amekkorát jónak lát? Hogy nevének ismeretét, amely korban jónak látja, abban vonja meg a világtól annak hálátlansága miatt s amikor ismét úgy akarja, visszaállítsa irgalmassága miatt? Látjuk tehát, hogy felettébb méltatlanok azok a rágalmak, amelyekkel az istentelen emberek e részben az együgyüek lelkét háborgatják azért, hogy kétségbe vonják vagy Isten igazságát, vagy a Szentirás hitelét.