KILENCEDIK FEJEZET. Krisztus, bár a törvény alatt a zsidóknak ismeretes volt, mégis végül az evangéliumban jelentetett ki.

1. Mivel Isten hajdanta nem ok nélkül akarta magát, mint Atyát, kijelenteni az engesztelések és áldozatok által, s mivel a választott népet nem ok nélkül szentelte magának, minden kétségen kivül már akkor ugyanazon ábrázatban volt ismeretes, melyben most teljes ragyogásban jelenik meg előttünk. Ezért Malakiás, miután megparancsolta a zsidóknak, hogy Mózes törvényére nagy gondot fordítsanak és az iránta való buzgalomban kitartsanak, (mivel halála után bizonyos ideig megszakítás volt beállandó a prófétai tisztben), kijelenti, hogy az igazság napja nemsokára fel fog támadni (Mal. 3:20). Ezekkel a szavakkal arra figyelmeztet, hogy a törvény igazi jelentősége abban áll, hogy a hiveket az eljövendő Krisztus várásában megtartsa; azonban az ő eljövetelével még sokkal nagyobb világosságot kell remélnünk. Ezért mondja Péter, hogy a próféták kérdezősködtek és szorgalmasan tudakozódtak az üdvösség felől, mely most az evangélium által nyilvánvalóvá lett és hogy az nekik ki is jelentetett, nem azért történt, hogy maguknak, vagy koruknak, hanem hogy nekünk szolgáltassák azokat a dolgokat, melyeket nekünk az evangélium hirdet (I. Péter 1:10–12) Nem azért, mivel tudományuk a régi népre nézve haszontalan volt, vagy mivel rájuk nézve se volt semmiféle haszonnal, hanem mivel az a kincstár, melyet Isten szolgálatuk által nekünk juttatott, nem volt birtokukban.

Mert manapság az a kegyelem, melyről ők bizonyságot tettek, teljes világításban adatik elénk s mig ők azt csak egy kissé izlelhették, nekünk annál bőségesebb élvezése nyújtatik. Ezért Krisztus, ki azt állítja, hogy bizonysága Mózestől eredt (János 5:46), mindamellett magasztalja a kegyelemnek azt a mértékét, mellyel a zsidókat fölülmuljuk. Mert mikor tanítványait megszólítja, így beszél (Máté 13:16): „A ti szemeitek pedig boldogok, hogy látnak és füleitek, hogy hallanak, mert bizony mondom néktek, hogy sok próféták és igazak kivánták azt látni, amelyeket ti láttok és nem láthatták és hallani, amelyeket ti hallotok és nem hallhatták” (Luk. 10:18). Ez nem csekély dicsérete az evangéliumi kijelentésnek, hogy minket többre méltatott Isten azoknál a szent atyáknál, akik kiváló kegyességükkel tüntek ki. Ezzel a kijelentéssel a legkevésbbé sem ellenkezik az a másik szentirási hely (Ján. 8:56), melyben az van mondva, hogy Ábrahám látta Krisztus napját és örült rajta. Mert ámbár a távol eső dolgot csak homályosan szemlélte, de teljesen biztos volt a jó reménységben s ebből támadt az a nagy öröm, mely a szent pátriárkát egészen haláláig kisérte. Ker. Jánosnak ezen beszéde (Ján. 1:18): „Az Istent soha senki nem látta, hanem annak egyetlen egyszületett fia, ki az Atyának kebelében vagyon, az beszélte meg nekünk” – sem rekeszti ki a kegyeseket, akik azelőtt meghaltak, a tudás és világosság ama közösségéből, mely Krisztus személyében tündöklik, hanem azoknak sorsát a mienkkel összehasonlítva azt tanítja, hogy azok a titkok, melyeket ezek az emberek még csak példázatok alatt láttak homályosan, nekünk világosan kijelentettek; amint a zsidókhoz irott levél szerzője helyesen kifejti (1:1), hogy régente Isten sokszor és sokféleképen szólott a próféták által, végezetre pedig ez utolsó időben az ő szerelmes Fia által. Bár tehát amaz egyszülött Fiú, aki ma előttünk az Atya Isten dicsőségének fénye és lényegének bélyege, hajdan a zsidók előtt ismert volt, – mint egyebütt Pál irásából idéztük, hogy a régi megszabadulásnak vezére volt, – mindamellett igaz, mit ugyancsak PáI tanít más helyütt (II. Kor. 4:6), hogy Isten, ki a világosságot a sötétségből előhozta, tündöklő fényt adott az evangélium által szivünkbe, hogy velünk láttassa dicsőségét a Jézus Krisztusnak ábrázatában. Mivel, miután ebben az ő alakjában megjelent, valamennyire láthatóvá tette magát ahoz képest, hogy annakelőtte homályos és árnyszerű volt arculata. Annál rútabb és kárhozatosabb tehát azoknak hálátlansága és gonoszsága, akik itt a déli napfényben is vakoskodnak. Ezért mondja Pál, hogy az ilyeneknek értelmét a Sátán homályosította el, hogy ne lássák Krisztus dicsőségét, mely az evangéliumban minden lepel nélkül ragyogón tündöklik elénk.

2. Az evangélium szó alatt pedig Krisztus titkának világos megjelentését értem. Bizonyára megvallom, hogy amennyiben Pál az evangéliumot a hit tudományának nevezi, részeiül tarthatók mindazok az ígéretek a bünök ingyen kegyelemből való megbocsátásáról, amelyek lépten-nyomon szemünkbe ötlenek a törvényben s amelyek által Isten megengesztelődik az emberekhez. Mert Pál azon a helyen a hitet azzal a félelemmel állítja ellentétbe, mely a lelkiismeretet akkor gyötri és mardossa, ha az üdvösséget a cselekedetekben akarja keresni. Ebből az következik, hogy az evangélium szóban, ha azt tágasabb értelemben vesszük, benne vannak mindazok a bizonyítékok, melyeket hajdan Isten, az ő irgalma és atyai szeretete jegyeiképen adott az atyáknak. Én azonban azt mondom, hogy az evangélium szó kiválótag a Krisztusban megjelent kegyelem kihirdetésére alkalmazandó és ezt nem csupán a közszokás fogadta el és szentesíti, hanem Krisztus és az apostolok tekintélye is (Máté 4:17, 9:35, II. Tim. 1:10). Ezért tulajdonítják sajátlag Krisztusnak, hogy ő a mennyek országának evangéliumát hirdette. Márk első szavai is ezek (Márk 1:1): „Jézus Krisztus evangéliumának kezdete”. Nincs azonban szükség arra, hogy szentirási helyeket gyűjtsünk össze oly dolog bizonyítására, ami teljesen ismeretes. Eljövetelével tehát az életet és a halhatatlanságot jelentette ki Krisztus az evangélium által.

E szavakkal nem azt akarja kifejezni Pál, hogy az atyák a halál sötétségébe merültek, mig az Isten fia testet nem vett magára, hanem azért tartja ily kiváló tiszteletben az evangéliumot, mert azt tanítja, hogy az az üzenetküldésnek új és szokatlan neme volt, mely által Isten minden ígéretét beváltotta, hogy az ígéretek az ő fiának személyében teljesedjenek be. Mert bár a hívek mindig tapasztalták Pál amaz állításának igazságát (II. Kor. 1:20), hogy a Krisztusban minden igéretek igazak és ámenek, mivel az ő szivükben meg voltak pecsételve, mindazáltal, mivel idvezítésünk minden részét testében vitte véghez, méltó, hogy a dolgok ezen élő megbizonyítása új és kiváló elnevezést kapott. Ezért mondja Krisztus is (Ján. 1:52): „Ennekutánna meglátjátok az eget megnyilatkozni és az Istennek angyalit felmenni és leszállani az embernek fiára”. Mert bár úgy látszik, mintha ezekkel a szavakkal arra a létrára célozna, mely Jákób pátriárkának látomásban megjelent, mindamellett a saját eljövetelének fontosságát emeli ki ezzel a megjegyzéssel, hogy fölnyitotta előttünk a mennyeknek kapúját, hogy oda minékünk szabad bemenetel nyiljék.

3. Mindamellett őrizkednünk kell Servet ördögi vélekedésétől, aki, mikor Krisztus kegyelmének nagyságát akarja magasztalni, vagy legalább hazudja, mintha akarná, az igéreteket teljesen eltörli, mintha a törvénynyel együtt ezek is véget értek volna. Ürügyül azt hozza fel, hogy az evangéliumba vetett hit magával hozza számunkra minden igéretnek teljesülését. Mintha bizony köztünk és Krisztus között semmi különbség nem volna. Fentebb ugyan figyelmeztettem az olvasót arra, hogy Krisztus abból, ami üdvösségünkre szükséges, semmit el nem hagyott, de ebből fonákul vonják le azt a következtetést, hogy az általa létre hozott jótétemények már mind birtokunkban vannak, mintha hamis volna Pál amaz állítása, hogy a mi üdvösségünk a reménységben van elrejtve. Megvallom ugyan, hogy mi, ha a Krisztusban hiszünk, a halálból menten átmegyünk az életre. De mindamellett figyelemben tartandó Jánosnak ama kijelentése (I. Ján. 3:2), hogy bár tudjuk, hogy Isten fiai vagyunk, de ez mindaddig nem lesz nyilvánvalóvá, mig hozzá hasonlók nem leszünk, t. i. mig meg nem látjuk őt szinről-szinre, amilyen ő valójában. Bár tehát Krisztus a lelki javaknak teljességét ajánlja nekünk az evangéliumban, ezek élvezése mégis mindaddig a reménység oltalma alatt rejtőzik, mig a romlandó testet levetkőzvén, át nem alakulunk annak dicsőségére, aki mielőttünk megyen. Másrészt azt is megparancsolja a Szentlélek, hogy az ígéretekben nyugodjunk meg. A Szentlélek tekintélyének pedig előttünk el kell nyomnia ama tisztátalan ebnek ugatását, mert Pál tanusága szerint (I. Tim. 4:8) a kegyességnek úgy a jövő, mint a jelen életre nézve van ígérete, azért dicsekszik azzal, hegy Krisztus apostola az életnek amaz igérete szerint, amely ő benne van (II. Tim. 1:1). És máshelyütt figyelmeztet (II. Kor. 7:1), hogy mi ugyanazoknak az igéreteknek vagyunk birtokában, amelyekkel hajdan az Atyák ajándékoztattak meg. Végül teljes boldogságnak azt tartja, hogy megvagyunk pecsételve az igéretnek Szentlelkével. És bizonyára Krisztust másként nem élvezhetjük, csak ha őt befogadjuk úgy, amint ígéreteivel fel van ruházva. Innen van, hogy ő ugyan sziveinkben lakozik és mi mégis idegenek vagyunk tőle, mivel hit által és nem látás által járunk. S ez a két dolog egészen jól összeegyez: hogy t. i. Krisztusban mindenünk megvan, ami a mennyei élet tökéletességére szükséges és a hit mégis oly dolgoknak látása, melyek nem láttatnak. Csak meg kell jegyeznünk a különbséget az igéretek természetében, vagy minőségében, mivel az evangélium ujjal mutatja azt, amit a törvény csak példázatokkal (typis) ábrázol ki.

4. Innét bebizonyul azoknak a tévelygése is, akik a törvényt soha másként az evangéliummal össze nem hasonlítják, mint hogy a cselekedetek érdemét a kegyelem ingyenvaló betudásával állítják szembe. Ez az ellentét ugyan egyáltalán nem utasítandó vissza, mivel Pál a törvény elnevezés alatt gyakran érti az igaz életnek szabályát, mellyel Isten azt kivánja tőlünk, ami az övé, az élet semmi reményével nem biztatva, ha e szabályt minden részében meg nem tartjuk s viszont ha attól a legkisebb mértékben is elhajlunk, átkot tesz hozzá, t. i. midőn azt vitatja, hogy mi kegyelemből vagyunk kedvesek Isten előtt s a megbocsátás által itéltetünk igazaknak, mivel sehol nem lelhető a törvénynek olynemü megtartása, melyre jutalom igértetett. Pál tehát helyesen állítja ellentétbe a törvényből és az evangéliumból való megigazulást. De az evangélium nem úgy jött az egész törvény helyére, hogy valami eltérő módon hozza magával az üdvösséget, sőt inkább hogy szentesítse és megerősítse mindazt, amit a törvény igért s hogy összekösse a valóságot a példázatokkal. Mert Krisztus, mikor azt mondja, hogy a törvény és a próféták Jánosig voltak, ezzel az atyákat nem veti átok alá, mely alól a törvénynek szolgái meg nem menekülhetnek, hanem jelzi, hogy azoknál a Krisztus ismeretének csak legelemibb tudása volt meg, úgy, hogy az evangéliumi tudomány magasságának nagyon alatta maradtak. Ezért Pál, mikor az evangéliumot Isten hatalmának nevezi minden hivőknek üdvösségére (Róm. 1:16), mindjárt hozzá teszi, hogy ez állításnak a törvényből és a prófétákból bizonysága van. Ugyane levél végén pedig, bár a Jézus Krisztusról szóló igehirdetést nevezi ama titok kijelentésének, mely örök időtől fogva el volt rejtve, mindazáltal ezt a mondást a hozzácsatolt magyarázattal enyhíti, azt tanítván, hogy Krisztust a prófétai iratok is kijelentették. Ebből megértjük, hogy midőn az egész törvényről van szó, az evangélium csak a világos kijelentés tekintetében tér el attól; egyébként a kegyelemnek megbecsülhetetlen bősége folytán, mely nekünk a Krisztusban osztályrészül adatott, nem ok nélkül mondják, hogy Istennek mennyei országa Krisztus eljövetelével állíttatott fel a földön.

5. A törvény és az evangélium közé volt helyezve János, ki mindkettővel közös és határos tisztet nyert. Mert bár az evangélium lényegét kifejezte, mikor Krisztust Isten bárányának és oly áldozatnak nevezte, ki a bűnöket kiengesztelte, mindamellett, mivel azt az összehasonlíthatatlan erőt és dicsőséget, mely végül a föltámadásban kiviláglott, meg nem magyarázta, Krisztus tagadja, hogy az apostolokhoz hasonló volna (Máté 11:11). Ezt jelentik ugyanis szavai: „Bizony mondom néktek, hogy nem támadott nagyobb Ker. Jánosnál az asszonyoktól születettek közül, de aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb az ő nála.” Mert Krisztus itt nem az emberek személyét dicséri. Hanem miután Jánost az összes próféták fölé emelte, legmagasabbra az evangélium prédikálását helyezi, amelyet, mint egyebütt látjuk, a mennyek országának nevez. Hogy pedig János maga felől azt mondja a jeruzsálemi küldötteknek, hogy ő csak kiáltó szó (Ján. 1:23), mintha alábbvaló volna a prófétáknál, ezt ő nem tettetett alázatosságból teszi, hanem arra akar tanítani, hogy ő rá nincsen valami különleges követség bizva, hanem csak a hirnök tisztét teljesíti, amint ezt Malakiás előre meg is mondta (Mal. 4:5): „Ime elbocsátom néktek Illés prófétát, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja”. És ő az ő egész szolgálatának ideje alatt nem is cselekedett egyebet, minthogy Krisztus számára tanítványokat szerzett elő. Amint Ézsaiásból meg is mutatja, hogy ezt a parancsolatot ő a mennyből vette. Ez értelemben mondta Krisztus is (Ján. 5:35) égő és világító szövétneknek, mivel a teljes napvilág még nem ragyogott fel. Mindazáltal ez nem akadály abban, hogy őt is az evangélium hirdetői közé ne számláljuk, amint, hogy ő is ugyanazt a keresztséget használta, amelyet aztán az Úr az apostoloknak megparancsolt. De amit ő elkezdett, az gyorsabban csak azután teljesedett be az apostolok által, miután Krisztus a mennyei dicsőségbe felvétetett.