//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Az erőszakra épített világ akkor hull véres darabokra, amikor a békét örökre biztosítottnak véli. Ennek a világnak nem több hatalomra, erősebb hadseregre, különb harci eszközökre, körmönfontabb diplomáciára van szüksége: ennek a világnak kis jóakaratra, jézusi erőkre van szüksége. Ezt a világot nem kívülről kell széppé tenni cicomás műveltséggel, technikai vívmányokkal: ezt a világot csak belülről lehet széppé tenni: az Isten szellemének, a lelkiségnek kiragyogtatásával.” Ravasz László református püspök


Tiszteld minden ember hazáját, de szeresd a magadét. Helen Keller


 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- KÁLVIN: A keresztyén vallás rendszere Második könyv 1-17. fejezet
- KÁLVIN: A keresztyén vallás rendszere Második könyv 1-17. fejezet :

ÖTÖDIK FEJEZET. Azoknak az ellenvetéseknek cáfolata, melyeket a szabad akarat védelmére ... 1 - 19.

ÖTÖDIK FEJEZET. Azoknak az ellenvetéseknek cáfolata, melyeket a szabad akarat védelmére ... 1 - 19.


ÖTÖDIK FEJEZET. Azoknak az ellenvetéseknek cáfolata, melyeket a szabad akarat védelmére szoktak felhozni.

1. Az emberi akarat szolgaságáról, úgy tünhetnék föl, hogy már eleget beszéltünk, ha azok, akik a szabad akarat hazug képzetével veszélybe próbálják dönteni azt, velünk szemben véleményünk megingatására néhány érvet föl nem hoznának. Első sorban néhány képtelen állítást hordanak össze, hogy azokkal gyűlölség tárgyává tegyék azt, mint ami a közönséges józan ésszel is homlokegyenest ellenkezik, aztán szentirási bizonyítékokkal vonulnak fel harcra ellene. Mindkét mesterkedést sorban visszaverjük.

Ha a bűn – mondják – szükségképen történik, megszűnik bűn lenni; ha pedig önkéntes: űgy elkerülhető. Ez volt Pelagius fegyvere is Augustinus ellen vívott harcában, kinek nevével mindazáltal addig nem akarjuk terhelni őket, míg előbb a dologból magából be nem bizonyítjuk állításunk igaz voltát. Tagadom tehát, hogy a vétek annak következtében, hogy szükségszerű, kevésbé volna nekünk betudható; viszont tagadom, hogy ebből az következnék, amit ők állítanak, hogy t. i. a bűn, mivel önkéntes, kikerülhető. Mert ha valaki Istennel akar pörlekedni és az ő itétele alól azzal az ürüggyel akar menekülni, hogy másképen nem lehetett, az ilyen ember számára megvan kész feleletünk, melyet egyebütt hoztunk fel, hogy t. i. nem a teremtés, hanem a természet megromlása következtében történik, hogy az ember a bűn fogságába kerűlve nem képes mást akarni, csak a rosszat. Mert honnan ered egyebünnen az a tehetetlenség, mellyel az istentelenek szivesen lepleznék magukat, hanemha onnan, hogy Ádám önként adta magát a Sátán zsarnoksága alá? Onnan van tehát bűnösségünk, amelynek kötelékei mintegy láncon tartanak minket, hogy az első ember elpártolt alkotójától. ha tehát az elpártolás vádja méltán fennáll az összes emberekkel szemben, ne gondolják, hogy azzal a szükségszerüséggel, melyben magában kárhozatuk nyilvánvaló okát szemlélhetik, mentegethetik magukat. Ezt fentebb már világosan kiejtettem és példát mutattam magában az ördögben, amelyből kitünt az, hogy nem kevésbé szabad akaratból vétkezik az, aki szükségszerüleg vétkezik, amint viszont a választott angyalokban uralkodó akarat bár elhajlíthatatlan a jótól, mégsem szünikmeg akarat lenni. Ugyanezt tanítja bölcsen Bernardus is, midőn azt mondja,* hogy azért vagyunk nyavalyásabbak, mivel szabad akaratból ered ez a szükség, amely mindazonáltal minket, akik uralma alá adtuk magunkat, aként szorongat, hogy a bűnnek leszünk szolgáivá, mint fentebb előadtuk. Bizonyításuk második tagja hibás, mivel az akarásról helytelenül következtet a szabadságra, mi pedig már előbb bebizonyítottuk, hogy akaratból van az is, ami ennek daczára sincs a szabad választásnak alárendelve.

2. Hozzáteszik, hogy ha nem az akarat szabad választásából jönnének létre úgy az erények, mint a bűnök, nem volna következetes, hogy az ember akár büntetéssel sujtassék, akár jutalmat nyerjen. Megvallom, hogy ezt az érvet, bár Aristotelestől származik, Chrysosthomus és Hieronymus is használják hellyel-közzel.* S maga Hieronymus sem titkolja, hogy e bizonyíték nagyon ismeretes volt a pelagianusok előtt s azoknak szavait is idézi: „Ha Istennek kegyelme munkálkodik bennünk, tehát nem mi, akik nem munkálkodunk, hanem e kegyelem nyer koszorút”. A büntetésre vonatkozólag azt felelem, hogy ez méltán vettetik ránk, mint akiktől a vétkezés bűne származik. Mert mi különbséget tesz vajjon szabad, vagy szolgai akarattal vétkezik-e az ember, ha egyszer szabad kivánságból vétkezik; különösen minthogy az ember abból bizonyúl bűnösnek, hogy a bűnnek szolgálata alatt van?

Ami az igazság jutalmát illeti, bizony nagy képtelenség, ha megvalljuk, hogy az inkább Isten jóságától, mint tulajdon érdemünktől függ! Hányszor előfordul Augustinusnál az az állítás, hogy Isten nem a mi érdemeinket, hanem saját ajándékait koronázza meg s hogy jutalomnak nem az neveztetik, ami érdemünkért jár, hanem ami a már úgyis bőséges kegyelem alapján adatik nekünk. Bizonyára éleselméjüleg észlelik, hogy az érdemek számára egyáltalán nem marad fenn hely, ha azok nem a szabad akarat forrásából jőnek elő; de hogy ezt oly igen képtelen dolognak tüntetik fel, abban nagyon tévednek. mert Augustinus sem habozik lépten-nyomon szükségszerünek tanítani azt, amit ezek olyan nagy bűnnek tartanak megvallani; mint amikor azt mondja pl.:* „Milyen akármely embernek az érdeme? Mikor az, ki egyedül szabad és megszabadító a bűnöktől, nem köteles jutalommal, de ingyen való kegyelemmel eljön, mindeneket bűnösöknek talál”. Ugyancsak ő mondja ezt is:* „Ha az adatik neked, ami jár, büntetendő vagy. Mi lesz azért? Isten nem a megillető büntetést adta néked, hanem azt a kegyelmet ajándékozza, mellyel nem tartozik. Ha megfosztva akarsz lenni a kegyelemtől, hánytorgasd érdemeidet”. Egyebütt így ir:* „Magadtól semmi vagy; a bűnök a tieid, az érdemek pedig Istenéi. Büntetés jár neked s midőn eljő a jutalom, nem érdemeidet, hanem saját ajándékait koronázza meg”. Ugyanily értelemben tanítja másutt,* hogy nem a kegyelem származik az érdemből, hanem az érdem a kegyelemből. S kevéssel később arra a következtetésre jut, hogy Isten az ő ajándékaival mindenérdemet megelőz, hogy azokból az ő érdemeit kihozhassa, s hogy azokat mindenestől fogva ingyen ajándékozza, mivel mit sem talál, amiből minket üdvözíthessen. De mi szükség egy egész sereg idézetet felsorolni, mikor lépten-nyomon hasonló mondásokra bukkanunk irásaiban?

De e tévelygésből az apostol még inkább megszabadítja őket, ha meghallják, hogy mely forrásból vezeti ő le a szentek dicsőségét. „Akiket elválasztott, el is hivta, akiket elhivott, azokat meg is igazította; akiket megigazított, meg is dicsőítette” (Róm. 8:29–30). Miért koronáztatnak meg tehát a hivők az apostol tanusága szerint? (II. Tim. 4:8) Mivel ők az Úr irgalmassága s nem saját serénységük következtében választattak, hivattak el és igazultak meg. Távozzék hát tőlünk az a balga félelem, hogy eztán nem leszen semmi érdem sem, ha a szabad akarat meg nem áll! Mert igen balga dolog attól megrettenni és menekülni, amire minket a Szentirás hív. „Ha vettél valamit, mit kevélykedel – mondja az apostol (I. Kor. 4:7) – mintha nem vetted volna?” Látni való ebből, hogy az apostol azért veszen el mindent a szabad akarattól, hogy az érdemeknek helyet ne hagyjon. Mindazonáltal, amint Istennek jóvolta és kegyessége kimeríthetetlen és sokféle, kegyelmi ajándékait, melyeket velünk közöl, mivel tulajdonunkká teszi azokat, szinte úgy jutalmazza meg, mintha a mi tulajdon erényeink volnának.

3. Hozzáteszik azt, ami úgy tünhetik fel, mintha Chrysosthomus* művéből vették volna, hogy t. i., ha a mi akaratunknak az a tehetsége nem volna, hogy a jót, vagy a rosszat megválassza, akkor azoknak, kik ugyanazon természetnek részesei, mindannyiójuknak jóknak, vagy rosszaknak kellene lenniök. S ettől nem igen messze jár, bárki legyen is annak a műnek szerzője, mely a „Pogányok elhivásáról” címmel Ambrosius neve alatt forog közkézen, midőn úgy vélekedik, hogy a hittől soha senki sem pártolna el, ha Isten kegyelme számunkra a változandóság állapotát meg nem hagyta volna. Csodálatos dolog, hogy ebben oly nagy férfiak magukról annyira megfeledkeztek! Mert hogyan nem jutott eszébe Chrysosthomusnak, hogy Isten elválasztása az, ami az emberek között eként különbséget tesz? Mi ugyan egyáltalában nem rettegünk attól, hogy megengedjük, amit Pál oly nagy erővel bizonyít, hogy t. i. mindenek egyetemben megromlottak s a gonoszságra adták magukat; de vele együtt hozzátesszük, hogy Isten irgalmasságából történik, hogy mindnyájan a veszedelemben nem maradnak.*

Mivel tehát természetszerüleg valamennyien egyenlő betegségben sinylődünk, egyedül azok épülnek föl, kikre Istennek az ő gyógyító kezét kinyújtania tetszett. Mások, akiket igaz itéletéből mellőz, saját undokságukban senyvednek, míg végül megemésztetnek. Ugyaninnen van az is, hogy némelyek mindvégig kitartanak, mások alig kezdik meg pályafutásukat, máris elesnek. Mert hát maga a kitartás is Isten ajándéka, mellyel nem ajándékoz meg mindenkit, különbség nélkűl, hanem csak akiknek akarja, azoknak osztogatja azt. Ha annak a különbségnek okát keresi az ember, hogy miért állnak meg szilárdan némelyek s miért ingadoznak álhatatlanúl mások, egyéb ok előttünk nem bizonyos, csak az, hogy amazokat az Úr hatalmával megerősíti és megtartja, hogy el ne vesszenek, ezeknek pedig, hogy az állhatatlanságnak bizonyító példái legyenek, nem adja ugyanazt az erőt.

4. Ezen felül azt hozzák föl ellenünk, hogy hiába unszolnának bennünket s az intelmek is fölöslegesek volnának, és nevetségesek a feddőzések, ha nem a bünöstől függene, hogy engedelmeskedjék-e vagy nem. Mivel hajdan hasonló dolgokat lobbantottak Augustinus szemére is, kénytelen volt megirni a fenyítékről és a kegyelemről szóló könyvet. Bár abban mindezeket bőven megcáfolja, mindamellett körülbelül ebben összegezi nézetét ellenfeleivel szemben: „Óh ember, a parancsolatban ismerd meg, hogy mit kell cselekedned; megjobbulásodban ismerd meg, honnét kell venned azt, amire szert akarsz tenni”. Majdnem ugyanez a tartalma a lélekről és a betűről irott könyvének, melyben azt tanítja, hogy Isten az ő törvényének parancsolatait nem méri emberi erőhöz, hanem midőn megparancsolta azt, ami igaz, ingyen adja választottainak az erőt annak betöltésére. Nem is szükséges e tárgyról hosszasan vitatkoznunk. Első sorban nem egyedül állunk ez ügyben, hanem velünk van Krisztus és az összes apostolok. Ám meglássák amazok, mint kerűlnek ki győztesen abból a harcból, melyet ily ellenfelekkel kezdenek.

Krisztus, aki azt bizonyítja, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk (Ján. 15:5), vajjon ezért kevésbé feddi-e és dorgálja-e azokat, akik kivűle gonoszt cselekedtek?Vagy kevésbbé buzdítja-e azért őket, hogy ki-ki jócselekedetekre adja magát? Mily szigoruan dorgálja Pál apostol a korinthusbelieket a szeretet elhanyagolása miatt? És mégis utóljára azt kéri, hogy a szeretetet az Úr adja meg nékik. A rómaiakhoz irott levélben pedig azt bizonyítja (9:16), hogy „nem azé a választás, akinek akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mindamellett sem szünik meg tovább is inteni, buzdítani s fenyíteni őket. Mért nem vonják tehát kérdőre az Urat, hogy ne üzzön játékot azzal, hogy azt kívánja az emberektől, amit egyedűl csak maga adhat meg s azt bünteti, amit kegyelme hiánya következtében követnek el? Mért nem szólítják fel Pált, hogy kiméletes legyen azok iránt, akiknek nincs hatalmukban, hogy akarjanak, vagy fussanak, hacsak elől nem jár Isten irgalma, amely most elhagyta őket? Mintha bizony nem volna az Úrnak kitünő oka arra, hogy ekként tanítson bennünket, mely ok nyilvánvaló is azok előtt, akik azt buzgón keresik.

Hogy a tanítás, az intés és a feddés mennyit tehet magától a léleknek megváltoztatására, megmutatja Pál, mikor azt irja (I. Kor. 3:7), hogy sem az, aki plántál, sem az, aki öntöz nem munkál hathatósan, hanem csak az Úr, aki előmenetelt ad. Eképen látjuk, hogy Mózes szigorúan érvényt szerez a törvény parancsolatainak s a próféták is erősen védelmezik e parancsolatokat és megfenyegetik azok általhágóit; mindamellett megvallják, hogy az emberek végül is akkor lesznek bölcsekké, mikor nekik a belátásra való sziv adatok s hogy Isten saját munkája a szivek körülmetélése, a kősziv helyett hússzivnek adása, törvényének az elmébe való beirása által annak véghezvitele, hogy a tanítás foganatos legyen.

5. Mi céljuk van tehát az intéseknek? Bizonyára az, hogy, ha az istentelenek megátalkodott szivvel megvetik azokat, tanubizonyságúl legyenek ellenük a jövendőben, mikor Isten itélőszéke elé kerülnek. Sőt már most is kinozzák és gyötrik azoknak lelkiismeretét, mert bármily gúnyosan nevet is a vakmerő ember az ily intéseken, helyteleníteni még sem képes azokat. Mit cselekedjék azonban a nyavalyás emberke, – mondhatnád – midőn a sziv meglágyítása, mely szükséges az engedelemre, megtagadtatik tőle. De hát miért keres kifogást, ha a megkeményedést senkinek másnak nem tulajdoníthatja, csak önmagának? Ennélfogva az intéseknek ereje akarva-nemakarva lesujtja az istenteleneket, akik pedig oly igen készek volnának, ha lehetne, ez intéseket kijátszani.

Fő hasznukat azonban a hivekre való hatásukban kell vizsgálnunk, kikben, valamint mindent Szentlelke által visz végbe az Úr, úgy igéje eszközét sem mellőzi s azt magát nem hatástalanúl használja, Álljon tehát meg, ami igaz, hogy t. i. a kegyesek egész ereje Isten kegyelmén alapszik a prófétáknak ama kijelentése szerint (Ez. 11:19): „Új szivet adok én ő nekik, hogy az én parancsolatomban járjanak”. Azt a kifogást teszed azonban, hogy a kegyesek mért intetnek tisztükre s mért nem hagyatnak a Szentlélek kormányzására, mire valók velük szemben a biztató intések, ha nem képesek jobban sietni, mint amennyire a Szentlélek serkentése viszi őket? Mért fenyíttetnek meg, ha midőn az útról letértek, a test szükségszerű gyengesége folytán buktak el? De ki vagy te, oh, ember, hogy törvényt szabsz az Istennek? Ha ő azt akarja, hogy épen annak a kegyelemnek elfogadására, amelynél fogva történik, hogy az ember az intésnek engedelmeskedik, intés készítsen minket elő, vajjon mért acsarkodol ez intézkedés ellen? Ha az intések és fenyítések az isenfélőknél semmi egyébre nem volnának is jók, mint arra, hogy bűnnel vádolják őket, már csak ezért sem mondhatnók teljesen haszontalanoknak. Most, midőn a bensőnkben ható lélek által a jó iránti vágyódás lángra gyújtására, a restség elüzésére és arra, hogy a hamisságra való kívánság és mérges gyönyörüség elvétessék belőlünk, viszont pedig ennek meggyülölésére és megutálására oly sokat tehetnek: ki merészelné azt fecsegni, hogy haszontalanok? Ha valaki világosabb feleletet kiván, im itt van: Isten az ő kiválasztottaiban kettősen munkálkodik: belsőleg a Szentlélek, külsőleg az Ige által. Szentlelkével midőn elméjüket megvilágosítja s szivüket az igazság szeretésére és követésére formálja, új teremtményekké teszi őket. A szent igével ugyane megújhodás keresésére, kivánására és megnyerésére indítja őket. Mindkettő által kezének ható erejét gyakorolja osztogatásának módja szerint. Midőn az igét a megvetetteknek hirdetteti, nem ugyan azoknak megjobbítására, hanem más célra teszi alkalmassá, arra t. i., hogy lelkiismeretük bizonyságtételével a jelenben háborgassa s az ítélet napjára még inkább menthetetlenekké tegye őket. Eképen Krisztus, bár kijelenti, hogy hozzá senki nem megyen, hanem akit az Atya von s hogy a választottak akkor mennek hozzá, mikor az Atyától már hallottak és tanúltak (Ján. 6:44 és 45), tanítói tisztét mégsem hanyagolja el, hanem szavával serényen hivogatja magához azokat, kiknek belsőleg a Szentlélektől kell tanulniok, hogy valami előhaladást tehessenek. Pál apostol meg arra figyelmeztet (II. Kor. 2:16), hogy a tanítás nem hiábavaló a megvetetteknél, mert ez rájuk nézve halálnak illatja a halálra, mindamellett Istennek kedves illat.

6. A szentirási bizonyítékok összehalmozásában nagyon serények s azért teszik ezt oly buzgalommal, hogy ha már egyszer a bizonyítékok súlyával nem tehetik, legalább azoknak számával hallgattassanak el. De mint a harcban, midőn kézi tusára kerül a dolog, a harciatlan sokaság, bármely mutatós és diszes látványt nyújt is, nehány ütést kapva azonnal fejevesztetten szétszóródik és megszalad, úgy nekünk is igen könnyü dolog azokat bizonyítékaik tömegével egyetemben szétverni. Mivel ugyanis azok a szentirási helyek, melyekkel velünk szemben visszaélnek, majdnem mind ugyanazt a célt szolgálják, mihelyt saját osztályaikba szétosztjuk őket, nagy részükre egyetlen felelet elég lesz s nem lesz szükség az egyes helyek megfejtésére nagyobb fáradságot fordítani.

A fősúlyt azokra a parancsokra helyezik, melyekről azt gondolják, hogy képességeinkhez úgy hozzá vannak szabva, hogy amiről csak bebizonyúl, hogy azok követelik, szükségszerűleg meg is tudjuk cselekedni. Azért megvizsgálnak minden parancsolatot s azok szerint mérik erőink nagyságát. Mert – így szólnak – vagy gúnyt űz belőlünk Isten, midőn szentséget, kegyességet, engedelmességet, tisztaságot, szeretetet és szelídséget parancsol, midőn a tisztátalanságot, bálványozást, fertelmességet, haragot, kapzsiságot, gőgöt és az ezekhez hasonlókat megtiltja, vagy pedig csak olyanokat kiván tőlünk, amelyek hatalmunkban állanak. Továbbá mindazokat a parancsokat, amelyeket összehordanak, három csoportba lehet felosztani. Némely parancsok az istenhez való első megtérést követelik, mások egyszerüen a törvény megtartásáról szólanak, ismét mások azt parancsolják, hogy Isten elfogadott kegyelmében szilárdan megálljunk. Szóljunk mindezekről általában s aztán térjünk át az egyes csoportokra.

Az emberek képességeit az isteni törvény parancsolataira kiterjeszteni már régtől fogva általános kezdett lenni s úgy látszik, mintha volna benne valami igaz, tényleg azonban ez az eljárás a törvény durva nem ismeréséből eredt. Mert azok, akik igen nagy bűnnek tartják, ha valaki azt mondja, hogy a törvény betöltése lehetetlen, tudvalevőleg leghathatósabban arra az erős bizonyítékra támaszkodnak, hogy a törvény egyébként hiába adatott volna. Mert épen úgy beszélnek, mintha Pál sehol sem szült volna a törvényről. Mert – kérlek – mit jelentenek ezek a szavak: A bünök okáért adatott a törvény (Gal. 3:19); a bűnnek ismerete a törvény által vagyon (Róm. 3:20); hogy a bűn a törvény által jő létre (Róm. 7:7); hogy a törvény azért jött be, hogy a bűn megnevekednék (Róm. 5:20)? Talán azt, hogy a törvény a mi erőinkhez igazodik, mert különben hiába adatott volna? Sőt inkább messze fölöttünk van, hogy tehetetlenségünket meggyőzze. Bizonyára ugyancsak Pál meghatározása szerint a törvénynek vége és teljesítése a szeretet (I. Tim. 1:5). De mikor azt kivánja, hogy a szeretet a thessalonikabeliek lelkét betöltse, eléggé megvallja (I. Thess. 3:12), hogy füleinkben a törvény eredménytelenűl cseng, ha azt a maga teljességében Isten nem leheli szivünkbe.

7. Ha a Szentirás semmi egyebet nem tanítana, mint azt, hogy a törvény az élet szabályozója, amelyhez törekvéseinket alkalmazni tartozunk, bizonyára én is késedelem nélkűl az ő nézetük mellé állnék. De mivel a Szentirás a törvény sokszoros hasznát szorgalmasan s világosan fejtegeti előttünk, illendő, hogy inkább e magyarázat szerint vegyük vizsgálat alá, hogy minő hatása van a törvénynek az emberben. Ami a jelen tárgyat illeti, ott, ahol a törvény előnkbe irta, hogy mit kell cselekednünk, azt is tanítja, hogy az engedelmességre szükséges erő is megvan Isten jóságából s ezért könyörgésekre hivogat, melyekkel kérjük, hogy az megadassék nekünk. Ha csupán a parancsolat állana előttünk minden ígéret nélkűl, meg kellene próbálnunk erőnket, vajjon elégséges-e a parancsnak való engedelmességre; de mikor egyszersmind igéretek is vannak csatolva, melyek azt hirdetik, hogy az isteni kegyelem segélyében nem csak támaszték, hanem teljes erő van adva számunkra, ez igéretek bőségesen bizonyítják, hogy mi teljesen alkalmatlanok s nem csupán erőtlenek vagyunk a törvény megtartására. Ezért ne hajtogassuk úgy, hogy erőink a törvény parancsolataival arányosak, mintha Isten az igazságnak azt a szabályát, melyet a törvényben adni akart, a mi erőtlenségünk csekély mértékéhez szabta volna. Sőt inkább azt vegyük fontolóra az igéretekből, hogy magunktól mily készületlenek vagyunk mi, akik minden tekintetben olyan igen rászorulunk Isten kegyelmére.

De vajjon tarthatjuk-e azt valószinünek – mondják -, hogy az Úr tuskóknak és köveknek szánta a törvényt? Ezt elhitetni nem is próbálja senki. Mert egyrészt az istentelenek sem kövek, vagy tuskók, mikor a törvényből megtanulva, hogy szenvedélyeik Isten ellen törnek, önnön bizonyságtételük által vádlottak lesznek; de nem kövek és tuskók a kegyesek sem, midőn erőtlenségükre figyelmeztetve, a kegyelemhez menekülnek. Erre vonatkoznak Augustinusnak amaz ünnepélyes mondásai:* „Isten olyan dolgokat parancsol, melyeket mi meg nem tehetünk, hogy tudjuk, mit kell kérnünk tőle; nagy a parancsolatok haszna, ha az ember annyit enged a szabad akaratnak, hogy Isten kegyelme annál is inkább tiszteltessék; a hit azt nyeri, amit a törvény parancsol, sőt a törvény azért parancsol, hogy a hit elnyerje azt, amit a törvény parancsol; sőt Isten magát a hitet is megkivánja tőlünk és nem találja meg, amit követel, ha meg nem adja, hogy megtalálhassa”. Ismét: „Isten adja, amit parancsol és parancsolja, amit akar”.

8. Még világosabban látható lesz ez, ha elősoroljuk a parancsolatoknak azt a három csoportját, melyeket fentebb érintettünk. Isten gyakran parancsolja úgy a törvényben, mint a prófétákban, hogy hozzá térjünk. De ezzel ellentétben a próféta ezt kivánja (Jer. 31:18): „Téríts meg engemet, Uram, és megtérek; mert minekutána megtérítél engemet, megbántam” stb. Azt parancsolja, hogy szivünket metéljük körűl. De Mózes által kijelenti, hogy e körűlmetélés a saját keze által történik (V. Móz. 30:6). Lépten-nyomon kivánja a sziv megújhodását, de egyebütt azt bizonyítja, hogy ezt is ő adja (Ez. 36:26). Amit pedig Isten igér, – mint Augustinus mondja* – nem mi cselekesszük szabad akarat, vagy természet által, hanem ő maga cselekszi azt kegyelme által. S ez az a megfigyelés, amit ugyanő Ticonius szabályai közt ötödik helyen* előszámlál, hogy t. i. tegyünk különbséget a törvény és az igéretek, a parancsok és a kegyelem között. Ám próbálják meg azok, akik a parancsolatokból állapítják meg, hogy az ember mennyire képes az engedelmességre és veszítsék el istennek kegyelmét, azt a kegyelmet, amely által töltetnek be maguk a parancsolatok is.

A második fajtáju parancsolatok azok az egyszerű parancsok, melyek azt irják elénk, hogy Istent tiszteljük, akaratának engedelmeskedjünk, tőle függjünk, kivánságát megtartsuk és tudományát kövessük. De végtelen sok szentirási hely van, amelyek azt bizonyítják, hogy bármi igazság, szentség és kegyesség csak van bennünk, az az ő ajándéka. A parancsok harmadik fajából van véve Pálnak s Barnabásnak a hivekhez intézett ama buzdítása, amelyet Lukács ad elő, hogy Isten kegyelmében maradjanak meg (Csel. 13:43). De hogy ezt a kitartó erőt honnét kell kérnünk, arra ugyancsak Pál tanít meg más helyen. „Végezetre – úgymond (Ef. 6:10) – atyámfiai, legyetek erősek az úrban”. Máshol (Ef. 4:30) megtiltja, hogy a hivek Isten Szentlelkét keserűséggel ne illessék, amely által megpecsételtettünk megváltatásunk napjára. De mivel azt, amit ott követel, ember nem képes megcselekedni, a thessalonikabeliek számára az Úrtól kéri azt (II. Thess. 1:11); hogy t. i. méltóztassa őket az ő szent elhivására s töltse be az ő jóvoltának minden jó akaratját és a hitnek cselekedetét bennük. Épen így jár el a korinthusbeliekhez irott II. levelében is, mikor az alamizsnáról beszélve, jó és kegyes akaratukat gyakran dicséri, mindamellett kevéssel később hálát ad Istennek, ki Titusnak azt adta szivébe, hogy a serkentés munkáját fölvegye. Ha azért Titus mások megintésére csak annyit mondhatott, amennyire ezt Isten belé adta, hogyan lehettek volna a többiek saját akaratukból készek a cselekvésre, ha maga Isten nem igazgatta volna szivüket.

9. Mind e bizonyságokat egyesek ravaszul gúny tárgyává teszik, mivel szerintük egyáltalán mi sem gátolja, hogy saját erőnket is hozzá ne számítsuk és hogy az erőtlen próbálkozásoknak Isten segítségére ne jöjjön. A próféták irásaiból helyeket is idéznek, melyekben megtérésünk munkája Isten és magunk között látszik megoszlani. „Térjetek én hozzám, ezt mondja a seregek Ura, és ti hozzátok térek” (Zak. 1:3). Hogy Isten minemü támogatásban részesít minket, föntebb kimutattam s nincs is szükség, hogy itt ismételjem. Csak azt az egyet akarom, hogy megengedjék nékem, hogy a törvény betöltésére szükséges tehetséget bennünk hiába keresik azért, mivel a vele szemben való engedelmességet nekünk az Úr parancsolja; amennyiben nyilvánvaló, hogy Isten minden parancsainak betöltése céljából egyrészt szükségünk van a törvényadó kegyelmére, másrészt az meg is igértetett nekünk. Mert ebből kitünik, hogy Isten sokkal többet kiván tőlünk, mint amennyit teljesíteni képesek vagyunk. És semmi szószátyárkodás meg nem döntheti Jerémiásnak azt a mondását (31:32), hogy Istennek a régi néppel kötött szövetsége érvénytelenné lett, mert az csak puszta irás volt s egyébként meg nem szenteltetik, csak ha a Szentlélek járul hozzá, mely a sziveket az engedelmességre formálja. Tévelygésükkel nem egyezik a prófétának ama mondása sem: „térjetek én hozzám s én tihozzátok térek”. Mivel itt Istennek nem oly hozzánk való térése van jelezve, mellyel ő szivünket a magához térésre megújítja, hanem amely által szerencsés körülményeinkben megmutatja, hogy ő irányunkban jóakaró és kegyelmes, aminthogy viszont néha haragját szerencsétlenségekkel mutatja meg. Mivel tehát a nyomoruságok és csapások százféle fajától gyötört nép arról panaszkodott, hogy Isten tőle elfordult, azt válaszolja, hogy jóindulatát nem fogják nélkülözni, ha visszatérnek az igaz életre és ő hozza magához, ki az igazságnak példaképe. Gonoszúl elcsavarják hát ennek a helynek értelmét, midőn azt következtetik belőle, hogy a megtérés munkája megoszlik Isten és az ember között. E dolgokat azért érintettük rövidebben, mert e tárgynak a törvény tárgyalásánál lesz voltaképen helye.

10. Érveiknek második csoportja az előbbivel rokon. Felhozzák az igéreteket, melyeknek értelmében az Úr a mi akaratunkkal köt szerződést. Ilyenek: „Keressétek a jót és nem a gonoszt, hogy éljetek” (Ám. 5:14). „Ha engedelemmel hallgatándatok engemet, a földnek javaival éltek. Ha pedig nem akartok engem hallgatni és ellenem jártok, fegyver emészt meg titeket, mert az Úr szája szólott” (Ézs. 1:19–20). „Ha ez utálatosságot az én orcám elől elveted, el nem üzettetel; ha a te Uradnak Istenednek szavát hallgatod, hogy megőrizzed és megcselekedjed minden ő parancsolatit, melyeket én parancsolok ma néktek: tehát téged a te Urad Istened e földnek minden népénél feljebbvalóvá tészen” (Jer. 4:1; V. Móz. 28:1). S több effélék. azt gondolják, hogy azok a jótétemények, melyekkel minket az Úr az ő igéreteiben megkinál, helytelen és nevetséges módon utaltatnának akratunk körébe, ha nem rajtunk állana, hogy azokat vagy állandókká tegyük, vagy meghiusítsuk. Ezt a dolgot persze igen könnyű hosszas panaszokkal bővíteni. „Kegyetlenűl kigúnyol minket az Úr, mikor azt hirdeti, hogy az ő jóvolta a mi akaratunktól függ, ha ezzel az akarattal nem magunk rendelkezünk! Ugyan nagyszerü volna Istennek e nagylelküsége, ha jótéteményeit aként nyújtja nekünk, hogy bennünk egyáltalán ne legyen képesség azoknak élvezésére! Ugyan csodás biztonságban lehetünk azok felől az igéretek felől, melyek csak azért, hogy soha ne teljesűljenek, lehetetlen feltételtől függenek!” Az ily fajta igéretekről, melyekhez valamely feltétel van függesztve, egyebütt szólunk, hogy világosság derűljön arra, hogy ez igéretek lehetetlen betöltésében semmi képtelenség sincs.

Ami pedig mostani fejtegetésünket illeti, tagadom, hogy az Úr kegyetlen gúnyt űz belőlünk, mikor minket arra hivogat, hogy jótéteményeit érdemeljük meg, holott tudja rólunk, hogy mi erre egyenesen képtelenek vagyunk. Mert midőn az igéreteket Isten hivőknek és hitetleneknek egyaránt adja, ez igéreteknek mindkét félnél meg van a maguk haszna. Valamint parancsolataival a hitetlenek lelkiismeretét ostorozza Isten, hogy felettébb kellemesen ne kéjelegjenek vétkeikben, az itéletről teljesen megfeledkezve: úgy az igéretekben mintegy tanúbizonyságot tesz ellenük, hogy az ő jóságára mennyire méltatlanok. Mert ki tagadhatná, hogy a legteljesebb mértékben méltányos és illendő, ha az Úr azokkal teszen jót, akik tisztelik őt? S azokat bünteti keményen, akik fenségét megvetik? Tehát helyesen és renddel jár el Isten, midőn a bűn bilincseibe vert istentelenekkel szemben az igéretekben azt a törvényt mondja ki, hogy jótéteményeit majd csak akkor veszik el, ha az álnokságból kivetkőznek, ha nem másért is, hanem csak azért, hogy így megtudják, hogy azokból a jótéteményekből, melyek Isten igaz tisztelőit illetik, ők méltóképen vannak kizárva. Viszont mivel a hiveket kegyelme keresésére minden lehető módon iparkodik serkenteni, egyáltalán nem képtelen dolog, ha azt, amit parancsolataival, mint fentebb bebizonyítottuk, nagy haszonnal visz végbe bennük, az igéretekkel is megkisérli. Miután a parancsokból megismertük Isten akaratát, ez saját nyomoruságunkra figyelmeztet bennünket, kik ez Isten akarattól teljes szivünkből annyira eltértünk; egyszersmind felindít Szentlelke segítségűl való hivására, hogy az minket a helyes útra vezéreljen. Mivel azonban tunyaságunkat a parancsolatok nem eléggé serkentik föl, Isten ad még igéreteket is, hogy azok édes szóval hivogassanak minket a parancsnok megszeretésére. Mennél nagyobb vágyódással tekintünk pedig az igazságra, annál buzgóbbak leszünk Isten kegyelmének keresésében. Ime láthatjuk tehát, hogy Isten az ilyen hivogató kifejezésekkel: „Ha akarándjátok, hallándjátok!” nem tulajdonít ugyan nekünk szabad tehetséget sem az akarásra, sem a hallásra, de azért még sem űz gúnyt a mi erőtlenségünkből.

11. A harmadik csoport is közeli rokonságban áll az előbbiekkel. Ugyanis olyan szentirási helyeket idéznek, melyekben Isten a háladatlan népet azért feddi, mivel egyedűl rajtuk múlott, hogy jóvoltából mindenféle javaiban nem részesültek. Ilyen szentirási helyek pl. ezek: „Amalek és Kananeus vagyon ott tielőttetek és fegyver miatt hullanátok el; mert mivelhogy elfordúltatok, hogy ne járnátok az Úr után” (IV. Móz. 14:43). „Mikor szüntelen szólok nektek reggel felkelvén nem halljátok és mikor kiáltok néktek nem feleltek, annakokáért úgy cselekszem e házzal, miképen Silóval cselekedtem” (Jer. 7:13). „Az a nép ez, mely nem engedett az ő Ura és Istene szavának, sem a tanítást fel nem vette: ezért elvettetett az Úrtól” (Jer. 7:28). Ismét: „Mivelhogy megkeményítettétek a ti sziveiteket és az Úrnak engedni nem akartatok, azért esett mindez a nyomorúság tirajtatok” (Jer. 32:32 stb.). Mi értelmük lenne – szólnak – az ily feddőzéseknek azokkal szemben, kik menten így válaszolhatnának: „Nekünk bizonyára szivünkön feküdt boldogabb állapotunk, a nyomorúságtól is féltünk; hogy pedig amannak elnyerése s emennek elkerűlése végett nem engedelmeskedtünk Istennek s az ő szavát meg nem fogadtuk, azért történt, mivel nekünk, kik a bűn hatalma alá agyunk vetve, ez nem állt szabadságunkban. Ok nélkűl ér tehát minket a feddés azokért a bűnökért, melyeknek kikerűlése nem volt hatalmunkban. De én a szükségszerüség ürügyét, mely felettébb gyenge s haszontalan védekezést nyújt, figyelmen kívűl hagyván, azt kérdem, hogy könyöröghetnek-e bűneik bocsánatáért? Mert ha valaha valamely bűn reájuk bizonyúlt, nem ok nélkűl feddi őke Isten azért, hogy álnokságuk miatt történt, hogy kegyelmének gyümölcsét nem érezik. Feleljenek tehát! Vajjon tagadhatják-e, hogy az engedetlenség oka saját gonosz akaratuk volt? Ha a rossz forrását magukban találják, mit tekintgetnek ide s tova külső okokat keresve, hogy ne úgy tünjenek fel, mintha maguk lettek volna veszedelmük szerzői? Hogyha igaz az, hogy a bünösök nem más vétkeért, hanem a magukért fosztatnak meg az isteni jótéteményektől s bosszúállást azokért kell tűrniük, nagy oka van annak, amiért e feddőzéseket Isten szájából hallják; hogy t. i. ha megátalkodottan haladnak tovább a bünökben, tanúlják meg a csapásokban inkább saját gonoszságukat vádolni és átkozni, mint Istent vádolni igaztalan kegyetlenséggel; hogy ha minden tanulékonyságot el nem vetettek maguktól, megutálva bünöket (melyekért méltán látják magukat nyomorultaknak és elveszetteknek), térjenek vissza az igaz útra s őszinte vallástétellel ismerjék el épen azt, amit az Úr feddőzve említ. Hogy azok a prófétai feddőzések, melyeket idéznek, minő haszonnal jártak a kegyesekre nézve, ismeretes Dánielnek abból az ünnepélyes imájából, mely a kilencedik részben foglaltatik Az előbbire nézve pedig a példát a zsidókban szemléljük: Jerémiásnak ugyanis Isten meghagyja, hogy beszélje el nekik nyomorúságaiknak okát (7:27); dacára, hogy mégsem történhetett volna másként a dolog, mint ahogyan az Úr eleve megmondta: „Mikor megmondod nékik mind e beszédeket, ugyan nem hallgatnak téged és mikor kiáltasz is, meg nem felelnek néked!” Mért jövendöltek tehát a süketeknek? Azért, hogy akaratlanúl s kedvük ellenére is megértsék, hogy amit hallottak, igaz, hogy t. i. borzasztó szentségtörés az, ha gonosztetteiknek vétkét, amely bennük székelt, Istennek tulajdonítják.

E néhány megfejtéssel igen könnyen kibontakozhatsz abból a sok bizonyítékból, melyet azért, hogy a szabad akaratnak bálványt emelhessenek, az Isten kegyelmének ellenségei szoktak összehordani úgy a parancsolatokból, mint a törvény áthágói ellen való feddőzésekből. Gyalázatképen mondja a Zsoltár (78:8) a zsidókról: „Vakmerő és rugódozó nemzetség ez; oly nemzetség, mely nem készítette el az ő szivét”. Egy másik Zsoltárban is (95:8) biztatja a próféta kortársait, hogy szivüket meg ne keményítsék, mivel t. i. a megátalkodásnak minden bűne az ember álnokságában gyökerezik. De ebből balgán vonják le azt a következtetést, hogy a szív mindkét felé hajolhat, mert az Isten készíti azt elő. A próféta ezt mondja (Zsolt. 119:112): „Hajlott az én szivem a te parancsolataidnak cselekedeteire mindörökké és mindvégig”, mivel t. i. magát örömest s vidám lelki hajlandósággal az Istennek ajánlotta fel, de mégsem hánytorgatja azt, hogy ennek a hajlandóságnak ő a szerzője; hiszen ugyane Zsoltárban megvallja, hogy az az Isten ajándéka. Ennélfogva jól meg kell tartanunk Pál apostolnak az intését, midőn a hiveknek azt parancsolja (Fil. 2:12), hogy munkálják üdvösségüket félelemmel és rettegéssel, mert Isten az, aki cselekszi, mind hogy akarják, mind hogy véghezvigyék. A cselekmény egy részét nekik tulajdonítja ugyan, hogy a test restségének felettébb ne engedjenek, de midőn félelmet és aggódó gondot köt a szivükre, úgy megalázza őket, hogy eszükbe jusson, hogy épen ez, aminek megtevését az apostol nekik megparancsolja, Istennek saját munkája. S ezzel világosan kimondja, hogy a hivek, hogy úgy szóljak, szenvedőlegesen cselekesznek, amennyiben a tehetséget az égből nyerik a cselekvéshez, hogy vakmerőn mit se tulajdonítsanak önmaguknak. Ezért midőn Péter arra tanít (II. Pét. 1:5), hogy a hit mellé ragasszunk jócselekedeteket, nem enged nekünk másodrendü szerepet, mintha valamit külön is tehetnénk, hanem pusztán a test restségét serkenti föl, mely többnyire magát a hitet is elfojtja. Erre vonatkozik Pál ama kijelentése is (I. Thess. 5:19): „Az Istennek lelkét meg ne oltsátok”, mert a restség, ha el nem üzetik, azonnal utána veti magát a hiveknek. Mindazáltal, ha valaki ebből azt következtetné, hogy azoknak szabad akaratukon áll, a felajánlott világosságot táplálni, az ilyen ember tudatlansága könnyen megcáfolható, mivel épen az a buzgalom, melyet Pál keres (II. Kor. 7:1), nem mástól van, hanem csak az Istentől. Mert gyakran azt is parancsolja nekünk az ige, hogy minden szennytől megtisztítsuk magunkat, bár a Szentlélek egyedűl a maga számára tartja fenn a megszentelésnek tisztjét. Végül János szavaiból (I. Ján. 5:18) nyilvánvaló, hogy nekünk csak megengedésképen tulajdoníttatik az, ami tulajdonképpen Istent illeti: „Aki Istentől születet, megtartja magát”. Ezt a szót a szabad akarat hirdetői megragadják, mintha egyrészt Isten, másrészt a magunk ereje tartana meg bennünket. Mintha bizony e mi megtartásunkat, melyről az apostol megemlékszik, nem az égből nyernők! Ezért kéri Krisztus az Urat (Ján. 17:15), hogy minket a gonosztól őrizzen meg. Azt is tudjuk, hogy a kegyesek, mikor a Sátán ellen harcolnak, nem mással, hanem Isten fegyvereivel nyerik a győzedelmet. Ezért Péter, midőn azt parancsolta, hogy lelkeinket az igazság iránt való engedelmességben megtisztítsuk, helyesbbítés gyanánt menten hozzá teszi, hogy a Lélek által (I. Péter 1:22). Végül, hogy az emberi erő a lelki harcban mily semmis, röviden kimutatja János, mikor előadja (I. Ján. 3:3), hogy azok, kik Istentől születtek, nem vétkezhetnek, mivel Isten magva bennük marad. Ennek másutt okát is adja, hogy a mi hitünk a győzedelem, mely a világot meggyőzi.

12. Mindamellett Mózes törvényéből idéznek oly bizonyságot, mely úgy látszik, mintha a mi megfejtésünkkel ellenkeznék. Mert ő a törvény kihirdetése után a nép előtt ilyen tanúságot tesz (V. Móz. 30:11): „Az a parancsolat, amelyet ma neked parancsolok, nem titkoltatott el, sem távol nincsen. Nem a mennyekben vagyon, sem a tengeren túl nincsen. Hanem felette közel vagyon hozzák ez az Ige, a te szádban és szivedben, hogy beteljesítsed azt”. Bizonyára, ha e szavakat az ember pusztán a parancsolatokról mondottaknak gondolja, megvallom, hogy a jelen kérdésre nem kis súllyal esnek a latba. Mert noha könnyü dolog volna a kérdésnek erejét venni azzal, hogy e szavakban nem a megtartás, hanem a megismerés könnyü s akadálytalan voltáról van szó, talán még így is maradna fenn némi kételkedés. Az apostol azonban, aki hiteles magyarázó, minden kételkedésünket elveszi, mikor azt erősíti, hogy Mózes e helyen az evangélium tanításáról beszélt (Róm. 10:8). Ha valami agyafúrt ember azt vitatná, hogy Pál ez igéket erőszakkal forgatta ki, hogy az evangéliumra alkalmazhatók legyenek, bár vakmerősége istentelenség volna, mégis van valami, ami az ilyent az apostok tekintélyén kívül is meggyőzni képes. Mert ha Mózes pusztán a parancsolatokról szólott, balga, haszontalan önhittségre gerjesztette volna a népet. Mert nem saját vesztükbe való rohanás lett volna-e, ha a törvény betöltéséhez, mint valami könnyü feladathoz fogtak volna saját erejükkel?

Hogy lehetne tehát a törvény megtartása oly nyilvánvalóan könnyü, mikor ahoz eljutni csak halálos veszélyen keresztül lehet? Mi sem bizonyosabb azért, mint hogy Mózes ez igékkel az irgalom szövetségét foglalta össze, melyet ő a törvény végrehajtásával együtt kijelentett. Mert csak nehány verssel előbb is (V. Móz. 30:8) arra tanított, hogy sziveinket Isten keze metéli körül, hogy őt szeressük. Azt a könnyű teljesítést tehát, melyről később szól, nem az emberi erőbe, hanem a Szentlélek segítő támogatásába helyezte, ki a maga munkáját hajtja végre hathatósan a mi erőtlenségünkben. Bár a fenti szentirási hely sem egyszerűen a parancsolatokról, hanem inkább az evangéliumi igéretekről értendő, melyek nemhogy azt erősítenék, hogy bennünk meg van a megigazulásra való képesség, sőt teljesen megdöntik azt. Pál meggondolva azt, hogy az evangéliumban az üdvösség számunkra nem azon súlyos, terhes és lehetetlen feltétel alatt adatik, melyet a törvény kiván tőlünk (hogy t. i. az üdvösséget csak azok nyerik el, akik minden parancsot megtartottak), hanem könnyű, egyenes és hozzáférhető feltétel alatt ajándékoztatik nekünk, ezt erősíti meg a maga bizonyságával. E bizonyíték tehát mit sem ér az emberi akarat szabadságának megvédése szempontjából.

13. Más szentirási helyeket is szoktak ellenünk fölhozni, melyekből az derűl ki, hogy Isten néha megvonván az ő kegyelmének segedelmét, megpróbálja az embereket és várja, hogy merre hajolnak. Amint Hóseásnál(5:45) is meg van irva: „Elmegyek, visszatérek az én helyemre, mind addig, mígnem megkeresik az én orcámat”. Nevetséges dolog volna – mondják – ha Isten azt vizsgálná, vajjon Izrael keresi-e az ő orcáját, ha lelkeik nem lettek volna képesek arra, hogy szabad akaratukból bármely irányba hajolhassanak. Mintha bizony prófétáknál nem volna igen gyakori dolog, hogy Isten olyannak mutatja magát, mint aki megútálja és elveti a népet mindaddig, míg meg nem jobbítja életét. De végül is mit hoznak ki ellenfeleink az ily fenyegetésekből? Ha azt akarják állítani, hogy az Istentől elhagyatott nép magától is képes a megtérésre gondolni, ez állításunknak az egész Szentirás nyiltan ellentmond; ha pedig megvallják, hogy a megtéréshez Isten kegyelme is szükséges, miért szállnak perbe velünk? E kegyelem szükséges voltát úgy ismerik el, hogy az ember számára is meg akarják tartani a maga képességét. De honnét bizonyítják ezt be? Bizonyára nem az idézett helyből, sem az ahoz hasonlókból. Mert más dolog az embertől elszakadni s azt nézni, hogy teljesen magára hagyatva mit művel s megint más annak kisded erőit erőtlensége mértékéhez képest felsegíteni. Mit jelentenek hát az ily kifejezések, kérdezhetné valaki? Erre én azt felelem, hogy épen annyit jelentenek, mintha eként szólna Isten: „Mivel ennél a keménynyaku népnél intésemnek, unszolásomnak s feddésemnek nincs semmi haszna, elrejtem egy kissé magamat s nyugodtan engedem, hogy gyötrődjék nyomorúságában. Majd meglátom, hogy a hosszú szenvedések után eszükbe jutok-e, hogy keressék az én orcámat”. Hogy pedig Isten messze elmegy, ez azt jelenti, hogy elveszi a próféciát. Hogy majd meglátja, mit művelnek az emberek, ez meg annyit tesz, hogy csendesen s mintegy elrejtve magát, egy ideig különféle nyomorúságokkal teszi próbára azokat. Mindkettőt azért teszi, hogy minket annál jobban megalázzon. Mert a szerencsétlenségek sujtó csapásai alatt hamarabb összezuzatnánk, mint megjavulnánk, ha Szentlelkével ama tanulékonyságra képessé nem tenne bennünket. Továbbá midőn az Úr megtörhetlen makacsságunk által megbántva s mintegy kifárasztva minket egy kissé magunkra hagy (azzal t. i., hogy megvonja igéjét, melyben jelenlétét szokta megmutatni) s kisérletet tesz arra nézve, hogy távollétében mit művelünk, ebből helytelen dolog azt következtetni, hogy a szabad akaratnak vannak bizonyos erői, melyeket Isten tekintetbe vesz és kipróbál. Hiszen mindezt nem más célból cselekszi, mint, hogy saját semmiségünk megismerésére hajtson bennünket.

14. Harcolnak ellenünk amaz állandó szólásmód alapján is, amely úgy a Szentirásban, mint az emberek beszédében előfordul. Mert hát a jócselekedetek sajátunknak neveztetnek s azt mondják felőlünk, hogy ami Isten előtt szent és kedves, azt ép úgy mi tesszük meg, mint ahogyan mi követjük el a bűnöket. Ha hát a bűnöket méltán tulajdonítják nekünk, mint amelyek tőlünk eredtek, ugyanez alapon bizonyára a jó cselekedetekből is kell valamely részt tulajdonítani. Mert a józan ésszel nem volna összeegyeztethető, ha azt mondanák rólunk, hogy olyanokat cselekszünk, aminek cselekvésére bennünket, mivel magunk erre saját indíttatásunkból képtelenek vagyunk, az Isten indít, mintha csak kövek volnánk. Az ily beszédekből azt kövekeztetik tehát, hogy bár az elsőséget Isten kegyelmének kell engednünk, saját munkásságunknak is van mintegy másodrangú szerepe. Ha abba az egybe kapaszkodnának, hogy a jócselekedetek a mieinknek mondatnak, és viszont azt vetném ellenük, hogy a kenyér, melynek megadását Istentől kérjük, szintén a mienknek neveztetik. Ebből, hogy a „mienk”, mit következtethetnek egyebet, mint azt, hogy az mi minket egyáltalán nem illet, Isten jóvoltából s ingyen kegyelméből a mienk lesz? Vagy nevessék ki tehát ugyanezt a képtelenséget az Uri Imádságban is, vagy ne tartsák nevetségesnek azt, hogy mienknek neveztetnek azok a jócselekedetek, melyekben semmi sem sajátunk, kivéve, amit Isten bőséges ajándékozása nekünk juttat!

Az a másik ellenvetésük már valamivel erősebb, hogy a Szentirás gyakori bizonysága szerint Istent mi magunk tiszteljük, igazságát mi magunk tartjuk meg, törvényeinek engedelmeskedünk s jócselekedetekre magunk igyekezünk. Mivel azért – mondják – mind e dolgok az emberi elmének és akaratnak saját tisztjei, hogyan illenék a Szentlélekre vinni vissza azokat s egyuttal nekünk is tulajdonítani, ha igyekezetünknek az isteni erővel valami közössége nem volna? E gáncsoktól minden fáradság nélkűl megszabadulunk, ha helyesen megvizsgáljuk azt a módot, amely szerint az Úr lelke a szentekben munkálkodik. Az a hasonlat, melyet gyűlölettel fordítanak ellenünk, egyáltalán nem tartozik a dologra. Mert van-e oly esztelen, aki azt mondaná, hogy az az ember felindítása semmiben sem különbözik a kőhajítástól? Ilyesmi nem is következik a mi tanításunkból. Mert mi az ember természeti képességeire visszük vissza a helyeslést, megvetést, akarást, nem akarást, igyekezetet, ellenszegülést: nevezetesen a hiábavalóság helyeslését, a valódi jó megvetését, a rossz akarását, a jó nem akarását, a bűnre való törekvést, az igazságnak való ellenszegülést. Mit cselekszik itt az Úr? Ha az efajta gonoszságot használni akarja, mintegy haragjának eszközét, oda vezérli és rendeli azt, ahová jónak látja, hogy a bűnös kéz segélyével a saját jó munkáját hajtsa végre. Azt a gonosz embert tehát, aki így Isten hatalmának szolgál, miközben csak szenvedélyét iparkodik kielégíteni, az ilyent, mondom, vajjon kőhöz hasonlítjuk-e, melyet idegen erő s nem önindítása s önérzése, vagy önakarata hajt? Látjuk, mily nagy e két felfogás közt a különbség.

Minő munkásságot visz véghez Isten a jókban, kikre különösen vonatkozik e kérdés? Midőn országát azokban felállítja, hogy a természet hajlamához képest ne legyen csapongó szenvedélyek játékszerévé, akaratukat a Szentlélek által féken tartja; s hogy a szentségre és igazságra hajlandó legyen, igazságának szabálya szerint hajlítja, alkotja, alakítja és kormányozza; végül hogy ne tántorogjon, vagy el ne essék, megszilárdítja s megerősíti Szentlelke erejével. Ezért szól így Augustinus:* „Azt mondod nekem, hogy e szerint hajtatunk a cselekvésre s nem cselekszünk. Sőt te magad cselekszel és hajtatol a cselekvésre és akkor cselekszel jól, ha a jótól hajtatol a cselekvésre. Isten lelke, aki tégedet hajt, segítője a cselekvésnek s azért nevezi magát segítőnek, hogy te is cselekedjék valamit.” Az idézett rész első felében arra figyelmeztet, hogy az ember cselekvését a Szentlélek indítása nem szünteti meg, mivel a természetből van az akarat, amely arra irányíttatik, hogy a jóra vágyódjék. Hogy azonban kevéssel azután azt teszi hozzá, hogy a segedelem nevéből azt lehet következtetni, hogy mi is teszünk valamint, ezt nem úgy kell felfogni, mintha külön nekünk is tulajdonítana valamit, hanem, hogy a restséget bennünk ne táplálja, Isten munkásságát a mi munkásságunkkal aként egyezteti össze, hogy szerinte az akarat maga a természettől, a jónak akarása azonban a kegyelemtől van. Ezért mondta csak kevéssel előbb: Ha Isten minket nem segít, nemcsak győzni, de még harcolni sem leszünk képesek.

15. Ebből világos, hogy Isten kegyelme (amint ezt a szót akkor használjuk, midőn az újjászületésről van szó) a Szentlélek zsinórmértéke az ember akaratának kormányzására s igazgatására. Ezt pedig nem igazgatja úgy, hogy meg ne javítsa, meg ne újítsa, újjá ne alkossa (ezért mondjuk, hogy az újjászületés kezdete az, hogy minden, ami a mienk, eltöröltessék), mint szintén, hogy ne indítsa, hajtsa, űzze, vigye s hatalmában ne tartsa. Ezért helyesen mondjuk, hogy lényegileg övéi mindazok a cselekmények, melyek innét erednek. Emellett azonban nem tagadjuk, hogy Augustinus ama tanítása teljesen igaz, hogy a kegyelem nem lerontja, hanem inkább megjavítja az akaratot. Mert e két állítás igen jól megállhat egymás mellett; hogy t. i. az ember akarata újjá alakul akkor, midőn bűnös és álnok voltából megjobbulva, az igazság valódi szabályához vezettetik s hogy egyuttal az emberben új akarat teremtetik, mivel annyira beszennyeződött és megromlott, hogy teljességgel új szellemet kell magára öltenie. Mi sem gátol hát abban, hogy elmondhassuk, hogy mi cselekesszük azt, amit a Szentlélek cselekszik bennünk, ámbár akaratunk magától semmi olyan nem tesz is, amit az Isten kegyelmétől elválaszthatnánk. S ezért jól emlékezetünkben kell tartanunk azt, amit másutt Augustinusból idéztünk, hogy t. i. hiába igyekeznek némelyek az ember akaratában valami jót találni; mert amit ilyes összevegyítéssel az emberek a szabad akarat erejéből az isteni kegyelemhez hozzá toldani akarnak, nem egyéb, mint ennek megrontása. Épen, mintha zavaros és kesernyés vizzel akarná valakii keverni a jó bort! De noha minden, ami akaratunkban jó, a Szentlélek indításából származik, mégis mivel az akarás természetszerüleg velünk született, nem ok nélkűl mondják, hogy mi cselekesszük azt, aminek dicsőségét Isten joggal követeli magának: első sorban azért, mivel jóvoltából a mienk mindaz, amit csak cselekszik bennünk, csak tudjuk, hogy nem tőlünk származik az; aztán mivel a mienk az ész, mienk az akarat, mienk az igyekezet, amelyeket ő igazgat a jóra.

16. Ami egyéb bizonyítékot még innen-onnan összeszedegetnek, a közepes tehetségűeknek sem okoz nagy fejtörést, ha az előbbi megfejtésket jól eszükbe vették. Idézik Móz. I. könyvéből (4:7) e mondatot: „annak az ő indulatja te alattad vagyon és te néked hatalmad vagyon ő rajta”. Ezt a mondást a bűnre magyarázzák, mintha Kainnak azt igérné az Úr, hogy lelke fölött nem lesz meg előbbi hatalma a bűnnek, ha annak elnyomására igyekezni akar. Mi pedig azt mondjuk, hogy a beszéd összefüggésével sokkal inkább megegyezik az, ha e mondást Ábelre vonatkoztatjuk. Mert e helyütt Istennek az volt a szándéka, hogy megfeddje azt a bűnös irigységet, melyet Kain az ő testvére iránt táplált. Teszi ezt két okból: mivel Kain ok nélkűl gonosz tetten töri a fejét, hogy testvérét Isten szine előtt, kinél csak az igazságnak van becsülete, felülmulja; azután, mivel felettébb háládatlan Isten jótéteményének elvétel ezután is, hogy még testvérét sem tudja tűrni, bár uralma alá adatott. Hogy azonban úgy ne tűnjék fel a dolog, mintha mi e magyarázatot csak azért karolnók fel, mivel a másik ellenünk szól, engedjük meg, hogy Isten valóban a bűnről szólott. Ha így áll a dolog, akkor Isten, amit itt kijelent, vagy igéri, vagy parancsolja. Ha parancsolja, már kimutattuk, hogy ebből egyáltalán nem következik a szabad akarat bebizonyítása; ha igéri, hol ennek az igéretnek betöltése, mikor a bűnnek Kain alávetette magát, dacára, hogy uralkodnia kellett volna rajta? Erre talán azt mondják, hogy az igéretbe hallgatag feltétel van foglalva, mintha csak az mondatnék, hogy győzelmet aratott volna, ha harcolt volna. e vajjon ki fogadhatna el ilyen kibuvót? Mert ha ezt az uralkodást a bűnre vonatkoztatjuk, senki sem kételkedhetik abban, hogy a beszédnek parancsoló értelme van, melyben nem az van meghatározva, hogy mire vagyunk képesek, hanem hogy mit vagyunk kötelesek megtenni, még erőnk felett is. Ámbár úgy maga a tárgy, mint nyelvtani okok azt követelik, hogy itt Kain és Ábel között összehasonlításról van szó, mivel az elsőszülött testvér nem lett volna öccsénél alábbvalónak tartható, ha saját vétke miatt annál rosszabb nem lett volna.

17. Az apostol bizonyságtételét is felhasználják, aki így szól (Róm. 9:16): „Nem azé a választás, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Ebből azt hozzák ki, hogy az akaratban és törekvésben van valami, ami bár önmagában erőtelen, Isten irgalmától támogatva mégis érhet el kedvező eredményt. De ha józanúl megfontolnák, hogy mily tárgyról is érkezik e helyen Pál, nem magyaráznák megfontolatlanságukban oly fonákúl ezt a mondatot. Tudom, hogy nézetük támogatására Origenest és Hieronymust* is idézhetik; viszont velük szemben fölhozhatnám Augustinust; de hogy Origenes és Hieronymus mint vélekedtek, ránk nézve teljesen közömbös, ha világos, hogy Pál mit akart tanítani. E helyen t. i. azt tanítja, hogy az üdvösség végül azok számára van készítve, akiket az Úr az ő irgalmasságára méltat s hogy veszedelem és örök gyalázat vár mindazokra, akiket ő el nem választott. Előbb a megvetettek sorsát mutatta el Faraó példájában, majd megerősítette a kegyelemből való elválasztás biztos voltát Mózes bizonyságával: „Könyörülök, akin könyörülök”. S ezek után következteti: „Nem azé a választás, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Ha ezt oly módon akarnánk magyarázni, hogy az akarat vagy igyekvés azért nem elégségesek, mivel ilyen teher hordozására igen gyengék, akkor fel kellene tennünk, hogy Pál nem valami helyesen szólt így. Félre tehát az ilyen alaptalan okoskodással: nem az akaróé, sem a futóé, tehát van valami akarat, van valami futás. Pál értelme ugyanis sokkal egyszerűbb: Nem az akarat, nem a futás az, ami nekünk az örök üdvösségre vezető utat elkészítené; itt egyedűl csak Isten irgalma van. Mert e helyütt is csak ugyanazt mondja, mint Titushoz irt levelében, midőn azt irja (3:4), hogy Istennek jóvolta és az emberekhez való szerelme megjelenék: nem az igazságnak cselekedeteiből, melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő végtelen irgalmasságához képest. Még akik maguk úgy okoskodnak is, hogy Pál elismer valamelyes akaratot, vagy valamelyes futást, mert tagadta, hogy az akaróé vagy futóé volna a választás, még ezek sem engednék meg nekem, hogy ugyanerre a mintára így következtessek: jó dolgokat cselekedtünk, mert Pál tagadja, hogy a cselekedetekkel, amelyeket cselekedtünk, megszerezhetnők az Isten jóindulatát. Ha ezen okoskodásomban észreveszik a hibát, nyissák ki szemüket s látni fogják, hogy az ő okoskodásuk sem ment hasonló tévedéstől. Erős ok az is, amelyre Augustinus* támaszkodik: „Ha Pál azért mondta volna, hogy a választás sem az akaróé, sem a futóé, mivel sem az akarás, sem a futás nem elégséges, ez állítást az ellenkező értelem bizonyítására is el lehetne ferdíteni, hogy t. i. a választás nem istenirgalmasságáé, mivel az sem munkálkodik magában.” Minthogy e második állítás képtelenség, méltán jut Augustinus arra a következtetésre, hogy ezt az apostol azért mondta, mivel az embernek nincs semmi jó akarata, hacsak az Úr azt elő nem készíti; nem, mintha nem volna kötelességünk az akarás és a futás, hanem mert mindkettőt Isten eszközli bennünk. Épen ily tudatlanúl ferdítik el némelyek Pál ama mondását (I. Kor. 3:9), hogy mi Istennel együtt munkálkodó szolgák vagyunk, ami hogy csak egyedül az egyházi szolgákra korlátoztatik, a legkevésbbé sem kétséges; hogy pedig ezek együtt munkálkodóknak neveztetnek, nem azért van, mintha azok maguktól valamivel járulnának Isten munkájához, hanem mivel munkálkodásukat használja Isten, miután alkalmasakká tette őket s ellátta szükséges ajándékaival.

18. Felhozzák még Sirákot, kiről tudva van, hogy kétes tekintélyű iró. De azért, ha szinte nem utasítjuk is vissza, (bár ezt joggal megtehetnők), lássuk mit tanít a szabad akaratról. Azt mondja (15:14), hogy az ember, mihelyt megteremtetett, azonnal saját belátása hatalmában volt; hogy eléje olyan parancsolatokat adott Isten, melyeket, ha megtartott volna, azok viszont őt tartották volna meg; hogy az embernek eléje volt adva az élet és halál, a jó és rossz, hogy bármit akaránd, meg fog adatni neki. Ám legyen így; az ember teremtésétől fogva tehetséget kapott az élet és halál elnyerésére. Hát, ha mi viszont azt feleljük, hogy e szabadságot elvesztette? Bizonyára nem szándékozunk Salamonnak ellene mondani, aki azt állítja (Préd. 7:29), hogy az ember kezdettől fogva igaznak teremtetett, de sok gonosz gondolatokat szerzett saját magának. Mivel azonban az ember megromlásával mind magát, mind összes javait hajótörésre juttatta, nem következik mindjárt, hogy mindaz, amit az első teremtésnek tulajdonítunk, a bünös és elfajúlt természetet is megilleti. Ezért én nem csak nekik, hanem Siráknak is (bárki lett légyen is),ezt felelem: Ha az embert úgy akarod tanítani, hogy az üdvösség megszerzésére szükséges képességet önmagában keresse, mi nem tartunk téged oly nagy tekintélynek, hogy Isten megdönthetetlen igéjével szemben bármi csekély mértékben neked adjunk igazat. Ha pedig csak az a szándékod, hogy féken tartsd a test gonoszságát, mely saját büneit Istenre hárítván, hiábavaló mentegetődzés után szokott kapkodni s azért mondod azt, hogy az ember jóvá és igazzá teremtetett, hogy eképen kitessék, miszerint ő maga volt oka a maga bukásának: szivesen helyeslem nézetedet. Csakhogy viszont te is egyezzél meg velem a tekintetben, hogy az ember azoktól az ékességektől, melyekkel őt az Úr kezdetben felruházta, saját hibája miatt megfosztatott és így valljuk meg együttesen, hogy az embernek nem védőre, hanem orvosra van szüksége.”

19. Mindamellett semmit gyakrabban nem emlegetnek, mint Krisztusnak példázatát az utasról, akit a rablók félholtan vetettek az útfélre (Luk. 10). Jól tudom, hogy csaknem az összes iróknak az a vélekedése, hogy ez utasnak képében az emberi nemet ért veszedelem van lerajzolva. Ebből ellenfeleim azt az érvet veszik, hogy a bűn és ördög gyilkossága az embert nem csonkította meg annyira, hogy előbbi javainak némi nyomai meg ne maradtak volna benne. Hiszen a példázat is azt mondja, hogy félholtan hagyták az útfélen. Mert hol van ez a félelevenség, ha az igaz okosságnak és akaratnak valami része meg nem maradt volna benne?

Először azt kérdem, vajjon mit cselekednének, ha képes beszédüket nem akarnám elfogadni? Mert kétségtelen, hogy az Úr beszédének igaz értelmén kívül gondolták ezt ki az atyák. A képes beszédnek nem szabad messzebb mennie, mint ameddig a Szentirás zsinórmértéke engedi; távolról sem elégséget tehát arra, hogy valamely hitcikknek alapjáúl szolgáljon. Nem hiányoznak okaim sem, amelyekkel, ha akarom, az egész kigondolt dolgot fölforgathatom. Mert Isten igéje nem hagy az embernek félholt életet, hanem azt tanítja, hogy az üdvösség tekintetében egészen megholt. Pál, mikor váltságunkról beszél, nem azt mondja, hogy félholt létünkre meggyógyúltunk, hanem hogy mikor meghaltunk volna, föltámadtunk. S Krisztus világosságának bevételére sem a félholtakat, hanem az alvókat és eltemetetteket (Ef. 2:5 és 5:14) hivja; épen igy tesz az Úr maga is, midőn azt mondja, hogy eljött az óra, melyben szavára a halottak föltámadnak (Ján. 5:25). Minő arccal állítanák szembe ennyi világos szentirási hellyel a maguk által könnyelműen kigondolt értelmet?

Vegyük azonban e képes beszédet szilárd bizonyíték gyanánt. Ez esetben is mit tudnak kicsikarni tőlünk? Az ember féleleven; van tehát benne alami ép. Van t. i. a belátásra fogékony elméje, bár az égi és lelki bölcseséghez el nem hatolhat. Van némi itélőképessége arra nézve, hogy mi tisztességes, van benne némi érzet az istenség felől, bár Isten igaz ismeretére el nem juthat. De hova hanyatlanak ezek is? Azt bizonyára nem képesek megtenni, hogy Augustinusnak ama mondását, melyet a skolasztikius tanítók közfelfogása is helyeselt, megdönthessék, hogy t. i. az embertől az eset után elvétettek mindazok az ingyenes ajándékok, melyektől az idvesség függ; a természeti ajándékok pedig megromlottak és megfertőztettek. Legyen tehát előttünk kétségtelen az az igazság, melyet semmiféle mesterkedésekkel megdönteni nem lehet: hogy az ember elméje annyira elidegenűlt Isten igazságától, hogy csak az istentelen, fonák, rőt, tisztátalan s bűnös dolgot érti, kivánja és próbálja meg; hogy a bűn mérge a szivet annyira megmételyezte, hogy belőle csak undok bűz tud előtörni. Ha az embernek néha a jónak némi látszatát mutogatják is, elméjük mégis képmutatással s csalárd hazugsággal teljes s lelkük a belső romlottság kötelékei közt vergődik.

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2019
31 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2019
56 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 20 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

"Eljött értünk a végzet, s keze nyomán milliók hulltak élettelenül a porba. Félelem bûze áradt szét." - SZEREPJÁTÉK    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    KÖLTÖZÉS - www.kitfitbefit.hu- Fitness - Életmód - Cikkek- www.kitfitbefit.hu - www.kitfitbefit.hu - www. kitfitbefit.hu    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája Gyere nézz be! #ÉhezõkViadala #Read&Speak Blog #GyereNézzBe    *****    Mistfall egy csodálatos hely amely elvarázsol játék közben!    *****    Mistfall egy gyönyörû hely amely elvarázsol játék közben!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie. Rendeld meg a képleted én segítek értelmezni amit látsz!    *****    Hamarosan megjelenik a Csókfülke címû film második része. Premier: 2020 július 24. Ne maradj le semmilyen információról!    *****    Silhouette in the Darkness - Reménykedni valamiben, majd elveszíteni: az jobban fáj, mintha semmit sem reméltél volna.    *****    Enigma Disease ⊱ Egy háborút már önmagában vívni is nehéz; s megmenteni mindenkit? Tudd: nem lehet...    *****    Horoszkóp megrendelések, asztrológiai és ezoterikus olvasmányok, szoftverek, letöltések. Szeretettel várlak az oldalon!!    *****    Részletes személyiség és sors analízis,3 év elõrejelzéssel + ajándék névmisztikai elemzés júliusban. Rendeld meg most!!!    *****    Szeretnél egy nagyon részletes születési horoszkópot, 3 év elõrejelzéssel, vagy egy párkapcsolati elemzést? Rendeld meg!    *****    Hozd létre a saját Istenedet és légy az Univerzum Ura! Várunk!    *****    IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | @dalszovegforditasok    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Egy horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie, én segítek értelmezni amit látsz, de a döntés a tiéd!    *****    Születési horoszkóp, elõrejelzés, gyermektervezés,párkapcsolati elemzés,biotérkép készítés diplomás asztrológustól.Itt!