A patrisztikus kor alkonya Keleten

Antiochiai Szeverosz Pisidiában született. Irodalmi és jogi tanulmányok után 488 táján tért meg és a palesztinai szerzetesek körében a monofizitizmus híve lett. 508 és 511 között Konstantinápoly-ban küzdött a khalkedóni dogma hívei ellen. Ekkor született fő műve, a Philaléthész. Szenvedélyes vitatkozó lévén, később egyaránt harcolt az euthükhiánusok és Halikarnasszoszi Julianosz ellen. 512-ben megválasztották Antiochia patriárkájává. Amikor azonban I. JusztinoszSzeverosznak el kellett hagynia Antiochiá-t és Egyiptomba menekült. Justinianus uralkodásának első éveiben a monofizita pátriárka Konstantinápoly-ban, Theodora császárné környezetében keresett támogatókat. Agapetus pápa fellépése nyomán azonban ismét távoznia kellett Egyiptomba. Itt halt meg 538-ban.
Noha számos művet írt, görögül csak egy homiliája maradt ránk. Az Igazságszerető című műve kizárólag szír fordításban maradt fenn. Ebben a khalkedóni dogma híveit duopszüchitáknak nevezi. Ők arra "vetemedtek", hogy Cirill műveiből vett idézetekkel támasztották alá nézeteiket. Az istentelen grammatikosz ellen című művében Joannész grammatikosz-t támadja. Homiliagyűjteménye 125 beszédének szír fordítását tartalmazza. Ő írta a Sub tuum praesidium kezdetű imát is.
Szeverosz mindvégig Alexandriai Szent Cirill hűséges tanítványa akart lenni. Véleménye szerint a császár 518-ban trónra lépett, fuvsi", a uJpovstasi" és a provswpon szavak egyaránt azt jelentik, hogy személy. Krisztusról nem az mondható el, hogy egy természetet birtokol, hanem ő egyetlen természet vagy más néven személy, mégpedig az Ige. A megtestesülés miatt a Logosz másféle módon létezik, mint korábban. Noha egyaránt küzdött a nesztoriánusok és az eutükhiánusok ellen, nem tudta elfogadni a khalkedóni dogmát. Követőire, a szeveriánusokra is jellemző volt bizonyos egyoldalúság és a fogalmi megkülönböztetés hiánya. Jószándéka ellenére komoly skizmának lett a szerzője.

Bizánci Leontiosz életéről keveset tudunk, annak ellenére, hogy a VI. század első felének legnagyobb teológusa volt. Valószínűleg 485 körül született Konstantinápoly-ban. Fiatal korában nesztoriánus volt. Akkortájt hagyott fel az eretnek nézetekkel, amikor 520 tájékán Jeruzsálem környékén kolostorba vonult. Később hol Konstantinápoly-ban, hol Palesztinában találjuk a különböző viták résztvevőjeként. 542-ben a fővárosban halt meg.
A khalkedoni dogma védelmében írta Az eutükhiánusok és nesztoriánusok ellen című művét. Cáfolja Justinianus császár Órigenészt elítélő tételeit. A Solutio argumentorum Severi és a Triginta capitula adversus Severum a monofiziták ellen íródott. A monofiziták úgy vélték, hogy a katolikusok szerint az emberi természet nem hüposztaszisz vagyis ajnupovstato", nemlétező. Leontiosz azonban kimutatja, hogy valamilyen természet nem szükségszerűen hüposztaszisz vagy ajnupovstato", hanem lehet ejnupovstato" is. Krisztus emberi természete nem önálló valóság, annak ellenére, hogy egyedi. Krisztus isteni természetének és emberi természetének egyaránt az Ige a hordozó alanya.

I. Justinianus császár szükségesnek látta, hogy állandóan beleavatkozzék a teológiai vitákba. 483 tájékán Illyriában született, valószínűleg szláv szülőktől. Konstantinápoly-ban jogi, katonai és teológiai tanulmányokat végzett, majd nagybátyját, I. Justinus császárt segítette a kormányzásban. Ő koronázta caesarrá 527-ben. Miután nagybátyja hamarosan meghalt, Justinianus vált a keleti birodalom egyeduralkodójává. Felesége, Theodóra monofizita nézeteket vallott és ez gyakran befolyásolta a császár véleményét is. Noha a császár mindig orthodox maradt, politikai okok miatt gyakran igyekezett megnyerni a monofizitákat.
Amikor a császár az órigenisták ellen fordult, azok úgy próbálták elterelni a figyelmét, hogy a monofiziták megnyerésének ürügyén javasolták Mopszvesztiai Theodorosz, Küroszi Theodorétosz és Edesszai Ibasz elítélését. Ellenük íródott a Tria Capitula, amely azonban csak még nagyobb felfordulást okozott. A császár hibája Vigilius pápa kálváriája is. A császár zsinata nem merte kétségbe vonni Péter sedes-ének tekintélyét, viszont méltatlannak tartotta a sedens-t, Vigiliust, aki nem volt hajlandó alávetni magát a császár akaratának. A birodalom egységének helyreállítását és megerősítését szolgálta a híres joggyűjtemény, a Codex Justinianus is. Justinianus nagy sikereket ért el a germánok elleni küzdelemben, de sokat ártott az egyház békéjének. Hosszú uralkodás után, 565-ben halt meg.

A Dionüsziosz Areopagitész neve alatt fennmaradt iratok valódi szerzőjének kiderítésére már sok elmélet született. Némelyek Szeverosznak tulajdonítottákőket, mert a hatásuk először aző műveiben érezhető, azonban ez a nézet sem bizonyítható.
Az istennevekről szóló értekezés nemcsak Isten szentírási megnevezéseivel, hanem Isten tulajdonságaival és lényegével is foglalkozik. A középkorban igen nagy hatást váltott ki a A misztikus teológiáról szóló rövid írás, amely nehezen érthető nyelvezettel írja le Isten és a lélek egyesülését a misztikus vízióban.
A mennyei hierarchiáról címet viselő könyv az angyalokat három csoportba sorolja, és a csoportokat ismét három részre bontva kilenc angyali karról tud. A szeráfok, a kerubok és a trónusok közvetlenül Istentől kapják a fényt, a tisztaságot és a tökéletességet. A második csoport tagjai (dominationes, virtutes, potestates) már az ő közvetítésükkel kapják mindezt és továbbadják a harmadik osztálynak (principalitates, archangeli, angeli), amelynek elsődleges feladata az emberiség támogatása.
Az egyházi hierarchiáról című könyv a mennyei hierarchia földi tükörképéről szól. Az első fokozat részei a szentségek, a második részei az egyházi rend tagjai, a harmadikban vannak a szerzetesek, a hívők, a bűnbánók és a katekumenek. Az ismeretlen szerző levelei is erős újplatónikus hatást mutatnak.

Szent Szophroniosz Damaszkusz-ban született. Mivel retorikát tanított, a szophisztész melléknevet kapta. Palesztinában lett szerzetessé. Később megfordult Egyiptomban és Rómában is. 633-ban Kürosz alexandriai és Szergiosz konstantinápolyi pátriárkával szemben a khalkedoni dogma védelmében lépett fel. Legföljebb annyi engedményt volt hajlandó tenni a konstantinápolyi pátriárkának, hogy Krisztusban helyesebb egy energiáról beszélni, mint az egy vagy két akarat kérdését firtatni. Később már egyértelműbben lépett fel a monotheletizmus ellen, amely eretnekség a monofizitizmus következményeként Krisztusnak csak egy akaratot tulajdonított. 634-ben jeruzsálemi pátriárkává választották. Ezután olyan florilégium-ot állított össze 600 patrisztikus hely felhasználásával, amelyben kimutatja, hogy Krisztusnak két akarata volt. Ez a műve sajnos elveszett, csak homiliák, liturgikus ódák és életrajzok maradtak fenn tőle.

Ex Oratiónibus sancti Sophrónii epíscopi:
I/1025-1026; II/1469-1470; III/1107-1108, 1347-1348; IV/1331-1332


Joannész Szkholasztikosz, avagy Klimakosz Szent János már nem a polemikus, hanem az aszkétikus irodalom kiváló képviselője. 591-ben vonult kolostorba, majd 603-tól a Sínai hegy lábánál remetéskedett. Melléknevét Kli'max tou' paradeivsou című művéről kapta. A paradicsomba vezető "létrá"-nak 30 foka van, vagyis ugyanannyi, ahány évig Jézus rejtett életet élt. Negyven évi remeteélete után a Sínai kolostor apátjának megválasztott szerző Euagriosztól eltérően inkább a gyakorlati aszkétika kérdéseivel foglalkozik. Másik nagyhatású műve a Levél a pásztorhoz, amely a szerzetesi élet kézikönyve lett.
Tanításának lényege, hogy az aszkétának a szenvedélyektől való mentességre, az apatheiá-ra kell törekednie. A kitartás és a feltétlen engedelmesség segítségével a szerzetes eljut a hészükhia, vagyis a nyugalom állapotába. Ennek első fokozata a gondtalanság, a második pedig a külső hatások iránti közömbösség, az apatheia, amely egyben a szüntelen imádkozás állapota. Ekkor már semmilyen fantáziaképpel vagy gondolattal nem foglalkozhat a szerzetes, mert ezeken keresztül a démonok hatása alá kerülne. Az aszkézis legfelső fokán már csak egyetlen ima, a mnémé Iészou, Jézus emlékezete marad meg. Klimakosz követői leértékelték az értelem erényeit.

Életrajzának tanúsága szerint Szent Maximosz hitvalló 580 tájékán született Konstantinápoly-ban előkelő bizánci családból. Hérakleiosz császár titkára volt, de 613 tájékán a mai Skutari közelében kolostorba vonult. 626-ban a perzsák elől menekülve Szophroniosz-szal együtt Alexandriá-ba ment. Később valószínűleg Karthágó közelében küzdött a helyi zsinatokon immár nem a monofizitizmus, hanem a monotheletizmus ellen. Római tartózkodása idején már azt is elérte, hogy a 649-es lateráni zsinat ítélje el ezt az eretnekséget. A világi hatóságok azonban nem nézték jó szemmel sikereit, hanem 653-ban erőszakkal Konstantinápoly-ba vitték és perbe fogva Trákiába száműzték. Mivel ügye felülvizsgálásakor sem változtatta meg nézeteit, a 662-es konstantinápolyi zsinat rendeletére nyelvét kitépték, jobbját levágták és társaival együtt ismét száműzték. Szenvedéseibe még ebben az évben belehalt.
Exegétikai kérdésekkel foglalkozik a Kétségek és kérdések és a Thalasszioszhoz című művében. Írt kommentárt az 59. zsoltárhoz és a Miatyánkhoz.
Aszkétikai művei közül megemlíthetjük a Capita de caritate című szentenciagyűjteményt.
Misztikus írásaiban Dionüsziosz Areopagitész műveit kommentálja, illetve a Müsztagógiá-ban a liturgikus cselekmények szimbolikáját magyarázza.
Teológusként Órigenészhez és a kappadoxokhoz mérhető. Arisztotelész filozófiájának ismerete lehetőséget ad neki pontos distinkciók alkalmazására, amelyre ellenfelei általában képtelenek voltak.
Krisztológiája kimutatja, hogy mivel a tevékenység ( ejnevrgeia) közvetlen forrása a természet, Krisztusban két tevékenységnek kellett lennie. A Krisztusban levő két akarat megléte nélkül a köztük levő harmóniáról sem beszélhetnénk. Igaz viszont, hogy benne csak a természetben levő akaratfajta volt meg, magát a döntést, a gnómét maga a Logosz hozta. A Krisztus előtti idő a történelem felkészülése a savrkwsi"-ra. A megtestesüléssel elkezdődő időszak pedig az ember qevwsi"-ára ad lehetőséget. Mivel Maximosz a teremtés, a megtestesülés és a megváltás művét egységben látta, tanítása nyomán Keleten az emberi természetről optimistább kép alakult ki, mint az augusztiniánus viták nyomán Nyugaton. Krisztus üdvösségünk causa exemplaris-a, ezért a keresztény élet lényege az imitatio Christi.

Ex Capítibus quínquies centénis sancti Máximi Confessóris abbátis: I/418-419
Ex Epístolis sancti Máximi Confessóris abbátis: II/239-241
Ex Capítibus sancti Máximi Confessóris abbátis De caritáte: III/178-180
Ex Quaestiónibus sancti Máximi Confessóris abbátis ad Thalássium: IV/286-288


Damaszkuszi Szent János a képrombolás korszakának legnagyobb teológusa, noha feladatának elsősorban az egyházatyák gondolatainak egységes szempontok szerinti rendszerezését tekintette.
Életéről keveset tudunk, mert a fennmaradt biográfiák kevés megbízható adatot tartalmaznak. Az biztosnak látszik, hogy már apja is a kalifák pénzügyi szakértője volt. Az adók behajtása Szent Jánost azonban kevésbé vonzotta és a VIII. század elején már egy jeruzsálemi kolostor lakója. Amikor III. Leó császár kezdeményezésére 725 körül az ikonoklaszta mozgalom beindult,ő már felszentelt pap és a jeruzsálemi pátriárka képviselője volt.
A császár 730-ban valószínűleg azért adott ki rendeletet a képtisztelet ellen, hogy kevesebb támadási felületet hagyjon a terjeszkedő arab világbirodalomnak. Teológiai indoklásként azt adta, hogy az eikón (kép) azonos az eidolá-val, vagyis a bálvánnyal. I. Germanosz konstantinápolyi pátriárka ez ellen tiltakozott és a képtiszteletet elsősorban pedagógiai érvekkel indokolta. Már azt is jól látta, hogy a Logosz megtestesülése nyomán az újszövetségben új helyzet állt elő ebben a A pátriárka vonatkozásban is.
733-ban bekövetkezett halála után Damaszkuszi Szent János küzdött legelszántabban a képrombolók ellen. Valószínűleg teológiai tanárként is, de mindenesetre a Szentsír Bazilika szónokaként ezen a téren, valamint a manicheizmus és az iszlám elleni teológiai harcban nagy sikereket ért el. 749-ben halt meg. Néhány évvel halála után az ikonoklaszta hierai zsinat ugyan elítélte, de a 787-es VII. egyetemes zsinat két társával együtt rehabilitálta. XIII. Leó 1890-ben az egyházdoktorok sorába emelte.
Írt dogmatikai műveket a nesztoriánusok, a jakobiták és a monotheléták ellen is, de kétségtelenül legfontosabb műve a Pégé gnószeósz (A tudás forrása). Ennek első részében filozófiai alapvetést ad, a másodikban ismerteti az eretnekségek történetét, a harmadikban pedig kifejti az Istenről, a teremtésről, az ember természetéről, Krisztusról, a megváltásról és a végső dolgokról szóló keresztény tanítást. Ez a De fide orthodoxa című fejezet még a középkorban is a dogmatika tankönyve volt. Számos további dogmatikai művei közül kiemelhetjük a A helyes véleményről címűt, amelyben a hitvallást magyarázza.
Kétséges viszont, hogy a Sacra Parallela című erkölcstani írás aző műve-e.
Írt még exegétikai, aszkétikai műveket, homiliákat és számos levelet is. Érdekes, hogy a Barlaam és Joaszaph című regény általunk ismert szövegváltozata valószínűleg szintén aző munkája.
Krisztológiája Bizánci Leontiosz nyomán tanítja Krisztus emberi természetének enhüposztatikus jellegét.
Angelológiája Dionüsziosz Areopagitész nyomán az angyalokat kilenc karba sorolja. A képtisztelettel kapcsolatos véleménye Nagy Szent Baszileioszra támaszkodik, aki azt vallotta, hogy a kép tisztelete az ábrázolt valóságra száll át. Mivel a Logosz megtestesült, teljesen jogos Krisztust emberi alakban ábrázolni. A megtestesült Ige a Logosz képmása, ezért az ikonok "megszólalnak". Az isteni valóság ábrázolása megszenteli az anyagot és felemeli a kozmikus liturgiába. Az ikonoklaszta mozgalom eredete szerinte a manicheizmusra vezetendő vissza, és még az egyház szentségeit is sérti anyagi vonatkozásuk miatt. Szerinte a képek methexisz révén egyenesen kegyelmet közvetítenek. Mivel Damaszkuszi Szent János a bizánci birodalom határain kívül élt, könnyebben fejthette ki a képtisztelettel kapcsolatos nézeteit. A birodalmon belül azonban még a II. Nikaiai Egyetemes Zsinat határozataival sem zárult le a küzdelem. Ennek a zsinatnak az összehívását az tette lehetővé, hogy a kiskorú fia helyett kormányzó Iréné

E Declaratióne Fídei sancti Ioánnis Damascéni presbýteri: I/926-928, 1110-1112
Ex Sermónibus sancti Ioánnis Damascéni presbýteri: III/1291-1292