Tertullianus

 

Quintus Septimius Florens Tertullianus Karthágóban született 155 táján. Szülei pogányok voltak, apja centurioként szolgált a hadseregben. Tertullianus római ügyvédként hírnévre tett szert. 193 táján megtért és Karthágóban telepedett le, majd jogi, filozófiai, valamint irodalmi ismereteit a kereszténység szolgálatába állította. Jeromos szerint pappá szentelték. Irodalmi tevékenységet 195 és 220 között fejtett ki. 207 körül montanista lett és a róla elnevezett szekta vezetője, amely még Szent Ágoston korában is létezett Karthágóban.

Ágostont leszámítva ő a legfontosabb és legeredetibb latinul író keresztény szerző. Görögül is írt, ezek a művei azonban elvesztek. Megalkuvásra nem hajlandó, állandóan vitatkozik valakivel, legyen az pogány, zsidó, eretnek vagy éppen katolikus. Megtérésének okát egyébként nem említi, de valószínűleg nem a filozófiai rendszerek összehasonlítása, hanem a keresztény vértanúk helytállása indította erre a döntésre. Az igazságot mindig fanatikusan keresi. Szerinte Krisztus is azért alapította egyházát, hogy elvezesse az emberiséget in agnitionem veritatis. Helytelen lenne szofista magatartással vádolni csak azért, mert latba veti ügyvédi és szónoki képességeit a keresztények védelmében.Őszintén beszél akkor is, amikor késznek mutatkozik a vértanúságra. Türelmetlensége azonban sokszor megfosztja a sikertől. Ellenfeleit bizonyára gyakran elnémította, de valószínűleg ritkán győzte meg.
Sajátos stílusa van. Nagy hatással volt rá a görög szónokok ázsiai stílusa, amely inkább a rövid mondatokat kedveli a hosszú körmondatok helyett és szívesen halmozza a kérdéseket is. Tertullianus kedveli a szokatlan fordulatokat, gyakran alkot új kifejezéseket, amely miatt gyakran homályos a mondanivalója. Szókincse óriási hatással volt a későbbi szerzőkre, ezért gyakran nevezik az egyházi latin megalkotójának. Mostanában azonban egyre többen rámutatnak arra, hogy számos kifejezése, például a sacramentum szó, a legrégebbi latin bibliafordításokból származik, amelyek számunkra már elvesztek.
Írásainak valószínűleg már a középkor elején hat gyűjteménye keletkezett. Ezek közül valószínűleg a Corpus Trecense a legrégebbi. Az editio princeps Beatus Rhenanus gondozásában jelent meg Bázelben 1521-ben.
Apologétikai írásai közül az Ad nationes és az Apologeticum egymással rokon és mindkettő 197-ben íródott. Az elsőben kimutatja, hogy a keresztények elleni bírói eljárás nemcsak érthetetlen, hanem ellene mond minden jogi alapelvnek. Arra is rámutat, hogy a pogány istenségeket csak az emberek találták ki.
Az Apologeticum a legfontosabb munkája. Az előzővel ellentétben ez már kidolgozott mű, amelyet a római provinciák kormányzóihoz intéz. Szerinte a keresztényeket tudatlanságból üldözik. A kereszténység legfőbb ellenségei a gonosz császárok voltak. A keresztények ellen felhozott vádak közül még az ateizmusé sem igaz, hiszen a pogány istenek nem valódi istenek. Rómát különben sem a bálványok imádása tette naggyá. A keresztények még az állam javára sem mutathatnak be áldozatokat, azonban imádkoznak a császárért. A kereszténység nemcsak újfajta filozófia, hanem valódi kinyilatkoztatás.

A De testimonio animae című művében a hellenisztikus filozófusokhoz hasonlóan kiemeli, hogy nemcsak a makrokozmosz, hanem a mikrokozmosz, vagyis az emberi lélek is tanúskodik Istenről. A testimonium animae naturaliter Christianae akkor lehetséges, ha a lelket nem torzította el a rossz filozófiai nevelés. A görög apologétákkal ellentétben haszontalannak tartja a filozófiát.
Az Ad Scapulam címzettje Africa prokonzulja, aki elkezdte üldözni a keresztényeket. Isten haragjának tekinti a 212-ben bekövetkezett teljes napfogyatkozást. A keresztények szeretik ellenségeiket. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az állam büntetlenül üldözheti az egyházat, erre utal számos római tisztviselő keserves halála. Az Adversus Judaeos első részében kimutatja, hogy Izrael elvetette az Úr által felkínált kegyelmet, ezért az Ószövetséget már csak spirituális értelemben szabad érteni. A régi áldozatok eltöröltettek, a szemet szemért elv helyet adott a szeretet törvényének. A messiási jövendöléseket Megváltónk beteljesítette.

Polemizáló írásai közül a De praescriptione haereticorum mindörökre le akarja zárni a katolikusok és az eretnekek közötti vitákat. Jogi eszközökkel kimutatja, hogy az eretnekeknek még a Szentírás felhasználására sincs joguk a vitában, hiszen nem az övüké. A katolikus hagyomány az apostolok tanítására vezethető vissza. Alapelve a principalitas veritatis és a posteritas mendacitatis, márpedig az egyház tanítása kezdettől fogva világosan és tisztán hirdettetett, az eretnek hazugságok csak ennek torz formái. Az egyház soha nem engedte a SzentírásTertullianus írásainak legértékesebbike.
Az Adversus Marcionem Tertullianus leghosszabb műve, amely legfőbb forrásunk Markion eretnekségéről. Az istenfogalomnak teljesen ellene mond, amit Markion mond az Ószövetség és az Újszövetség isteneiről. Krisztus az a megváltó, akit a próféták hirdettek. Még Markion Újszövetsége is cáfolja saját eretnek tanait.
Az Adversus Hermogenen forrása bizonyára Antiochiai Szent Theophilosz hasonló című műve volt. Hermogenes az anyagot öröknek tartotta és egy szintre helyezte Istennel. Ez is képtelenség, hiszen maga az istenfogalom cáfolja ezt.
Az Adversus Valentinianos az eleusziszi misztériumok beavatottjainak gőgjéhez hasonlítja az eretnekek bennfentes viselkedését.

A De baptismo szerint az eretnekek keresztelése érvénytelen. A keresztelés rendes kiszolgáltatója a püspök, de a presbiterek és a diákonusok is kaphatnak felhatalmazást, sőt szükség esetén mindenki keresztelhet. A műben még nyoma sincs a montanizmusnak, az egyházi tekintélyt még nem vitatja.
A De carne Christi-ben bizonyítja, hogy Krisztus születése igenis lehetséges volt és meg is történt. Cáfolja a dokéta nézeteket: Krisztus emberi testben szenvedett és halt meg. Védi Szűz Mária anyaságát.

A De carnis resurrectione kimutatja a pogányok, a szadduceusok és az eretnekek feltámadást tagadó tanításának belső ellentmondásait. Foglalkozik a test feltámadás utáni állapotának tulajdonságaival. A záró mondatok már arról árulkodnak, hogy szimpatizál a montanizmussal.

Az Adversus Praxean már 213 táján született, és már nemcsak helytelen trinitológiai nézeteiért támadja Praxeast, hanem Montanus elítéléséért is. Praxeas modalista vagy más néven patripasszionista volt, vagyis a Fiút azonosította az Atyával. A Niceai Zsinat ennek a könyvnek sok kifejezését használta. Szent Ágostonra is hatással volt az az analógia, amelyet a Szentháromság és az emberi lélek tevékenységei között kimutat. Érdekes jogi párhuzama, hogy a római birodalomban is lehet több imperator, de csak egy imperium van. Itt találkozunk először a trinitas szó teológiai alkalmazásával.
A De anima nem pszichológiai értekezés, hanem a téves tanítások cáfolata. A vizsgálódásnak nem a pogány szerzőkre, hanem az isteni kinyilatkoztatásra kell alapulnia. A platóni nézettel szemben a lelket testi valóságnak tartja, és ezt a nézetét az evangéliumból vezeti le. A valentiniánusok ellenében hangsúlyozza az akarat szabadságát. Traducianizmust vall, vagyis a lélek a szülőkből kerül a gyermekbe. Cáfolja a lélekvándorlás tanát.

Fegyelmi, erkölcsi és aszketikai kérdésekkel foglalkozó műveiből tűnik ki leginkább vonzódása a montanista eszmékhez.
Az Ad martyras egyik legkorábbi munkája. Domina mater ecclesia segíti a vértanúkat nagy küzdelmükben, amelynek leírására a katonák életének képeit idézi fel. A keresztény ember nem sztoikus közönnyel fogadja a halált, hanem lelki erejének próbájaként, és a küzdelemre már a börtönben készül.
A De spectaculis határozottan elítél minden pogány látványosságot, a cirkuszi mutatványoktól kezdve a gladiátori viadalokig. A katekumenekhez komoly intelmeket intéz.
A De cultu feminarum fő mondanivalója, hogy a keresztény vallásnak át kell járnia a mindennapi élet világát is. Éva leányainak egyetlen öltözet illik igazán, a bűnbánat köntöse. Elítéli a kozmetikumok használatát és az ékszerek viselését.
A De orationet szintén a katekumenekhez írta. Ebben találjuk a Miatyánk első kifejtését. Minden hely alkalmas a Teremtő imádására. Az ima lelki áldozat. Órigenész nézeteivel összevetve látható a filozófiai érdeklődés teljes hiánya és a praktikumra való hajlam.
A De patientiaban olyan erényről ír, amelynek ő maga nem volt birtokában, pedig a türelmetlenség minden bűn anyja. A türelem hőseit sorolja fel a Szentírásból.

A De paenitentiát még katolikus korszakában írta, 203-ban. Említést tesz a keresztség utáni bűnbánat lehetőségéről. A bűnbocsánat elnyeréséhez szükség van a bűnös nyilvános bűnvallomására és bűnbánati cselekedetekre.
Az Ad uxorem arról rendelkezik, hogy mit tegyen felesége, haő esetleg meghal. Elvárja tőle, hogy éljen tisztes özvegységben. Számos érvet sorol fel az újraházasodás ellen. Ha mégis újra férjhez menne, okvetlenül keresztényt válasszon, mert így hitét nem veszélyezteti a pogány rítusokon való részvétel.
Már montanista korszakában íródott a De monogamia, amelynek stílusa briliáns, tartalma viszont a legagresszívabb a hasonló témáról írt művek sorában. A házastárs halála utáni újraházasodás tilalmát arany középútnak tartja a gnósztikus és a katolikus nézet között.

A De virginibus velandis amellett kardoskodik, hogy ne csak az asszonyok takarják el arcukat.
A De corona alkalmi irat, amelynek témája a keresztények katonai szolgálata. Elítéli a katolikusokat, mert nem hisznek a Paraklétoszban és próféciáiban.
A De fuga in persecutione részletesen foglalkozik az előző műben felvetett kérdéssel, hogy megengedhető-e a menekülés üldözések idején. Előző műveiben ismertetett nézeteivel szemben ebben már nem tudja elfogadni, hogy a keresztények más helyre költözzenek ilyen helyzetekben. Ugyancsak elveti, hogy pénzzel vásárolják meg biztonságukat.

A De idololatria fő kérdése ismét az, hogy szolgálhat-e egy keresztény a hadseregben. Ennek kapcsán igyekszik megszabadítani a hívő embert mindentől, aminek köze lehet a bálványimádáshoz. A festészet és szobrászat minden formáját elveti. Ide kapcsolódik az állam és az egyház viszonyának kérdése is, hiszen a közhivatalt viselő keresztény ember nem kerülhetné el a bálványimádás valamilyen formáját. Ezért nem vállalhat ilyen hivatalt. Az állam egyébként is Isten ellensége.
A De ieiunio adversus psychicos csúnya szavakkal támadja a katolikusokat , akiknek nem tetszett, hogy a montanisták új böjtölési alkalmakat eszeltek ki.

A De pudicitia hangneme az előzőhöz hasonló. Támadja a pontifex maximust, az episcopus episcoporumot, aki túl könnyen bocsát meg a bűnbánóknak. A fenti címek az afrikai egyház vezetőjére vonatkoznak.

A De pallio Tertullianus legrövidebb értekezése, amelyet önmaga védelmében írt, annak igazolására, hogy többé már nem tógát hord, hanem az egyszerű, mindennapi palliumot.
Tertullianust sokan a nyugati teológia megalapítójának tekintik, elsősorban krisztológiai kifejezései miatt. Ez a nézet azonban eltúlozza szerepét, hiszen valójában nem alkotott igazi rendszert. Inkább az abszurd kijelentéseket kedvelte, noha a neki tulajdonított Credo, quia absurdum szószerint nem található meg írásaiban. Nem törekedett arra, hogy hidat építsen a vallás és az értelem közé. Ellenkezőleg, szívesen hangoztatta, hogy a megváltás tényeit még akkor is elfogadja, ha az emberi elme kereteibe nem illeszthetők bele.

Alexandriai Szent Kelemennel ellentétben ő meg volt győződve, hogy Athénnak és Jeruzsálemnek semmi köze egymáshoz. Leszólja Szókratészt és Arisztotelészt, de kijelenti, hogy Seneca saepe noster. A sztoikusok valóban nagy hatással voltak rá. A filozófusok és az egyház tanítása közötti hasonlóság magyarázható azzal, hogy az előbbiek sok mindent egyszerűen elloptak az Ószövetségből.

Annál nagyobbra becsüli a törvényt, amely az egyház védelmére inspirálta. Az evangéliumról egyenesen így nyilatkozik: Lex proprie nostra, id est evangelium. Sok jogi kifejezést alkalmaz. Különbséget tesz a consilia és a praecepta dominica között. A hitvallás számára nemcsak regula fidei, hanem lex fidei is.

Tagadhatatlan, hogy sok kifejezése nagymértékben befolyásolta a trinitológia és a krisztológia további fejlődését. Az isteni egység és háromság viszonyát így írja le: tres unius substantiae et unius status et unius potestatis. A Fiú és az Atya viszonyáról ezt írja: Filium non aliunde deduco, sed de substantia Patris. A Szentlélekről pedig ezt olvashatjuk: Spiritum non aliunde deduco quam a Patre per Filium. Ő használja először a persona szót, amelyet a Szentlélekre is alkalmaz. A szubordinacionizmust azonban nem tudja teljesen levetkőzni. Az Atya tota substantia est, a Fiú csak derivatio totius et portio. Világosan tanítja viszont, hogy Krisztusban egy személy és két természet van.

Mariológiai nézeteit Krisztus valódi emberségének védelmébe állítja, aki ex Maria született. A dokétizmus elleni küzdelmében még a virginitas in partu et post partum-ot is tagadja és Jézus testvéreit Mária test szerinti gyermekeinek tartja.

Ekkléziológiai nézetei között meg kell említenünk, hogy elsőként nevezi maternak az egyházat, amely a hit letéteményese és a kinyilatkoztatásőrzője. Montanista korszakában azonban szembeállítja a püspökök egyházát a lélek egyházával.

Fokozatos változás tapasztalható a bűnbocsánatról és az egyház bűnbocsátó hatalmáról vallott nézeteiben is. Álláspontja egyre rigoristábbá válik, végül pedig elvitatja a hierarchia bűnbocsátó hatalmát, és szerinte csak a spiritalis homo rendelkezik ilyen hatalommal. Péter különben is csak személyre szóló hatalmat kapott, amely nem száll át a többi püspökre.

Az eukharisztiát áldozatnak tartja. A markionitákat következetlenséggel vádolja, mert tagadják Krisztus keresztre feszített testének valódiságát és mégsem hagynak fel az eukharisztikus áldozattal.

Eszkhatológiai nézetei szerint csak a mártírok menekülnek meg a szenvedéstől, a többiek apud inferos várakoznak az utolsó ítéletig. A jelen világ végén az igazak feltámadnak, és ezer évig uralkodnak.

Ex Tractátu Tertulliáni presbýteri De oratione: II/195-197
Ex Tractátu Tertulliáni presbýteri De praescriptióne haereticorum: II/1373-1374

E Narratióne martyrii sanctórum mártyrum Carthaginiénsium: III/1153-1154 megváltoztatását, az eretnekek pedig állandóan meg akarták kurtítani. A 200 táján írt mű