Apostoli atyák

Apostoli atyáknak nevezzük az első században vagy a második század elején működő keresztény írókat, akiknek tanítása közvetlenül tükrözi az apostolok igehirdetését. Maga a kifejezés ismeretlen volt az ősegyházban, csak a 17. században vezette be J. B. Cotelier (Patres aevi apostolici, 1672). Ő a következő öt szerzőt sorolta ide: Barnabás, Római Szent Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Szmirnai Szent Polikárp és Hermász. Később közéjük számították Hierapoliszi Papiaszt és a Diognétoszhoz írt levél szerzőjét is. Végül ide került a Didakhé szerzője is. Nyilvánvaló azonban, hogy nem egységes csoportról van szó, hiszen Hermász Pásztora és a Barnabás levél formája és tartalma miatt az apokrifokhoz sorolandó, míg a Diognétoszhoz írt levelet célkitűzése az apologétákhoz viszi közel.⁵
Az apostoli atyák művei pasztorális jellegűek. Tartalmuk és stílusuk elsősorban az apostolok leveleire emlékeztet. A tradíció korszaka felé vezetnek bennünket az Újszövetség világából. Noha a birodalom távoli régióiban születtek meg, mégis meglepően egységes képet mutatnak a századforduló egyházának tanításáról. Mindegyikre jellemző, hogy Krisztus második eljövetelét a közeljövőbe helyezik. Ugyanakkor Krisztus személyisége még élénken él az apostolokkal való közvetlen kapcsolat miatt. A szerzők nem törekszenek a keresztény tanítás tudományos exaktságú és teljes körű kifejtésére, műveik inkább alkalmi jellegűek.⁶

Római Szent Kelemen helye az apostoli szukcesszióban bizonytalan. Iréneusz Péter harmadik utódjának tartja. Euszebiosz datálása alapján 92 és 101 között kormányozta az egyházat. Tertullianus szerint egyenest Pétertől kapta a hatalmat, de a békesség kedvéért lemondott Linus javára és csak Anaklétosz halála után foglalta el ismét Szent Péter székét. De vannak szinte fantasztikusnak tűnő ókori találgatások is, a 4. században született Martyrium S. Clementis szerint pedig vértanúhalált halt.
A Clemens Romanus neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korinthosziakhoz. Domitianus idején tört ki a vita Korintus-ban: 95 körül leváltottak néhány presbitert. Néhányan azonban hűségesek maradtak hozzájuk, a helyi egyház ismét pártokra szakadt, mint Szent Pál idejében. Valószínűleg az ott időző rómaiak vitték el Kelemennek a pogányok számára is botrányos megosztottság hírét.
A levél bevezetésből (1-3. fejezet), két fő részből (4-36 és 37-61), valamint a befejező áttekintésből áll (62-65). Főként a második főrész foglalkozik konkrétan a helyi vitákkal. Isten, aki a természetben levő rendet is teremtette, elvárja, hogy teremtményei tiszteljék a rendet és legyenek engedelmesek. Az ószövetségben is létezett hierarchia és Krisztus rendelkezése nyomán nevezték ki utódaikat az apostolok is. A békétleneknek bűnbánatot kell gyakorolni. A befejezés hangja reménykedő: a levélvivők bizonyára már a béke hírével térnek vissza Rómá-ba.
Egyháztörténelmi szempontból azért jelentős az első fejezet, mert beszámol Péter római tartózkodásáról, Pál hispániai útjáról és az apostolfejedelmek vértanúságáról. A hatodik fejezet Nero keresztényüldözéséről tesz említést és vértanúk sokaságáról beszél.
Dogmatörténetileg azért jelentős, mert itt találkozunk először az apostoli szukcesszió világos és egyértelmű megfogalmazásával: a helyi közösségnek azért nincs felhatalmazása a presbiterek leváltására, mert ezt a jogot kizárólag az apostolok utódai gyakorolhatják. A levélnek a puszta léte azt mutatja, hogy a római egyházat illeti meg a végső döntés joga. Jelentős továbbá dogmatörténetileg, hogy említi a halottak feltámadását. Itt találjuk az első keresztény utalást a Phoenix-legendára, amely később is gyakran előkerül az ókeresztény irodalomban és művészetben. A 20. fejezet pedig sztoikus hatásról árulkodik, amikor a világban uralkodó rendet és harmóniát említi.
A liturgia története is gazdagodik a levélből. A "szolgálat"-ban (leitourgiva) is világos a különbség a hierarchia és a laikátus között. A hierarchia tagjai: eJpiskopoi kai; diavkonoi, illetve más helyeken együttesen presbuvteroi. Legfontosabb feladatuk a liturgia megünneplése, az áldozati adományok bemutatása. A levél vége felé szép imát találunk, amely valószínűleg a római egyház liturgikus imája volt. Tanúskodik Krisztus istenségéről, aki Isten szeretett fia (hjgaphmevno" pai'"). A záró részből az egyház állam-képéről értesülünk.
A levél születésének időpontja kikövetkeztethető abból is, hogy Nero üldözésének említése után újabb üldözésekről beszél. Ezek az utalások nyilván a Domitianus uralkodása idején zajló megpróbáltatásokra vonatkoznak (95 és 96). Az apostolok már nem élnek, sőt az általuk kinevezett presbiterek is átadták már a hivatalukat másoknak, és az Úrhoz költöztek. Euszebiosz őrizte meg számunkra Hegeszipposz beszámolóját (kb. 180) arról, hogy Domitianus idejében viszályok dúltak az egyházban.
Noha a szerző nem említi önmagát név szerint, hanem Isten Rómá-ban időző egyházaként jelöli meg magát és többes szám első személyben beszél, a stílus egysége egyetlen szerzőre utal. Clemens Romanus a levelet közösségben való felolvasásra szánta, ezért retorikailag is alaposan kidolgozta. Még a későbbi időkből is van bizonyítékunk arra, hogy a liturgia végzésének részeként is felolvasták. Ezt megkönnyíti az a tény, hogy az első főrész kevés konkrét utalást tartalmaz az adott szituációra és az egész közösséghez szól. Quasten valószínűnek tartja, hogy szerzője zsidókeresztény, mivel sok ószövetségi és kevés újszövetségi utalást találunk a szövegben.
A szöveget két fontos kódex őrizte meg számunkra: a Codex Alexandrinus az 5. századból (néhány fejezet kivételével) és a Codex Hierosolymitanus 1056-ból.⁷

Ex Epístola sancti Cleméntis papae Primi ad Corínthios:
II/37-39, 625-626; III/36-38, 53-54, 63-64, 367-368, 382-384, 1251-1252;
IV/327-328, 331-332, 334-335, 337-338, 1285-1286

Antiochiai Szent Ignác hét levelet írt úton Róma felé, ahol vértanúság várt rá Traianus uralkodása idején (110 körül). Négy levelet irt Szmirná-ból (Magnészia, Trallész, Efezus és Róma keresztényeinek), hármat pedig Troász-ból (Filadelfiá-ba, Szmirná-ba és Polükarposznak). Ezek a levelek később olyan népszerűek lettek, hogy szövegüket kibővítették, de a keresztény hagyomány mindig a rövidebb változatot fogadta el hitelesnek. Ignatiosz hasonló témákkal foglalkozik, mint Clemens Romanus, talán ismerte is levelét, de stílusuk nagyon eltér egymástól: Antiochia második püspökének rövid leveleit átjárja a szenvedély, egyénisége jelenik meg képeinek gazdagságában. Szellemi végrendeletének minden sora az egyház egységének megőrzését szolgálja.
Teológiai üzenetének magva a világban megtalálható isteni oikonomiva: Istennek az a szándéka, hogy megszabadítsa a mindenséget és az embert e világ fejedelmének önkényétől. A próféták által készítette fel az emberiséget erre a diadalra, amelyben beteljesedtek a próféták várakozásai (Magn.9,l-2). Ignatius világosan vallja mind Krisztus emberségét, mind istenségét (Eph.7,2 és Smyrn.l,l.). Krisztusra vonatkozó jelzői: gevnnhto" kai; ajgennhto", a[crono" és aovrato". Támadja a dokétistákat, akik tagadták Krisztus emberi természetét és szenvedését. Krisztológiáját Szent Pálra alapozza, de gazdagítja Szent János is. Az egyházat az áldozatbemutatás helyének mondja (qusiasthvrion). Az elnevezés mögött az állhat, hogy az eukarisztiát az egyház áldozatának tekinti. Ő használja először a katolikus egyház kifejezést az egész közösség megnevezésére (Smyrn. 8,2).
Külön ki kell emelnünk azt az egyházszervezeti formát, amely leveleiből előtűnik: a püspök Isten képviselője, a papok képezik az apostoli tanácsot és a diakónusok végzik Krisztus szolgálatát. A monarchiális episzkopátus felel az egész nyájért. Nem is említi a prófétákat, akiket pedig a Didakhé leírása szerint a Lélek küld egyik egyházból a másikba. Még a fiatal püspök tekintélye sem kérdőjelezhető meg (Magn.3,l). A püspök elsősorban tanítója a híveknek, a vele való közösség megőrzése véd meg leginkább a tévedéstől és az eretnekségtől. Ő a liturgia főpapja, és Isten titkainak intézője. Sem a keresztség, sem az Eukarisztia nem mehet végbe nélküle (Smyrn. 8,1-2). A házasságok is az ő jelenlétében köttetnek, amelyek egyébként Krisztus és Egyházának örök kapcsolatát jelképezik (Pol. 5,1). A Kisázsiába és a Rómá-ba küldött levelek kezdő sorait összevetve kitűnik, hogy Rómát a többi egyház fölé helyezi.
Krisztológiájához hasonlóan misztikája is egyaránt mutatja Szent Pál és Szent János hatását: a Krisztussal való egyesülés és a benne való élet eszméjének összefonódásából születik Ignác kedvenc gondolata: Krisztus követése. Ahogyan Krisztus utánozta az Atyát, úgy kell nekünk őt utánozni. Elsősorban a szenvedésben és a halálban kell követnünk őt (Róm. 6,3). Ezért aggódik amiatt, hogy a rómaiak esetleg megmenthetik a vadállatok torkából. A vértanúság számára Krisztus tökéletes követése (Smyrn. 4,2). Kedvenc témája továbbá Pál gondolata: a keresztények lelke Krisztus istenségének temploma (Eph.l5,3). Nemcsak Krisztus van bennünk, hanem a Krisztussal való egység révén valamennyi keresztényt összeköti az isteni egység. Gyakran hangsúlyozza azonban, hogy ez az egység csak akkor áll fenn, ha a keresztények egységben maradnak püspökükkel hitben, engedelmességben és imádságban. Misztikája tehát nem az egyéni lélek köré épül, hanem a liturgikus testületként működő hívő közösség a központja.
A levelek hitelességét kétségbe vonták protestáns körök, mivel nem tudták elfogadni, hogy már Traianus korában megjelenhetett az episzkopátusnak ez a centralizált formája. A külső és belső bizonyítékok azonban olyan erősek, hogy manapság már senki nem vonja kétségbe a levelek hitelességét. Maga Szent Polükarposz is tanúskodik létezésükről közvetlenül Ignác halála után. A patrológia óriásai szintén kiálltak a hitelesség mellett: J. B. Lightfoot, A. v. Harnack, Th. Zahn és F. X. Funk.
A levelek három recenziójáról szokás beszélni. A rövid recenzió a Codex Mediceus Laurentianusban maradt fenn, mégpedig csak görögül. Ez a recenzió a második századból származik. A hosszú recenzió a 4. században született. Az apollináristákkal kapcsolatban levő kompilátor hat másik levelet csatolt az eredeti héthez. A szír nyelvű rövid változatot 1845-ben publikálták, valószínűleg a rövid recenzió szír változatának rövidítése, és nem az eredeti forma.⁸

Ex Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Ephésios: III/56-57, 60-61
Ex Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Smyrnaéos: III/109-110
Incipit Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Romános: III/250-251, 254-255, 258-259
Incipit Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Magnésios: III/418-420, 422-423, 425-427
Incipit Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Polycárpum: III/459-460, 463-464
Incipit Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Tralliános: IV/258-259
Ex Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Tralliános: IV/261-263
Ex Epístola sancti Ignátii Antiochéni epíscopi et mártyris ad Philadelphénses: IV/265-266

Szent Polükarposz Szmirna püspöke volt. Nagy tekintélynek örvendett, mert apostoltanítvány volt. Euszebiosz beszámol arról, hogy Iréneusz szerint Szent János lábánál ült (Hist. Eccl. 5,20,5). Ireneusztól azt is tudjuk, hogy az apostolok nevezték ki Szmirna püspöki székére. Tekintélyének közvetett bizonyítéka, hogy Anikétosz pápa elfogadta vitapartnernek a húsvét időpontjának kérdésében. A quartodecimánusok álláspontját képviselte az apostolokra hivatkozva. A pápa is kitartott nézete mellett, hogy mindig vasárnap kell ünnepelni a húsvétot, mégis békében váltak el. Polükarposz valószínűleg 155-ben tartózkodott Rómában, ahol találkozott Markionnal is. Ez a találkozás azonban kevésbé mondható békésnek. Ireneusz beszámolója szerint (Adv. Haer. 3,3,4) Markion kérdésére, hogy megismeri-e, Polükarposz így válaszolt: "Megismerlek bizony, Sátán elsőszülötte". Római tartózkodása idején azonban ért el eredményeket valentiniánusok és markioniták megtérítésében.
Rómából való visszatérése után hamarosan mártírhalált szenvedett. Erről a szmirnai egyháznak egy frígiai egyházhoz írt leveléből értesülünk. Ez az első részletes beszámoló egy vértanú haláláról. Gyakran tekintik az első mártíraktának, de nem csupán a római hatóságok kihallgatási jegyzőkönyvéről van szó, hanem a keresztény levélirodalom egyik gyöngyszeméről. Statius Quadratus prokonzul megkísérelte rávenni a hittagadásra: "Tedd le az esküt és elbocsátalak! Átkozd meg Krisztust!" Polükarposz szinte csodálkozva válaszol: "Nyolcvanhat esztendeje szolgálok neki, és nekem semmi rosszat nem tett. Hogyan káromolhatnám királyomat, megváltómat?" (Mart. Polykarpi 9,3). A levél az első olyan dokumentum, amely bizonyítja a mártírok kultuszát, ugyanakkor világosan különbséget tesz a Krisztus iránti hódolat és a mártírok tisztelete között: "Őt imádjuk, aki Isten Fia, a vértanúkat mint az Úr utánzóit, tanítványait szeretjük méltán az ő tulajdon királyuk és tanítójuk iránti felülmúlhatatlan jóindulat miatt, akiknek bár lennénk mi is társai és tanítványai." (17,3). A levél aláírója egy bizonyos Markion. A levél szerkezetében rétegeket különböztethetünk meg. A 14. fejezet liturgikus imát tartalmaz, a végén pedig különböző korból származó utóiratokat találhatunk. Bizonyára hatással volt az íróra a 4. Makk. is.
A szmirnai püspök számos levelet írt a szomszédos keresztény közösségeknek, de csak a Philippiekhez írt levelet ismerjük. A teljes szövege ennek is csak latin fordításban olvasható. A görög szöveg csak 9,2-ig maradt fenn. A levél úgy jött létre, hogy Antiochiai Szent Ignác megkérte a filippi keresztényeket, hogy írjanak Antiochiába. A kérés teljesült, és Polükarposzt kérték fel a levél továbbítására. A fennmaradt levél válasz a filippieknek. A keletkezés története és a levél tartalma egyaránt azt mutatja, hogy milyen élénk levelezés folyt az egyházak között. A leveleket egyébként le is másolták, összegyűjtötték, és a gyűjteményeket is megküldték egymásnak. A filippiek is kérik a Polükarposz birtokában levő leveleket.
P. N. Harrison véleménye szerint a birtokunkban levő levél valójában két levélnek egy tekercsre való másolása révén jött létre. Szerinte Polükarposz különböző időpontokban írta ezeket a leveleket, és hamarosan keletkezésük után másolták össze őket. A 13. és esetleg a 14. fejezet szövege kíséretében küldte volna el Polükarposz Ignác leveleit hamarosan a vértanúsága után. Az elmélet szerint a levél első 12 fejezete húsz évvel később íródott. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a szerző kikel Markion ellen. Ez az elmélet nagyon meggyőzőnek tűnik, és elhárítja azokat az ellenvetéseket is, amelyek Szent Ignác leveleinek korai datálása ellen felhozhatók. Vanyó László azonban nem lát semmilyen kényszerítő okot a levél egységének megbontására, többek között azért sem, mert a 9. fejezetben nem kifejezetten Szent Ignác vértanúságáról beszél a szerző, hanem általánosságban a keresztény vértanúk kitartásáról.
Annak ellenére, hogy a levél nem kifejezetten doktrinális tartalmú, mégis megvédi a megtestesülés dogmáját és Krisztus kereszthalálát a tévtanítókkal szemben (7,1).
A filippi egyház szervezete a levél alapján Quasten szerint úgy rekonstruálható, hogy presbiterek bizottsága vezette, mivel Polikárp nem tesz említést püspökről, viszont az ideális presbiter alakjának megrajzolásával nagy jelentőséget tulajdonít a papságnak (6,1). Azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy Polikárp önmagát is a presbiterek közé sorolja. Sokkal fontosabb talán a levél olyan szempontból, hogy kiket nem említ még. Szó sincs vándorló karizmatikusokról, prófétákról és "apostolok"-ról. A próféták számára az ószövetség világába tartoznak, és amikor az apostolokról beszél, a Tizenkettőt érti rajtuk.
Clemens Romanus vagy Ignatius leveleihez képest ez a levél sokkal szélesebb körű keresztény irodalmat ismer. Műfaj szempontjából az erkölcsi exhortációk sorában van helye neki. Biztosan ismerte a Korintusiakhoz írt levelet, talán fel is használta. Ismeri továbbá Máté evangéliumát, Péter első levelét, Pál leveleit a pasztorális levelekkel együtt, az Apostolok Cselekedeteit, és a Zsidókhoz írt levelet. Különös, hogy nem találunk utalást sem János leveleire, sem evangéliumára.⁹

Incipit Epístola sancti Polycárpi epíscopi et mártyris ad Philippénses: IV/230-231
Ex Epístola sancti Polycárpi epíscopi et mártyris ad Philippénses: IV/233-234, 236-237, 239-240, 242-243
Ex Epístola Ecclésiae Smyrnénsis De martyrio sancti Polycárpi: III/1148-1149
Incipit Epístola Bárnabae nuncupáta: IV/37-38
Ex Epístola Bárnabae nuncupáta: IV/40-41, 43-45, 47-48