Első rész   Az ember nyomorúságáról

 

II. ÚRNAPJA

 

3. kérdés: Honnan ismered meg a te nyomorúságod?

 

Felelet: Isten törvényéből.

 

Vajon saját bűnösségünket meg tudjuk ismerni az Isten törvényén kívül? Minden ember meg van arról győződve, hogy ő igazán jó, a többiek lehetnek bűnösök, nyomorultak, de ő a lelke mélyén jó, még akkor is, ha néha hibákat követ el. Az 1930-as években bekerítették a rendőrök New York egyik legvérengzőbb rablógyilkosát. A felszólításra nem adta meg magát. A tűzpárbajban 12 rendőrt megölt, végül ő is halálos sebet kapott. Mielőtt meghalt volna, egy papírra a vérével ráírta: Én jó ember voltam. Még ő is meg volt győződve arról, hogy jó volt. Ha csak saját magunkhoz hasonlítjuk magunkat, nincs hasonlítási alapunk. Nem tudjuk magunkat megismerni. Ha a szomszédhoz hasonlítjuk magunkat? Kevés embert láttam eddig, aki azt mondta volna, hogy a szomszédja sokkal jobb, mint ő. Általában a szomszédokat bűnösebbeknek, rosszabbaknak gondoljuk, mint mi vagyunk. Erről gondoskodik a saját ó emberünk, a bennünk lévő önzés. Így nem tudjuk megállapítani, hogy milyenek vagyunk.

 

Kihez kell magunkat hasonlítanunk? Egyvalaki van, aki bűn nélküli és tökéletes volt: Jézus Krisztus. Hozzá kell magunkat mérnünk. Hol találjuk meg Jézus Krisztust? A Szentírásban. Ezért a Szentírás az a tükör, amelybe ha belenézünk, meglátjuk a saját magunk arcát, és meglátjuk azt is, hogy milyeneknek kell lennünk, mit kíván tőlünk Krisztus. Az Isten törvénye az, ami nekünk utat mutat.

 

4. kérdés: Mit követel tőlünk Isten törvénye?

 

Felelet: Megtanít arra minket Krisztus Urunk röviden Máté evangéliuma 22. részének 37-től 40-ig terjedő verseiben: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.

 

Az Isten törvényére Krisztus Urunk tanít bennünket. Két iránya van ennek a törvénynek: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez azt jelenti, hogy Isten szeretetének teljes szívből kell történnie. Vajon szeretjük-e Istent? Vagy csak az ajándékait szeretjük? Sokan vannak, akik megbetegszenek, és akkor rögtön zúgolódnak Isten ellen. Nem sikerül nekik valami, és akkor elfordulnak Istentől. Ez azt jelenti, hogy nem is Istent szerették, csak az ajándékait: az egészséget vagy az anyagi jólétet, s mikor ezt elvesztették, már Istent sem szerették. Teljes lelkünkből, teljes elménkből kell szeretnünk Istent. Ez azt jelenti, hogy Isten szeretete nemcsak érzelem, hanem értelem is, teljes életünk átadása is. Ez az első és nagy parancsolat.

 

Mit gondoltok, akik káromkodnak, azok eleget tesznek ennek a parancsolatnak? Azok szeretik Istent? Nem szeretik. Még akkor sem, ha azt mondják, hogy szeretik, akkor sem szeretik teljes szívükből, mert a szájukon ott van az istengyalázó beszéd. Akit igazán szeretünk, azt nem tudjuk gyalázni. Arról nem tudunk minden gonosz dolgot elmondani. Azt mindig szeretettel említjük. Mit gondoltok, akik nem járnak templomba, azok szeretik igazán Istent? Én azt gondolom, hogy ha igazán teljes szívből szeretnék Istent, nem csak szívük egy kicsi részéből, hanem teljes lelkükből és elméjükből ragaszkodnának hozzá, akkor jönnének a templomba, mert ott Istenről hallanak, ott Istent dicsérik, ott az Ő közelében vagyunk. Az istentisztelet alkalmával Istenhez jövünk Őt tisztelni. Azért aki igazán szereti Istent, az jön a templomba. Ha valaki az öreg édesanyját sohase látogatja meg, és közben arról áradozik, hogy ő mennyire szereti, akkor ott valami nincs rendben. Ha igazán szereti, akkor el is megy hozzá. Igaz, Isten mindenütt ott van, és hozzá el lehet menni imádságban is, de aki otthon Isten után vágyakozva imádkozik, azt egész biztosan elviszi a szíve a templomba is, hogy a gyülekezettel együtt dicsérje Istent, énekeljen hozzá s hallgassa az Ő igéjét.

 

A második parancs: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Képzeljetek el egy kétkarú mérleget (le lehet rajzolni a táblára), ami akkor van jó helyzetben, hogyha a mutatója felfelé mutat. Ez akkor van így, ha a serpenyőben mindkét oldalon egyenlő súlyok vannak. A keresztyén életben is meg kell lennie ennek az egyensúlynak. Ha azt mondom, hogy szeretem az Istent, de nem az embereket, akkor a mérlegnek csak az egyik serpenyőjében van súly, és a mutató oldalra mutat. Akkor még mindig nem szeretem Istent, mert azt mondja János apostol levele, hogy ha valaki nem szereti felebarátját, akit lát, akkor hogyan szeresse Istent, akit nem lát (1Jn 4,20). Ha Isten azt kívánja, hogy szeressem felebarátomat és én nem szeretem, csak azt mondom, hogy Istent szeretem, akkor nem szeretem Istent sem, mert nem az Ő akarata szerint élek. Vannak ilyen keresztyének, akik elvonulnak az emberektől, elfordulnak, azt hiszik, jó keresztyének, mert ők sokat imádkoznak, de nem elég csak imádkozni, hanem szeretni is kell felebarátainkat és segíteni is kell rajtuk.

 

A másik szélsőség az, amikor a felebaráton segítek, de nem szeretem Istent. Akkor csak egy szociális munkás leszek, ami különben jó dolog, de ez újra nem keresztyénség, megint elmozdul a mérleg nyelve, csak ellenkező irányba. Akkor vagyok jó helyen, ha egyszerre szeretem Istent, és egyszerre szeretem felebarátaimat. A villanykörte is csak akkor tud égni, ha mind a két pólusra be van kapcsolva. Az emberi élet is akkor valósul meg igazán, hogyha Isten és az ember szeretetébe egyaránt be van kapcsolva.

 

De kicsoda az én felebarátom? Erre felel az irgalmas samaritánus példázatával az Úr Jézus (olvassuk el a példázatot: Lk 10,25–37). Ennek a példázatnak a megértéséhez tudnunk kell, hogy a zsidók és a samaritánusok haragban voltak egymással. Ellenségnek tekintették egymást. Mégis amikor jött a samaritánus, azt az agyonvert embert, akit zsidó létére a zsidók elkerültek (mert lehet, féltek a rablóktól, vagy egyszerűen nem akartak segíteni), ez az irgalmas samaritánus az ellenség táborából való embert feltette a saját jószágára, kimosta a sebeit, elvitte a vendégfogadó házhoz, és kifizette a táplálására, gondozására szükséges összeget. Sőt még azt is megígérte, hogy visszajön, és ha hiányozni fog valami, azt is kifizeti. A példázat végén az Úr Jézus megkérdezte: ki volt a felebarátja annak, akit kifosztottak a rablók? A válasz ez volt: az, aki könyörült rajta. Az Úr Jézus így fejezi be a példázatot: „Eredj el, és te is akképpen cselekedjél.” Felebarátom tehát minden ember. A hozzánk közelállókkal szemben természetesen még nagyobb felelősséggel tartozunk, de minden emberen segítenünk kell, és minden embert úgy kell szeretnünk, mint saját magunkat. Függetlenül attól, hogy hozzánk tartozik-e, vagy talán éppen az ellenségeink közül való. Persze ez nekünk már nagyon nehéz, a szívünk ehhez már túlságosan megromlott. Itt is látjuk az Isten törvényéből, hogy milyenek kellene hogy legyünk és milyenek vagyunk.

 

A nagy parancsolatban össze van foglalva: Az üdvösségünk útja ez: szeretni Istent és szeretni az embereket. Emlékeztek, Adynak is van egy ilyen verse: 

  

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...

 

Ez minden igaz vallásnak a lényege. Volt egy nagy egyházatya a IV. században, Augustinus, aki azt mondta: szeress és tegyél, amit akarsz. Mert aki igazán szereti Istent és igazán szereti az embereket, az nem tud rosszat tenni.

 Az a baj, hogy ez a szeretet hiányzik belőlünk. Ha betartanák ezt a parancsolatot, lennének háborúk? Gyűlölnék-e a nemzetek egymást? Emberek, rokonok egymás ellen fordulnának-e? Nem. Milyen boldog lenne a világ! Mindenkin segítenének, aki bajban van, és senkit sem gyűlölnének. Csakhogy az emberiség éppen ezt a két nagy isteni parancsolatot felejtette el, s ebből jött minden háború, nyomorúság, szenvedés a világra. A világnak azonban mi is része vagyunk, a ti életetek is része. Ezért a mi életünk kicsi körében feladatunk megvalósítani az isteni parancsot: szeretni Istent és szeretni az embereket. Meglátjátok, ha megpróbáljátok, akkor az a szeretet, amit látnak bennetek az emberek, gyökeret fog verni az ő szívükben is, és ki fog sugározni rátok is. Higgyétek el, nem érdemes gyűlöletben, sokkal inkább érdemes szeretetben élni.

     Egy tanulságos régi mese arról beszél, hogy sok-sok idővel ezelőtt kis emberkék éltek a földön. A legtöbben egy Swabeedoo nevű faluban laktak, és swabeedoo-dahnak nevezték magukat. Ezek az emberkék mindig boldogok voltak, fülig érő mosollyal szaladgáltak fel s alá, és mindenkit köszöntöttek.

    A legjobban azt szerették, ha egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékoztak. Ezért mindenki a vállán hordott egy prémekkel telt tarisznyát. Ha találkoztak, egyik a másiknak egy-egy ilyen kis prémet adott, és azt mondta: Szeretlek téged! Így mindenki úgy érezte, hogy mások elismerik és értékelik őt.

    A falun kívül, egy hideg, sötét barlangban lakott egy manó. Magányos volt, és úgy tűnt, hogy senkivel sem tud kijönni. A szőrmeajándékozást nagy szamárságnak tartotta. Egy este a manó a faluba ment, és találkozott egy barátságos swabeedoo-dahhal. Ez rámosolygott, és így szólt: Tessék, adok neked egy meleg, puha szőrmécskét. Egészen különleges szőrme ez, éppen neked tartogattam, hiszen olyan ritkán látlak.

 

A manó körülnézett, hogy vajon hallja-e valaki, majd így suttogott: Hallgass ide, tudod-e, hogy ha minden szőrmédet elajándékozod, egy szép napon elfogynak? Ezzel továbbment, és egy zavarba jött, kétségbeesett swabeedoo-dah emberkét hagyott maga után.

    Az első, akivel ez a kis swabeedoo-dah találkozott, egy jó barátja volt, akivel már sok szőrmécskét kicserélt. Ez meglepődött, hogy barátja csak egy hideg pillantásra méltatta, amikor a szőrmét ajándékozta, sőt még azt is mondta, hogy vigyázzon a szőrmetartalékára, mert elfogy. Azon a napon mindenik swabeedoo-dah még három másiknak is ezt mondta: Sajnálom, nem adhatok neked puha, meleg szőrmét. Vigyáznom kell, hogy el ne fogyjanak.

 

A következő napon mindenki elkezdte félretenni a szőrméket. Bizalmatlanul néztek egymásra, és veszekedésekre került sor, hogy kinek van a legtöbb prémje, majd más tárgyakra kezdték becserélni, ahelyett hogy elajándékozták volna, mint azelőtt. Még szőrmerablás is előfordult.

     A manó előbb elégedett volt a hazugsága eredményével. Meg akarta tudni, hogy vajon az emberkék úgy éreznek és cselekednek-e, mint ő, önző gondolataival. Idővel azonban a faluban szomorú dolgok történtek. Néhány idősebb ember, akivel nem törődtek, bánatában meghalt. Amikor a manó ezt meghallotta, így szólt magában: Istenem, én csak azt akartam nekik megmutatni, hogy milyen is a világ valójában. Én nem kívántam a halálukat. Majd gondolkodni kezdett azon, hogy mit is lehetne tenni.

     Barlangja mélyén felfedezett egy titkos bányát, ahol hideg, szúrós köveket lehetett találni. Szerette a kövek hidegen ingerlő tapintását, és gyakran elégedetten nézte a tüskés kőhalmokat, abban a tudatban, hogy azok mind az övéi. Elhatározta, hogy megosztja köveit a kis swabeedoo-dahokkal. Ezért megtöltött egy zsákot kövekkel, és elvitte a faluba. Az emberkék a köveket hálásan fogadták. Újra volt valami, amit egymásnak ajándékozhattak. Csakhogy a szúrós kövek ajándékozása már nem okozott olyan örömet, hiányzott a barátság és a szeretet érzése. A megajándékozottak inkább zavartan, összeszurkált ujjakkal mentek tovább.

     Némelyek a kis swabeedoo-dahok közül újra kezdtek meleg, puha szőrmécskéket adni egymásnak, és egy-egy ajándékozás után az ajándékozót és a megajándékozottat egyaránt öröm töltötte el. Talán azért volt szokatlan valakitől meleg, puha szőrmét kapni ajándékba, mert azelőtt olyan sok hideg követ cseréltek ki egymás között. A szőrmék ajándékozása azonban sohasem vált újra szokássá Swabeedoo-ban.

    Csak néhány emberke jött rá, hogy tulajdonképpen folytathatnák a meleg, puha szőrmécskék ajándékozását egymásnak, anélkül hogy a tartalékuk elfogyna. Hiszen ha adnak, kapnak is. Azonban a swabeedoo-i emberek legtöbbjének szívében már bizalmatlanság volt. Ez a beszédükből is kiderült, amikor például ilyeneket mondtak:

– Nem tudom, hogy vajon mások értékelik-e az én puha szőrmécskéimet.

 – Én egy puha szőrmét adtam, és ezért csak egy hideg, szúrós követ kaptam. Nem leszek többet olyan buta, hogy ezt tegyem.

 – Ha nem adsz nekem szúrós követ, én sem adok neked. Jó?

 – Szeretnék a fiamnak egy meleg, puha szőrmécskét adni, de nem érdemli meg – és így tovább.

     Néha egyik-másik emberke kiment a faluba, és elkezdett mindenkinek egy-egy szőrmécskét ajándékozni, mint régen, de legtöbbször valami visszatartotta őket attól, hogy ezt tegyék. Rendszerint úgy történt, hogy kimentek és látták, milyen is a világ valójában, ahogy a manó mondta. És éltek szegényen, öröm nélkül.

 

Isten a szeretet puha, meleg szőrmécskéinek ajándékozását bízta reánk.

     Szívemből kívánom, hogy sohase furakodjék a szívetekbe valamilyen manó, mert az áll írva a Szeretet himnuszában (Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele 13,1–3. versei): „Ha embereknek vagy angyaloknak a nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.”

 

5. kérdés: Megtarthatod-e tökéletesen mindezeket?

 

Felelet: Semmiképpen nem; mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.

 

Az első kérdésben arról beszéltünk, hogy milyen szép Isten szerint szeretetben élni. De most itt arról van szó, hogy természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére. Az emberrel, az egész emberiséggel valami történt. Megromlottunk, elromlottunk, elromlott a természetünk. Nézzétek meg, hogy mindig ott van az emberi természetben az Isten és felebarát gyűlölése. Mikor az emberek káromkodnak, milyen csúnyán tudják szidni Istent. Ha ráüt egy kalapáccsal valaki a kezére és nem éri fel ésszel, hogy ő volt figyelmetlen, azért is Istent szidja. Menjetek ki az utcára, hallgassátok meg az emberek beszédét, hogy milyen semmiségek miatt milyen trágár szavakkal káromolják Istent, és még csodálkoznak, hogy Isten nem segíti meg őket. Az egész világ történelme, a népek egymás iránti gyűlölködése, a tömegsírok, az ártatlanul kivégzett emberek ezrei, az egymást pusztító háborúk, az emberek, sőt a rokonok közötti veszekedések mind arról beszélnek, hogy hajlandók vagyunk felebarátaink gyűlölésére.