9. Boldognak mondjuk a tűrni tudókat.

„Íme boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” Jakab 5, 11
 

A boldogságról az emberek között sokféle felfogás uralkodik. El sem lehetne sorolni, milyen sokszínű és nem egyszer egymásnak teljesen ellenmondó az emberek felfogása a boldogságról. A mi Urunk Jézus Krisztus is elmondta véleményét az emberi boldogságról. A Hegyi beszédben, melyet az ő „trónbeszédének" is szoktak nevezni, nyolc féle boldogságot sorol fel. Ezek egészen másféle boldogságok, mint amelyeket az emberek alkottak meg maguknak. Nem sorolom fel ezeket a boldog mondásokat. Bibliaismerők tudják, hogy Jézus Krisztus a lélekben való szegénységgel kezdi és a meggyőződésért való szenvedéssel fejezi be ezt a csodálatos boldog-mondássorozatot. Ehhez feltámadása után még egyet mondott: Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

Jakab apostol pedig, amikor az „elszórtan lévő" keresztyéneknek küld levelet, mindehhez hozzáfűz még egy boldog mondást: Íme, boldognak mondjuk a tűrni tudókat...

De kérdezhetné bárki: miért beszélek én temetésen, Horváth Miklósné, Rózsás Erzsébet testvérünk koporsója mellett a boldogságról. Megfelelek: Azért, mert látásom, tapasztalatom és hitem szerint az, aki a koporsóban pihen, boldog keresztyén nő volt. Lelkének boldogsága mindvégig tükröződött az arcán.

„Szelíd és csendes lélek" romolhatatlanságában élte életét, - mindhalálig.

Miben állt a boldogsága? Az Ige adja meg nekünk a feleletet: A tűrni tudásban... Élete nyolcvanegy éve alatt mennyit kellett neki tűrni, arról csak Ő tudna hitelesen vallani. Nemes lelkének bizonysága volt az is, hogy Ő életében nem beszélt erről. Nem volt panaszkodó típus. Nem emberek előtt tárta ki az Ő sokféle szenvedését, hanem az Ő Ura Istene előtt. Mennyívei több békesség lenne családjainkban, ha jobban megtanulnánk, hogy ne embereknek panaszkodjunk, hanem a mi hűséges Istenünknek. Előtte kell kiönteni szívünket. Én sem azért teszek bizonyságot az Ő tűrni tudásáról, mert Ő életében beszélt nékem, erről. Nem, nem beszélt még a lelkésznek sem az Ő sokféle szenvedést látott életéről. Azért kell vallanom az Ő tűrnitudó boldogságáról, mert ahogyan imádságos csendességben készültem a te-metési istentiszteletre, a Lélek ebben az Igében mutatta fel nékem az Ő egész életét.

Álljunk meg az Ő tűrni tudása néhány nagy állomásánál: Kilencen voltak testvérek. Akkor született, amikor hazánkban vége volt már a millieniumi ragyogásnak, sőt előre vetette árnyékát az első világháború. Egy kilencgyermekes családban felnőni, nyolc testvér akaratát tűrni, bizony nem kevés egy kicsi leánynak. Mi a tűrést a gyermekkorban kell, hogy megtanuljuk. Jaj azoknak, akik egykeként nőnek fel, testvér nélkül: már gyermek- korukban azt tanulják, hogy az Ő akaratuk érvényesüljön. S ha ilyeneknek kell tűrni később saját családjukban, bizony nagyon nehéz.

Horváth Miklósné, Rózsás Erzsébet testvérünk kezdte a tűrni tudást a Rózsás családban. S azt sem felejthetjük el, nyolcszor kellett néki odaállnia édestestvére koporsója mellé.

És boldog édesanyaként hogy megpróbálta tűrnitudását az Úr. Elvesztette kedves fiukat, kedves leányukat. Negyvenegy évesen vállalta újra az áldott terhet, hogy gyermeket szorítson szívére. Isten e hűséget két drága ikerlánnyal ajándékozta meg: Erzsébet és Katalin. Ők lettek a szeme fénye, öröme, vigasza, reménye...

Kérdezhetné valaki: Honnan vegye az ember a tűrni tudást? Onnan, ahonnan Ő is vette: a hitéből. A legnagyobb magyar elbeszélő költőnk, a halhatatlan Arany János így vall erről:

„Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanít.
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell."

Oh mennyien vannak a mi nemzedékünkben, akik könnyen eldobják maguktól és gyermekeiktől a hitet, mert úgy gondolják, az haszontalan dolog, anélkül éppúgy megél az ember. Hát halljátok csak, miről vall Arany János is: „drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít." Ha semmi más haszna nem lenne a hitnek, ó pedig még mennyi kibeszélhetetlen haszna van, ha csak tűrni és remélni tanítana meg bennünket, bizony akkor is „drága kincs", amit őrizni, megtartani, tovább adni azért is kötelességünk, hogy másokat is elvezethessük ehhez a boldogsághoz.

Sokféle szép könyv vall a mi édes magyar nyelvünkön is a hit titkáról. Ma már egy-egy tudósunk, színművészünk, orvosprofesszorunk is megható őszinteséggel tesz vallomást hitének hasznáról. De legalább olyan értékes az ilyen egyszerű életek tanúságtétele, mint amilyen volt e koporsóban fekvő drága nőtestvérünké. Ó hányszor énekelhette kedves énekét:„Ha a nehéz időkben elcsügged a szívem, vigasztalást igédben Uram te adj nekem..."

Jakab apostol azonban a nagy szenvedőnek, Jóbnak nemcsak a tűrését adja elénk példának, hanem az élete végét is: „az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az. Úr és könyörületes. "Adva van számunkra, hogy mi is ne csak a tűrők boldogságáról, hanem az életük végéről és az Úr irgalmáról és könyörületéről is bizonyságot tegyünk. Nyugodtan tehetjük ezt e koporsó mellett. Ha csak ennyit mondok is Bözsi néni életére mutatva: „az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes," akkor is már el kell gondolkodjatok a mi Istenünk nagy jóságán és irgalmán. Bizony irgalmas az Úr és könyörületes! Szép, hosszú élettel, szép, rendes halállal ajándékozta meg. Mennyi örömöt és boldogságot jelentettek néki kedves unokái! Hogy bearanyozták öreg napjait, özvegysége esztendeit.

Különösen is Zsolti mindegyik között, aki nagy hűséggel látogatta, gondozta, aki szeretett itt lenni nála, aki leányoknak is példát mutató gyöngédséggel hordozta szívében kedves Nagyanyját! Ó ti, kiknek unokáitok vannak, tudjátok, mennyire be tudják aranyozni öreg napjainkat unokáink őszinte, gyermekded ragaszkodása, szeretetük, hűségük! Nincs a világon az a kincs, ami ezzel felérne! Az Úr iránti hálával emlékezve édesanyátok életére, búcsúzzatok.

Pápa 1986 augusztus 10.

özv. Horváth Miklósné Rózsás Erzsébet 81 éves felett.