34.1 A keresztség titka

A keresztség szertartása a választott nép körében, már Jézus előtt
ismeretes volt, de Jézusban teljesedett ki az értelme.

Ő felvette ugyan a János keresztségét, de hogy maga is keresztelt
volna, arról nincs feljegyzésünk, hacsak ide nem soroljuk a pünkösdi
történetet, amikor a tanítványokat “tűzzel és Szentlélekkel” keresztelte
meg. Ezt meg is tehetjük, ha arra gondolunk, magára vonatkoztatva
milyen átfogó értelemben beszél Jézus a “keresztségről”. Megáldoztatását
nevezi keresztségnek. Később ennek mintájára a vértanúk áldozatát
is a vér keresztségeként emlegették. (Mk 10,38; Lk 12,50) Ez mindjárt
érzékelteti is a Jánosi és a jézusi keresztség különbségét (Mk 1,8),
amit a szereztetési ige még nyilvánvalóbbá tesz.

A keresztséget, mint az újszövetség egyik sákramentumát Jézus szerzettea
tanítványok jézusi rendelésre kereszteltek (Jn 3,22; vö. 4,2 és Csel
2,38 stb.). Gyakorlatukban a keresztség a szereztetési igék értelmében
vált teljessé. Ez akkor tűnik ki, ha a szöveget nem csonkán idézzük.
A szereztetés ugyanis nem a Máté 28,19-el kezdődik, hanem már a 18b-vel:
“Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért,
tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának,
a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.” Hozzá tartozik a 20. vers is:
“Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek:
és ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. Ámen!”

A keresztség megértése érdekében a következő mozzanatokat kell kiemelnünk:

1. A keresztség szereztetése nem a “történeti”, hanem a feltámadott
   Krisztusra megy vissza, aki teljhatalommal ruháztatott fel és úrrá
   tétetett mennyen és földön.
2. A keresztség nemcsak valami régi kegyes hagyomány ápolása, a keresztséget
   nem csupán Krisztus rendelése folytán gyakoroljuk, mint jelképes cselekményt,
   hanem az a feltámadott Krisztus jelenlétében, az Ő színe előtt megy
   végbe.
3. A keresztség a feltámadott Krisztus nevébe történik. Nem nevében,
   vagyis megbízatásából csupán, nem is csak nevére, a megkeresztelt
   keresztyénné lételét jelezve, hanem nevébe, azaz a keresztség bemerítkezés
   vagy bemeríttetés a Krisztus feltámadott életének az elemébe. Mert
   a Biblia szóhasználata szerint az ő isteni léte lényegét fejezi ki
   a Krisztus név.A keresztséggel kapcsolatban az újszövetség legtöbb helyt csupán Krisztus
   nevét említi, s nem szól az Atyáról és a Szentlélekről (Csel 8,16;
   Gal 3,27 stb.); a szereztetési igében meg kifejezetten a trinitárius
   formulával találkozunk, mint ahogy ez van a Jézus megkeresztelkedéséről
   szóló tudósítás mögött is (Mt 3,15 k. par.) - Ne keressünk itt ellentétet.
   A trinitárius formula csupán azt az összefüggést jelzi, amelybe Krisztus
   beletartozik, mintegy a Krisztus név magyarázata. Tehát nem más, hanem
   csupán teljesebb formula. Az Atya, Fiú, Szentlélek a keresztség előfeltétele
   és tartalmat adója.
4. Keresztelő János Isten bekövetkező cselekedeteire: Krisztus jövetelére
   és a Lélek kitöltetésére nézve keresztelt. Az apostolok pedig már
   arra nézve kereszteltek, aki eljött. Őltala a várt jövendő tehát betelt.
   A keresztség már Isten országát, Isten új világa életrendjét, a feltámadott
   Krisztus uralmának átvételét fejezi ki. Ez azt teszi, a keresztségnek
   eszkatalógiai távlata van: a végidőkre néz a keresztséggel kapcsolatban
   minden tanítás.
5. Nemcsak utal a keresztség a bekövetkezett és bekövetkező eseményekre,
   hanem személy szerint igényt támaszt reánk, s Krisztus közvetlen uralmi
   körébe von minket.

Mint ebből látszik, a János keresztsége és a Krisztus keresztsége
közt folyamatosság van ugyan, de nem azonosság. A keresztség értelme
Krisztusban teljesedett be. Ezt csak a teljes szereztetési ige fejezi
ki; ezért annak csonkított szövegű használata elősegíti a keresztség
üres szokássá csökevényesedését.

Milyen ajándékokról tesz bizonyságot ez a sákramentom?

A keresztség titkát a Biblia szimbólumok sorával fejezi ki. A keresztség
eredeti szertartása, maga a bemerítés is jelképes cselekmény. Az alámerülés
jelenti az addigi tévelygéssel való szakítást, a bűnös múlt megbánását,
az ítélet elvállalását, az óember halálra adatását és halálát. A vízből
való kiemelkedés a bűnbocsánatot, az új életre születést, a fiúvá
fogadtatást jelenti (Rm 6,3 k.), továbbá még egyszerűbb képpel a megmosatást.
Azonban nem a “víz ereje” mossa le bűneinket - ilyen mágikus
elképzelés elvonna Krisztustól - hanem Krisztus vére a mi igazi
fürdőnk. (1Kor 6,11; 1Jn 1,7)

Ebben a vonatkozásban jelenti továbbá az elpecsételést a Krisztus-követésre
és az üdvösségre (2Kor 1,22; Ef és a Jel több helye). Itt már bizonyos
értelemben jogi jellege is van. Aztán meg, gyakran idézett ószövetségi
képek alapján az Istennek elpecsételő lelki körülmetéltetés (Kol 2,11);
Mózessel együtt a felhő és tenger keresztségének átélése (1Kor 10,2);
mindezek révén az Istennel való szövetség részesévé létel. Végül kapcsolatos
a keresztség a katechumenusok fehér ruhájának felöltésével.

A felsorolt dolgok nem azt jelentik, hogy a keresztség jelkép csupán,
a róla szóló beszéd mindössze képes beszéd. A képek valóságos életfordulatot
fejeznek ki. A bemerítés pl. hangsúlyozottan a Krisztussal
való eltemettetést és a vele való feltámadást jelenti, ezért a keresztség
a Krisztusba oltatás , a Krisztus testébe, az egyházba való plántálás,
a taggá-létel sákramentuma. Az egyház élő tagjává nem is lehetünk
úgy, mint ahogy belépünk valami társadalmi egyesületbe, vagy beleszületünk,
mint az állampolgárságba. Egyháztaggá a Krisztusról való nyilvános
vallástétel által lehetünk. Ennek rendelt kifejező cselekménye a keresztség
sákramentuma.

A keresztség igazi ökumenikus sákramentom. Nemcsak valamely felekezetbe,
hanem Krisztus egyetemes egyházába való felvétel. Ha valaki már megkeresztelkedett,
s egy másik felekezetbe lép, a keresztséget nem kell megismételni.
Az egyszer majd kialakuló ökumenikus teológia a keresztségen fog tájékozódni.
- De nemcsak azért egyetemes, mert bizonyságtétele elpecsétel a
Krisztusban és Krisztusért való élésre, az egyházban és az egyházért
való élésre, hanem a keresztyén küldetést is kifejezi, amennyiben
elpecsétel Krisztus példája nyomán a világban és a világért való élésre.

Mint már a mondottakból is kitűnt: a keresztség az emberélet egyszeri
eseménye, akár a halál vagy akár a születés is. Előfordulhat, hogy
valaki megkeresztelkedett, majd pedig megtagadja a hitet, a hithagyással
azonban nem lehet a keresztséget meg nem történtté tenni; ha visszatér
a hitre, nem kell újra megkeresztelkednie, hanem a régi keresztséget
kell újra hitben megragadnia, mint ahogy a tékozló fiú sem született
még egyszer, hanem visszatért az atya-fiú viszonyhoz.

Emlékezzünk Luther szavaira: ő nemcsak azt mondta, hogy a keresztyén
ember élete naponkinti bűnbánat, hanem azt is, hogy az egész keresztyén
élet mindennapi keresztség (Nagy káté). Tehát a keresztség nemcsak
egyszeri, hanem egyszer s mindenkori: elkezdtük és abban járunk.

Így válik a keresztség a Krisztus által néven szólított s elhívott
ember életének mozdító rugójává. Ugyanakkor vigasz is, amihez pl.
Luther kétségeiben és kísértéseiben ismételten menekült: Felvétettem
Isten kegyelmi szövetségébe Krisztus rendelése szerint. A bűn ostromolhat,
de nem fog uralkodni rajtam. Vádoltatás és kárhoztatás közepett hittel
támaszkodhatom a keresztség tényére: Isten elfogadott engem. Ez még
a hitetlenné vált számára is a visszatérés alapja.

Mégsem állítjuk, hogy a keresztség az üdvösséghez nélkülözhetetlen.
Isten nagy ajándéka számunkra. A gyülekezetet a keresztségre vonatkozó
rendelés köti, Istent azonban nem kötheti: az Ő kegyelme királyian
szabad, s nincsen a keresztséghez kötve. A keresztség az üdvelsajátítás
egyik, de nem egyetlen módja, még kevésbé maga az üdvelsajátítás.
“Krisztus önmagát adta az egyházért, hogy azt megszentelje, megtisztítván
a víznek feredőjével az ige által.” (Ef 5,26) Nincs a keresztségnek
olyan igétől függetlenített, önálló hatása, ami feltétlenné tenné.
De minden okunk megvan rá, hogy mint áldott lelki ajándékot hálával
fogadjuk és megbecsüljük.

34.2 A gyermekkeresztség kérdése

Az Újszövetség a felnőtt-keresztség eseteiről szól. Történetileg bizonyítható
módon, a misszió korában az apostolok csak ezt gyakorolták. Mi is
a missziói keresztséget tartottuk szem előtt, midőn a keresztség titkát
tárgyaltuk. Nálunk viszont, kivételektől eltekintve nem a felnőtt,
hanem a gyermekkeresztség a szokásos. Ennek hagyománya nem előzmények
és nem is ingadozások nélkül, de bizonyíthatóan mégis a 4. századtól
ered, vagyis a keresztyénség államvallássá tételétől. Ez a hagyomány
korántsem magától értetődő. Sőt vita tárgya volt, szinte kezdettől
fogva. A viták különösen napjainkban élesedtek ki, Barth, Aland és
mások révén.

A Biblia szerint ugyanis a keresztség nemcsak az egyház, hanem egyben
a megkeresztelt felelős cselekedete. Személyes bizonyságtétel, mely
a megkereszteltet úgy különíti el a többi embertől, hogy kifejeződik
benne a megkeresztelt saját állásfoglalása, tudatos hitbeli döntése.
Ezek a mozzanatok a gyermekkeresztség esetén hiányoznak, pedig a személyes
hit a sákramentom elfogadó eszköze. Szabad-e ezt mellőzni? Márpedig
a gyermekkeresztségben mellőzzük. A kisdedben még az öntudat is alig
pislákol, a keresztség megértéséről, személyes állásfoglalásról meg
szó sem lehet. Függetleníthetjük-e az ige megértésétől, s az igére
felelő hittől a kegyelmi eszközt? Nem válik-e ezáltal semmissé a sákramentom?
Vagy pedig mi is úgy véljük, hogy a sákramentom önmagában véve, belső
varázserő révén hat? Az élő Krisztus-viszony helyébe lép valami mágia?

A szorongató kérdések elől már az ókori egyházban úgy próbáltak menekülni,
hogy feltételezték a gyermekben a vallásos készséget, az öntudatot
megelőző gyermeki hitet. A lélektani ismeretek gyarapodásával azonban
ez a feltevés egyre valószerűtlenebbnek tűnt. Ezért utóbb, a protestáns
modernizmusban, különösen lutheri részről, egy természeti analógián
épült elképzeléssel, az életcsíra gondolatával kísérleteztek. Feltételezték,
hogy a kisdedben a keresztség kiszolgáltatásakor a Szentlélek a hit
magvát, azt az életcsírát ülteti el, amelyből az új élet idővel kinő.

Az efféle feltevéseknél nem kevésbé erőltetett volt az exegetikai
alapozás, amivel a gyermekkeresztség támogatására siettek. Hivatkoztak
Jézus szavaira: “Engedjétek hozzám jőni a kisdedeket” (Mk 10,14),
ámde itt szó sincs arról, hogy Jézus meg is keresztelte őket. Családok
megkeresztelkedése esetén sem beszél az Írás kifejezetten kisdedekről
(Csel 16,15 és 33); csak feltevés, hogy a szertartásnak gyermek-résztvevői
is voltak. Az igazság az: a Bibliában sem gyermekkeresztségre vonatkozó
rendelkezés, sem gyakorlását igazoló kétségtelen bizonyíték nincs.

Különösen kétségessé tette a gyermekkeresztséget az utóbbi idők fejleménye.
Míg korábban a felekezeti iskolák idején volt lehetőség és remény
arra, hogy a gyermekkeresztség fogyatékosságágait kiegészíti és pótolja
a keresztséget nyomon követő vallásos nevelés, majd teljes értékűvé
avatja a konfirmáció ünnepélyes fogadalomtétele, a hitvesztés korában
mindez meghiúsult. Az iskola és a család egyre növekvő szekularizálódásával
megszűnt a kezesség, olykor még a vallásoktatás puszta lehetősége
is. A gyermekkeresztség megüresedett szokássá, külsőleges társadalmi
konvencióvá fajult, a keresztyén nevelés tényleges kötelezettsége
nélkül.

Már nem is annyira a keresztyén hagyomány, mint inkább a polgári erkölcs
tartja. A nagymama többnyire csak ennek akar eleget tenni, amikor
a másgondolkozású szülők háta mögött, titkon megkeresztelteti a kisunokát.
Az eleven hatóerő itt már leállt, csak a tehetetlenségi nyomaték mozgatja
még egy darabig a kereket. Az egyház pedig, ugyanazon szokás hatalmánál
fogva, minden körültekintés és aggály nélkül, egyre-másra kiszolgáltatja
a keresztséget, mintha a corpus christianum elveszített húsos fazekaira
emlékezve, ezzel akarná a népegyház látszatát menteni. Rég hitelvesztett
statisztikával áltatjuk magunkat, ha azt képzeljük, akiket megkereszteltünk,
azok keresztyének is lettek.

De nem formáljuk-e így akaratlanul is álképletté az egyházat, amit
aztán bárki idegen célok szolgálatába állíthat?

Az tehát a kérdés, hogy szabadulhat az egyház ebből a tarthatatlan
és veszedelmes hamis látszatból? Annyi bizonyos, a hit komoly igénye
nélkül nem gyakorolhatjuk tovább a gyermekkeresztséget. Mi legyen
a megoldás? Térjünk vissza az eredeti missziói helyzethez, és csak
felnőtteknek, vagy legalábbis arra éretteknek szolgáltassuk ki a keresztséget?
Egyszerűen a konfirmáció helyébe iktassuk a keresztséget, vagy mondjuk
a 25 éves korhatárt vegyük irányadónak? Egyáltalán milyen mérték alapján
dönthetjük el, hogy hitvallásra érett-e már a jelölt? Vagy esetleg
továbbra is maradjunk a gyermekkeresztség mellett, de szűkítsük a
keresztelendők körét a rendszeresen úrvacsorázók gyermekeire?

A római katolikus egyház helyzete más; azt köti e tekintetben a szükségkeresztség
dogmája. Ha valaki kereszteletlenül hal meg, az kívül reked az üdv
teljes élvezetén, a “mennyen”, s csak az ószövetségi atyák helyére,
a limbus patrumba juthat, mely a limbus infantum is. Minket ilyen
dogma nem köt. A megkereszteletlent a Biblia sehol sem kárhoztatja;
mi tehát válogathatunk a felsorolt megoldások között. De bármelyiket
választanók is, az alkalmazásban menten mindeniknek ezernyi nehézsége
mutatkoznék, az egyház pedig nincs ezekre a nehézségekre felkészülve.

A nélkül, hogy a gyermekkeresztséggel kapcsolatos súlyos aggodalmakat
leplezni, vagy kisebbíteni akarnók, vegyük újra fontolóra, milyen
lehetősége maradt a jelenlegi helyzetben a gyermekkeresztségnek? Milyen
értelemben élhetünk még egy ideig a gyermekkeresztség gyakorlatával,
s milyen új felelősséget ró az ránk?

A Biblia nem ad ugyan példát a gyermekkeresztségre, de nem is tiltja
azt. Legalábbis kifejezett tilalommal nem találkozunk. Az ily módon
nyíló valamelyes lehetőséget a református teológia az evangéliummal
összhangban igyekszik kiaknázni. Ez a teológia az ószövetségi alapozottság
s a szövetség gondolatának következetes érvényesítése folytán elfogadhatóbb
eredményre jutott, mint általában protestáns testvérei.

A kálvini okfejtés (Inst. IV. 16) a körülmetélkedés szertartásából
indul ki. Már ez a szertartás a vétkektől való elkülönítés és az Isten
családjába való felvétel jelképe, a szövetség jegye. Az, amit az Ószövetség
a “szív körülmetéléséről”, az új meg a lelki peritoméról mond,
nyilvánvalóvá teszi a kapcsolatot: a történeti folyamatosság esete
forog fenn a kettő között, mert mind a kettő ugyanazon dologért van.
A körülmetélkedés tehát a keresztség ószövetségi előképe.

A körülmetélést tudvalevően már a gyermekeken, mégpedig a i születést
követő nyolcadnapon hajtották végre. Továbbá, ha pogány zsidóvá lett,
a peritomét nemcsak rajta, hanem kiskorú gyermekein is elvégezték.
A gyermek-peritomé, meg a prozelita családok felvételének módja, együttesen
alkotja a gyermekkeresztség történeti előzményét. A keresztyénség
terjedése első szakaszában, az apostoli korban még a felnőtt keresztség
állt előtérben, s csak a keresztyén hitre tértek gyermekeinél válhatott
kérdésessé a gyermekkeresztség. Erre a kérdésre pedig a szövetség
tényében és természetében találtak megoldást. Istennek az Ábrahámmal,
mint népe atyjával kötött szövetségéről ezt a sokatmondó ígéretet
olvashatjuk: “Megtartom szövetségem köztem és közted, sőt utánad
magoddal is, minden nemzedékkel, örök szövetségül. Mert Istened leszek
és utánad magodnak is.” (1Móz 17,7)

Mint a szövetség részesei, mi is Ábrahám magva vagyunk. Az első keresztyén
prédikáció ezt a gondolatot viszi tovább, midőn mindeneket keresztségre
hív: “Mert néktek lett az ígéret, és a ti gyermekeiteknek.” (Csel
2,39) Tehát a szövetség részeseinek gyermekeit is a kegyelem övezi
ezeríziglen. Ők, a tudatosság kezdeti fokától függetlenül, a szövetség
részesei és a mennyország örökösei. Ha pedig a jelzett dologban részesek,
s a hitet munkáló Szentlélek ígéretét kapták, miért ne részesedhetnének
a szövetség külső jegyében, a keresztségben is?

De hol marad a személyes döntés és hitvallás?

1. Először is jól értsük meg, itt nem általában a gyermekkeresztség lehetőségéről
   van szó, hanem kifejezetten a keresztyén szülők gyermekeinek a megkereszteléséről,
   ott is csak a keresztyén közösségben és hitben nevelés és neveltetés
   szigorú feltétele alatt. Mintegy a keresztyén gyülekezet viszi Ura
   elé s ajánlja fel neki a leendő egyháztagokat, az ár áldását kérve
   rájuk. Az “engedjétek hozzám jőni a gyermekeket” stb. (Mk 10,14
   kk.) nem indoka ugyan a gyermekkeresztségnek, de legalábbis valószínűsíti
   a lehetőségét. Ugyanezt mondhatjuk egész családok megkeresztelkedésének
   bibliai példáiról.A gyermekkeresztséget az egyház a szülők és keresztszülők fogadalomtétele
   alapján, a gyülekezet színe előtt szolgáltatja ki. Biztosítékul a
   szülőkön és keresztszülőkön kívül felelősséget vállal a megkereszteltért
   a keresztséget kiszolgáltató lelkipásztor és az egész gyülekezet is.
   Ezt a szövetségi fogadalmat, s a vele kapcsolatban vállalt négyszeres
   felelősséget kell az eddiginél sokkal komolyabban vennünk. Ennek alapján
   s a felelősség tudatában kell fokoznunk a pásztori munkát. Példamutató
   az a gyakorlat, amelyet némely gyülekezetben már bevezettek: az asszonyok
   bibliakörének tagjai a keresztség kiszolgáltatása évfordulóján, a
   gyülekezet nevében meglátogatják a kisdedet, s ezzel jelét adják,
   hogy a gyülekezet valóban számon tartja az új tagot.
2. Ha ez a többszörös felelősségvállalás csakugyan megvan, akkor beszélhetünk
   a személyes vallástétel kérdéséről is. Ez a gyermek részéről még természetszerűleg
   hiányzik. A keresztség azonban nem korlátozódik a végrehajtás cselekményére,
   hanem az egész életre szóló hivatás és feladat. Ebben a tudatban mondja
   Kálvin a gyermekkeresztség elvetőinek: “Az első napon balgán kívánják
   meg az embertől azt a tökéletességet, amelyre a keresztség egész életünkben
   fokozatokon át hívogat minket.” (Inst. IV. 16. 31.)
3. Ezzel elérkeztünk az előbb-utóbb sorrendi kérdéséhez. Csak a felnőtt-keresztségnél
   lehet szabály, hogy a tanítás és bizonyságtétel előzze meg a keresztséget.
   De még ott sem okvetlen merev szabály. Vajon az újjászületés is, akárcsak
   a születés, legalábbis kezdeteiben, nem a személyiség tudatát megelőző
   aktus? Az Isten kegyelmes elhívása, mellyel szövetségébe hív, nemde
   megelőzi a hitet? A gyermekkeresztség, ha jól élünk vele, lehet ennek
   a gratia praeveniens-nek hirdetése.Ha a keresztség kérdésében első helyre tesszük a hitet, könnyen és
   hamar törvényeskedésbe eshetünk. Pedig a mi mindenkori töredékes,
   gyenge hitünk nem lehet alapja és tartóoszlopa annak, amit Isten cselekszik
   velünk. A keresztségben befogadott kegyelem feltétlen kegyelem, nem
   tehetjük azt függővé a hittől, noha áldása és gyümölcsei, csak hit
   által fogadhatók el. Nem akarjuk tehát elszakítani a keresztséget
   a hittől, csupán arra utalunk: időileg nem kell okvetlen egybeesnie
   a kettőnek. Ha a kisded hite helyett - az erre vonatkozó spekulációkat
   elvetve - a szülők és a gyülekezet hitét hangsúlyozzuk, bizonyos
   mértékben a helyettesség és kezesség gondolatára építünk; de ez a
   gondolat nem idegen a Bibliától (1Kor 7,14).
4. Ezek után és mindezek jegyében beszélhetünk a gyermekkeresztség áldásáról
   is, mert minden valóban hitben vállalt cselekedet élénkítőleg hat
   a keresztyén közösségekre. Ösztökéli a gyülekezetet, hogy féltő szeretettel
   vegye körül a gyermeket, hogy az növekedhessék Isten és emberek előtti
   kedvességben. De ösztökéli a gyülekezet közösségében növekvő gyermeket
   is, hogy szívből tisztelje és szeresse Istent, aki előbb szerette
   őt.

A gyermekkeresztség tehát olyan hagyomány, amelyet ha felelősen gyakorlunk,
minden kérdésessége ellenére is összhangban tartható az evangéliummal.