16. Az örökkévaló Isten

16.1 Jézus Krisztus Atyja

Ebben a paragrafusban az Atyaistenről, mint a Szentháromság Egy Örök
Isten első “személyéről” szálunk.

Isten azért lehet nekünk Atyánk, mert előzőleg már az ő kijelentőjének,
Jézus Krisztusnak Atyja. Erről az örök viszonyról mondja Jézus: “Amiként
ismer engem az Atya, én is ismerem az Atyát.” (Jn 10,15) Ezért mondhatja
azt is: “Ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek.” (Jn
8,19) Vagy más változatban fogalmazva: “Aki engem látott, látta
az Atyát”. (Jn 14,9) Főként János evangéliuma ontja a hasonló mondásokat
(1,18; 5,27 és 37; 6,46; 17,25) de ugyanez a gondolat előfordul az
apostoli levelekben (1Jn 2,23; 2Jn 1,9) és a szinoptikus evangéliumokban
is. Máténál pl. azt olvashatjuk: “Senki sem ismeri a Fiút, csak
az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja
megjelenteni.” (Mt 11,27)

Mint ahogy komolyan vettük az előző paragrafusban azokat a bibliai
verseket, melyekben Jézus megkülönbözteti magát az Atyától, éppúgy
komolyan kell most vennünk azokat, melyek viszont az Atyával való
egységére mutatnak. A most idézett versek, még
határozottabban aláhúzzák azt a korábbi ismeretünket, hogy Istent,
mint teremtő Atyánkat nem ismerhetjük meg Jézus Krisztus megkerülésével,
az ő segítsége nélkül. Isten ugyanis nem azért Atyánk, mert ő teremtett,
hanem azért, mert Jézus Krisztus Atyja, és Jézus Krisztus befogadása
által újjászül minket a fiúságra. A Fiúban válunk adoptált fiakká.

Ehhez a bibliai felismeréshez szigorúan ragaszkodnunk kell. Ne úgy
képzeljük tehát a dolgot, hogy az emberiség már Jézus Krisztus előtt
magától “rájött”, a világ szép rendjéből a Rendező ismeretére,
mondjuk filozófiai úton visszakövetkeztetett a Végokra, a “Teremtőre”
és aztán jött Jézus Krisztus, aki ezt a már ismert valakit “Atyának”
nevezte el. Még egy olyan emelkedett és megvesztegetően tiszta istenideával
szemben is, mint amilyen a platóni istenidea, ragaszkodjunk a bibliai
felismerés kizárólagosságához. Jézus Krisztus nem egy ilyen istenideát
magyarázott meg, vagy formált keresztyénivé. Krisztus szemében ez
az istenidea is csak álisten, s a természeti ember
magagyártotta bálványaival egy sorba tartozik. - Nekünk ma már a
szekularizmus folyamata is tanúsítja, mennyire nincs természeti istenismeret:
természettudományosan képzett, gondolkozó emberek jutnak el addig
a következtetésig: nincs Isten. Jézus Krisztus nem a mi homályban
tapogatózó természeti istenismeretünkkel foglalkozott, hanem az ismeretlen
Atyát jelentette ki. Isten csak e kijelentés
által lehet a mi Atyánk. Ez a dolgok belső rendje.

Más tehát Isten atyaságának értelme Krisztusra és reánk nézve. A két
atyaság között levő különbséget maga Jézus így jelezte: “Felmegyek
az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”
(Jn 20,17) - Íme ő, aki egyébként még bűnösségünk átkában is közösséget
vállalt velünk és a halált szenvedte el értünk, ezen a ponton megkülönbözteti
magát tőlünk.

16.2 Az atya-fiú viszony három esete

A példaképpen idézett szentírási helyek, Isten atyaságának elsődlegességére
utalnak, arra, hogy Ő a Jézus Krisztus Atyja. Mert Isten a Jézus Krisztus
Atyja, ezért atyasága isteni lényének örök létmódja. Isten örökkévaló
atyaságáról szólva, ismét a Trinitás kérdésénél vagyunk. Isten, mint
örökkévaló Atya, a Trinitás első “személye”, a fons deitatus,
az istenség forrása.

A régi dogmatikusok ilyen elnevezésekkel fejezték ki elsőségét: Isten,
mint örökkévaló Atya, az Autotheos, Anarchos, Ingenitus, Nullo origenem
habens, a se ipso existens (ezért “aseitás”-át emlegették), Ő a Szentháromság másik két létmódjának szerzője.

Ilyen alapon azonban nem szabad rang vagy értékbeli különbséget tenni
a három létmód között. Már a trinitástanból tudjuk: a három létmódban,
isteni mivoltukat tekintve, nincs és nem is lehet semmi egymás fölé,
illetve egymás alá rendelés. Az Atya, Fiú és a Szentlélek egylényegű.

Az egységen belül azonban eredetbeli különbség van: Fiú az Atyától
született, a Lélek pedig az Atyától és a Fiútól származott. Ebben
az értelemben mondottuk, hogy Isten, mint örökkévaló Atya, a Szentháromság
másik két létmódjának szerzője. Ez a szerzőség a teremtő és teremtmény
közötti viszony összehasonlíthatatlan ősképe, mint ahogy a teremtő-teremtmény
viszony meg, a földi apa-fiú viszony összehasonlíthatatlan ősképe.
Azért mondjuk összehasonlíthatatlannak, mert minőségileg különböző
viszonyokról van szó.

1. Első esetben a Trinitáson belüli időtlen viszonyról, az Atyaistennek
   a Fiúistenhez és a Szentlélekistenhez való örök viszonyáról. (Tehát
   itt Isten viszonylik Istenhez.)
2. Második esetben Teremtő Atyánk, hozzánk, emberekhez való viszonyáról.
   (itt Isten viszonylik emberhez.)
3. Harmadik esetben pedig a földi atyának a fiához való viszonyáról.
   (itt ember viszonylik emberhez.) - De ez a három viszony a maga
   összehasonlíthatatlanságában is összefügg egymással:
   Az első ősképe a másodiknak, a második viszont ősképe a harmadiknak.

Miért kell ezt a három viszonyt megkülönböztetnünk? Azért, mert a
megkülönböztetésből látszik, hogy Istennek reánk vonatkozó atyasága
nem valami példátlan dolog, hanem egy Istenen belüli örök vonatkozásnak,
illetve történésnek földi mása. Annak a mása, hogy Isten (megelőzőleg
már) örökkévalóságtól-örökkévalóságig Atyja a vele örökkévalóságtól-örökkévalóságig
egylényegű Fiának. Gyülekezeteink ezt az örök viszonyt nem ismerik
s Istennek a Fiúra vonatkozó atyaságát tévesen, a karácsonyi történettel
kapcsolják össze.

Istennek a trinitáson-belüli atyasága direkt értelmű,
de amint ezt az atyaságot a Trinitáson kívülre, tehát mireánk vonatkoztatjuk,
az ő atyasága nyomban indirekt értelművé válik.
Mi ugyanis nem lehetünk az ő atyaságának közvetlenül részesei, mint
ahogy a Fiú közvetlenül részese, hanem csak közvetve, a kijelentésen
át, vagyis a Fiúban a Szentlélek által. Istennek atyasága reánk vonatkozóan
tehát nem elsődleges, hanem csak másodlagos jelenség. Másodlagosságában
kell megismernünk, ha nem akarjuk félreismerni.

16.3 Az isteni egység tanbeli megőrzése

A kétféle atyaság: a Fiúra és a reánk vonatkozó atyaság megkülönböztetése,
és az utóbbinak az előbbiből való levezetése: az isteni egység tanbeli
megőrzésének a legfőbb biztosítéka.

Ha azt vélnők, hogy mi szintén direkt értelemben vagyunk az örökkévaló
Atyának fiai, akkor volna számunkra egy Atyaisten, amellett egy külön
Fiúisten, sőt egy külön Szentlélek Isten is, szóval
három külön Isten. Ha azonban tudjuk és szem előtt tartjuk, hogy mi
csak indirekt értelemben vagyunk fiak, amennyiben csak
a kijelentésben ismerhetjük meg Istent, mint Teremtő Atyánkat,
akkor ez az ismeret már magában zárja a Fiúnak és Szentléleknek
az ismeretét is. Tehát nem három különböző Istent ismerhetünk meg,
hanem a Szentháromság Egy Örök Istennel van találkozásunk.

De ugyanebből a kijelentésből tudjuk meg azt is, hogy nemcsak az Atya
teremtő, hanem vele együtt teremtő a Fiú is, és a Szentlélek is. Viszont
az Atya nemcsak teremtő, hanem kiengesztelő és megváltó is. A kijelentés
ugyanis nem három különböző funkciót betöltő három isteni rész egymásmellettiségéről
beszél, hanem a megoszthatatlan egy Isten dolgairól. A régiek ezt
így fejezték ki: Opera Trinitatis ad extra sunt indivisa.

A Trinitás kifelé ható munkáinak megoszthatatlansága nagy horderejű
tétel. Érvényesítését éppen az atyaság értelmének levezetése szolgálja.
A dogmatörténet tanúsága szerint, valahányszor elmulasztották ezt
a spekulatívnak látszó levezetést, és nem másodlagosságában ismerték
meg Isten reánk vonatkozó atyaságát, nemcsak háromfelé (triteizmusra)
bomlott Isten egysége, hanem annak is lehetősége nyílt, hogy a szétbomlott
három isteni személy közül egyet kiválasszanak, a másik kettőt viszont
mellőzzék.

Így pl. a felvilágosodás a teremtő Atyát,
a pietizmus Jézus Krisztust,
arajongók meg a Szentlelket
választották, s mindenik esetben többé-kevésbé mellőzték a Szentháromság
másik két személyét. Ez az eljárás azonban képtelenségre vezet, mert
az Atya nem a mi Atyánk a Fiú és a Lélek nélkül.
A Fiú sem lehet Üdvözítő, s a Lélek sem lehet Vigasztaló az Atya nélkül.

16.4 A Trinitás személyei áthatják egymást

Fejtegetéseinkkel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: hogy ha Istennek;
mint teremtő Atyának megismerése csak másodlagos és közvetett ismeret,
akkor vajon nem nagyon relatív jellegű-e, éppen
az Atyaistennek, mint Teremtőnek ismerete? - Tulajdoníthatjuk-e
egyáltalán az Atyaistennek a teremtés munkáját, mikor tudjuk, hogy
ebben a munkában részes a Fiú is, meg a Szentlélek is? Vajon az opera
Trinitatis ad extra sunt indivisa elve nem tiltja-e meg, hogy mi ezt
az isteni munkát az Atyának, amazt pedig a Fiúnak stb. tulajdonítsuk?

Ezekre a kérdésekre azt feleljük, hogy Isten munkáinak az Atya, Fiú
és Szentlélek között való szétosztása csakugyan relatív jellegű, de
relatív mivoltában is helyes és fenntartandó ismeret. Relativitása
csupán azt jelenti, hogy nem kizárólagos, nem kimerítő
és nem teljes ismeret, de azért rész szerinti mivoltában is fontos
és igaz ismeret.

Igazsága nyomban kiütközik, amint néhány konkrét példára hivatkozunk.
Nem mondhatjuk pl., hogy az Atyaisten halt váltsághalált a Golgotán,
de azt sem, hogy a názáreti Jézus, vagy a pünkösdi Lélek teremtette
az eget és a földet. - Igaza van viszont az Apostoli hitformának,
mely nem más, mint Isten munkáinak a Trinitás három személye közt
való “szétosztása”.

Az Apostoli hitforma igazsága azonban kiegészítésre
szorul, amennyiben az Atya nemcsak az első, hanem a hitvallás második
és harmadik cikkelyének is alanya, vagyis ezt a “szétosztást”
mindenkor egy nagy egységen belül kell elképzelnünk, s éppen erre
az egységre utal az opera Trinitatis ad extra sunt indivisa elve.
A Trinitás személyei ugyanis kölcsönösen áthatják egymást.
Ezért a trinitástan tárgyalásakor az a feladat, hogy megmutassuk (már
amennyire a kijelentés alapján megmutathatjuk) az egységben a különbözőséget
és a különbözőségben az egységet. Ha ezt sikerül megmutatnunk, akkor
kitűnik, hogy a trinitástan nem valami nyugvó állapot, hanem mozgást,
történést, életet akar kifejezni. Nem statikus, hanem dinamikus jellegű.