12. Isten hármasegysége

12.1 Egység a háromságban

12.1.1 Egy az Isten

Az Isten hármasegységéről szóló tan nem akarja cáfolni vagy kérdésessé
tenni azt a hitismeretet, hogy egy az Isten. Sőt éppen ez a tan, ennek
a hitismeretnek megvallása és bizonysága.

A trinitástan ugyanis nem akar egyebet, mint a bibliai Istennevet:
a Jahve-Kyrios-t s ezzel együtt a bibliai kijelentésfogalmat magyarázni.
A trinitástan bibliai lókusai már ezt az egységet világosan mutatják.
Pl. a keresztelési formulát (Mt 28,19) teljesen félreértenők, ha abban
három Isten-névre gondolunk, holott egy névre:
az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek közös nevére
(pontosabban: nevébe) keresztelünk. A korábban már szintén idézett
1Kor 12,4-6 és Ef 4,9-6 verseinél sem szabad a Theos, Kyrios és Pneuma
megkülönböztetésnél megállnunk, hanem figyelembe kell vennünk az autos,
illetve heis szóval megjelölt egységet, ezt a hangsúlyozott egységet
is.

Annak a hitnek, amit a keresztelési formulában és az egyház trinitárius
hitvallásaiban megvallunk, e g y tárgya van és nem három. Ha három
volna, az azt tenné, hogy három Istenünk van. A megkeresztelt nem
három Urat, hanem egy Urat kap. Jó ezzel kapcsolatban
megjegyeznünk: a keresztség mutatja egyben a trinitástan életbeli
helyzetét. Ez a tan nem valami elvont spekulációba, nem az eszmélkedések
ködös világába nyúlik vissza, hanem egy egyházi cselekménybe: a keresztség
kezdettől fogva gyakorolt sákramentomába. Vagy ha az ismert és használt
áldásformulára a 2Kor 13,13-ra gondolunk: a tan lelőhelye az istentiszteleti
szertartásban van.

A trinitástan úgynevezett “személyei” semmi esetre sem három Istent
akarnak jelölni. Az Athanasius nevét viselő hitvallás így fejezi ki
a Szentháromság egységét: “Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek,
és mégis nincs három Isten, hanem egy az Isten. Ezenképpen Úr az Atya,
Úr a Fiú, Úr a Szentlélek is és mégis nem három az Úr, hanem egy az
Úr.” - Mi is erre a ,közös lényegre utaltunk már akkor, amikor
a Jahve-Kyrios névnek megfelelően Isten Úr-voltáról beszéltünk és
a kijelentést, mint az Úrnak kijelentését értelmeztük és hármas vonatkozásban
magyaráztuk.

A régi egyház az egység jelölésére a lényeg, ousia, essentia, natura
vagy substantia szót használta és azt mondta, hogy Isten lényegében
egy. Tehát nemcsak a három személy akcióegységéről, hanem lényegi
egységéről beszélt. Ezt az egy lényeget a “személyek” háromsága
nemhogy megbontaná, sőt a lényegi egységet megerősíti.

A személyek hármassága ugyanis semmi esetre sem lényegi hármasságot
vagyis három isteni egyéniséget jelent. Az Atya Fiú és Szentlélek
név azt mondja, hogy Isten háromszori megismétlődésben ugyanaz
az egy Isten, tehát az Atya, Fiú és Szentlélek nem külön-külön Isten,
hanem ugyanazon egy isteni lényegnek önmagán belül való háromszori
megismétlődése. A régi dogmatika igen kifejező szóhasználatával élve:
a “személyek” repetitio aeternitatis in aeternitate-t jelentenek,
vagyis az Örökkévaló háromsága nem extra se, hanem in
se értendő. Ez a mondat mintegy a szentháromságtan megértésének
kulcsa.

A “személy” szó használatával kapcsolatban meg kell jegyeznünk:
a trinitástanban a személy szó nem személyiséget
jelent, sőt az újkeletű személyiség fogalomhoz nincs is semmi köze.
Ezt csak a felvilágosodás s főleg a romantika alakította ki. A személyiség
fogalmának ide csempészése, éppen annak a tritheizmusnak
kifejezése volna, amit a trinitástan elhárítani igyekszik. Személyiségen
ugyanis manapság saját-külön öntudattal és akarattal bíró ént értünk.
A trinitástanban pedig nem három isteni énről van
szó, hanem háromszor ugyanarról az egy isteni Énről. Ezt jelenti a
lényegi egység: a homoousia.

12.1.2 Az unitarizmus elhárítása

Az egyház a trinitástan megfogalmazásával éppen az antitrinitáriusokkal
(későbbi nevükön: az unitáriusokkal) szemben védte az egyistenhitet,
a monoteizmust. Első hallásra ez az állítás ellentmondásnak tűnik,
hiszen látszólag éppen az antitrinitáriusok törekvése volt, hogy Krisztus
és a Szentlélek hitét a monoteizmussal összehangolják. Nem azt kellene
tehát mondanunk, hogy az egyház Isten egységét, a trinitástan ellenére
tartotta meg?

Nem, az egyház nem a trinitástan ellenére, hanem éppen a trinitástan
által és a trinitástanban monoteisztikus. Merőben téves nézet az,
mintha az egyház, magában a hitben rejlő belső egyenetlenségeket akarta
volna elsimítani: a Biblia monoteizmusát, a Biblia lappangd politeizmusával
összeegyeztetni. Állítólag ezért csinálta volna a trinitástant. Az
efféle mesterkedések azonban nem az egyházra, hanem a herezisekre
jellemzőek.

Miért nevezzük mesterkedéseknek a herezisek eljárását? - Azért,
mert a herezisek két forrásra támaszkodnak: a Bibliára,
mint a kijelentés könyvére és az emberi észre. A kijelentésben találják
a háromságot, s ezt a háromságot próbálják az ész segítségével egységre
magyarázni, vagyis az úgyvélt bibliai politeizmust akarják a saját
elképzelésű monoteizmussal összehangolni. A heretikus mesterkedésekkel
szemben az egyháznak egy forrása van: a bibliai
kijelentés, és egy célja: ennek a kijelentésnek hú magyarázata. Ebben
a magyarázatban épp olyan fontos a hármasság, mint az egység, mert
nem valamely elv, monoteizmus vagy politeizmus a fontos, hanem maga
a kijelentés. Ezért hű magyarázat.

Az elmondottak megvilágítására, s az antitrinitárizmus elleni harc
hevességének megértésére szolgál, ha rámutatunk az antitrinitárizmus
dilemmájára. - Midőn a Szentháromság-tagadókról
szólunk, emlékezzünk rá, hogy szerepük nem korlátozódik a 4. századra;
a 16. században újra felbukkantak s eleink a század utolsó harmadában
magyar földön, de egyetemes európai fórum színe előtt vívták meg velük
harcukat. Méliusz, Szegedi Kis, Károli antitrinitárizmus elleni kemény
vitáját az egész evangéliumi protestantizmus a maga ügyének érezte.

1. Arius (280-336) szerint Krisztus, Isten legelső
   és legnagyszerűbb teremtménye. Létezett, mikor még semmi sem volt,
   még idő sem volt. Nem volt tehát olyan idő, mikor nem volt, de teremtése
   előtt mégsem létezett. Semmiből teremtetett, ő is eredetileg véges
   lény, de szabad akaratának helyes használatával olyan tökéletességre
   emelkedett, hogy Isten őt fiának fogadta, adoptálta. Ilyen értelemben
   “Istenné” lett. Már a teremtés munkájában részt vett, és most
   joggal “Istenként” imádják. Ariusék tehát Krisztust Isten Fiának
   vallják és tisztelik, de istenségét voltaképpen tagadják. Szerintük
   - mint az a viták során kitűnt - nem egylényegű az Atyával, nem
   is valóságos Isten, csak Istenhez hasonló.

   Menten felmerül a kérdés: ha nem igazi Isten Jézus, akkor hogyan lehet
   hinni benne, hiszen akkor a belévetett hit csak babona! Továbbá, ha
   nem igazi Isten, akkor az ő tisztelete a Biblia szerint: bálványimádás!
   - Íme, az antitrinitarizmus éppen a védeni próbált monoteizmust
   rontotta meg egy alisten behozatalával, mert alistent csinált Krisztusból.
   Ez a dilemma egyik esete. De nem biztatóbb a másik sem.

2. Viszont ha azt állítja az antitrinitarizmus, hogy Jézus közönséges
   ember, bármit mondjon is róla a Biblia, akkor meg nem történt meg
   benne a valóságos Isten valóságos megjelenése, akkor voltaképpen csak
   önmagunkkal találkozunk benne. Ez azt teszi: nincs bibliai értelemben
   vett valóságos kijelentés, és természetesen váltság sincs. Ha pedig
   nincs kijelentés, honnan tudunk a sokat emlegetett egy Istenről, mire
   alapszik a monoteizmus? Akkor 6 idegen Isten és nem a mi Istenünk.

Íme, vagy racionalista egység van, és akkor nincs kijelentés, vagy
kijelentés van, és akkor nincs ilyenfajta egység. Ez az Arius és mindenféle
antitrinitarizmus dilemmája. - Zárjuk ezt a fejtegetést az Athanasiusról
nevezett hitvallás minden antitrinitarizmust elhárító szavával: “A
háromságban semmi sincs előbbvaló vagy utóbbvaló, semmi sincs nagyobb
vagy kisebb, hanem mind a három személy együtt örökkévaló, és együtt
egyenlő egymással.”

12.2 Háromság az egységben

12.2.1 A háromság értelme

A trinitástan nem valamiféle Isten valamiféle egységének ismerete.
Monoteizmust elvégre találhatunk mindenfelé, szerte a világban, nemcsak
a zsidóságban, iszlámban, hanem a kultúrvallások istenpanteonjában
és a primitív vallások babonaságai mögött is. Sőt nemcsak a vallások
világában, hanem a filozófiai spekulációkban, a világnézetekben is
ott rejtezik a monoteizmus.

Első tekintetre úgy tűnhet fel, mintha az egyistenhit tiszta és következetes
esetét nem is a keresztyénség, hanem inkább a kései zsidóság vagy
az iszlám képviselné. Mi azonban nem a monoteizmus elvével vagy annak
történeti megjelenésével foglalkozunk, hanem a monoteizmusnak azzal
az egészen sajátos és konkrét esetével, amely a kijelentés Istenének
kijelentésbeli egységét mutatja.

Ez az egység nem jelent egyedüliséget.
Az egyedüllét, a magány már korlát volna, korlátot pedig nem tűr a
kijelentés Istene. A trinitástanban használt egyes szám ezért csak
fenntartással fogadható: inkább negatív, mint pozitív értelme van,
amennyiben csak Isten több voltát vagy sokaságát tagadja, a nélkül,
hogy mennyiségileg akarná meghatározni Istent. A kijelentés Istene
kijelentésbeli egységében megfér a hármas megkülönböztetés, a distinkció.
E szerint a megkülönböztetés szerint három személy
van Istenben.

Az Atya, Fiú, Szentlélek egységet alkot az újszövetség szerint. De
ez az egység nem jelenti sohasem az azonosságot,
az identitást. Isten örök hármassága megy át a történeti háromságba,
mégpedig minden feloldódás vagy egymásba mosódás nélkül. Isten egységében
három személy van. - Mit jelent ebben a vonatkozásban
a személy szó, amit az egyházi tan használ? Nyilván
megkülönböztetést akar kifejezni, de mi a megkülönböztetés alapja?
Mi jellemzi az Atyát, Fiút és Szentlelket, a közös lényegen, Isten
voltukon túl? - Az, hogy mind a három személy! De mi az, hogy személy?
Megfelelnek rá a szóhasználat körüli viták.

A személy fogalmat a latin nyelvű nyugati egyházban persona,
a görög nyelvű egyházban pedig prosopon szóval
jelölték. - A persona, illetve a prosopon szót a sabellianus herezissel
szemben használták először. A sabelliánusok ugyanis az Atyát, Fiút
és Szentlelket, csupán Isten három tulajdonságának tekintették, minden
rend és megkülönböztetés nélkül. Még azt is emlegették, több ilyen
tulajdonsága is van Istennek, nemcsak három. A személy szóval a sabellianizmussal
szemben, az Atya, Fiú és Szentlélek összezavarhatatlanságát, határozott
különbségét, külön-külön voltát akarták kifejezni.

Azonban a személy szó bevezetése nem volt szerencsés, sőt mondhatni,
visszafelé sült el, amennyiben a persona illetve prosopon álarcot
is jelent. Az Atya, Fiú és Szentlélek e szerint három olyan “álarc”,
amely mögött rejtezik egy negyedik valóság, maga az Isten. Így a személy
szó használatakor a régieknél a szentnégyesség, a kvaternitás veszedelme
fenyegetett.

A keleti egyház ezért változtatott is a szóhasználatán: a persona
szót később nem prosoponnal, hanem hypostasis-szal
fejezte ki, noha ez a substantia és nem a persona
görög mása. A nyugati egyház rögtön észrevette, hogy a szócsere balul
ütött ki. Nevezetesen a hypostatis szó, első jelentését, a substantiát
véve, az isteni lényeg, az isteni természet megháromszorozását jelenti.
Az igaz, nem kvaternitást, de nem is trinitást, hanem trinitás helyett
triteizmust. Ezért a nyugati egyház megmaradt az
eredeti formula, a persona mellett.

Kelet és Nyugat tehát nem volt megelégedve egymással, de nem lehetett
megelégedve önmagával sem, mert mint láttuk, sem a hypostatis, sem
a persona nem egyértelmű szó. A helyett, hogy világosan kifejezné
a mondanivalót, a herezis állandó veszedelmét hordja: a hypostatis
a triteizmusét, a persona meg a kvaternitásét.

Ha a dolog így áll, nem volna-e tanácsosabb a veszedelmes “személy”
fogalmat teljesen elejteni? Ma már ugyan nem az álarc képzete zavar
minket, hanem a modern személyiség-fogalom, mely a triteizmus irányába
húz és még jobban összezavarja ezt az amúgy is rendezetlen, tisztázatlan
fogalmat. Csakugyan tanácsosabb volna valami más megjelölést keresni,
mondjuk “személy” helyett “létmód”-ot, hátha ez viszonylag
jobban, egyszerűbben és világosabban fejezi ki azt, amit régebben
a személy szóval akartak kifejezni.

Mondjuk tehát, hogy az egy Isten három létformában jelenik meg, amennyiben
az Atyában, Fiúban és Szentlélekben más-más módon
Isten. Ez a szóhasználat nem valami új találmány. Fellelhető már az
Újszövetségben (Zsid 1,3), valamint a teológiai vitákban. Maga Kálvin
is használja (Inst. I. 16. 6). - Latin alakja subsistentia
(nem substantia) s körülbelül megfelel a görög hypostatis szónak,
mely létmódot is jelent második jelentését véve.

A trinitástanban ez azt akarja kifejezni, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek
az egy Istennek egészen különleges és sajátságos létmódja. Különleges
és sajátságos voltuk megszüntethetetlen és összecserélhetetlen. Az
Atya nem lehet Fiú, a Fiú nem lehet Lélek stb. Ez természetesen fordítva
is áll. - Amidőn azonban különleges létformákról, sajátos létmódokról
beszélünk, tartalmilag valami többről van szó, mint amit akár a régi,
akár az újabb terminológia kifejez. Most éppen az a feladatunk, hogy
a következőkben erre a többletre rámutassunk.

12.2.2 A különbség eredetbeli

Ha a három különböző létmódot akarjuk jellemezni, nem indulhatunk
ki az Atya, a Fiú és a Szentlélek tetteiből, sem pedig tulajdonságaiból.
Nincsen az Atyának egyetlen olyan üdvténye, sem olyan tulajdonsága,
mely ugyanúgy a Fiú illetve a Szentlélek tette vagy tulajdonsága ne
volna. Pl. örökkévaló az Atya, örökkévaló a Fiú és örökkévaló a Szentlélek.
- Miért van ez így? Azért, mert mind a három létformában ugyanannak
az egy Istennek más és más módon való megnyilatkozásával találkozunk.
Tulajdonságaikban és tetteikben tehát nem különbözhetnek. Miben áll
akkor a különbség?

Mondjuk egyszerűen a régi énekkel: “Véges elmémmel ily nagy mélységet
méregetni félek; Egy istenségben, hiszem: van Atya, Fiú és Szentlélek”?
Mégis közelebbi felelettel tartozunk. A különbség kérdésére az az
egyetlen felelet lehetséges: a három isteni létmód különbségét e három
létmód egymásra való vonatkoztatásában, relációjában kell keresnünk,
mégpedig a három létmód “genetikus” vonatkozásában. Az Atya, Fiú
és Szentlélek tehát nem azáltal különböznek egymástól, hogy az egy
isteni lényeg különböző mértékben sajátjuk. Egyenlő mértékben Isten
mind a három, isteni méltóságuk is teljesen egyenlő, azonban eredetükre
nézve különböznek egymástól. - A kijelentésből tartalmi különbséget
nem lehet kiolvasni, hanem csupán eredetbeli különbséget. De miért
van itt eredetbeli különbség? Erre a miértre, mint általában a kijelentéssel
kapcsolatos miértekre, nem adhatunk feleletet. Pusztán a tény leírására
szorítkozunk.

Az eredetbeli különbség mikéntjét illetően a három újtestamentomi
elnevezésre kell gondolnunk: van Atya, Fiú és Szentlélek. E három
név az egy Isten neve. Milyen különbséget mutat e három elnevezés?
- Azt, hogy az Atyától “született” a Fiú; a Lélek viszont nem
“született”, hanem “származott”, mégpedig nemcsak az Atyától,
hanem az Atyától é s a Fiútól (egyformán) “származott”.

Hangsúlyozzuk, a “születés” és “származás” szó, ebben az összefüggésben
nem biológiai fogalom, hanem viszonyfogalom.
Azt fejezi ki, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek között nem teremtő-teremtmény
viszony van, vagyis egyik sem alárendeltje a másiknak. Kifejezi továbbá,
hogy az Atya, Fiú és Szentlélek különbsége kiküszöbölhetetlen, és
a három létmód rendje felcserélhetetlen. - Miért volt fontos e tan
rögzítése? Azért, mert amint megtagadjuk vagy felforgatjuk az Isten
egységében rejlő valóságos hármasságot (pl. úgy, hogy csak három tulajdonságnak
mondjuk), menten valami más Istenről beszélünk s nem a kijelentés
Istenéről.

A trinitástan tárgyalásának eme pontján nyilvánvalóvá vált, fogalmaink
nem fejezhetik ki adaequat módon
a mondanivalót. Ezt nemcsak a “születés” és “származás” szóra
vonatkozólag állapíthatjuk meg, hanem éppen úgy a többiekre nézve
is. A “lényeg”, “személy”, “létmód”, “eredet” stb.
szavak is csak emberi szavak, s nem fejezhetik ki adaequat módon az
isteni titkot. Még nagyon egyértelmű számfogalmak is csak utalnak
valamely irányba (pl. a “három” azt teszi csupán, hogy az Atya,
Fiú és Szentlélek mint olyan, nem egy), de nem mennyiségileg határozzák
meg Istent.

Ha valaki a trinitástanban csak arra figyel, mi a felhasznált fogalmak
immanens jelentése s nem veszi figyelembe, hogy ezek csak utalni
akarnak a Trinitás örök titkára, annak számára ez a tan csak botránkozás
köve, vagy herezisek forrása lehet. A herezis veszedelme természetesen
minket is fenyeget, ezért majd rámutatunk a legközelebb eső veszedelemre:
mondataink triteisztikus vagy modalisztikus félreértésére.

Előbb azonban általában a teológiai szóhasználatról
kell a mondottak kapcsán összefoglaló megállapítást tennünk. - A
filozófus előre tisztázza fogalmi apparátusát és fogalmaiba igyekszik
zárni a jelenségvilágot. A teológus fogalmai viszont csak utalnak
a fogalmakba foghatatlanra. A teológiai fogalmak csak arra jók, amire
az útjelző táblák: csupán az irányt
mutatják, amerre haladnunk kell. Nem maga a tábla a fontos, hanem
az irány, amibe mutat, amiben eligazít: nem a tábla, hanem a cél!
Régi teológusok ebben a tudatban állították fel azt a fontos módszertani
alapelvet: Non sermoni res, sed rei sermo subiectus est, vagyis nem
a beszédnek a dolog, hanem a dolognak van a beszéd alávetve. Nem Isten
van a teológiának, hanem a teológia van Istennek alávetve. Ennek az
elvnek mellőzése esetén nincs teológia.

12.3 A hármasegység

A trinitástanban miről van szó? Az egységről a háromságban és a
háromságról az egységben. Ennek a feleletnek két része van, s mind
a kettő magában véve egyoldalú és elégtelen. Az első rész az egységet
hangsúlyozza, , a második meg a háromságot. De mindenik a kelleténél
jobban hangsúlyozza, ezért csak a két rész egymással együtt és mégis
egymástól megkülönböztetve ad a kérdésre feleletet.

Ezt az egyesítést és megkülönböztetést, már a Biblia bizonyságtételében
megtaláljuk: a Biblia kijelentést látó és halló emberei, egyfelől
Atyát, Fiút és Szentlelket fognak egybe az egy Isten ismeretébe, másfelől,
amint felteszik a kérdést: honnan ered ez az ismeret és mi a célja,
akkor ez az egység háromságra bomlik. Ez a hármasegység
belső dinamikája.

A hármasegység tehát az Atya, Fiú és Szentlélek egymás
közötti egységét jelenti. - Ha a létmódok között való különbséget
az eredetben kell keresnünk, akkor, mint az eredetprobléma tárgyalásakor
láttuk, mindenik létmód teljesen részese a másik kettőnek. Lényegileg
egyek. - Ugyanezt a megállapítást kell tennünk azonban a három létmód
munkájára vonatkozóan is: Opera trinitatis ad extra, sunt indivisa
- hangzik a sokat idézett, régi teológiai tétel. E szerint ad
extra, vagyis mind a teremtéskor, mind a már megteremtett világban,
mindenik Létmód tette, a másik kettőnek is tette. Ha ez, vagy amaz
a Létmód különösképpen mutatkozik is meg a kijelentés egyik vagy másik
aktusában, elrejtetten a másik kettő is mindenkor ott van s szintén
a hit és imádat tárgya. - A hármasegységen tehát azt értjük, hogy
a három létmód egymás létében és tettében egyaránt
részes. Ilyen értelemben szokták a három Létmód egységét a monarchia
szóval jelezni.

Rá kell itt mutatnunk egy különbségre. A pogány mitológiák istenfogalmától,
éppen a hármasegység révén, abban is lényegesen különbözik a bibliai
Isten-fogalom, hogy míg a mitológiákban az istenek külön-külön jelennek
meg a világ színpadán és tetteikben gyakorta keresztezik egymás akaratát,
addig a bibliai Isten-fogalom ilyen elkülönülést, versengést, kivált
meg isten-harcot eleve kizár. A görög hitregék istenharcaiba még az
embereket is belevonják,

Nazianzi Gergely híres mondása zárja be ezt a fejtegetést: “Nem
gondolhatok úgy az Egyre, hogy a háromnak fénye körül ne sugároznék,
s nem tudom a hármat úgy szétválasztani, hogy gondolatban legott az
egyre ne szálljak vissza.”

12.4 Szemléltethető-e a trinitástan?

12.4.1 Vestigia Trinitatis

Az egyház oktató-nevelő munkájában (kátémagyarázat, konfirmációi előkészítés
stb.) ismételten felvetődik a kérdés: milyen módon lehet az emberi
gondolkozáshoz közel hozni, elképzelhetővé tenni a trinitás titkát.
A próbálkozás indokoltnak látszik: Ha a világ s benne az ember a Szentháromság
Egy Örök Igaz Isten műve, akkor az alkotó ott tükröződik a művében.
Keresték tehát a trinitás nyomait a legkülönbözőbb területeken. Ágoston
ebben is nagymester (De Trinitate, VIII-XI.k.).

Elsősorban a Biblia világában néztek körül. Szemléltető
anyagul kínálkozott pl. Nóé három fia: Sem, Kham és Jafet, akik egyugyanazon
ígéret hordozói voltak. Vagy hogy Nóé bárkájának három fedélzete volt
s a veszedelem idején az életet mentette meg. Ábrahámot
az egy Isten képviseletében három angyal kereste fel. Az istentisztelet
központja a szentsátor, majd a templom három részre oszlott: udvarra,
előcsarnokra és szentek szentjére s a három rész egy célt szolgált.
Vagy Péter, Jakab és János ugyanazon Jézusnak kiemelkedő tekintélyű
tanítványa.

Aztán kerestek analógiákat az antropológia területéről.
Kedvelt volt a platonizáló gondolat: az emberi lélek Isten tükre,
a léleknek pedig három tartománya vagy funkciója van: az értelem,
érzelem és az akarat. Továbbá ugyanaz az ember lehetett gyermek, felnőtt
és öreg. - A szociológia is szolgáltatott szemléltető
anyagot: a családnak három alkotóeleme van, az apa, anya és gyermek.
A régi társadalom is három rétegre tagolódott, voltak kormányzók,
katonák és munkások. Az igazságszolgáltatáshoz is három tényező kell:
bíró, tanú és jegyző. Utóbbit ekképpen alkalmazta Ketskeméti Zsigmond:
“A szent Háromságot úgy kell gondolnunk: az Atyát
mint Bírót, aki az embertől a bűn által megsértett Isten dicsőségét
oltalmazza, és ezért elégtételt kíván. A Krisztust
mint Kezest, aki felvállalta a megsértett isteni dicsőségért való
kezességet és lefizetést. A szent Lelket mint Nótáriust,
aki az Istennek a mi idvességünk felől való titkos tanácsát kibeszéli,
megpecsétli, megerősíti és mintegy diplomát ád a mi bűneink bocsánatja
felől.” (Katechétika, 1793. 253. l.)

A természet világából a hasonlatok özönét merítették:
a Duna három részre tagolódik, más a forrása, más a folyama és más
a deltája, mégis a három együtt a Duna. Körös is van: Sebes-Körös,
Fekete-Körös és Fehér-Körös. A fának van a talajban ágazó gyökere,
a föld fölé nyúló törzse és gyümölcsöt hozó lombkoronája. Emlékezetes
maradt, ahogy szent Patrik, az írek térítője (5. század) a háromlevelű
lóherén szemléltette a trinitás titkát; a hagyomány szerint így került
bele a lóherelevél Írország címerébe.

A természettan területéről is vehetünk példákat.
A természet egésze ásványvilágra, növényvilágra és állatvilágra oszlik.
A fénytanban három alapszint szokás megkülönböztetni: a sárgát, vöröset
és kéket. Az összhang az alaphang, a terc és a kvint egybecsengése.
A testek szilárd halmazállapotúak, cseppfolyósak és légneműek. A geometria
területéről gyakran idézik az egyenlő oldalú háromszöget, melynek
minden szöge hatvan fok, legalábbis az euklideszi geometria szerint.
Vagy kedvelt az ilyen háromszög csúcsai köré rajzolt, az egész háromszöget
magába záró, egymást metsző három azonos sugarú kör, mely az egymást
fedő területen a Trinitás lényegi egységét, az ezen kívül eső körszeleteken
pedig a Trinitás megnyilvánulásainak különbözőségét szemlélteti.

A filozófia is szolgál anyaggal. Az értékek összességét
a szép, jó és igaz alkotja. Az igazság dialektikus megragadásának
három lépcsőfoka van: a tézis, antitézis és a szintézis. végül a történet
területéről is vettek példát: folyamatának három nagy korszaka van,
az ókor, közép-kor és újkor. Vagy nemzeti zászlónk: piros, fehér,
zöld; nem csupán “rongy és bot”, hanem állameszmét hordozó jelkép.
Némelyek még vallástörténeti példákkal is előhozakodtak, a brahman
trimurtiban: Brahma-Visnu-Siva-ban a Trinitás megsejtését vélték felismerni.

12.4.2 A Trinitás nyomainak értékelése

A felsorolt példák éppen csak kiragadott esetek az esetek özönéből.
Érdekes, építő, tanulságos segédeszközök, de új ismeretet nem adnak.
Nem bizonyításra valók, hanem a máshonnan már ismert igazság szemléltetésére.
Minden okunk megvan rá, hogy csínján bánjunk velük, mert itt érvényes
igazán, hogy minden hasonlat sántít. Vegyük pl. az egyenlő oldalú
háromszöget, vagy akár az élőfa hasonlatát. Mindenik szemléletes,
de azt a látszatot kelti, mintha az Atya, Fiú, Szentlélek egy-egy
darabja volna Istennek, holott a trinitástan arról beszél, hogy a
három létmód ugyanaz az egy Isten, háromszori és
mégis más-más megismétlésben.

Éppen ezért a Trinitás titka kiábrázolhatatlan; minden kísérlet vagy
triteizmus, vagy a kvaternitás hibájába esik. Az illusztráció többnyire
merev, statikus képet ad az eleven és mozgalmas valóságról. Ha pedig
a Trinitás dinamikus voltát próbálja érzékeltetni, legfeljebb a három
létmód funkcionális egységét és nem eleven, tudatos lényegi egységét
fejezi ki. Éppen ezért bizonyos határon túl a szemléltetések már csak
“sántítanak”, veszedelmesen félrevezetőkké válnak. Feloldják a
kijelentés csodáját a természet és a szellem általunk ismert világában.
Ezzel az isteni kijelentést a természeti istenismeret szintjére szállítják
le és relativizálják.

Különösen veszedelmessé váltak az illusztrációk, ha nem elégedtek
meg az átmeneti pedagógiai szereppel, egy-egy mozzanat megvilágításával,
hanem önállósultak. A természeti teológia jegyében saját teológiai
súlyt igényeltek. Belefonták a trinitástant valamilyen filozófiai
ontológia szálaiba. Végül már úgy elhatalmasodtak a szemléltető képek,
hogy maga a Trinitás is csak szimbólumnak látszott. Akár fel is lehetett
cserélni a képekkel. Hegel már filozófiai úton, apriori dedukálta
a trinitástant. Itt is elmondható: vestigia terrent. A Trinitás nyomairól
szóló fejtegetéseket ezért Melanchton szavaival zárjuk: Mysteria divinitatis
rectius adoraverimus, quam vestigaverimus. (Loci, 1521. Bevezető)

12.5 A trinitástan értelme

12.5.1 A tan megtartása

A Biblia lehetőséget ad arra, hogy ezt a mondatot: “Isten kijelentette
magát, mint Úr”, háromszoros értelemben, s mind
a háromszor más értelemben, nevezetesen az Atyára,
Fiúra és Szentlélekre vonatkoztatva magyarázzuk. Maga a Biblia azonban
megáll e lehetőségnél. Mi az értelme, szüksége és joga annak, hogy
az egyház ezen a ponton túlment a Biblián és trinitástant fogalmazott?
Láttuk, megtehette, de meg kellette tennie?

Erről felesleges beszélnünk az esetben, ha a protestáns modernizmus
hatása alatt elidegenedtünk a trinitástantól, s ma már csak históriai
érdeklődés fűz hozzá minket. Akkor már kívülről nézzük s csak egyházi
és állampolitikai huzakodást láthatunk benne, no meg antik vallásbölcseletet,
logos-spekulációt.

Mi lappang azonban egy ilyen dogmaértelmezés mögött? Az a súlyos gyanú,
hogy már az ókori egyház elvesztette hivatását, már a 4. század egyháza
heretikus lett, tehát úgy tekinthetjük szavait, mint valami idegen
vallás megnyilatkozásait. Ez a gyanúsítás azonban felettébb merész
s nagy felelősséggel jár. Ne feledjük ugyanis, hogy a 4. század dogmatikai
döntésével minden jelentékeny teológus egyetértett, a reformátorokat
s a reformátorok 16-17. századbeli utódait is beleértve. Vajon nem
az-e a heretikus, aki a 4. század dogmaalkotó egyházát herezissel
gyanúsítja?

Mégis természetesebb és biztonságosabb dolog, ha abból indulunk ki,
hogy a régi egyház azonos azzal, amelyet ma is ismerünk. Feltételezhetjük
ugyanis, Krisztus az ő egyházát a 4. században sem hagyta el teljesen.
Mégiscsak jobb feltevésnek ígérkezik ez, mint a protestáns modernizmus
feltevése. Természetesen bármelyik mellett döntünk, tudatosítanunk
kell eljárásunk indokát: mit, miért teszünk.

Midőn mi a dogma mellett döntünk, a Bibliára hivatkozunk és azt mondjuk:
a trinitástan, bármily körülmények között állott is elő, mégis olyan
tan, melyre a Bibliát olvasó egyház nemcsak rájöhetett, hanem amelyre
szükségképpen rá is kellett jönnie. Bár nem kijelentés
e tan, de az isteni igazság ebben emberi módon úgy fogalmazódott meg,
hogy e fogalmazásnak nem szabad veszendőbe mennie. Olyan exegézis
ez, amelyet nemcsak helyesnek, hanem fontosnak és szükségesnek mondhatunk.
- Ha mi ebben a tudatban a 4. század egyházával és annak dogmaalkotásával
szolidaritást vállalunk, nemcsak valami egyéni tetszésről vagy véletlen
döntésről van szó. Ugyanez a döntése, nemcsak a keleti ortodoxiának
és a római katolikus egyháznak, hanem mindenik evangéliumi egyháznak
is.

Sőt hivatkozhatunk itt magára a protestáns modernizmusra is: bár elméletileg
elvetette, vagy legalábbis elmagyarázta a trinitástant, gyakorlatilag
azonban a protestáns egyházak, a modernizmus pusztító korában sem
húzták ki hitvallásaikból a trinitástant, sem a régi ökumenikus szimbólumokat
meg nem tagadták, sőt szertartásaikban az Apostoli hitformát, ezt
a jellegzetes trinitárius hitvallást továbbra is ünnepélyesen ismételgették.
Ma is mindenfelé a Szentháromság Egy Örök Isten nevébe keresztelnek.
Ha más nem, hát a keresztség ténye, egymagában véve is a Trinitás-kérdés
elé állítana minket.

12.5.2 A tan értelme

Mi az értelme a trinitástannak? Induljunk ki abból, milyen szükség
hozta létre? A felelet röviden: az evangélium-hirdetés, a prédikáció
kötelezettségéből adódott. Az Ó- és Újszövetség komolyan vétele állította
az igehirdető egyházat a trinitáskérdés elé. Ez a kérdés csakugyan
alapvető volt, mert a kijelentés Istenére vonatkozott, nevezetesen
arra: ki az, aki kijelentette magát?

A trinitástan erre a kérdésre felel és azt mondja: Isten.
De azt is mondja: ez az Isten kijelentette magát.
Még rövidebben szólva ez annyit jelent: Isten, a mi
Istenünk. Hát nem előfeltétele ez a tény minden Istenről való beszédnek,
az egész keresztyénségnek? S nem maga a Biblia állít e kérdés elé?
Lehet-e viszont erre a kérdésre másképpen válaszolni,
mint ahogy a trinitástan századok sora óta felel?

A trinitástan két ponton megy túl a Biblián:

1. Találhatunk ugyan a Bibliában ilyen kitételeket: “Én (Jézus) és
   az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), mindazáltal hiányzik annak a kifejezett
   megállapítása, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egylényegű
   és egyforma értelemben maga az Isten. Tehát éppen a sokat vitatott
   homoousios szó hiányzik a Bibliából.
2. Hiányzik továbbá annak a kifejezett megállapítása is: Isten csak
   így Isten, csak mint Atya, Fiú és Szentlélek. Csak így Isten
   és nem másképp. Egymásmellettiséget jelent ez, vagy egymásutániságot?
   A kijelentésnek van ugyan történeti rendje s ez az egymásutániság
   látszatát kelti. Azonban az Atya, Fiú, Szentlélek nem csupán egymást
   leváltó, múló megjelenési formái az egy Istennek, hanem az egy Isten
   örök és önálló létmódjai. Hiszen Isten műve, Isten lényétől elválaszthatatlan:
   kijelentése és léte egységet alkot.

Ezek a Biblia szavain túlhaladó, de a Bibliával összhangban maradó
megállapítások adják a trinitástan kettős mondanivalóját.

A szóhasználat minden ingadozása ellenére is (az ingadozás itt érthető,
hiszen evilági szavakkal akar kifejezni világon túli titkot!), a trinitástan
mondanivalója hárítja el a két trinitárius herezist: egyfelől a subordinatianismust
(arianizmus), másfelől pedig a modalizmust (sabellianizmust). Nem
annyira mondani akar valamit ez a dogma, hanem inkább elejét akarja
venni ilyen vagy amolyan tévelygés kimondásának. Kálvin is így jellemzi
a dogmát. (Inst. I. 13. 4.) Nem merész spekuláció tehát a trinitástan,
hanem éppen a kétféle spekulatív önkény elhárítása.

Két veszedelemről van tehát szó; lássuk, mi az értelme e két fronton
való küzdelemnek? A felelet a trinitástan polemikus
értelmére világít rá.

1. A subordinatianismust, vagyis a trinitástan három
   létmódjának egymás alá rendelését az egylényegűség kimondásával teszi
   lehetetlenné e tan. Ha egylényegű a három létmód, akkor isteni mivoltában
   egyik sem lehet sem több, sem kevesebb. Tehát az Atyát nem tekinthetjük
   a tulajdonképpeni Istennek, a Fiút és a Szentlelket sem kegyelemmel
   elárasztott és felmagasztalt teremtményeknek. Az Atya; Fiú és a Szentlélek
   egyaránt az egy Úr.

   Ha a Fiú és a Szentlélek csak félisten volna, azt jelentené, hogy
   a kijelentésben nincs közvetlen kapcsolat, nincs személyes viszony
   Isten és az ember között. A félistenek ugyanis végeredményben csak
   teremtmények, s a teremtmények nem is lehetnek igazi Istenek. istent
   tehát bennük nem ismerhetjük meg, mert akkor a Fiú és a Szentlélek
   legfeljebb úgy viszonylanak Istenhez, mint az ideahordozók magához
   az ideához. - Íme a subordinatianizmus teljesen a teremtményvilágba
   vonja le a kijelentést s ezáltal éppen isteni jellegét sikkasztja
   el. Ugyanakkor utat nyit a politeizmus számára, és magára hagyja az
   embert.

2.  
3. A modalizmust meg azzal a megállapítással teszi
   lehetetlenné a trinitástan, hogy Isten csak mint Atya, Fiú és Szentlélek
   a valóságos Isten, vagyis e három létmód Isten lényegétől nem idegen,
   tehát Istent nem kereshetjük e három létmód mögött,
   mint valami elrejtett negyediket, a tulajdonképpeni Istent. - Ha
   Isten ilyen elrejtett negyedik volna, azt jelentené, hogy nincsen
   közösségünk Istennel, sőt minden igazi Isten-közösségtől eleve el
   vagyunk zárva. Ez pedig végeredményében Isten megtagadása.

   Isten a mi Istenünk csak úgy lehet, ha megmutatja
   magát nekünk s Benne csak akkor hihetünk, ha bizonyosak vagyunk afelől,
   hogy Isten csakugyan az, akinek nekünk a kijelentésben
   megmutatkozott. A keresztyén értelemben vett isteni szeretetet úgy
   hívjuk, hogy: Szentháromság. - Ha azonban a kijelentést modern módra,
   csupán valami belső lelki folyamatként értelmezzük, a személyes találkozás
   és a személyes viszony helyett csak valami misztikának marad lehetősége.
   Ezzel megtagadjuk a történeti kijelentést s utat nyitunk a herezis
   felé.

Röviden úgy is mondhatnók: a subordinatianizmus alistenek behozatalával
a triteizmus veszélyét rejti, a modalizmus pedig (álarc eszméjével)
a kvaternitás veszélyét. - Ki az, aki kijelentette magát? A trinitástan
azt feleli rá: Isten, a mi Istenünk.
Mert Isten, hát féljük, mert a mi Istenünk, hát szeretjük. Ezt a félelmet
és szeretetet azonban nem a trinitástan támasztja bennünk, hanem a
Szentháromság Egy Örök Isten munkája. - Ambrosius esti imájával
zárjuk fejtegetésünket: “Kérjük a Fiút és Atyát s a kettejükből
áradó Lelket: hatalmas Hármasegy, vedd szárnyad alá, aki kér.”

A trinitástan után s az egyes dogmatikai kérdések részletezése előtt
tárgyaljuk a kegyelmi kiválasztás tanát. Éppoly átfogó, mint a trinitástan,
csakhogy míg az a Szentháromság belső titkát vizsgálja, addig emez
a Szentháromság kifelé ható, mégpedig éppen az emberre irányuló munkáját
fogja össze. A kegyelmi kiválasztás, mintegy az evangélium summája,
hiszen a legnagyobb jó, hogy Isten az embert a maga számára választja,
s magát ugyanakkor az embernek adja. Ez az összes többi kijelentésbeli
mondanivaló háttere és megalapozása.