10. A dogmatikai mérték kérdése
10. A dogmatikai mérték kérdése
10.1 Van vagy nincs mérték?
Az egyház a dogmatikai munkásság által vizsgálja felül igehirdetését.
Abból indul ki, hogy komolyan veszi azt az igényt és várakozást, ami
az igehirdetést övezi: Ez a jelek egész sorában kifejeződik. A prédikátor,
midőn a szószékre lép, mintegy i köznapi dolgok fölé emelkedik. Felszentelt
személy, Isten szolgája; vállán prófétai palást, kezében az élet könyve.
A gyülekezet könyörgését viszi az Úr elé s az Úr szavát közli a gyülekezettel.
- Ennek az igénynek megfelelő a várakozás is. A gyülekezet ruházata,
az emberek viselkedése mutatja: az élet ünnepi aktusa megy végbe.
Minden szertartásosan történik; ahogy jönnek, ahogy mennek: megadják
a módját.
De honnan veszi a dogmatika eme szent cselekmény leméréséhez a mértéket?
A szemlélő szerepét ölti magára s mintegy különválasztja
az igét és a prédikációt, hogy ez utóbbit mérhesse az előbbin. Az
a kérdés: egyáltalán lehetséges-e ez? Ha nem lehetséges, akkor nincs
mérték, ha lehetséges, akkor van mérték. Jellemző ebben a kérdésben
a protestáns modernizmus magatartása: a dilemma mindkét esetére sajátos
feleletet adott.
10.1.1 Mértékpótlékok
Kételkedett a protestáns modernizmus az igazi mértékben, tehát világi
mértéket alkalmazott. Ha nem választható el az ige a prédikációtól
s így nincs mértékünk, akkor is nyugtalaníthat
bennünket a prédikáció emberi gyöngesége és sok mindent tehetünk megjavítása
érdekében. A protestáns modernizmus tett is sokat, formai és tartalmi
szempontból egyaránt. Vizsgálta, megfelel-e a prédikáció a logika
és a lélektan feltételeinek, igazodik-e a kor szükségleteihez, számot
vet-e a modern világnézet követelményeivel? Szóhasználata, retorikai
felépítése, pedagógiai célzata helytálló-e? A nép életérdekeit hatékonyan
szolgálja-e? Stb. A teológia feladata ezeknek a kritériumoknak összegyűjtése
és rendszeres feldolgozása. A prédikáció annyiban igehirdetés, amennyiben
ezeknek a kritériumoknak megfelel. Ennek az elgondolásnak jegyében
születtek nálunk pl. a Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Szabó Pál és
Veres Péter egyházkritikái.
Volt tehát a protestáns modernizmusnak felelőssége, még egyházi felelőssége
is, de az igazi mértéket, az igét elveszítette. Úgy vélte, a Biblia
emberei vallomásokat tesznek valamiről, ami nem a mienk. Igéről mi
már legfeljebb csak képleges értelemben beszélhetünk. Démonisztikus-mágikus
gondolkozásmód jele, korhoz kötött jelenség. Esetleg sejtjük, csakugyan
lehet olyasvalami, amiről mi is beszélünk s amit igének hívunk. De
bizonytalan valami. Maradjunk inkább a valóság talaján, a számunkra
is hozzáférhető kritériumoknál.
A protestáns modernizmus tudott tehát az igéről, de nem értette. Mintha
betelt volna rajta az ítélet: Néznek és nem látnak, hallanak és nem
értenek, esznek és nem laknak jól. Így került az igazi kritérium helyébe
a filozófia, pszichológia, pedagógia stb., szóval egy csomó á 1 kritérium.
Jó lelkiismerettel tették az igazi helyébe, mint ahogy Izrael népe
sem rossz, hanem jó lelkiismerettel alkotta meg az aranyborjút; Izrael
szabadító Istenét akarta benne kiábrázolni. Mózes mégis szent haraggal
törte össze. (2Móz 32)
Bíráljuk meg mi is a protestáns modernizmus álkritériumokkal való
mesterkedését. Ezek a mértékek a maguk nemében mind jogosultak, de
menten álkritériumokká válnak, amint az igazi mérték, az ige helyébe
akarnak lépni s az igazit akarják pótolni. - Hivatkozhatunk velük
szemben egy egyszerű tényre: a szószéken lévő nyitott Bibliára. A
Goethe- és Schiller-prédikációk kivételes esetétől eltekintve, a protestáns
prédikáció mindenkor bibliai textusra támaszkodott. A prédikáció tehát
- tudatosan vagy nem tudatosan - még a protestáns modernizmusban
is a Bibliával volt szembeállítva. Az igazi kritérium, még ebben a
korszakban sem tűnt el az egyházból. De ha nem volt elég élő és ható,
ha nem látszott elég konkrét valóságnak, amivel számolni lehet és
kell is, akkor az nem Isten haragjának jele, nem a hit kísértése?
Ha pedig így van, beletörődés helyett nem kell-e buzgón imádkoznunk,
és hangosan kiáltanunk: mutassa meg Isten ismét magát, adja újra az
igazi mértéket, az elrejtett kritériumot?
Elismerjük, a prédikáció mint emberi mű, sokféle emberi mértékkel
is mérhető, de ha tudjuk, hogy annak a prédikációnak szándéka és igénye
Isten igéjének hirdetése, vajon ez a szándék és
ez az igény mérhető-e bármilyen filozófia, morál
vagy politika szempontjain? Az idegen kritériumok bevezetése, nem
az igazi szándék és igény feladása-e, ez a feladás viszont nem a hitetlenség
jele-e?
Az egyház, igehirdetését illetőleg semmi más irányító szára nem hallgathat,
csakis az ő Urának szavára. Ez egyedül mérvadó és döntő reá nézve;
minden más csak ennek alárendelten érvényesülhet. Ha nem hallja az
egyház az Úrnak szavát, maradjon inkább a tanácstalanság sötétjében,
hogysem idegen reflektorok fényében fényeskedjék. Már az végzetes
tévedés volt, mikor az egyház maga kezdett kritériumokat keresni,
holott az igazi kritériumot nem neki kell kiválasztani, azt kapja
és mint egyház alá van rendelve annak. Neki nem keresnie, hanem felismernie
és engedelmesen elfogadnia kell az igazi kritériumot. Az igazi mértéket
a többi együttvéve sem pótolhatja. Szabad-e akkor a filozófiát, morált
vagy politikát a bírói székbe ültetni, hogy ítéljen az igehirdetés,
mint igehirdetés felett?
10.1.2 Az igazi mérték kijátszása
Ugyanaz a protestáns modernizmus, amelynek hibás magatartását most
bíráltuk, más feleletet is adott a dogmatikai mérték
kérdésére. Olykor a dilemma másik esetét választotta s vallotta, hogy
van igazi mérték s ott van az egyház birtokában.
Még ha nem ismerjük is az Ige eleven megszólalását, akkor sincs magára
hagyatva az egyház. Hiszen, ha igét hirdet az egyház, akkor ott az
ige, mintegy keze ügyében s ha ott van, akkor mérheti magát hozzá.
Már ennyiből is sejthető: most az ellenkező véglettel lesz dolgunk.
Ha az imént azt kellett tudomásul vennünk, hogy nincs, vagy legalábbis
nem esik kezünk ügyébe az igazi kritérium, most azt halljuk majd:
nagyon is hozzáférhető. Az a mód, ahogy a protestáns modernizmus az
ige hozzáférhetőségéről beszélt, nagyon hasonlított a római egyház
elképzeléséhez.
Római katolikus felfogás szerint az egyház mértéke, kánona a Biblia.
Ott van az írott ige és a közel kétezer éves tradíció alakjában, úgy
hogy az utóbbi magyarázza az előbbit. Ez azt teszi: az egyház tanítói
hivatala magyarázza a tradíció alapján a Bibliát. A tanítói hivatal
a csalatkozhatatlan pápában testesül meg. Az ige tehát csak annyiban
van fölötte az egyháznak, amennyiben benne van
az egyházban. A prédikáció lemérésekor voltaképpen az egyház két különböző
funkcióját mérik össze, ezért az ellenőrzés kevéssé komoly, még kevésbé
veszedelmes.
Hasonló az eset a protestáns modernizmusban. A világi mértékek, mint
álkritériumok lehet, hogy ideig-óráig hézagpótló szerepet töltöttek
be, de nem szorították ki teljesen az igazi mértéket. A Biblia, legalábbis
ezek mellett szót kapott a dogmatikában és kritikát gyakorolhatott
az igehirdetéssel szemben. De nem érvényesült, mint egyház feletti,
egyetlen mérték. Voltaképpen csak annyiban volt az egyház fölött,
amennyiben az egyházban volt. De természetesen itt már nem a tévedhetetlen
tanítói hivatal formájában, hanem a “keresztyén szellem”, a “keresztyén
elvek” vagy a “keresztyén hittudat” alakjában. A Biblia csak
arra való, hogy ezt a szellemet, a hittudatot kialakítsa. A dogmatika
nem tesz egyebet, minthogy a keresztyén szellembe, hittudatba felszívódott,
asszimilált Bibliát alkalmazza mérték gyanánt a prédikációra.
A protestáns modernizmus ellentétesnek látszó kétféle felelete jól
megfért egymás mellett; ugyanazon személy képviselhette, mint a dogmatikai
mérték kérdésére adott kettős feleletet.
Ha-most a feleletadás második módját akarjuk megbírálni, ugyanarra
a tényre hivatkozunk, mint az első mód bírálatánál: a Biblia tényleges
jelentőségére, amely valamiképpen megmaradt a római katolicizmusban
is, a tanítói hivatalról szóló fatális tan ellenére, és megmaradt
valamiképpen a protestáns modernizmusban, a keresztyén szellemről,
elvekről és hittudatról szóló nem kevésbé fatális tan ellenére.
Megmaradt, mint második hang, az asszimilálatlan
Biblia hangja, az “asszimilált” Biblia hangja mellett. Megmaradt
mint diszharmónia a harmóniában és késztette az egyházat a harmónia
helyreállítására. Tehát az elmélet ellenére is megtörtént s a jövőben
is megtörténhetik, hogy nem az egyház uralkodik a Biblia felett, hanem
a Biblia uralkodik az egyház felett. Az egyház minden teológiai és
hitbeli megújhodásában az asszimilált Biblián tör át, sokszor egészen
váratlanul és elemi erővel az asszimilálatlan Biblia hangja. Nem valami
emberi erőfeszítés eredményeképp, hanem a Lélek ereje által. A legalaposabb
bibliamagyarázat sem egyéb, mint ráutalás a Bibliára, mint a Szentlélek
eszközére, de nem a Szentlélek munkába állítása. - Ha pedig ez így
van, lehet-e akkor, akár római, akár protestáns módra asszimilált
Bibliáról beszélni? Éppen mert a Biblia, mint írott ige nem asszimilálható,
azért egyházfeletti s azért áll igazi mértékként szemben a prédikációval.
Megvizsgáltuk mindkét módot, ahogy a protestáns modernizmus a dogmatikai
mérték kérdésére válaszolt. Azért kellett elvégeznünk ezt a vizsgálatot,
mert a protestáns modernizmus szellemi hagyatékának közvetlen örökösei
vagyunk s szükséges számot vetnünk a továbbhaladás kérdésével. A vizsgálat
negatív eredménnyel zárult: mindkét feleletet el kellett vetnünk.
Mégsem volt hiábavaló fáradozásunk, mert a kettős felelet latolgatása
közben megvillant előttünk az igazi kritérium s számolhatunk azzal
a lehetőséggel, hogy Isten igéje, mint a prédikációtól különböző valóság,
hallható lehet. Ez a lehetőség a Bibliában, mint az ige második alakjában
adódik. Mérhetjük tehát a prédikáció emberi szavát az ige második
alakján, a Biblián, amennyiben a Biblia bizonyságtevője
az ige eredeti alakjának: a kijelentésnek.
De még egy további eredménye is van a vizsgálatnak: az első dogmatikai
lókus, az igetan tárgyalása és a dogmatikai mérték latolgatása kihat
a dogmáról és a dogmatikáról vallott felfogásunkra s lehetővé tesz
egy teljesebb meghatározást. Most erre térünk át.
10.1.3 A dogma és a dogmatika viszonya
Az az általános meghatározás, amit könyvünk elején adtunk, hogy a
dogmatika a dogmákról szóló tudomány, mely a dogmákat rendszeresen
előadja és magyarázza, nem teljes meghatározás, sőt félreértésre is
vezethet, amennyiben ebbe a meghatározásba akadálytalanul becsempészhető
a dogmákról és dogmatikáról vallott római katolikus nézet, mely a
mienktől lényegesen különböző. Az összecserélés meggátlása céljából
foglalkozunk ismét a dogma és a dogmatika fogalmával.
A római katolicizmus szerint a dogmák az isteni kijelentést foglalják
tantételbe: Veritas ab ecclesia definita minden dogma. Az egyház határozza
meg a dogmákat, ezáltal emberi szavakba zárja a kijelentett igazságot.
Olyasmit akar szavakba fogni, ami több mint emberi szó. A tantételek
úgy különböznek az igétől, mint az ég a földtől. Ha az egyház a dogmáknál
marad, emberi dolgoknál marad. Ha a dogmákat kérdezi, csak önmagával
beszélget: a mai egyház a tegnapival és a tegnapelőttivel. Voltaképpen
monologizál, holott a dogma eredeti értelme parancs,
dekrétum. Ilyen értelemben használja a Biblia is. Csak később vált
a parancs “tantétellé”.
A jelentésváltozás azért veszedelmes, mert az egyház azt képzelhette,
hogy a tantételek rendelkezésére állanak, a dogmák tehát a reá bízott
kijelentett igazság skatulyái. Elfeledte, hogy a kijelentés, csak
a beszélő Isten és az át hallgató ember személyes kapcsolatában, a
megszólalás aktusában valóság. Lehet-e ezt a kijelentést személyteleníteni,
tantétellé tárgyiasítani, beskatulyázni? Ha mégis megkíséreljük: kényszeríthet-e
engem hitbeli döntésre egy tantétel, egy személytelen igazság? -
Midőn kivetkőztették a dogmát eredeti, személyes parancs-jellegéből
és személytelen tantétellé tárgyiasították, úgy vélték, a kijelentés
az egyház kezére ment át, most már az egyház az őrizője és kiszolgáltatója.
Mi a római katolikus eljárással szemben ragaszkodunk a dogma szó eredeti
parancs értelméhez. A kijelentésben maga a parancsoló Isten szól.
Ezért az Isten parancsát, a dogmát megkülönböztetjük a
mi dogmáinktól. A dogma Istennél van s értjük rajta a kijelentést,
a maga eredeti személyes parancs jellegében. Ez a dogma soha, egyetlen
egyház által sem fogható tantételbe. Az egyháznak csak dogmái (pluralis)
lehetnek s ezek csak tudakozódhatnak a dogma iránt és utalhatnak a
dogmára. A dogma (singularis) az eredeti isteni szó, amelynek többé-kevésbé
tökéletlen, emberi visszhangjai, mondanivalójának földi tükröződései
a dogmák. A dogmák tehát nem önmagukban véve igazak, hanem csak a
dogmához való viszonyukban, az arra való vonatkozásukban.
Dogmatikánk e szerint nem lehet az egyház immanens igazságainak kifejtése,
mint a római egyház véli. De nem lehet immanens igazságok kifejezése
abban a szubjektív értelemben sem, ahogy a protestáns modernizmus
nagy képviselője: Schleiermacher gondolta, vagyis nem lehet a keresztyén
hittudatot ábrázoló “hittan”. Dogmatikánk csupán a dogma iránt
való kérdezősködés. Az egyház is, midőn dogmatikai munkásságot folytat
és dogmákat alkot, csupán a dogma iránt tudakozódik.
Még egy dolgot jegyezzünk meg: ez a kérdezés nem a tanítvány kérdése
a tanítóhoz s nem a zsenge tanítványi gondolat összhangba-hozatalát
jelenti a tanító érettebb gondolatával. Nem a tanítvány, hanem a szolga
kérdez itt: cselekedete megfelel-e Ura parancsának.
A dogma iránti kérdezősködés ezért nem okvetetlenkedés és akadékoskodás,
nem is valami felesleges luxus az egyházban, hanem az engedelmesség,
a hiteles szolgálat, az igazság kérdése.
10.2 A dogmatika tudományossága
10.2.1 Tudományosságon a tárgyszerűséget értjük
A teológia s vele a dogmatika tudományossága attól függ, mit nevezünk
tudománynak.
Ha csak azt tekintjük valóságnak, amit érzékszerveinkkel vagy műszereinkkel
felfoghatunk, kísérletekkel és matematikai számításokkal igazolhatunk,
akkor a teológiának “nincs” valóságos tárgya, tehát az empirikus
alapon álló természettudományi módszerekkel dolgozó tudományok közé
nem sorolható. Ebben az értelemben a teológia s vele a dogmatika nem
“tudomány” s nem is igyekszik “tudomány” lenni, mert ez az
igyekezet tulajdonképpeni tárgya feladását vagy elárulását jelentené.
Ha azonban elfogadjuk a tételt, hogy minden tudományt a tárgya határoz
meg, s nem idegen területről rávitt, hanem tárgyából leolvasott módszerekkel
közelíthető meg, akkor a dogmatika is tudomány.
Manapság sokan hajlamosak a természettudomány tudomány-fogalmát minden
téren mérvadónak tekinteni, s hivatkoznak a természettudományi felfedezésekre,
mint a teológia cáfolatára. Pl.: “Kopernikus felfedezése végérvényesen
nyugalomba küldötte a teológiát.” - Ezt a tapasztalat mindenhatósága
jegyében mondják, holott éppen a tapasztalattal való bátor szembefordulás
érdekes Kopernikusban. Arisztarchosz már a Kr.e. 3. században a heliocentrikus
tant tanította. De nem tudott megbirkózni Arisztotelész tekintélyével,
aki a természetes emberi értelmet, a tapasztalat realitását emelte
dogmává. Ezért nem érvényesülhettek a fel-felbukkanó heliocentrikus
értelmezések. Fölényes biztonsággal mondották a tapasztalat emberei:
Ha a föld forog, akkor olyan szél keletkeznék, hogy lesöpörné a föld
színéről a házakat és az embereket is.
Az arisztotelészi gondolkozás jegyében kanonizálta Ptolemaiosz asztronómiai
tankönyve (Kr.u. 150) a geocentrikus nézetet. Kopernikus a “tapasztalat”
ellenére tért vissza a heliocentrikus tanhoz. De ezt a tant széles
alapon, meggyőzően bizonyítani, még Galilei sem tudta. Íme, maga a
természettudomány figyelmeztet: ne féljünk attól, ha a teológia nem
“tapasztalati” tudomány. Ámbár a Biblia a tapasztalati alapot
is megjelöli: “Láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének
dicsőségét.” (Jn 1, 14)
A tudományosság kérdésében a dogmatika nem valami általános (ma szembeötlő
módon a természettudományon tájékozódó) tudományfogalomhoz igazodik,
hanem saját tárgyához. Keresi a tárgyának megfelelő ismerési módot
és számot is ad a megismerés tárgyszerű módjáról. Nem a tudományok
fóruma előtt, hanem az egyház előtt számol be tudományosságáról, mert
nem a tudományok iránt, hanem saját tárgya s ezzel együtt az egyház
iránt érez felelősséget.
De a tárgya miatti elkülönülés sohasem jelenthet fölényt vagy gőgöt
a világi tudományokkal szemben, már csak azért sem, mert éppen a dogmatikának
kell tudnia a tudományok végső egységéről, hiszen minden tudomány
végeredményében egy dologgal: a teremtő Isten dolgaival
foglalkozik. A teremtés tényében rejlik a tudományok végső egysége.
Ez az egység pedig hol tudatosulhatna máshol, mint éppen a teológiában?
- A tudományos módszer szempontjából a dogmatika két fajtáját különböztetjük
meg: a reguláris és az irreguláris dogmatikát. - Reguláris
dogmatikán értjük az iskolás dogmatikát, amely teljességre törekszik.
Megmutatja: az egyetlen kérdés, hogyan bomlik sok kérdésre, és a sok
kérdés, hogyan találkozik ismét az egy kérdésben. Az iskolás dogmatikában
tehát sorrakerülnek az igehirdetés alapfogalmai, kifejtődik bibliai
gyökérzetük és dogmatörténeti összefüggésük. Mindenik fogalom tisztázásakor
rá kell mutatni a nehézségekre és a nehézségekből fakadó félreértésekre
és félremagyarázásokra, hogy a fogalom képviselte hitérdek zavartalanul
érvényesülhessen. - Az iskolás dogmatika önálló dogmatikai gondolkozásra
akar nevelni. Azért mutatja meg a témák egységét, hogy a tanulónak
a dogmatikai gondolkozásban iskolázottságot adjon. Nem az öröklött
anyag s az újabb kutatási eredmények beemlékeztetése a cél, hanem
a készség kifejlesztése, hogy a növendék maga is tudjon dogmatikai
kérdéseknek utána járni és önálló dogmatikai döntésekig eljutni.Ebben az értelemben reguláris dogmatikának nevezhetjük Origenész:
Peri archon, Augustinus: Enchiridion című művét, a nagy dominikánusok
és franciskánusok summáit, Melanchton Loci-ját, Zwingli Commentarius-át,
Kálvin Institutió-ját, az ortodoxia (pl. Szegedi Kis István) dogmatikai
alkotásait. Az iskolás dogmatika a 18. század óta hanyatlásnak indult.
Csak újabban tértek vissza a római katolikusok Tamáshoz, a protestánsok
meg a reformáció korának alkotásaihoz. Ezzel új erőre kapott az iskolás
dogmatika, aminek jele pl. Barth és Tillich, illetve a jezsuita Rahner
nagyarányú munkássága.
- Az irreguláris dogmatika, szemben a regulárissal,
nem veszi figyelembe az iskolás követelményeket, nem törekszik teljességre.
Az igehirdetés valamely kiragadott kérdéséről beszél, szabadon és
nagyon egyénien. Ha esetleg tágabb körre is kiterjed, az eredetileg
kiragadott kérdést tekinti középpontnak. Egy gondolat megszállottja.
Előadásformája aforisztikus vagy prédikáció-szerű, esetleg vitairatokra
emlékeztető. Az akadémikus kifejtésektől, rendszerességtől idegenkedik.Ilyen irreguláris dogmatikus volt többek között Athanasius és főként
Luther. A múlt század, illetve a századforduló tanítói közül megemlíthetjük
a két Blumhardtot és Kuttert. Ők voltak az úgynevezett dialektika-teológia
előfutárai. Az irregulárisok közé sorolhatjuk a magyarok közül pl.
Karácsony Sándort.
10.2.2 A dogmatikai tudományosság foka
A kétfajta dogmatika közül, melyik a tudományos? Ha a dogmatika tudományossága,
tárgyilagosságában van, akkor a dogmatika mindkét fajtája lehet tudományos,
lehet tárgyszerű. Sőt azt kell mondanunk, a teológia háztartásában
szükség van mind a kettőre. Az eredetibb az irreguláris dogmatika;
prófétai módon nyugtalanító hatása jótékonyan óvja az iskolás dogmatikát
a rendszerbe-merevedéstől és megüresedéstől. - Viszont a reguláris
dogmatika menti meg az irregulárist a széttöredezéstől és szétszóródástól.
Ismételjük, mind a kettő tudományos, ha tárgyszerű, mert a tudományosságot
nem a rendszeressége, hanem tárgyszerűsége dönti el.
Mi reguláris dogmatikát igyekszünk művelni. Nem jobb formája, hanem
csak más formája a dogmatikának. Olyan formája,
mely az iskolai követelményeknek jobban megfelel, de meg egyébként
is időszerűbb és szükségesebb nálunk. A kettő közül viszonyaink közt
a regulárisból van nagyobb hiány. Szedjük most ujjhegyre, mi lesz
dogmatikánk tudományosságának fokmérője?
- Először az, hogy nem kalandozik el tárgyától, hanem tárgyánál
marad. Tárgya pedig az igehirdetés, azt kell ellenőriznie.
Menten elkalandozik a dogmatika tárgyától, amint az igehirdetésről
megfeledkezik és valami általános élet- és világnézettant akar kiépíteni.
Ilyenkor gnózissá vagy ideológiává fajul, s mint az ige álpótléka,
az élő ige helyébe tolja fel magát. Manna konzervekkel, keresztyén
vagy kálvinista világnézettel sohasem pótolhatjuk az ige friss mannáját.
- Másodszor a dogmatika tudományosságának fokmérője a kritikai
jelleg. Az igehirdetés nem abban az értelemben tárgya a dogmatikának,
hogy egyszerűen leírja, elismétli mindazt, amit az igehirdetés mondani
szokott. A puszta leíráson túlmenve, kritizálnia és korrigálnia kell
az igehirdetést és mindazt, ami azzal összefügg. A dogmatikának tehát
nem megnyugtatnia és igazolnia kell az igehirdető egyházat, hanem
evangéliumi kritikával nyugtalanítania. Hogyha a dogmatikának kritikai
vénája kiapadt és nyugtalanításra nem képes, akkor már tudományossága
körül is baj van. Minden igazi egyház valami egészen mást vár a dogmatikától,
mint megnyugtatást. Tudja, hogy mint földi egyház, a bűnösök egyháza
s az igehirdetést is bűnösök végzik. Ezért ennek az igehirdetésnek
mindenkor szüksége van dogmatikai bírálatra és kiigazításra.
- A tárgyszerűség és kritikai jelleg mellett a dogmatika tudományosságának
harmadik fokmérője az írásszerűség. A három kritérium
közül ez a harmadik a legfontosabb. Hiába foglalkozik a dogmatika
az igehirdetéssel s hiába kritizálja-korrigálja, ha nem a Bibliában
megszólaló kijelentés mértékével mér. Ezért az írásszerűség élet-halál
kérdés a dogmatika tudományosságára nézve. Az írásszerűség kérdése
Damoklesz-kardként függ minden dogmatikus feje fölött, s nagy baj
van ott, ahol a dogmatikus túl biztos a dolgában és nem tart ettől
a kardtól.
10.3 A dogmatika és a hitvallások
10.3.1 Miért szükséges a hitvallás?
A Biblia 39 ószövetségi és 28 újszövetségi könyvből álló, sokrétű
mű. Az egyes könyvek nemcsak műfajukra, hanem keletkezési idejükre
nézve is igen különbözők. Utaltunk már rá: együttvéve nagyobb történeti
folyamatot ölelnek át, mint az egész ismert magyar történet. A bibliai
könyvek közel ezerkétszáz fejezete csakugyan olyan, mint egy erdőrengeteg,
egész külön világ.
Hogyan tájékozódhatunk a Biblia világában? A római egyház úgy oldja
meg a kérdést, hogy a tanítói hivatalra, végső fokon a csalatkozhatatlan
pápára bízza a döntést, mit mond a Biblia. A reformációnak éppen elég
oka volt a pápai tekintély elutasítására. De mit tett a helyére? A
protestáns egyház abban a tudatban, hogy a Biblia önmagát magyarázza,
írásmagyarázatában, csupán a hitvallásokra támaszkodik. Ilyen hitvallás
volt eredetileg pl. a Péter vallástétele (Mt 16,16), vagy az őskeresztyének
szimbóluma, mint a kereszt jele, a Krisztus-monogram, a hal képe stb.,
később egyebek közt az Apostoli hitforma vagy a reformáció korának
hitvallásai.
Minden hitvallás lényegében annak megvallása: Jézus Krisztusban Isten
jött közénk és kijelentette magát. A szentháromságtan is csupán a
Krisztus-bizonyság összefüggéseit tárja fel. Ez a vallomás a Bibliát
magyarázza, az egész Biblia viszont ennek a hitvallásnak magyarázata.
A hitvallás azonban ki nem merítheti, se nem pótolhatja a Bibliát,
csupán rávezet a Biblia tulajdonképpeni mondanivalójára. Eligazít
a Biblia világában: térkép és iránytű a bibliaolvasó számára. Hasznos
támpontokat nyújt a dogmatikus számára is.
Ha mellőznők az egyház régibb és újabb hitvallásait, a kor változó
teológiai szellemének vagy mérvadó szaktekintélyeinek szolgáltatnók
ki a Biblia értelmezését. De amit akár a kor teológiai szelleme, akár
szaktekintélye mond, korántsem ellentmondás nélküli, sőt mindenkor
ellentmondást kiváltó és vitára indító. Szükségünk van tehát a Biblia-értelmezésben
és természetesen a dogmatikában is az egyház hitvallásaiban rögzített
eligazításra. Egyébként is, az egyházi élet minden mozzanatában rászorulunk
a hitvallásokra. Ha nem volnának ilyenek, nekünk kellene csinálnunk.
A vallásoktatásnak, kivált mint konfirmációi előkészítésnek, a sákramentomokkal
való élésnek, a gyülekezet előtt és a világ előtt való bizonyságtételnek,
a tévtanok elhárításának stb. múlhatatlan előfeltétele a keresztyén
mondanivaló tömör és világos megfogalmazása.
Minden hitvallás lényege szerint elhatároló jellegű, polemikus. Kizárólagos
értelemben vall Jézus Krisztusról: ő és nem más az Isten kijelentése
s abban a kijelentésben ez meg ez áll, nem pedig valami más. Deklaratív
és normatív jellegű; egyszerűbben szólva: a hitvallás fék és ösztöke,
nemcsak általában a bibliaolvasó számára, hanem a dogmatikus számára
is. Késztet a kijelentés elfogadására, az atyák hitéhez való felzárkózásra,
de fékez is bennünket, ha képzeletünk vagy hajlamunk téves irányba
ragadtatna.
10.3.2 A hitvallások történeti szerepe nálunk
Szimbolikus könyveink: a II. Helvét hitvallás és a Heidelbergi káté
az egyház régi ökumenikus hitvallásainak bővebb kifejtése, a reformáció
bibliai felismeréseinek megfelelő kiélezéssel. A hitvallások a Magyarországi
Református Egyház külső és belső küzdelmeiben egyaránt fontos szerepet
töltöttek be. A pápizmus és unitárizmus tévelygései és kísértései
közepett elsősorban ezek a hitvallások jelölték ki atyáinknak a bibliai
utat. A helvét és a pfalci hitvallás a bibliai útért vállalt üldöztetések
és harcok nehéz próbái közt nőtt a szívünkhöz, ugyanakkor egybekapcsolt
minket a világ minden táján élő hittestvérünkkel. Közvetítették atyáinknak
a helytálláshoz szükséges bibliai vigaszt és erőt; a szabadságért
folytatott küzdelmekben és leverettetésekben a keresztyén szabadság
bibliai tudatát. Ízes magyar fordításaikban, sok kiadásukban magyar
könyvekké váltak.
Belső küzdelmeinkben is érezhettük hitvallásaink áldását. A szembenálló
irányok, az ortodoxia és a puritánizmus éles ellentételt jótékonyan
áthidalták és kiegyenlítették, majd a racionalizmus, pietizmus, sőt
még a liberalizmus mutatkozása idején is a külföldi teológiai hatásokat
kellőképpen megszűrték, kilengéseiket egészséges módon fékezték. Hitvallásainknak
jelentős részük volt abban is, hogy a Biblia cselekvő keresztyénségre
ösztönző tanításai atyáinkat a magyar művelődés és iskolaügy felkarolására,
szeretetintézmények létesítésére indították, jobbjaikban a társadalmi
felelősséget ébrentartották és bátran megszólaltatták, s mert urak
és parasztok ugyanabban a hitvallásban nevekedtek, a kétoldalú intelmek
még a rendi társadalom kirívó osztályellentéteit is elviselhetőbbé
tették. - Mindez nem jelenti, hogy mindenkor egyforma igyekezettel
figyeltünk vagy figyelünk hitvallásainkra, de hivatalos érvényük magyar
földön meg nem szűnt soha, s lelkipásztoraink esküt tettek és tesznek
tiszteletben tartásokra.
10.3.3 A hitvallások értékelése ma
A bekövetkezett történelmi forduló idején, a megváltozott társadalmi
rendben sem vetődött fel az a gondolat, hogy hitvallásaink időszerűségüket
vesztették. Sőt éppen most érezzük szükségét, hogy erősebben fogjuk
a régi atyák és a világ minden táján élő hittestvérek kezét s a nagy
keresztyén családdal együtt valljuk meg a régi és közös bibliai hitet.
De nem azért, hogy maradi módon belemerevedjünk a szokványos egyházi
formákba és elzárkózzunk az új helyzet szokatlanul új, de felülről
kapott feladatai elől. A hitvallás nem lehet bilincs, se múltba menekítő
búvóhely számunkra. Ezért kell a hitvalláshoz való viszonyunkat elvileg
tisztázni.
A régi hitvallásokhoz való ragaszkodás nem jelenti a hitvallás betűinek
imádatát. Sem az ősöket, sem az ősök hitét nem akarjuk bálványozni.
Hálásan fogadjuk, midőn a Biblia helyesebb és teljesebb megértésére
segítenek, de ezzel a segítségnyújtással megszűnik szolgálatuk. Nem
foglalhatják el Isten élő szavának, az igének helyét. Ilyen túlkapás
ellen maguk a hitvallások tiltakoznának; józanságukkal mindennemű
hagyománytiszteletnek határt szabnak. Hitvallásaink fénye az igétől
kölcsönzött fény, hitvallásaink tekintélye, a megvallott ige tekintélyének
tükröződése csupán, s addig a határig terjed, amíg helyesen vallják
meg az igét. Mint emberi alkotások ugyanis nem tévedhetetlenek. II.
Helvét hitvallásunk előszavában ott áll a határozott figyelmeztetés:
“Mindenek előtt ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindenkor készek
vagyunk…, azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanak, köszönetünk
nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban.
Nem akarunk továbbá hitvallásaink révén valami kálvini jelleggel kérkedni,
hiszen hitvallásaink nem egy teológiai álláspont vagy egyházpolitikai
irány megnyilatkozásai, hanem egy egész korszak, a reformáció korának
érett gyümölcsei, amelyek a lutheri elemeket nem kisebb mértékben
egyesítik magukban, mint a kálviniakat. De mégsem csupán a reformáció
kora teológiai vetületei, hanem az egyház egyetemes hitét megszólaltató
bizonyságok. Atyáink kifejezetten az egyetemes, vagyis katolikus hitet
vallják meg, azt, hogy Krisztus igaz és ősi anyaszentegyházának egységében
megmaradnak.” Mai meggyőződésünk szerint is minden igazi hitvallás
az egész egyház nevében szól, s az Istentől kapott bibliai látás mértéke
szerint éppen az elhomályosult hitbeli egységet akarja újra nyilvánvalóvá
tenni.
Azt pedig, hogy hogyan válik a hitvallás az elhomályosult egységre
hívogatóvá, a hitvallás már említett lényegében kell keresni. Vagyis
nem maga a szöveg a hit tárgya, hanem az, akiről vallást tesz. Annyiban
köt a hitvallás tekintélye, amennyiben maga is Krisztushoz kötött.
Az, ahogy hitvallásaink bizonyossága szerint atyáink találkoztak a
Bibliában Krisztussal, minket is a jelen viszonyok közt bibliai döntésekre
hív.
10.3.4 A hitvallás mai értelme
Két hitvallásunk a bibliai mondanivaló összeválogatásában és az előterjesztés
módjában jótékonyan kiegészíti egymást. Együttesen az egyház élet-halál
kérdését vetik fel. Ennek tudatában emlékezzünk most hitbeli döntéseink
hitvallás-szabta bibliai irányára:
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják: Jézus Krisztus számunkra
az egy és a minden, hogy Krisztuson kívül nem marad hely Isten akaratának
idvességes megismerésére, sem a történeti eseményekben, sem a természeti
jelenségekben.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják: egyedül a prófétai
és apostoli bizonyságtétel számunkra Krisztus megismerésének forrása,
hogy a Szentíráson kívül vagy a Szentírás mellett az igehirdetés más
forrásból nem táplálkozhat, mert menten elveszti igehirdetés jellegét
s emberi bölcsesség vagy hírverés beszédévé válik.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják esetutáni természetünk
romlottságát, Isten és felebarát gyűlöletére való hajlandóságunkat
- hiszen még a lélek sem isteni rész bennünk úgyhogy a bűnből-halálból
való szabadulás útja, önáltató ábrándok kergetése helyett, egyedül
a Krisztusban felénk nyújtott mentő kéz megragadása: Ő a mi igazságunk.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják a Krisztusban kegyelmet
talált bűnös, az Isten gyermekéül fogadott ember szabadságát, hogy
az nem lehet többé saját találmányainak, technikai vívmányainak szolgája,
vagy a történeti erők vak eszköze és kiszolgáltatottja.
- Hitvallásaink ugyanígy hangoztatják a Krisztusban visszafogadott ember
életújulását: lehetetlen, ez az örvendező új élet, Krisztus hármas
tisztének részese, a háládatosság gyümölcseit ne teremje. A háládatosság
cselekedeteit pedig az evangélium fényében megismert isteni vezetés:
a törvény mint atyai szó irányítja.
- Hitvallásaink szerint az egyház a kegyelmet talált bűnösök közössége,
mely nem a földi hatalmak kegyéből, hanem az igéből és a sákramentomokból
él; egyedüli Feje: a feltámadott Krisztus parancsainak enged, szolgálatát
és egész életrendjét azoknak rendeli alá, önkényes kívánságokat és
elgondolásokat nem szolgál.
- Hitvallásaink a feltámadott Krisztus egyedüli főpapsága tudatában
határozottan szembefordulnak mindennemű klerikális hajlandósággal:
egyházi címeket és rangokat nem ismernek, egyházi vezetőkön egyedül
a gyülekezeti vezetőket értik, ezek azonban az egész Krisztus-testért
hordoznak felelősséget.
- Hitvallásaink mindennemű, tehát egy ateista világi felsőbbségben is
Isten eszközeit látják, amely az emberi belátás és képesség mértéke
szerint a jog és a békesség fenntartására hivatott. A gyülekezet a
felsőbbségért imádkozik, annak az Isten-szabta határok közt lelkiismerete
szerint készséggel engedelmeskedik s engedelmessége módjával a felsőbbséget
a mindnyájunk felett országló Istenre emlékezteti.
- Hitvallásaink a hitetlenre és istentelenre úgy tekintenek, mint akik
irányában felebaráti küldetésünk van. Nem távoltartásuk vagy a tőlük
való elzárkózás a tennivalónk, hanem egész magatartásunkkal arra kell
segítenünk őket, hogy Krisztus testének ismét tagjaivá legyenek.
- Hitvallásaink hangsúlyozzák, hogy az egész világ s benne minden ember
Isten teremtménye, Krisztus az egész világ világossága, tehát a szabadításért
való hála is egyetemes érvényű: az egész embervilág szeretetből fakadó,
keresztyén szolgálatára késztet.
Hitvallásaink sok száz igeidézetre támaszkodva, a teljes Szentírás
igaza által ilyen irányban jelölik meg az ember és a gyülekezet számára
az élet és a jövendő útját, azt az utat, amelyen - döntéseinket
ismételten helyesbítve - a dicsőségben visszatérő Urunk elébe megyünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
