9. Az ige megértése

9.1 Az eligazodás

Az ige világossága nélkül nincs eligazodás, csak vaktában való cselekvés
vagy bizonytalan kapkodás és tapogatózás. Az eligazodást Istentől
kapjuk, az igében, a Szentlélek által.

De amilyen magától értetődő ez a tétel, éppoly kérdéses az érvényesítése.
A mindenkori korszellem ugyanis kész megoldásokkal szolgál (jelenleg
keleti és nyugati megfogalmazásban), tehát nem okvetlen érezzük szükségét
az igebeli eligazodásnak. Vannak továbbá egyéni meggyőződéseink, öröklött
vagy szerzett elveink s ezekkel helyettesítjük az ige friss eligazítását.
Könnyen megeshetik tehát, hogy elveink minket éppúgy gátolnak az ige
befogadásában, akárcsak a Jézus korabeli írástudókat, E tekintetben
a megmerevedett kegyes elvek, vagy az ige helyébe tolt teológiai nézetek
nem kevésbé veszélyesek, mint a profán elvek.

Ha pedig valami módon az ige világosságától megfosztjuk magunkat,
világhoz való viszonyunkban csak két lehetőség marad: vagy a szolgaság,
vagy a lázadás. Esetleg a szolgaság és lázadás valamilyen keveréke.
Lássuk ezeket az emberi lehetőségeket.

1. A szolgaságra vagy szolgalelkűségre a török hódoltság és a Habsburg-uralom
   századai nem kis mértékben ráneveltek. (A két világháború közti korszak,
   az ún. neobarokk, csupán élt ennek a nevelésnek eredményeivel, ahelyett,
   hogy valami újat, emberibbet kezdett volna.) Több évszázados beidegzettségünk
   szerint engedünk a történelmi erők nyomásának és hódolunk a tények
   előtt. Lelkiismeretünk megnyugtatásául szentesítjük is a tényeket.
   A siker láttán - bárkiről legyen szó - készek vagyunk a siker
   elvi igazolására. Áldást mondunk minden újjárendezésre és minden felforgatásra.
   Az opportunizmust tartjuk az egyetlen reálpolitikának. - Ez a szolgalelkűség:
   felelőtlenség. Voltaképp egy bibliai gondolat: a teremtés ténye és
   történelmet formáló isteni gondviselés műve előtt való hódolatnak
   és az abból fakadó szolgálatvállalásnak torz értelmezése, szekularizált
   formája. Az értelemtorzulás folytán olyasmit tulajdonítunk Istennek,
   ami nagyon is emberi.
2. A talán igével kendőzött, de az igétől függetlenített szolgaság, gyakorta
   átcsap az ellenkező végletbe: a lázadásba. - Erre ugyancsak történelmünk
   nevelt rá. Amikor már torkig voltunk az opportunizmussal és megundorodtunk
   önmagunktól, kiadtuk a jel-szót: Gyáva népnek nincs hazája! - és
   kitört belőlünk a kuruckodás, nagy nekidurálásokkal és érzelgős szabadság-romantikával.
   Jellemzője ennek a kuruckodásnak a történelmi erők semmibevétele s
   a tényeknek való makacs ellentmondás, lehetőleg elvi indoklással,
   valami eszme nevében. Ha az opportunizmus kritikátlan, felszínes valóságlátásba
   vész, a lázadó kuruckodás meg, mint méltó ellenpárja, a valóságtól
   elrugaszkodik s az ábrándok világába téved. Itt megint egy bibliai
   gondolatnak, a szabadság gondolatának torz értelmezésével, szekularizált
   formájával van dolgunk. Az értelemtorzulás folytán olyasmit tulajdonítunk
   magunknak, ami messze meghaladja történelmi helyzetünk lehetőségeit
   és az emberi erőt. Mi nem ilyen álomlátókként vagyunk őrhelyünkre
   állítva.

Ilyen végletekre nézve mondottuk: ige nélkül nincs számunkra eligazodás.
Emberi természetünk korlátoltsága folytán a szolgaság és lázadás,
az opportunizmus és a kuruckodás álmegoldásai között hányódunk, hacsak
az ige nem segít. Az igében lepleződik le az álmegoldások képtelensége.

Az ige pedig maga Krisztus. Ha a természetünk adta álmegoldások helyett
Krisztusban keressük az eligazodást, eleve számolnunk kell két dologgal:

1. Krisztus nem kívülről nézte ezt a világot, hanem eljött ide közénk
   és vállalta nemcsak sorsunkat, hanem bűneink terhét is. Ha neki elég
   jó volt ez a világ arra, hogy kiengesztelje érte Istent még a kereszthalál
   árán is, akkor nekünk miért ne volna elég jó ez a világ a szolgálatra,
   a halálból kimentett és kegyelembe fogadott fiak hálából fakadó szolgálatára?
2. De éppen szolgálatunk hűsége érdekében számoljunk azzal is, hogy Krisztus
   ennek a világnak s e világ fiainak nem az igazolására, hanem megigazítására
   jött. Igent mond meg nemet egyszerre, mert az ő igéje evangélium és
   törvény, törvény és evangélium egyben. Ha csak az igent akarjuk meghallani
   belőle, lehetünk opportunisták, ha csak a nemet, akkor meg kuruckodók,
   de mindkét esetben meghamisítjuk az igét, vagy az evangélium, vagy
   a törvény irányában s a szolgálat és szabadság igétől függetlenített,
   torz képleteihez jutunk.

Ezek a torz képletek önmagukban hordják büntetésüket. Egy hamis igen
a hallgatókban hamis nemet vált ki. Egy hitben meg nem harcolt igen,
szükségképpen egy hitben meg nem harcolt nemet von maga után; vagyis
kísérletünk eligazodás helyett önigazolás lesz. Ha az ilyenfajta eligazodást
akarjuk mások számára gyümölcsöztetni: vak vezet világtalant s mind
a ketten verembe esnek.

Ha elveink helyett Krisztust követjük, a mi életünkben is egységben
jelentkezik a tények elismerése és a tényeknek való ellentmondás,
az igen és a nem. Elsősorban természetesen saját életünkre vonatkoztatva
az igent és a nemet, s csak másodsorban a környező világra. De mire
kell az ige szerint igent mondanunk s mire nemet? Hogyan mondhatjuk
ki ingadozás nélkül és hatalommal úgy az igent, hogy az Krisztus szerint
való igen legyen s a nem, Krisztus szerint való nem. Hogy találjuk
meg a mi emberi félelmeinken és indulatainkon túl
levő, a mi igenünket és nemünket egyaránt megítélő és megigazító isteni
szót? Mi az, amit a hitbeli döntés előkészítése érdekében a teológiai
tudomány megtehet?

Az eligazodás tehát az ige útjának keresése. Ennek kérdéseire ad sommás
feleletet a hermeneütika, a bibliai szöveg megértésének
tudománya. Az eligazodás módszertani feltételeit vizsgálja.

9.2 Írásmagyarázat a deduktív gondolkozás jegyében

Az írásmagyarázatnak mintegy kétezer éves hagyománya van. Mi e hagyomány
folytatói vagyunk s tanulságos reánk nézve az eddigi magyarázati módok
ismerete.

Történeti szempontból az írásmagyarázat két típusát különböztethetjük
meg: a deduktív és az induktív típust. Hangsúlyozom, típusokról van
szó, noha bizonyos fenntartással, akár korszakokra is tagolhatnók
írásmagyarázatunk múltját. A felvilágosodás koráig túlnyomórészt a
deduktív gondolkozás jegyében magyarázták az Írást, azóta meg túlnyomórészt
az induktív gondolkodás jegyében.

A deduktív típus jellemzője, hogy az ismertnek vett egészből halad
a részek felé s az egészből magyarázza a részt. Az induktív típus
meg éppen ellenkezőleg jár el, a részből magyarázza az egészet. Vizsgáljuk
ezt a két írásmagyarázati típust, idői rendben.

Az egyházat a korán jelentkező tévtan kényszerítette arra, hogy keresse
a reá bízott üzenet továbbadásának helyes módját. A herezisnek volt
egy általános és egy különös esete.

9.2.1 A tévtanok kivédése

A heretikusok általában kiragadtak a Biblia egészéből valami nekik
tetsző részt és teljes igazság gyanánt propagálták. Pl. kijátszották
a Krisztus ember-voltáról szóló helyeket, a hit titkára utaló helyekkel
szemben stb. Miképpen lehet az igével való ilyen önkénykedésnek elejét
venni? Bizonyára nem úgy, hogy megfordítjuk a dolgot s kijátsszuk
a Krisztus istenségét bizonyító helyeket a Krisztus ember-voltáról
szóló helyekkel szemben stb., hiszen akkor a sátánt a belzebubbal
kergetnők ki.

Az eligazodást egy bibliai hely adta: a Róma 12,6, amelynek értelmében
a hit szabálya szerint: kata ten analogian tes pisteos kell magyarázni
az Írást. A hit szabályán értették a Biblia összmondanivalóját, amelyet
az első századoktól kezdve az Apostoli hitformában és a többi hitvallásban
próbált kifejezni az egyház. Ezzel a dogmatikai munkásság fegyelme
alá vonta az írásmagyarázást. A heretikus önkénynek tehát útját vágta,
de ugyanakkor lehetőséget nyitott a dogmatikai önkénykedésnek. Mielőtt
azonban ebből baj lehetett volna, egészen más volt az egyház gondja.
A herezisnek egy különös és igen veszedelmes esete harapódzott el:
a Marcion-féle. A Marcionék ellen vívott küzdelemben alakult ki a
régi egyház jellegzetes írásmagyarázati módja.

9.2.2 Az allegorizálás szerepe

Marcion magát a Bibliát, a két szövetség egységét tette kérdésessé
s a Biblia nagyobb felét, az Ószövetséget, mint vallási szempontból
alsóbbrendű terméket, a krisztusi szellemtől idegen ős-zsidó iratot
el is vetette. Ez a kísérlet az egyház létalapját, kánonát fenyegette.
A szükség fejlesztette ki a védekezés sajátos módját: az allegorizáló
írásmagyarázatot. Éppen csak kifejlesztette, hiszen az alap adva volt
hozzá, magában a Bibliában. Most mi is e felé fordítjuk figyelmünket.

Az Újszövetség íróit az a szent bizonyosság hatja át, hogy Jézus a
Krisztus, az ószövetségi ígéretek beteljesedése. Maga mondja az ószövetségi
törvényről és a prófétákról: “Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem
inkább, hogy betöltsem.” (Mt 5,17 kk.) Az Úr Krisztus gyülekezete
a testi Izraellel szemben a lelki Izraelnek vallotta magát és tulajdon
szentkönyveként használta az Ószövetséget. Az egyiptomi szabadulásban
saját (bűntől való) szabadulását, a váltság előképét látta, a szent
áldozatokban meg a golgotai áldozat jelét. Egész jelbeszéde, szimbolisztikája,
ószövetségi eredetű: a bárány vére Krisztus vére; az ige, a lelki
manna stb. Az Ószövetség tehát túlutal önmagán, a betűhöz tapadd értelmen.

Az allegorizálásra maga Pál apostol adja a példát, amikor Mózes csodájáról
azt mondja: “Nem akarom… hogy ne tudjátok, hogy a mi atyáink…
mindnyájan egy lelki italt ittak, a lelki kősziklából… e kőszikla
pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10) - Hasonlóan. tanít Péter is,
aki Noénak az özönvízen át való kimentetését a keresztség előképeként
értékeli. (1Pét 3)

Ilyen tényeket kell szem előtt tartanunk, ha az allegorikus magyarázat
eredetét és gyors elhatalmasodását meg akarjuk érteni. A Biblia Istentől
származó, titokzatos könyv. Szavai elsődleges értelme mögött más is,
több is van: valami rejtett értelem. A betű bárki által hozzáférhető,
de ezt a tulajdonképpeni értelmet magyarázni kell. A betűhöz tapadó,
felszínes értelmezés: “zsidós tévelygés”, a “megkövéredett szív”
jele. Az igazi írásmagyarázat, a Biblia titkához méltó keresztyén
exegézis: az allegorizáló.

Jellemző az allegorizáló módszer első időszakára a Biblia tekintélyének
tisztelete. Ez a tisztelet oly mérveket öltött, hogy - a Marcion-féle
istentelenség hallatára s a vakmerő szentségtörésen felháborodva -
tudni sem akartak, kivált az ószövetségi részhez tapadó emberi gyarlóságokról.
Úgy vélték, ezek méltatlanok lennének a Biblia isteni eredetéhez és
tökéletességéhez. Egyenesen Marciont igazolnák, hacsak valami mélyebb
értelmet nem sikerül kisütni róluk. A botránkozás kiküszöbölésére
igen célirányos eljárásnak bizonyult az allegorizálás, mely a hit
szabályának megfelelő értelemmel ruházta fel és elhordozhatóvá tette
a kényes és botránkoztató helyeket is.

De a régi heretikusok is hamar felismerték az allegorizálás bő lehetőségeit
és serényen ki is használták tévelygéseik támogatására. Ez a durva
visszaélés serkentette az egyházat a hermeneütikai szabályok kidolgozására.
Ezekkel akarták az allegorizálást kordában tartani.

Másfélezer éven át uralkodó hermeneütikai szabály Hieronymus tömör
fogalmazásában így hangzik: Aliud praetendit in verbis, aliud significat
in sensu. Mindjárt ráismerhetünk: ez az allegorizálás elvét tartalmazza.
A szó szerinti vagy literális értelem mögött keresték a spirituális
vagy lelki jelentést.

Ez utóbbit, a lelki jelentést az idők folyamán több alkatelemre bontották.
Aquinói Tamásék már három részt különböztettek meg benne, úgymint
a hitre tartozó tulajdonképpeni allegorikus jelentést,
aztán a cselekedetekre vonatkozó morális parancsot,
végül a reménységre, a jövendő boldogságra utaló
úgynevezett anagógikus értelmet. Ezt a három, illetve a betű szerintivel
együtt összesen négy jelentést kell keresni minden egyes bibliai lókusban.
A könnyebbség okáért tanulságos versikébe is foglalták a hermeneütika
irányadó szempontját:

Litera gesta docet, quid credas allegoria,

moralis quid agas, quid speres anagogia.

Vegyük a legegyszerűbb iskolapéldát: ez a Bibliában oly gyakori szó,
hogy Jeruzsálem, betű szerinti, literális értelemben egyszerű földrajzi
megjelölés, a történelmi Palesztina fővárosát jelenti, allegorikus
értelemben a küzdő egyházat, morális értelemben az isteni-polgári
törvények által rendezett közéletet, a civitast, végül anagógikus
értelemben a mennyei Jeruzsálemet, a diadalmas egyházat, az örök életet.

9.2.3 Az allegorizálás ereje és gyöngéje

Összefoglaló méltatásképp elmondhatjuk: az allegorikus írásmagyarázat
valóban sokoldalú. A maga módján kereste a Bibliának,
mint titokzatos isteni kijelentésnek a mondanivalóját, szándékát.
Ha kellő kritikával éltek vele, vagyis érvényesítették az egyházi
atyák óta ismert aranyszabályt, hogy: az eredeti értelemből se elvenni,
se ahhoz hozzáadni nem szabad - Ambrosius szavai szerint: expositor
nihil addit, aut minuit - akkor egy-egy szentleckén át az egész
Biblia jelentésgazdagságának felismerésére vezetett, mert az
egészet kereste a részben. Okkal-móddal alkalmazva, ez a régies
típusú írásmagyarázat, némely filológiába-kritikába vesző modern kommentárnál
a lelkipásztori gyakorlatban jobban használható. Többet adhat a puszta
kritika ösztövér mondanivalójánál.

Viszont, ha az allegorizálás mellőzi az ambrosiusi aranyszabályt,
megmagyarázás helyett belemagyarázássá fajul. Sajnos,
történetileg nézve ez volt a leggyakoribb eset. A hit szabálya szerint
magyarázták az Írást, az Írás viszont igazolta az egyházi tant. Ha
másképpen nem ment, akkor a legszabadosabb, legtúlhajtottabb allegorizálás
segélyével. Tették pedig ezt nyugodt lelkiismerettel, abban a szilárd
meggyőződésben, hogy a hivatalos egyházi tan, a dogma a Biblia összmondanivalóját
csalatkozhatatlan módon magában foglalja.

Ezzel az egyházi tan lett az írásmagyarázat mértéke. Kivédtek ugyan
vele egy csomó veszedelmes herezist, de voltaképpen maguk is “heretikusokká”
váltak: a tradíció jegyében átértékelték, sőt átértelmezték a kijelentés-történet
tényeit, azaz átfordították az uralkodó egyház hatalmi ideológiájába.
Tehát a hagyomány fölibe került a Bibliának, a pápa az egyház Urának.
Ezért kellett jönnie a reformációnak, a sola scriptura követelésével
s az allegorizálás kemény kritikájával. Mi azonban egyelőre még nem
a reformációval, hanem az induktív gondolkodás jegyében kialakult
írásmagyarázattal foglalkozunk.

9.3 Írásmagyarázat az induktív gondolkozás jegyében

9.3.1 Az újkori fordulat

Az ókori és a középkori gondolkozás, mint biztos tétellel számolt
a világ egészére vonatkozó általános ismerettel s az egészen
belül próbálta a részeket megérteni. Ez a deduktív módszer érvényesült
a kor teológiai gondolkozásában, amikor az allegorizáló módszerrel
- ha túlzásaitól eltekintünk - a Biblia egészének értelmét kereste
a részben, a szellemet a betűben.

Az újkori gondolkozásban nagy fordulatot hozott
az új világkép felfedezése: hogy nem a föld a világ közepe. Földünk
csak a bolygók egyike s társaival együtt kering a középpont, a nap
körül. Ez a felfedezés váratlanul kérdőjelet tett a világ egészére
vonatkozó ismereteink mögé. Nem az most már az igazság, amit régi
tekintélyek, Arisztotelész, a nagy skolasztikusok vagy akár a szentírók
igaznak tartottak, hanem aminek a végire jártunk és amiről saját szemünkkel
tapasztalatot szereztünk, tudományos vizsgálódás által meggyőződtünk.

Ez azt teszi, gondolkozásunk iránya megfordult: a részletek felől
indult el s úgy próbált eljutni az egészig. Részletmegfigyelés volt
az új világkép felfedezésének is az útja. A dedukció korszakát felváltotta
az indukció. Az újkori ember, ha józan maradt, próbálta tanulni a
világegész roppant arányai láttán az alázatosságot. Megsejtette, hogy
az egészről, még naprendszerünkön belül is inkább csak elméletei vannak.
A részletekben azonban nagyon fogható és kétségtelen sikerekkel dicsekedhetett.
A vízgőztől a villamosságig és atomig hatalmába hajtotta s emberi
célok szolgálatába állította a természet erőit. - Ezek azok a tények,
amelyek nélkül nem érthetjük meg a modern embert. A természettudományba
vetett bizalmát éppúgy, mint a tekintélyelvre építő teológiától való
elfordulását.

Míg a természettudomány első sikereit aratta, egyházi berkekben a
merev tridentinizmus s a nem kevésbé merev protestáns ortodoxia
volt a hangadó. Minket most csak az utóbbi érdekel. Tudjuk róla, hogy
a tévedhetetlen pápai tekintély helyébe tette az ugyancsak tévedhetetlennek
vélt papiros pápát, a Bibliát. Vallotta, a Biblia az utolsó betűig
isteni diktátum, mindenestül kijelentés, amivel szemben a kritikának
semmiféle helye és lehetősége nincs.

1. Írásmagyarázatában - ha a Biblia módot adott rá - az ortodoxia
   élt az allegorizálás lehetőségével, hiszen: verba sunt notae rerum
   (Flacius), s Isten nemcsak a szavakkal, hanem a dolgokkal is ábrázol
   valamit. De csak csínján bánt az allegorizálással, mert a dolgokban
   sem szabad olyasmit keresni, ami a szavaktól teljesen idegen. A vélt
   tartalomért nem szabad áldozatul dobni a szót, a betű szerinti értelmet,
   ha mégoly kegyes ürügyünk volna is rá. Ez a kritikai tartózkodás a
   reformáció jótékony tisztító hatása volt.
2. Úgyszintén az is, hogy az ortodoxia serényen használta írásmagyarázatában
   a filológiai és históriai tudományok segítségét. De a filológia is,
   meg a história is - nagyon jellemzően - mindvégig csak segédeszköz
   maradt: szolgálni ugyan szolgálhatott, de uralkodni sohasem uralkodhatott,
   azaz nem gyakorolhatott kritikát a betű szerint inspirált szent szöveg
   fölött. Az ortodoxia tehát, éppen a nekibátorodott kritika korában
   elzárkózott a kritikai szellem érvényesülése elől. A régi tekintélyek
   megdőlte idején, bizony meglehetősen korszerűtlen jelenség volt, vaskalapos
   tekintélyelvével, verbális inspirációjával. Időtlenül teologizált
   s nem a kor forrongó kérdéseire keresett teológiai feleletet. ágy
   élt, mintha a theologia perennis-t, az örökérvényű teológiát találta
   volna meg, s közben eljárt felette az idő. Meggondolkoztató számunkra
   az ortodoxfa esete. A modern ember mint egyháztag nem kapta meg benne
   kérdéseire a teológiai feleletet. Ott keresett tehát feleletet, ahol
   éppen talált: a korszellemben. Ezek után nem finnyáskodott már, hogy
   az a felelet teológiátlan vagy éppen teológia ellenes-e?

9.3.2 A bibliakritika jelentkezése

Az ortodoxia a történeti kritika érvei alatt tört meg. Feladta verbális
inspirációtanát, maga is alkalmazkodott a korszellemhez: lett belőle
racionalizmus. Elhagyta a tekintélyét vesztett
bibliai kijelentést, s megcsinálta a bennünk rejlő isteni szikra,
az úgynevezett természeti kijelentés alapján a természeti vallást.
Történeti példán szemlélhetjük itt, hogy egy hamis nem, amit az ortodoxia
a korszellemmel szemben mondott, hogy vált ki a racionalizmusban egy
hamis igent, ugyancsak a korszellemmel szemben. Az ortodoxia nemje
s a racionalizmus igenje, egyaránt az igazi teológiai feladat megkerülése.
Ezúttal azonban maradjunk az írásmagyarázat módszertani kérdéseinél.

Ha az első századokra jellemző volt az oldott saru és a szent elővigyázat,
amivel a Bibliához közeledtek, most a racionalistáknál éppoly jellemző
lett a kritikai magatartás. Csakugyan azok írták
a Biblia könyveit, akiknek a neve alatt fennmaradt? Csakugyan azoknak
szánták, mint a címirat mutatja? Átdolgozás vagy egybeszerkesztés
esetén milyen szempontok érvényesültek? Egyáltalán mi okból, mi célra
s mikor íródtak ezek a könyvek? Előzetes kritika, vagyis az efféle
kérdések töviről-hegyire való kivizsgálása nélkül nincs írásmagyarázat.
Szövegkritikai vizsgálatra éppen a h i t érdekében van szükség, mert
a hit nem alapulhat bizonytalan gyanításokon, együgyű hagyományokon,
hanem csak a szilárd történelmi tényeken. A hit új megalapozására
törekedtek, így nyert döntő szót az írásmagyarázatban a történeti
kutatás.

A tudományos tárgyilagosság és az előítélet-mentesség bűvöletében
úgy vélték, tűrhetetlen a hit szabályának alkalmazása, sőt az a hagyományos
feltevés is, hogy a Biblia csodálatos isteni kijelentés. Az ilyesmi
már dogmatikai előítélet és tárgyi megkötöttség lenne, amely veszélyeztetné
az írásmagyarázat szigorú tudományosságát. Éppen a tudományos tárgyilagosság
jegyében hangsúlyozták minden hagyományos előítélettel szemben, hogy
a Biblia nem isteni, hanem emberi könyv. Emberek írták, emberekről,
embereknek. - Különös előszeretettel idézgették ebben a korszakban
Lukács evangéliumának kezdő verseit. Eszerint Lukács kétségtelenül
Isten igéjéről akar tanúskodni, tanúságtételét azonban kifejezetten
a megbízható “történész” képében nyújtja. Azt akarjuk folytatni
- mondották -, amit Lukács is csinált, csakhogy a modern filológiai,
históriai és pszichológiai kutatás eszközeit és módszereit alkalmazzuk
az igazság felderítése érdekében. Mit jelentett ez?

1. Már az antiochiai iskola, később a humanizmus és a reformáció különös
   gondot fordított a filológiai kérdések vizsgálatára.
   Ismeretes Luther mondása: theologia est grammatica. Ilyen példák nyomán,
   de egészen más légkörben végezték most a bibliai szavak eredetének,
   jelentésváltozásának vizsgálatát, az etimológiai szófejtést. Előtérbe
   nyomultak a szintaktikai kérdések is: milyen szabályok szerint használódnak
   a héber, arám és görög szavak, gondolatok kifejezésére? Csak az aprólékos
   nyelvészeti vizsgálatok útján juthatunk el a pontos szövegismeretig
   és az eredeti jelentésig. A filológiai korlátok mellőzése ugyanis
   egyéni vélekedéseknek, önkényes elképzeléseknek dobná áldozatul az
   igazi értelmet.
2. A filológiai munkát kiegészítette a históriai vizsgálat.
   Egyetlen emberi alkotás, tehát a Biblia sem légüres térben keletkezett.
   Hatással volt íróira a környező népek története, továbbá azok a szellemi
   áramlatok és földrajzi viszonyok, amelyekben éltek. Felhasználtak
   minden olyan adatot, amely elősegítette, hogy az első olvasók helyzetébe
   élhessék bele magukat s az ő szemükkel olvashassák az Írást. Igyekeztek
   az érzések és gondolatok ugyanazon egymásutánját feleleveníteni, mely
   az első olvasók lelkén átviharzott. - Éppen ez a páratlanul széles
   körű történeti vizsgálódás a Biblia értékelésében sajátos eltolódásra
   vezetett: úgy találták, hogy az egész Biblia egy bonyolult vallási
   fejlődés történeti emléke. A kijelentés voltaképpen nem is Istentől
   származik, hanem igen különböző keleti, zsidó és görög vallásos elemek
   keveredésének irodalmi lecsapódása. Nem a hit isteni megalapozása,
   hanem csupán a hit emberi kifejezése.
3. Következésképp ki kell egészíteni a történeti kutatást a lélektanival.
   Csak a szerzők lelki alkatának átvizsgálásán, a cselekvő személyek
   egyéni sajátságain keresztül hatolhatunk el a Biblia legbensőbb magváig:
   a lélekig. Miféle élményeken meditáltak a Biblia emberei, hogy alakult
   ki bennük a vallásos meggyőződés, hogy fogták szavakba élményeiket,
   milyen fogalmakba tömörítették meggyőződésüket, s a szavak miképp
   váltak írott szöveggé? Sikerült-e az eleven meditációs anyagot átmenteni
   a szövegbe, az élményt a betűbe? - Ezzel az írásmagyarázat a lélektani
   rekonstrukció útjára lépett. Az exegéta a felmerült kérdésekben, önmegfigyelés
   alapján analóg következtetéseket csinált, amire nem egyszer ráillett
   a csúfondáros mondás: Ahogy ezt Móricka elképzeli… De hát szigorúan
   tartották a módszertani alapelvet: a Biblia írója is csak ember, ezért
   az exegéta önmagából kiindulva igyekezett a szerzőt megérteni. Mindenesetre
   azzal a tárgyilagos célzattal, hogy aztán maga a szerző magyarázza
   önmagát, úgy amint írásain át szóhoz jut.

9.3.3 A kritikai szemlélet korlátai

Összefoglaló méltatásképp elmondhatjuk: ma már látjuk, hogy a lélektani
megértés voltaképpen hamis önáltatás, fiktív dolog. A kutató feltételezi,
hogy a lelki élet összes lehetőségei fölött rendelkezik. Olyasmire
akar visszavezetni minden bibliai jelenséget, ami saját tudatvilágában
már megvan, hiszen minden egyéni dolog, általános törvények esete,
s ő már e törvények birtokában van. Éppen ez az alapfeltevés a fikció.
A kutató voltaképp saját magára redukálja a Biblia
mondanivalóját, tehát eljárásával eleve kizárja a Biblia rendkívüliségét,
ezért magyarázata banálisan nyárspolgári könyvet csinál a Csodák Könyvéből.
Mit is kezdhetne a rendkívülivel, a csodával az önmegfigyelésre építő,
lélektani magyarázat?

De nemcsak a lélektani, hanem a történeti magyarázatról
is hasonló ítéletet kell mondanunk. A módszeres történetszemlélet
szűrőjén ugyanis csak az immanens dolgok férnek
át. A legszellemtörténetibb szemlélet is legfeljebb a kijelentés emberi-történeti
ruháját ragadhatja meg, de nem magát a kijelentést. Legfeljebb az
istenről szóló szavakat foghatja, de nem Isten szavát. Ezért nem lehet
a történeti és lélektani módszer, minden viszonylagos jogosultsága
és nélkülözhetetlen szükségessége ellenére sem az a varázsvessző,
aminek érintésére a Biblia titkai egyszerre feltárulnak. A Biblia
titkának felnyitása nem egyszerűen módszertani kérdés.

Ha visszagondolunk most arra, hogy a történetkritikai írásmagyarázat
eredetileg a szubjektivizmust akarta kiküszöbölni az írásmagyarázatból,
be kell látnunk, a tárgyilagosságot úgy kereste, hogy közben szem
elől tévesztette a Biblia egyetlen szubjektumát: a beszélő Istent.
A próféták és apostolok szava volt számára a cél, ahelyett, hogy a
prófétai és apostoli szóban eszközt látott volna,
mintegy telefonhuzalt, melyen át mennyei üzenetet kapunk. Mindent
meglátott ez a történetkritikai írásmagyarázat a Bibliában, csak azt
nem, ami az egyházat érdekelte, amiért a Bibliát kánonának tekinti:
az isteni kijelentést, az igét. Tehát éppen az Írás szándéka és rendeltetése
nem érvényesülhetett benne.

A Biblia megértése azontúl kezdődik, ahol a históriai
kritika rendszerint már felhagyott a munkával. Luther, a Biblia nagy
ismerője mondta: “Hányszor igyekeztem a Tízparancsolatnak végére
járni, s ahányszor csak nekifogtam az első mondatnak: Én vagyok az
Úr a te Istened, - mindjárt az első szócskán fennakadtam s ezt,
hogy Én, máig sem bírtam megérteni.” - Máskor meg azt kérdi:
“Hol az az ember, aki ebből, hogy Mi Atyánk, csak a mi szócskát
úgy értené, ahogy érteni kell? Ha én hitben érteném, hogy Isten, ki
a mennyet-földet kezében tartja, az én Atyám, akkor a legteljesebb
bizonyossággal következtethetném: Mivel ez az Isten az én Atyám, én
meg a fia vagyok, ugyan ki árthat nékem?” (Tischreden)

Íme, két kicsi szó: az én és a mi,
a Tízparancsolat, illetve az Úri ima kezdőszava, ami fölött oly könnyedén
átsiklik a legtöbb bibliaolvasó, Luther szerint kimeríthetetlen ismeretkincset
rejt. Luther éppen ilyen esetekre nézve mondja: “Mi mindvégig csak
tanítványai maradunk a Bibliának!” - Aztán gondoljunk a Biblia
nagy alapszavaira, mint amilyen az élet, a törvény; az igazság stb.
Ezek megértése nem grammatikai, nem históriai, nem lélektani, hanem
teológiai kérdés. Nyelvészetileg, történetileg
és lélektanilag megoldhatatlan. Éppen a Biblia eme titka meglátására
nem volt szeme a modern exegétáknak. Elvesztek a részletekben s nem
látták meg a fától az erdőt, a bibliai lókusok sokaságában a Biblia
egészét és egyetlen mondanivalóját. Olyan értetlenül néztek a Bibliára,
mint Pilátus nézett Jézusra.

Ez a kritika elkerülhetetlen, mégsem akarjuk vele azt mondani, hogy
ez utóbbi korszak teológiailag terméketlen volt. Többet bajlódtak
ebben a Bibliával, mint bármikor. Valóban kereső korszak volt, amit
nincs okunk szégyenleni. Sőt okunk van arra, hogy tanuljunk eredményeiből,
mert nagy nyelvi és történelmi felkészültséggel a Biblia teljesebb
megértésének felbecsülhetetlen előmunkálatát végezte el, az értékes
segédeszközök (szótárak stb.) egész sorát adta kezünkbe. Szükség van
azonban arra is, hogy ne csak erényeiből, hanem tévedéseiből is okuljunk.
Ezt annyival is inkább megtehetjük, mert nem egy részletkérdésben,
sőt utóbb már nemcsak részletkérdésekben maga ez az irányzat helyesbítette
eredményeit.

A történetkritikai írásmagyarázatra is - aminek mi közvetlen örökösei
vagyunk - alkalmazzuk a józansági szabályt: “Ne várjunk tőle se
nagyon keveset, se nagyon sokat. Tőle várhatjuk, hogy az ó- és újszövetségi
Krisztus-bizonyságtétel egész emberi alakját, tehát a nyelvi, irodalmi
és vallástörténeti burkot világossá tegye. De nem várhatjuk tőle,
hogy szemünk elé állítsa azt, amit ez a bizonyságtétel bizonyít: Isten
kijelentését, tehát Krisztust, mint Izrael Szentjét s egyháza
Urát.” (Barth) A kijelentést csak kijelentésből érthetjük meg.

9.4 Az engedelmességre való megértés

Elvonult előttünk az írásmagyarázat múltja. Láttuk a deduktív s láttuk
az induktív típusú írásmagyarázatot, úgy amint az európai gondolkozás
fejlődésébe illeszkedik. Egyiknek megtekintésekor sem került sorra
a reformáció. Azért nem, mert a reformáció mind a két típust egyesítette
magában. Ezért az elmondottak mögött volt, mint látható-láthatatlan
mérték. Most, amikor az írásmagyarázat jelenkori feladatát kell megfogalmaznunk,
a reformáció az iránymutatónk, még ha nem is foglalkozunk vele külön
fejezetben.

9.4.1 Az írásmagyarázat első szabálya

Történeti szemlénk eredményeképp az írásmagyarázat első szabálya:
Az egészből kell a részt s a részből az egészet magyaráznunk.
A történetkritikai kutatás az egyes bibliai részeknek a Biblia égészéből
való magyarázását eleve dogmatizmusnak bélyegezte. Az ilyen magyarázásnak
már a kísérlete ellen is a történeti sokféleség és fejlődés nevében
tiltakozott. Csak nem szolgáltatja ki a fáradságos munkával megtalált
eleven történeti igazságot a mindent leegyszerűsítő és kész formákba
gyömöszölő dogmatizmus önkényének?

Erre a dogmatizmusra valóban elrettentő példával szolgált az ortodoxia,
amikor erőszakos egzegézissel, lépten-nyomon belemagyarázta a szentháromságtant
s az egész keresztyén dogmatikát a Bibliába s aztán ezt
a Bibliát bizonyító helyek gyűjteményének tekintve, a leggépiesebb
módon használta, saját dogmatikai tételeinek igazolására! Tehát úgy
járt el, mint a bűvész, aki a cilinderből elővarázsolja az előre odahelyezett
nyulat.

Ez a visszaélés azonban nem hárítható el az Írás egészéből való magyarázás
mellőzése útján, mert ez a tulajdonképpeni fel-adat mellőzését jelentené.
Sőt ennél is rosszabbat. Hiszen minden megértés és minden magyarázat
gondolati összefüggésbe való feloldás. Ha nem a Biblia egészébe, akkor
e helyett az ókori keleti művelődés egészébe, vagy a lélektani önmegértésem
egészébe, vagy valamilyen filozófiai rendszerbe oldom fel a bibliai
szöveget. Akkor már legalábbis viszonylagosan jobb, ha egy dogmatikai-teológiai
gondolatrendszerbe történik a feloldás. Ezáltal ugyanis a Biblia sajátos
mondanivalójához mégis csak közelebb jutok. Az a kérdés azonban: korlátozható-e
ennél az eljárásnál a dogmatizmus veszedelme, vagyis az a visszaélés,
amit-az ortodoxia a hit szabályának túlzó alkalmazásával elkövetett?

Ennek egy módja kétségtelenül van. Nevezetesen, ha nemcsak a Biblia
egészének eddig megismert értelmét, vagyis a hit dogmatikailag megfogalmazott
szabályát tartom szem előtt az egyes bibliai helyek magyarázatánál,
hanem az egyes helyek magyarázatából adódó új ismereteket azonnal
felhasználom a Biblia egészéről alkotott addigi képem teljesebbé tételére,
sőt helyesbítésére is.

Ez azt teszi, hogy az exegetikai és dogmatikai munkásságnak állandó
kölcsönhatásban kell lenni egymással. Mert ha akár az exegéta,
akár a dogmatikus túl biztos a dolgában s mellőzi a kölcsönös ellenőrzés
és korrekció nagyon is szükséges gyakorlatát, nemcsak a teológiai
tudomány szerves, eleven egysége bomlik meg, hanem önkénykedés tárgyává
válik az írásmagyarázat. Azon aztán felesleges vitázni, hogy az exegéta
históriai-kritikai módszerének, vagy a dogmatikus szisztematikai eljárásának
az önkénye jobb-é. Az Írás mondanivalója érvényesülése szempontjából
mind a kettő önkény.

Az írásmagyarázat első szabálya tehát: a Biblia egészéből kell magyaráznunk
a részt, a részből viszont az egészet. Ezt úgy is nevezhetnők, hogy
a kánon tiszteletben tartásának elve. E nélkül nincs egyházi jellegű,
nincs teológiai írásmagyarázat sőt semmiféle írásmagyarázat.

9.4.2 Az írásmagyarázat második szabálya

De egy másik kölcsönhatásnak is érvényesülnie kell, amely mind az
egészre, mind a részre vonatkozó ismeretünket messzemenően meghatározza.
Ez röviden így fogalmazható meg: Az ige szándékának engedelmes
befogadása az iqe megértésének feltétele, viszont a szándék megértése
az ige iránt egyre nagyobb engedelmességre késztet. Ez az írásmagyarázat
második szabálya.

Gondoljunk pl. a hórebhegyi jelenetre. Mózes azt kérdi Istentől: Ki
vagy te?, s ezt a különös feleletet kapja: Echje aser echje - Vagyok,
aki vagyok (2Móz 2, 14) Úgy is fordítható: leszek aki leszek. Ismét
másképp: Vagyok, aki leszek. - Ezzel azt mondta Isten: ne kérdd,
ki vagyok én; ez nem tartozik rád. Te csak engedelmeskedj s majd akkor
történni fognak veled a dolgok s te ezekből a dolgokból tudod meg,
ki vagyok én. Mózes és a nép valóban a pusztai vándorlás 40 éve alatt
ismerte meg szabadító Istenét, a bűnt büntető és mégis kegyelmes Istent.
- Újszövetségi példaképpen utalhatunk a nagy halfogásra, vagy a
kiküldött hetven tanítvány hasonló élményére. (Lk 5,1-11; Lk 10, 17)

Ugyanez az isteni pedagógia érvényesül az írásmagyarázatban is: a
Bibliában megszólaló Istent, csak a neki való engedelmességben ismerhetjük
meg. A Biblia ugyanis nem tantételek gyűjteménye, nem valami elvrendszer,
hanem végbement történeti tények, lüktető elevenségű események sorozata,
amelyekben a történet Ura ma is megmutatkozik. Mégpedig nem mint valami
eszme, hanem mint élő valóság. Nem időtlen igazságokkal, hanem az
engedelmesség aktusában megnyilvánuló eleven és személyes igazsággal
van dolgunk a Bibliában. Kálvin mondta: “Minden igazi megismerés
engedelmességből születik.”

A Biblia szándékának befogadása, az üdvtörténetbe való illeszkedést
jelenti, azt a reális bibliaszemléletet, mely a keresztyén életet
Isten népe körében, csak a gyülekezetben látja, a gyülekezetet csak
ebben a világban, ezt a világot pedig csak az üdvtörténeti összefüggésben.
A Biblia szándékának befogadása két kísértéstől óv meg. Mind a kettő
megrontaná Biblia-értelmezésünket.

Az egyik a pietista ébredés területén gyakori,
ahol fenyeget a veszedelem, hogy az úgynevezett közösség (ecclesiola)
határán túl ne lásson a hívő. Kerüli a világot, ahol neki sónak, kovásznak
és világosságnak kellene lennie. Nyilván azért kerüli, mert nem látja
meg a világ dolgai mögött felrajzolódó nagy üdvtörténeti összefüggéseket,
vagy ha látja, akkor sem tulajdonit neki különösebb jelentőséget.
Menekül a szolgálat elől. Ez nem engedelmes magatartás; ebből nem
származhatik a krisztusi igen és a krisztusi nem felismerése.

A másik kísértés meg a cselekvő kálvinizmus terén
gyakori. Beleveti magát a közélet szolgálatába s könnyen elveszti
józanságát. Túlértékeli a jelent. Nyilván azért, mert nem látja mögötte
Isten dolgainak összehasonlíthatatlan arányait: a múltat, jelent és
jövőt átfogó üdvtörténet t valóságát. Ezért a jelen igézete alá kerül
s patetikus megállapításokat tesz a korfordulóról, a még nem látott
világváltozásról. Ilyenkor a teológia történetfilozófiába siklik át
s politikai rajongásba torkollik. - Ebből a magatartásból sem származhatik
a krisztusi igen és a krisztusi nem biztos felismerése.

Mind a két kísértéstől: az öndédelgető kegyességtől és az evilági
események módfeletti felnagyításától, csak a Biblia szándékának befogadása:
az üdvtörténetbe való engedelmes illeszkedés menthet meg. Ez biztosíthatja
azt a keresztyén józanságot, mely a Biblia korszerű
magyarázatának előfeltétele s egyben gyümölcse is. Barth az egzegétának
ezt a beilleszkedését így fejezi ki: A már meghallott isteni kijelentésre
emlékezve s a (megismétlődő) kijelentés reményteljes váradalmában
kell teljes históriai-filológiai apparátussal kutatni az Írást. Ez
nem valami sajátos “pneümatikus” írásmagyarázat, hanem egyszerűen
a Biblia intencióját követő, egyedül tárgyilagos írásmagyarázat.

Ez azt teszi, nem a lelkész ötletessége és szónoki képessége eleveníti
meg a Biblia mondanivalóját, hanem a megértett Biblia, az isteni szó
eleveníti meg a prédikációt, meg a prédikátort is. Az addig talán
unott prédikáció, az emberi félelmek és indulatok bilincseiből feloldó
józan és tárgyilagos bibliai szót, a Biblia eleven titkát nyitja meg
a gyülekezet számára. Olyan bibliaolvasókat nevel, akik egyre inkább
befogadhatják az isteni igent és az isteni nemet. Ezáltal és csakis
ezáltal gyúl mennyei fény, eligazító világosság a bűn és a halál sötétjében.