8. Az ige lényege

8.1 A kérdés

Tárgyaltuk az ige hármas alakját: a hirdetett, írott és kijelentett vagy testet öltött igét. Ez a hármas alak egy közös lényeget fejez ki. Mi ez a közös lényeg, az ige lényege?

Azt tudjuk, miben adatik, de ami adatik, azt pontosan adaequat módon nem fejezhetjük ki, mint ahogy Istent magát sem írhatjuk le. Már pedig Ő maga van igéjében, Ő az ige lényege.

Nem tehetünk többet, minthogy az ige három alakjából következtetünk vissza az ige lényegére. Az ige három alakja ugyanis az emberileg elérhetetlen lényeg, emberileg elérhető tükörképe. Hogy tükröződik Isten szent felsége a hirdetett, írott és testet öltött igében? Erre nézve a következő általános megállapításokat tehetjük:

1. Az ige először, mint a neve is mutatja, beszéd, Isten beszéde. A beszéd-jelleg az ige mindhárom alakjában, de különösen a prédikációban szembeötlő.
2. Az ige másodszor olyan beszéd, amelynek hatalma van, ezért megszólalása mindjárt cselekedet is, Isten tette. Ez a tett-jelleg az ige mindhárom alakjában, de különösen a Bibliában szembeötlő, ahol történeti események sorozatában hangzik fel a bizonyságtétel.
3. Az ige harmadszor: titok, Isten titka. Éppen a tettekké váló ige számunkra megmagyarázhatatlan, csodálatos. A titok-jelleg az ige mindhárom alakjában, de különösen Krisztus személyében nyilvánvaló.
   - Most részletezzük ezt a felismerést, úgy hogy közben az ige mindhárom
   alakját folytonosan szem előtt tartjuk.

8.2 Isten igéje, mint Isten beszéde

8.2.1 Szellemi jelenség

Az ige Isten beszéde s mint minden beszéd, ez is szellemi jelenség.
Emberi beszédünk beszéd-szervekhez, organumhoz kötött, amilyen pl. az ajak, a nyelv, a hangszálak, a tüdő stb. Noha szellemi aktus a beszéd, testi szervek a hordozói. A szellemiség és testiség eme kapcsolatát az ige esetében is megtaláljuk. Prédikált ige a prédikáló ember nélkül nincs, a Biblia igéje is testes könyvhöz és a könyv betűjéhez kapcsolódik, sőt maga a kijelentés is testben történt, a názáreti Jézus emberi testében.

Első renden mégis szellemi jelenség az ige s csak másod renden testi. Mint minden beszédben, Isten szavában is értelem szól az értelemhez. Isten beszéde mégis minden más beszédtál különbözik. Nem részigazság, nem egy igazság a sok között, hanem az egyetlen igazság. Nevezi a Biblia Isten beszédét világosságnak, tűznek, forrásnak, sodró áradatnak
stb., de ezek a természeti képek nem azt akarják állítani, hogy az ige csak valami mágikus természeti erő. igen van természeti ereje is, mégis elsősorban szellemi erő: maga az igazság.

8.2.2 Személyes jellegű

Az ige továbbá, mint Isten beszéde, személyes jellegű. Beszélni csak személy tud. Az ige is Isten személyes megnyilatkozása, nem lehet tőle elvonatkoztatni, személyétől elválasztani. Éppen mint Isten személyes megnyilatkozása, az ige maga az igazság. Különbözik a filozófusok
igazságától. A filozófusok az igazságban csak eszmét, elvet láttak. Ezzel szemben a Biblia igazsága élő személy: Isten maga. A János evangéliuma szerint Isten igéje annyi, mint Isten Fia.

Ez a tény lehetetlenné teszi, hogy Isten igéjét tanba foglaljuk, mint a római katolicizmus vagy a protestáns ortodoxia megkísérelte. Isten személyes volta nem akadálya ugyan annak, hogy szabad tetszése szerint szavakban jöjjön hozzánk, viszont akadálya annak, hogy szavait rendszerbe fogjuk. Isten az ő igéjében is úr: igéjében sem adja hatalmunkba magát. Csak vesztünkre lehetne hatalmunkba kerítése. Az ige tehát az igazság személyes megszólalása.

8.2.3 Szándékot fejez ki

Végül az igének, mint Isten beszédének szándéka van. Nem valami általános igazság, nem evidens tételek közlése, hanem reánk irányul és minket szólít meg. Személy szólal meg benne, s hozzánk személy szerint szól. Isten kimondott szavát elismételhetem mint általános igazságot, megtanulhatom mint leckét, emlékezet alapján következtethetek arra, amit Isten a jövőben mondani fog. De ha megszólal Isten, az Ő szava mégis váratlan, meglepő és újszerű, mégis más, mint amit róla előre tudhatunk és mondhatunk. Olyat mi önmagunknak sohasem mondhatunk.

Milyen szándékot keressünk benne? A Teremtő, a Kiengesztelő és a Megváltó szavát.

1. Az ige először is, mint Teremtőnk szava, létünkre vonatkozik, mégpedig teremtői hatalommal szól hozzánk. Nincs is semmi más, ami annyira létünkbe, egzisztenciánkba vágó volna, legfeljebb a halál. A halál azonban néma: nem kérdez és nem felel. (Ady: A halál lovai) De nemcsak az a különbség, hogy az ige viszont beszél, hanem, hogy az ige onnan jön, ahol a halálnak nincs hatalma s még ha beszélni tudna, arról akkor sem beszélhetne, mert ott nem járatos. Az ige Teremtőnknek szava, tehát azé, aki életünket és halálunkat egyaránt átfogja és kezében tartja. Az övé vagyunk, mind életünkben, mind halálunkban. Annyira tehát még a halál sem vonatkozhat reánk, mint az ige. (Heid.
   káté 1. k.)
2. A teremtő erejű ige másodszor: eredeti Isten viszonyunk helyreállítója. Mi elfordultunk és elszakadtunk teremtő Istenünktől, ezért ha szól hozzánk, az ő szava idegen szó, az ismeretlen Isten szava. De ez a szó elég hatalmas arra, hogy új viszonyt teremtsen, megújítsa, újjászülje azt, ami megromlott és megrontatott. Az ige ilyen értelemben a kiengesztelő Isten szava, a második teremtés, az újjáteremtés munkálója.
3. Harmadszor, mint a kiengesztelődés szava, hirdeti nekünk a jövendőt, a jövendőnket. Hirdeti a világ végét, az idők végezetét, az idők elrejtett Urát, aki jő és nem tudni, mikor érkezik meg: jó, hogy teljességre vigye, amit a teremtésben megkezdett s a  kiengesztelődésben megújított. Az ige szava, a felénk közelgő Isten adventi szózata. Ez sem lehet emberi szó, hanem csak a Megváltó szava. 6 lesz az úr, mint ahogy
   úr volt és elrejtetten úr ma is: Uraknak Ura. Az igének tehát mindenkor van eszkatalógiai üzenete.

Összefoglalva a mondottakat: amit az ige mond, hatalommál, mondja, mert mindhárom vonatkozásban az úrnak szava: Teremtőnk, Kiengesztelőnk és Megváltónk uralmi szándékának kifejezése, gyakorlása. Az ige teljessége Istennél van; mi ebben a három irányban kereshetjük
az ige megértését. Mindhárom irányban engedelmességre készen és éberséggel kell vigyáznunk, hogy befogadhassuk a teljes igét, mint Urunk szavát.

8.3 Isten beszéde mint Isten tette

Ha az ember beszél s minél jobban és szebben beszél, annál nyilvánvalóbbá válik az emberi nyomorúság: az igazság és valóság közt tátongó szakadék. Ezt a szakadékot érzékelik a hallgatók, mikor a szavak nyomán tetteket keresnek s számon is kérik a szavaknak megfelelő cselekedeteket. Ez nyilvánul meg akkor is, ha a prédikáció hallgatása kapcsán előbukkan
a kérdés: Vajon a mi prédikátorunk nem vizet prédikál-e és bort iszik?

Isten beszéde az emberi beszédtől már azáltal is különbözik, hogy az igével kapcsolatban soha sem vethető fel a kérdés: Hol maradnak a tettek? Az ige nem szorul rá utólagosan tettekkel való megtoldásra, kiegészítésre, igazolásra, mert maga az ige már cselekedet: Isten tette. - Szó és tett közt általában az a különbség, hogy a szó csupán egy személy bensejének megnyilatkozása, a tett pedig az illető személy környező világának megváltoztatása. Nos, az ige mindenkor ilyen tett is, s ezáltal természet- és történetformáló hatalom. Mint az Írás mondja: “Ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.” (Zsolt 33,9; vö. Zsid. 11,3) Nemcsak Zákeusok térnek meg szavára, hanem egész korszakot megmozgat, pl. a reformáció századát. A magyar nyelv szépen
fejezi ki Isten szavának tett-jellegét, amikor ezt a szót igének mondja. Az ige a magyarban cselekvés-szót jelent, mint ahogy az ószövetségben a dabar sem puszta szó, hanem döntés és hatalom egyszerre. Az ige a Biblia szerint olyannyira tett, hogy még Jézus szenvedésében, tehát
a passióban is akció. - Hogy értsük azt, hogy Isten szava tett?

8.3.1 Egyidejűség

A feleletet ma főként a dán Kierkegaardtól (1813-1855) kölcsönzött szóval szokták kifejezni: az egyidejűséggel. Isten szava, mint tett, egyidejűséget teremt köztünk és a Jézusban adott
kijelentés között. A mi egyidejűségünk korántsem magától értetődő.
A kijelentéssel egyidejűek tulajdonképpen a próféták és apostolok; az ő helyzetük, mint bizonyságtévőké csakugyan egyedülálló. Ha mi teszünk bizonyságot, köztünk és a kijelentés között ott van az ő bizonyságtételük.
- Háromszor szól Isten emberi szó által: Jézusban, továbbá a prófétákban és apostolokban, végül bennünk, mint prédikátorokban. De a három eset közül csak egyszer szól közvetlenül: Jézusban. A próféták és apostolok csupán szolgák az Úrral szemben, csak közvetve szól rajtuk át az ige. A mi szolgálatunk, mely az első bizonyságtevőkén alapul, még inkább közvetett, kétszeresen közvetett. Hogy lehetünk tehát a kijelentéssel egyidejűek? Hogy lehet az akkor és ott, itt és most, hogy lehet az illic et tunc, hic et nunc?

A históriai kutatás, a filológiai aprólékosság, vagy az ihletszerű beleélés által? Bármennyire szükségesek is mindezek, mégsem ezek által. Lehet, hogy a legalaposabb históriai iskolázottsággal, filológiai gondossággal kutatom a Biblia könyveit, ha művészi fokon beleélem
magam a próféták és apostolok lelkivilágába, szinte érzem a Krisztus testi közelségét, magam körül látom az eredeti krisztusi környezetet, és még sincs meg az egyidejűség. Egyszerűen azért, mert nem áll hatalmamban az egyidejűség előidézése, megszerzése. Maguk az apostolok sem magától értetődően egyidejűek a Krisztussal, noha Krisztus közvetlen környezetében
élnek. Láthatjuk ezt Máté 16,17-ből, midőn Jézus Péter bizonyságtételének hallatára figyelmeztetőleg mondja: “Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked (ti. nem a magad erejéből jöttél rá), hanem az én mennyei Atyám.” - A beszélő Isten eleven szava teremti meg azt a csodálatos egyidejűséget, amit Péter apostol átélt, s bennünk is éppúgy megteremti, mint Péterben megteremtette, ott a Cézárea-Filippi felé vezető úton. Pilátus lehet viszont az ellenpélda, aki nem volt részese ennek az egyidejűségnek, pedig ott állt szemtől szemben Krisztussal, döntő pillanatokban.

8.3.2 Kormányzó hatalom

Az ige, mint Isten tette, jelenti másodszor Isten világkormányzó hatalmát. Az igében érezzük s éppen nehéz helyzetekben érezhetjük leghamarább: mi nem vagyunk magunkra hagyatva, hanem Isten kezében vagyunk. Aki ezt a hatalmat nem ismeri vagy csak hírből hallotta, anélkül, hogy tapasztalta volna, nem ismeri még az igét. Az ige pedig azért ilyen hatalom, mert az Úr Jézus Krisztussal azonos. Nem egy hatalom a többi közt, hanem az egyetlen hatalom. Krisztus maga mondta: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28,18 vö. Ef 1,21-22; Jer 23, 16-24; És 55,10-11; Kol 1,17 stb.)

Ahol az ige felhangzik és nyitott fülekre talál, ott nem menekülhet és nem zárkózhatik el hatalma elől az ember. Félre ne értsük a dolgot: az ige hatalmát nem az egyház és nem a prédikáció érvényesíti. Az egyház és a prédikáció csak hirdeti és tanúsítja a hatalmat, mint már érvényben lévőt. - De még csak nem is a hit juttatja érvényre az igét s nem a hit kölcsönöz neki erőt, hatalmat. Hiszen éppen fordítva áll a dolog: maga a hit is abból él, hogy az ige hatalom. A gyermekkeresztség jól szemlélteti velünk, hogy minden élményünket és döntésünket megelőzi
Krisztus hatalmi igénye. Mielőtt a gyermek a vallás dolgában állást foglalhatott volna, már állást foglalt mellette a keresztségben Isten: Te az enyém vagy! Ha a gyermek felnövekedvén hinni fog, azt hiszi csupán, amit Isten a gyermekkeresztségben mondott neki. Így szemlélteti a gyermekkeresztség az ige munkájának prioritását, hatalmának elsődlegességét.

Az ige világkormányzó hatalmának s e hatalom mindent megelőző voltának természetesen következményei vannak az egyház életére és egész magatartására.
- A misszionárius pl. csak azzal a tudattal mehet a pogányok közé, hogy az ő pogányságuk már elintézett dolog: Krisztus hatalma alá vonatott. Ha nem ezzel a belső bizonyossággal megy, akkor nem missziót, hanem propagandát folytat.

Hasonlót mondhatunk az egyház világhoz való viszonyáról is. Az igéből élő egyházat sohasem tekinthetjük a világtól elszakadottnak, viszont a világot sem. Isten hatalmi körén kívül lévőnek. Ha pedig az egész világ Isten hatalmában van, akkor a világ istentelenségét sohasem szabad túlságosan komolyan vennünk. Hiszen Isten a világot már azáltal igénybe vette, hogy Krisztus e világ közepette született és itt támadott fel. A Krisztusban megjelent kegyelem fényénél nincs többé, vagy csak
átmenetileg van pogányságában biztos és pogányságában Isten elől elzárkózásra
képes világ. - A világ istentelenségének a nem túlságosan komolyan vétele azonban ne ragadtasson végletekbe. Nem következik ebből sem a világ keresztyénné nyilvánítása, sem az, hogy a világ szekértolóivá legyünk. Egyszerűen arról van szó, ami Pál apostol életében váratlan
arányokban bekövetkezett: igehirdetése előtt megnyílt a pogány világ.

Lássuk józanon, a világ sem önmagától nem fejlődik oda, hogy Isten igéjével teljesen megegyezzék,- sem az egyház nem fogja maradéktalan eredménnyel végezni világbeli munkáját. Az efféle ábrándoktól maga a Biblia óv minket. Az egyház nem ábrándokban, hanem hitben él. Hiszi és hirdeti, hogy a világról kimondatott az igében az utolsó szó; a világ ezért nem az Isten hatalmi körén kívül létezik. Ha az egyház ezt csakugyan hiszi, akkor az egyház Sion hegye, amely felé akarva-akaratlanul menetelnek a pogányok.

Hatalom tehát Isten igéje. Minden hatalomtól különböző, mert az igazság hatalma s mint ilyen világkormányzó hatalom. A “királyok Királya és az uraknak Ura” szólal meg benne. (Jel 19,16)

8.3.3 Döntés

Az ige, mint Isten tette harmadsorban döntés az üdv és kárhozat között,
mert az ige meghallása vagy engedelmességet vagy engedetlenséget vált
ki. Ezt két oldalról próbáljuk megvilágítani:

1. Mint isteni döntés, mindenkor isteni kiválasztást jelent. (Jer 1,5; És 49,1) Választást hitre, vagy hitetlenségben hagyásra. Vagy az ő kegyelmének, vagy az ő igazságosságának választása. (Mt 22,14; 24,40 kk; Lk 13,34 kk; Mk 4,11) - Lehet-e keresnünk és ismernünk e választás magyarázó okát? Kell-e kérdeznünk, hogy Isten ugyanazon igéjének fénye,
   miért teszi látóvá az egyik embert s miért vakítja el a másikat? Miért teszi ezt Péterré, amazt meg Júdássá? Magyarázatul elég ennyi: ez a döntés Isten döntése, ezért igazságos és jó döntés. Megfelel a tényleges Isten-ember viszonynak, tehát önmagában véve igazolt.
2. Mint isteni döntés, az én emberi döntésemben megy végbe. Ez a döntés csakugyan az enyém, az én nagyon is felelősségteljes döntésem. Azonban az ige elhangzása előtt, a magam erejéből sem azt a jót nem választhatom, amely üdvöt jelent, sem azt a rosszat, amely kárhozatot hoz. Csak az igével kapcsolatban lehetséges a választás, mert csak az igére adott felelet lehet vagy a hit, vagy a hitetlenség döntése. A hozzánk szóló ige révén következik be a mi megítéltetésünk s ebben a kikutathatatlan ítéletben teljesedik be Isten tette.

8.4 Isten beszéde mint Isten titka

A teológiában folyton ott leselkedik a kísértés, hogy Isten beszédét, talán nehezen hozzáférhető, de mégis valamiképpen birtokba vehető szellemi jelenségnek tekintsük, ami felett aztán a gondolkozás erejével-úrrá lehetünk. Pedig az ige Isten szava s ilyen birtokbavételt nem tűr.
- Ennek az igazságnak szemléltetése érdekében, most az igével szemben a mi emberi korlátainkra mutatunk rá, hogy ezáltal a teológia illetve a teologizáló ember túlságos biztonságát és magától értetődőségét leszereljük

8.4.1 A világiasság fátyla

Isten beszéde Isten titka és az is marad mindvégig, mert a világiasság fátyolába burkoltan jelenik meg. Ezt úgy értsük: hogyha Isten beszél, ez a világ dolgaitól nem különálló, sőt annyira a világ eseményeiben megy végbe, hogy azok egyik darabjának tekinthető és világiasan is
magyarázható. - Az egyház pl. ténylegesen szociológiai alakulat, melynek bizonyos meghatározott alkata és történeti múltja van. De nemcsak az egyháznak van ilyen világias vonása, hanem mindannak, ami az egyházban végbemegy. - A prédikáció pl. egyfajta előadás, a sok más előadás között; a sákramentom meg szimbólum a sokféle világi szimbólum
között; a Biblia pedig történeti dokumentum, egy előázsiai népvallás és e népvallás hellenisztikus hajtásának s világvallássá válásának dokumentuma. Jézus Krisztus ténylegesen a vallásalapítók egyike, a kissé furcsán ható názáreti rabbi. A teológia is, ha szóhasználatát
nézzük, a filozófia egy fajtája stb.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Isten beszéde a világiasság fátylába burkoltan mutatkozik. Még a csodák is ilyen világias dolgok s nemcsak az ige bizonyságaiként, hanem egészen másképp, egészen világiasan is magyarázhatók, mint ahogy némelyek már a megtörténtük alkalmával is másként magyarázták. Mi Isten igéjét mindenkor a titok sűrű fátylába burkoltan látjuk,
vagyis olyan alakban, amely magában véve nem az Isten igéje, sőt nem is igen árulja el, hogy az igének alakja.

Mindezzel újra azt fejezzük ki: Isten nem direkt módon adja magát igéjében, sőt még azt sem mondhatjuk, hogy az ige annyira tükrözi Istent, mint amennyire a tükör tükrözi, mutatja arcvonásainkat. Mindaz, ami közel hozza hozzánk az igét, egyben el is rejti előlünk. Az ige
világi alakja, éppen mert világi, nem alkalmas az ige megmutatására. Megmutathatja ugyan, de el is rejtheti az igét. Magától értetődően elrejtheti, hiszen teremtett dolgok: emberi test, emberi szó, emberi tett voltaképpen nem is alkalma s az ige megmutatására. Hogyan is mutathatná meg az igét a bűnesettel megrontott emberi értelemnek?

Ha mégis megtörténik az ige kijelentése, voltaképpen nem is világi alakjáért, hanem világi alakja ellenére történik. Jézus Isten Fia, annak ellenére, hogy ember. A Biblia Isten kijelentése, annak ellenére, hogy könyv, hogy emberkéz-írta történeti dokumentum. A prédikáció
Isten igéje, annak ellenére, hogy emberi szó. (V.ö. 1Kor 1,18-2,10-ig)

Ezt a világiasságot mégsem szabad sem véletlennek, sem fatális állapotnak tekintenünk. Isten csak “világias” módon beszélhet hozzánk, az igének testet kellett öltenie. Azáltal, hogy testet öltött, Isten nem akadályt gördített az ő megismerése elé, sőt éppen így tette lehetővé
megismerését. A kijelentést ne tekintsük úgy, mintha Isten az emberi bűn által megzavarva vagy megsértve elrejtezett volna, hogy aztán egyszer majd ledobja magáról a titkok fátyolát és ismét leplezetlenül mutatkozzék. Nem ez az eset. Isten éppen azáltal jelenti ki magát, hogy a világiasság burkát, fátylát ölti magára. Ha nem takarná el magát, nem bírnók jelenlétét elviselni. - A modern vallásos ember éppen ezt a tényt nem akarja elhinni, Krisztust az ő mennyei dicsőségében keresi, azt, aki az Atya jobbján kormányozza a világot, holott őt a betlehemi jászolbölcsőben és a golgotai kereszten kellene keresnie.

8.4.2 Egyoldalúsága

Isten beszéde a világiasság fátyolába burkoltan hangzik el, éppen ezért nem érzékszerveinkkel, hanem csakis hittel fogható fel Viszont a hit aktusában mindenkor teljes egyoldalúságában adódik, Ez azt teszi: Isten nem részben leplezetlenül, részben leplezetten jelenik meg,
hanem vagy leplezetlenül, vagy leplezetten. Vagy önmagát mutatja, vagy csak a leplét. A leplét is és önmagát is egyszerre érzékelni nem lehet. A két egyoldalúság szintézise embernek nem adatott meg.

De mert hol az egyik, hol meg a másik oldal látszik, a hit nem állandó adottság, nem állandó birtoklás, hanem egyre megújuló történés, folytonos mozgás. Az alakon át jutunk a tartalomhoz s a tartalmon át az alakhoz, de tudjuk, hogy az alak tartalmat rejt. A hitben megteszünk tehát
egy utat, aztán visszafordulunk és visszamegyünk, hogy a hit következő aktusában újra előrehaladjunk. (A villanycsengő működési elvén lehet szemléltetni a hit szakaszosan lüktető életét; de talán még jobb a
szívműködés, illetve a vérkeringés menetéhez hasonlítani.)

A misztika abban különbözik a hittől, hogy nem akar tudni a visszafordulásról, hanem élvezni akarja szakadatlan a leplezetlen istenséget. Nem akar tudni tovább prédikációról, Bibliáról és Jézusról, Isten eme lepleiről; hanem egyesegyedül Istenről. A hívő viszont tudja, hogy a magasból újra a mélybe kell alászállania, vagyis az emberi relativitások világába;
és Istent újra keresnie kell, mint ahogy a tanítványok is leszálltak a megdicsőülés hegyéről, noha jobban szerettek volna ott maradni. (Mt 17,1-13 par.) - Így is mondhatnók: a hivő jár a törvény és az evangélium, a betű és Lélek, az ítélet és a kegyelem között. Éppen ebben az ide-oda járásban van az az eleven és egyre megújuló bizonyossága, ami a misztikusban sohasem lehet meg.

8.4.3 A Szentlélek tette

Isten beszéde titok, mert a Szentlélek műve. De hát a Szentlélek munkája csak esetről-esetre, helyzetről-helyzetre megy végbe? A hit csak egyre megragadni való egzisztenciális aktus? Hogy marad akkor a hit önmagával azonos? Miben áll akkor a hit állhatatossága, rendíthetetlen bizalma, hosszútűrése, próbák idején való helytállása? Erről a Biblia gyakorta beszél s a perseverantia sanctorum-ról a reformátorok is bizonyságot tesznek.

A hitbizonyosságot mi sem akarjuk kérdésessé vagy éppen kétségessé tenni. A hitbizonyosság alapja azonban nem mibennünk van, az nem valami részünkről felmutatható erőfeszítés vagy erény. A hitbizonyosság alapja a következő pontokba foglalható össze:

1. Isten szövetségi hűsége: az ő igéje megáll, ígéretei valóságok.
2. Krisztus áldozatának elégséges volta.
3. Krisztus állandó közbenjárása, értünk való könyörgése.
4. Krisztus királyi hatalma.
5. Az előző pontokban megmutatkozó Isten örök szeretete és kiválasztó
   kegyelme.

Ezt az ötszörös bizonyosságot a Lélek kelti bennünk az ige által. Ez az a bizonyosság, amelyről a Heidelbergi káté ismételten tanít s ami az ige s egyben a keresztyén élet végső titka. Nekünk a feladatunk a keresés és a zörgetés. Kaptuk az ígéretet és a reménységet, hogy a keresés és zörgetés nem hiábavaló: a Szentlélek a kegyelem kapuját újra meg újra megnyitja nekünk. Szentlelke által az emberszívekben titkon munkálkodó Isten, nemcsak az igének, hanem az ige meghallásának is Ura.