Érdekes, hogy a múlt felé forduló érdeklődés sok helyütt éppen most van erősödőben, amikor pedig a jelen hatalmas változásai és a jövő még nagyobb kérdései minden figyelmünket joggal lefoglalhatnák. Vannak ennek a visszanéző hajlamnak hangulatbeli megnyilatkozásai is, mint például a sokféle tapasztalható „nosztalgia-hullám", de természetesen jelentkezhetik tudományos téren is, valamint a hagyományok gyakorlati megbecsülésében. Múltunk emlékeit általában jobban megbecsüljük, mint valaha. Egyházi gyűjteményeinket fokozott gonddal kezeljük. A nemrégen létesült debreceni egyházművészeti múzeum is a múlt tárgyi emlékeinek nagyobb megbecsülését dokumentálja. Ezért bizonyára számíthatunk az olvasók érdeklődésére, amikor figyelmünket a következőkben rövid időre istentiszteletünk történetének azokra az emlékeire irányítjuk, amelyeket a graduáloknak nevezett énekeskönyveinkben találhatunk.
A graduál elnevezés minden bizonnyal a mise két bibliai lekciója közötti „lépcsőénektől" származik, amelyet valamikor a kar egyik legjobb énekese az oltáremelvény lépcsőjén - gradus - állva adott elő. A római katolikus szóhasználatban (liber gradualis, Graduale Romanum) a miseénekeket tartalmazó könyvet jelenti. Református őseink azonban graduálnak az olyan énekeskönyvet mondták, amely a miséből származó darabok mellett a hétköznapi és a vasárnap tartott mellék istentiszteletek szertartási énekanyagát is magában foglalta, vagyis azokat az énekeket is, amelyeket a római katolikus liturgia antiphonalenak vagy antiphonariumnak nevezett karkönyveiben találhatunk. Általában véve a református graduálok a hétköznapi, vasárnapi és ünnepi istentiszteleteknek azokat az énekeit tartalmazzák, amelyeket a liturgus, a kántor, illetőleg az énekkor adott elő. Míg, ugyanis manapság istentiszteleteinken - az énekkarok alkalmi szereplésétől eltekintve - csak gyülekezeti énekek vannak, addig az első évszázad magyar protestáns istentiszteleteihez a reformáció előtti hagyomány folytatásaképpen a nem gyülekezeti vagy szertartási éneklés is hozzátartozott, olyan módon, ahogy ezt manapság a „katolikus" hagyományú egyházakban láthatjuk. Fennmaradt graduáljaink világosan mutatják, hogy a főleg gregorián elemekből álló szertartási éneklés egyházunkban is szívósan folytatódott a XVII. század közepéig, sőt szórványosan még azon túl is.
Mivel liturgiánk történetének tudományos vizsgálata alig száz évre tekint vissza, himnológiai kutatásaink pedig egészen a legújabb évtizedekig főleg a gyülekezeti éneklésel és énekeskönyvekkel foglalkoztak, nem lehet csodálkoznunk azon, ha sokan azt gondolták, sőt némelyek még ma is úgy képzelik, hogy református őseink XVI.. századbeli istentisztelete körülbelül olyan lehetett, mint a mostani. Jókai például 1892-ben megjelent „Fráter György" című regényében úgy írja le Debrecen reformációját, mintha az itteniek a középkori liturgiát elhagyva rögtön a XIX. századi módra tartották volna istentiszteletüket. Még a LXV. és XC. genfi zsoltárokat is elénekelteti velük Szenei Molnár Albert 1607-ben megjelent fordításában. Bizonyára Toldy Ferencet, tudományos irodalomtörténetírásunk nagy alakját is a graduálok anyaga és a korabeli protestáns istentisztelet közötti óriási különbség tévesztette meg, amikor a Batthyány-kódex néven ismert graduált néhány, akkor már ismert kéziratos énekeskönyvvel együtt római katolikus karkönyvnek nyilvánította. Ezt a tévedést Bartalus István „A magyar egyházak szertartási énekei a XVI. és XVII. században" rímű könyvében már 1870-ben helyreigazította. Korrekciójáról azonban, úgy látszik, kevesen vettek tudomást. Lelkes, szorgalmas, de a tudományos munkához szükséges tárgyilagossággal alig bíró himnológusunk, Kálmán Farkas mint saját felfedezését tette közzé 1879-tőt kezdve azt a tételét, hogy a szóban forgó kódexek több más, először általa leírt kéziratos graduállal együtt református használatra készültek.1
Felfedezői öröme nem volt üröm nélkül. Erősen polemikus jellegű írásainak diadalittas, sőt fennhéjázó hangjával csalódását, sőt megütközését leplezte. Ezt ki is fejezte. „Kénytelenek vagyunk megvallani -,írta - hogy bizony a mai korban már nem igen ismerjük a református isteni tisztelet véghezvitelének módját közvetlenül a reformáczió után; e régi énekeskönyvekből azonban teljes biztonsággal leírhatjuk. Mennyi sallang, külső ceremónia, lelketlen és haszontalan kántálásból állott még akkor az isteni tisztelet!... ezeket a clenodiumokat (ti. a graduálok énekeit) mind kántálva mondták, valami sajátságos uni-sono hangon néhol a közepén s a végén mindenütt kegyetlenül megcifrázva". Nem éppen szakszerű és még kevésbé rokonszenvező leírása ez a gregorián accentusnak és zsolozsmázásnak. „Nincsen azoknak se eléjük, se végük, - írja ugyancsak Kálmán Farkas a Batthyány-kódex énekeiről --- semmi rhytmus, semmi metrum bennük, olyan recitativo valamik, lelketlen gajdolás az egész, az egyetlen Kyrie puerorum" kivételével. Az alábbi definíció jól mutatja, mennyire idegenné, sőt ellenszenvessé vált a XIX. század magyar reformátusai számára a szertartási éneklésnek az a módja és hangulata, amely a XVI. és XVII. században még a hagyomány természetes folytatásának látszott. Kálmán Farkas szerint a különbség a graduál és a gyülekezeti énekeskönyv között ez: ,,...amabból a minister, cantor és a chorus gajdoltanak, emebből a nép énekelt".
Amint láthatjuk, Kálmán Farkas, aki a „magyar" zene lelkes híve volt és akinek két dallama („Egyedüli reményem, ó Isten, csak Te vagy" és „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom") mostani énekeskönyvünkben is benne van, nem sok gyönyörűségét találta a graduálok dallamaiban. 1880-ban ezt írta: ,,...egy igen nagy csalódásomat kell napfényre hoznom, mely bizony eleinte keserűen esett, de mégis hozzá kellett szoknom, nevezetesen: én valóban azt hittem, hogy régibb egyházi dallamaink legnagyobb részben magyar dallamok, s csak néhány latin és német van közéjük véve; most a Nagydobszai, Kálmáncsai s a Gönczi-féle gyűjtemény figyelmes átvizsgálása után nyíltan kimondhatom: hogy biz' a mi régi dallamaink legnagyobb része nem magyar, hanem latin, és pedig a Gregorianumból van véve! Erre nézve nincs hát már most egyéb teendő, mint beülni valamely káptalan könyvtárába, s átvizsgálni a Gregorianumot, ... meg is cselekszem idővel,. .. ha az Úr akarándja". Derék himnológusunk azonban, aki 1907-ben halt meg, ezt a tervét már nem tudta megvalósítani. Sőt azt kell mondanunk, hogy néhány nagyértékű monográfiától eltekintve (Pl.. Horváth Cirill, Csomasz Tóth Kálmán, Bárdos Kornél dolgozatai) a mai napig sincs részletekbe menően és minden alakzattípusra nézve tisztázva. hogyan viszonylik a továbbélő református gregorián éneklés az eredeti mintákhoz.
Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy a református graduálokban a középkori liturgiai hagyomány folytatódik. Természetesnek kell tartanunk, hogy a magyar reformáció a liturgiát először lutheránus minták szerint alakította át. Wittenbergben tanuló lelkészjelöltjeink ezt a liturgiai reformot látták. A vasárnapi főistentisztelet továbbra is a megtisztított és túlnyomóan nemzeti nyelven énekelt és mondott mise maradt. Az azonban már nem magától értetődő, hogy a miseénekek egy része és más gregorián elemek akkor is megmaradtak a reformátusok istentiszteletei életében, amikor a helvét irány már szinte szenvedélyes határozottsággal vetette el a misét, még pedig nemcsak annak elveit, hanem a külsőségeit is.
Ennek a fő oka szerintem az volt, hogy nálunk - eltérőleg Svájctól és a délnémet városoktól - nem volt meg az úrvacsora-nélküli különleges prédikáló istentiszteletnek, az úgynevezett „Pronaus"-nak ( praeconium, prone) az a késő középkori modellje, amely a vasárnapi főistentisztelet új mintájául szolgálhatott volna, mint például Bernben vagy Bázelben. A svájci reformátorok számára sem volt könnyű döntés, hogy - főleg a nép gyengeségére („l'infirmité du peuple", Kálvin) való tekintettel - félretegyék az úgynevezett „Jusztin-féle székmát" (Jusztinusz vértanú a 11. század közepén úgy írja le a római gyülekezet főistentiszteletét, hogy abban együtt van a prédikáció és az úrvacsora), és, mint Kálvin, nehéz szívvel belenyugodjanak abba, hogy évenként csak néhányszor legyen úrvacsoraosztás.
Nálunk, jóllehet a mise addigi teológiájával már a lutheri irányú reformáció is szakított, kellő minta híján igen nehéz lehetett áttérni egy olyan egyházi rendre, amely szerint a vasárnapi főistentisztelet normatív alakja általában az úrvacsora-nélküli homíliás istentisztelet legyen, és - mint például Debrecenben a XVI. században - havonként csak egyszer legyen úrvacsoraosztás. Nem is sikerült azonnal kialakítani az egységes gyakorlatot, sőt a református gyülekezetek istentiszteletei életét eleinte a tarkaság, sőt nem egyszer zűrzavar jellemezte. Huszár Gál 1557-ben Bullingerhez írt hosszú levelében többek között a liturgia egységesítéséhez is segítséget kért a svájci reformátortól. Bullinger vejének, Ludwig Lavaternek tollából két év múlva meg is jelent és bizonyára Magyarországra is eljutott a zürichi egyház rendjét tartalmazó latin nyelvű könyvecske. Ha azonban a benne közült ágendákat összehasonlítjuk Méliusz liturgiai vonatkozású nyilatkozataival," vagy pláne magának Huszár Gálnak az 1574-ben Komjátiban megjelent énekeskönyvében található liturgiai utasításaival, akkor meg kell állapítanunk, hogy a magyar református vezetőktől mi sem állt távolabb, minta zürichi minták egyszerű átvétele. Huszár Gál, igaz, hogy egy olyan egyházvidéken, ahol a lutheri és helyét irányzat még nem vált el egymától, még 1574-ben is nagyjából egy evangéliumi mise rendjét írja le, főleg - de nem jelentéktelen eltérésekkel Luther Formula Missae-je szerint.
Debrecenben bizonyára már előbb feladták a mise hagyományos strukturáját is és elkezdték az istentiszteleti formák egyszerűsítését, ami kitette a debrecenieket a szász lutheránus Hebler vádjának, hogy „minden szertartást tagadnak'" ...,a sákramentumokat vallásos rend nélkül (irreligiose) szolgáltatják ki". Ezt a bírálatot Méliuszék visszautasították, éppen úgy, mint az énekellenesség szintén szász lutheránus forrásból származó vádját. Voltak ugyan Debrecenben énekellenesek, de amint már Révész Imre megállapította - ezek nem annyira a helvét irány túlzói, mint inkább a nem reformátori spiritualizmus képviselői közül kerültek ki. Méliusz ilyen típusú rajongó, Arany Tamás református lelkész ellen írt könyvében írja: „Agya furótt deli ciffra egyházi szolgák, avagy inkább déli bábák azok, kik a lelki keresztyén dicséreteket, psalmusokat, antifonákat, Patremot, Credot, Etinterrat feleségektől való szégyenletekben nem mongyák, hanem inkább megtiltyák".
Vannak Méliusznak más nyilatkozatai is az éneklésről, és ezekből is azt látjuk, hogy a helvét iránynak ez a vezéregyénisége nemcsak a gyülekezeti éneklést védte, hanem az úgynevezett szertartási éneklést is és a misében énekelt gregorián darabok nagy részét név szerint is felsorolja. Méliusz és munkatársai figyelmét aligha kerülte el az a tény, hogy Bullinger Dekászaiban igen erélyesen prédikált a gregorián éneklés ellen, sem pedig az, hogy az 1567-es debreceni zsinaton elfogadott II. Helvét Hitvallás a gregorián éneklést „méltán elvetett"-nek mondta. Azt is tudhatták, hogy Zürichhen és Bernben egyáltalán nem volt éneklés a templomokban. De mindez nem akadályozta őket abban, hogy a szertartási éneklés igen erős hagyományát folytassák. Szilvásújfalvi Anderkó Imre 1602-ben kiadott énekeskönyvének előszavában az az énekügyi helyzet tükröződik, amely már (és még!) Méliusz idejében is fennállt: volt a graduál a gregorián dallamokkal előadott szertartási énekekkel a liturgus, a kántor, illetőleg az énekkar részére, és volt a gyülekezeti „Énekes könyv, mely az Graduallal az Templomban szokot vitetni". Az első debreceni énekeskönyv, Huszár Gálé, amelyet néhány éve talált meg Borsa Gedeon Stuttgartban, második részében maga is graduál jellegű; Huszár Gál már debreceni tartózkodása idején, 1561-ben adta hozzá énekeskönyve előbb elkészített és kinyomtatott anyagához az úgynevezett „prímákat", a reggeli istentiszteletre való énekeket a Kálmáncsehi Sánta Márton által fordított néhány zsoltárral. Nem lehetetlen, hogy az utóbbiakat kéziratból nyomtatta, én azonban több okból valószínűnek tartom, hogy egy nyomtatott mű volt előtte, Kálmáncsehi 1554 és 1557 között megjelent énekeskönyve, amelyből nem a gyülekezet énekelt, hanem a gyülekezetnek énekelték a reggeli istentisztelet szertartási énekanyagát, ahogy azt a breviáriumból már a reformáció „első üszögében" magyarra fordították. Bizonyos dolgokban Kálmáncsehi, majd Méliusz messzebb mentek, mint a svájci reformátorok, viszont a liturgia hagyományos gregorián elemeinek megtartásában sokkal konzervatívabbak, mint amazok.
Így bizonyára a debreceni gyakorlatra is illik az az összefoglaló jellemzés, amelyet Révész Imre adott a XVI. századi magyar református istentiszteleti életről: „A nagyon konzervatív jellegű e korszakbeli (a bécsi béke idejéig tartó időszak) református istentisztelet a mainál sokkal gazdagabban volt tagolva. Szerepelt benne a lelkész magánéneke, illetőleg a bibliai szakaszoknak általa történő énekelve-olvasása; a kar és a gyülekezet felelgető éneklése a lelkészével váltakozva; az úrvacsora kiosztását az énekeknek és imádságoknak különösen gazdag változatossága keretezte be; az apostoli hitvallást nemcsak úrvacsoráztatás alkalmával, de többnyire a csak igehirdetésre szolgáló istentiszteleteken is elmondták, illetőleg elénekelték; a liturgus és a hívek időnkénti térdethajtása, illetőleg térdreborulása általános gyakorlat volt; a lelkész és a kar éneklésében itt-ott a középkorból átörökölt latin részletek is hosszan fennmaradtak; a lelkészek, tanítók vagy kántorok nagypénteken a passiót énekelték, más alkalommal litániaszerű énekes könyörgéseket adtak elő. Egyszóval mind a régi egyház, mind a lutheri irány egyes istentiszteleti formái és alkatrészei sokáig és szívósan tovább élnek ez alapvető korszak folyamán (sőt ennek határain túl is) a magyar református liturgiában.3
Mint a német reformáció, úgy a magyarországi protestáns egyházak is csak kettőt tartottal‹ meg a kánoni órák szerint tartott - főleg kolostori - istentiszteletekből, a reggeli és esti istentiszteletet. Lefolyásukat Huszár Gál énekeskönyveiből és az Öreg Graduálból lehet legjobban rekonstruálni. Legyen elég itt utalni Szathmáry József (Prot. Szemle 1892, 326. dk.) és Sörös Béla (A magyar liturgia története 1904, 154. I.) leírásaira. Huszár Gál második énekeskönyvének karácsonyi istentiszteletét Csomasz Tóth Kálmán ismertette részletesen a Református Egyház 1955. évi folyamában (343. skk.). Az utóbbiban, ebben az evangéliumi misében a római mise változatlan darabjaiból álló Ordinarium Missae-nek énekei közül csak az Agnus Dei hiányzik, míg a Proprium Missae énekei közül az introitus és a graduale gyülekezeti énekekké váltak, a halleluja, illetőleg a tractus hiányzanak, valamint az offertorium is, míg a communio (antifóna zsoltárral) átadja helyét a gyülekezet énekének.
Debrecenben valószínűleg a nagy ünnepeken is egyszerűbb lehetett az istentisztelet, de még inkább a közönséges, úrvacsora-nélküli vasárnapokon. Szigorú rubrikákról azonban nem igen lehetett szó, legalábbis Meliusz idejében. Neki ugyanis az volt a meggyőződése, hogy „nem lehet emberi gyülekezet (synaxis=istentiszteleti összegyülekezés) rendtartások szerzése nélkül, de nem kötél alatt kell lenniek, hanem szabadságban, hogy a hívek botránkozás nélkül elhagyhassák, s amikor akarják, meg is tarthassák". Így például a közgyónatról ezt mondja a Confessio Catholica: „A nyilvános gyónást gyakran elmondjuk, gyakran elhagyjuk". A szertartási énekek azonban annyira magától értődő alkatrészei az istentiszteletnek, hogy azokat, akárcsak az imádságokat, Méliusz úgynevezett Ágendája, vagyis a„Válogatott praedicatioc etc." című kötet végén található liturgiai tanítás nem is említi. Másutt viszont, amint erre fentebb már utaltunk, annál határozottabban szembeszáll az énekellenesekkel, még pedig mind a gyülekezeti, mind a szertartási éneklés védelmében. Az Arany Tamás tévelygései ellen írt könyvében olvassuk: „Ha csak súgva a szívedben, lelkedben, magadban énekelsz, nem tucc úgy mást tanejtani és inteni az énekléssel. A kősség sem tud úgy Áment mondani a te áldásod és éneklésed után, ha csak az szívedben zomborálsz".
De ha a helvét irány legfőbb vezetői, Kálmáncsehi, majd Méliusz és nyilván közvetlen utódaik is ennyire pártolták a régi egyháztól örökölt szertartási éneklést, miért következett be annak hanyatlása, majd megszűnése?
Először bizonyára a gregorián éneklési technika esett vissza. Az első nemzedékbeli protestánsok még tudták, hogyan kell ezeket a darabokat szabályosan énekelni, hiszen közülük többen maguk is csinálták azelőtt a római egyházban. Később azonban ez a tudás kezdett meggyengülni, különösen olyan helyeken, ahol nem volt „deáki kórus" az éneklés vezetésére. Aztán a graduals liturgia zenei teljesítményt követelt a liturgustól, - de mit csináljon az a gyenge énekes, akinek szereplését a gyülekezet még csak elviselte volna, de a felesége annál jobban röstellte? Így a cölibátus eltörlése is a graduál ellen dolgozott, és amint föntebb láttuk, már Méliusznak is korholnia kellett azokat a szentegyházi szolgákat, akik a gregorián darabokat „feleségektől való szégyenletükben" nem énekelték. Valószínűleg már a XVI. század hatvanas, hetvenes éveiben is voltak kisebb református gyülekezetek, amelyek „nem élhettek", mert nem tudtak élni a graduállal.
De még nagyobb változást hozott az „óprotestantizmust" leváltó „újprotestáns" szellemiség megjelenése - legelőször a magyar puritánus mozgalomban. Egy XVII. századbeli német énekeskönyvben olvassuk: mutata musica in templis mutatur etiam doctrinae genus -„ha megváltoztatod a templomokban a zenét (és éneklést), a tanítás jellege is megváltozik". Ez bizonyára fordítva is érvényes. A graduálos istentisztelet masszív objektivizmusa az „óprotestáns" orthodoxiával még összefért, de az új szellemiség az egyházi éneklésben is új kifejezési formákat keresett. A puritánusok biblicizmusának Szenci Molnár Albert Psalterium Ungaricuma felelt meg legjobban; voltak, akik a genfi zsoltárokon kívül más énekeket egyáltalán nem akartak. Így a debreceni Kollégium második megalapítója, Martonfalvi György Debrecenben 1663-ban szembefordult azokkal, „a'kik az Innepeken ama' régi maradványú, s idegen kovászból való hahogató énekekkel, minémüek a' Passio, a' Lamentatiok, Litániák, Antiphonák, s több alkalmatlan énekkel tölték-bé a' templomot, nem elégedvén meg az Isten Lelkétől iratott Dávid zsoltáraival".4 Martonfalvi még a vitathatatlanul biblikus, de nem kifejezetten bibliai szövegű énekeket sem helyeselte, mert - mondta - „Isten igéjének azt a részét, mellyet a Sz. Lélek nem éneklett, nékünk sem szabad énekre fordítanunk".5 Ezzel az érveléssel már előbb Sárospatakon Szatmári Baka Péter a régebbi zsoltár-parafrázisokat sem volt hajlandó énekeltetni.6
A XVI. századi atyák, ha tudták is, nem vették figyelembe Bullinger érvelését a gregorián éneklés ellen. A puritánus mozgalom azonban aktuálissá tette Bullinger ellenvetéseit. Kapai Bodor Gellért debreceni lelkész hosszasan idézi az 5. dekász 5. prédikációját a gregorián éneklés ellen, majd pedig így fogalmazza meg a puritánusok követelését: „Sok gyülekezetben már sokat eltörültek a gregorián énekek közül, küszöböljük ki hát a még megmaradtakat is!" De azt is tudja, hogy ez nem könnyű dolog, mert a lelkészek mulasztásából a tudatlan nép annyira ragaszkodik a régi darabokhoz, például a nagyhéten Jeremiás siralmainak énekléséhez, hogy annak megtartasáért még fegyvert fogni is készek. Kívánatosnak tartja, hogy a graduál-darabok kiküszöbölésén fáradozó lelkészek mögé álljon oda a közzsinat tekintélye a„feldühödött néppel szemben".
A puritánusok tanítása szerint nevelt atyák graduál-ellenes érzéseit az ellenreformáció szomorú tapasztalatai csak erősítették. Most már ellenszenvesnek tűnt fel minden, ami a reformátusokat a római egyházra emlékeztette. Néhány évtizeddel később a kiszabadult gályarabok Zürichben megütközést keltettek azzal a különös kérésükkel, hogy az őket szeretettel fogadó ottani gyülekezettől elkülönítve tarthassanak úrvacsorai istentiszteletet (Tóth Béla szóbeli közlése). Furcsa kérésüknek, úgy gondolom, az lehetett az oka, hogy a zürichiek még ekkor is ostyával (Méliusz: „bileges kenyér") szolgáltatták ki az úrvacsorát. Ebből a korból ered a magyar reformátusok averziója a kereszt ősi szimbóluma iránt, és bizonyára ebben a korban vált ellenszenvessé főleg a tanult reformátusok számára a református szertartási éneklésnek a római katolikusokkal közös hagyománya.
Terrnészetesen az ízlés változásáról sem szabad elfeledkeznünk. A puritánus mozgalom idejétől kezdve elavultnak tűntek fel a kegyesség régi liturgiai formái még a gyülekezeti énekekben is. Maga Szenci Molnár Albert bírálta a régi énekek „paraszti verseit", primitív rímelését, majd puritánusok a„szájukat vonták", amikor a rég énekeket, különösen a graduál darabjait hallották. Így beszélt Martonfalvi - amint fentebb már hallottuk -„hahogató énekekről", Kubai Bodor Gellért pedig így karikírozta a gregorián modulációt: „Jerehemias Prophetahahahanak Imatsahahahagaha". Hiába volt I. Rákóczy György támogatásával Geleji Katona István püspök utolsó próbálkozása az Öreg Graduál 200 példányban való kinyomatásával (1636) és ajándékképpen a vezető eklézsiáknak való megküldésével a graduálos istentiszteleti formák konzerválására, hiába volt az egyszerű nép ragaszkodása a régi alakzatokhoz, azok mindinkább elvesztették életerejüket, és akkor is kihullottak volna az istentiszteleti életből, ha a puritánus, majd racionalista szellemű egyházi gyűlések nem hoztak volna ismételten határozatokat ellenük. Néhány graduál-darab mint gyülekezeti ének maradt fenn, illetőleg kelt életre mostani énekeskönyvünkben, de nagyobb részük az „elsüllyedt kultúrjavak" sorsára jutott. Legszívósabban a passió-éneklés tartotta fenn magát, még pedig Erdélyben. Bárdos Kornél tudósít a „Harcok a passió éneklése körül Magyarországon" című tanulmányában arról, hogy Bánffy-Hunyadon (Huedin) ma is éneklik nagypénteken a passiót (Theol. Szemle 1971, 300. I.).
Fennmaradt kéziratos graduáljaink (L. pontos leírásukat Stoll Béla könyvében: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája. Akad. Kiadó Budapest, 1963) nagyobb részükben már a graduális istentiszteleti formák hanyatlásának korszakából valók, és azért kéziratok, mert a csökkenő kereslet már nem tette volna kifizetővé költséges nyomdai előállításukat. A tarpai 1705. évi egyházkerületi közgyűlés kimondta ugyan, hogy „a' Gradualt újonnan ki kell nyomattatni",7 de ebből a határozatból nem lett már semmi. Sőt a meglevő kéziratos graduálok is kezdtek elkallódni, megsemmisülni. Amikor azután a múlt század közepe táján néhány fennmaradt példányukra ráirányult a figyelem, kódexjellegük és írásuk régiessége még a kiváló tudósokat is sokáig megtévesztette. Horvát István, a jeles történettudós és nyelvbúvár például a Batthyány-kódexet „a' XV. század közepe felé folyt időkből" származónak minősítette.8 Toldy Ferenc pedig ugyancsak ezzel a graduállal kapcsolatban felvetette a kérdést: „Vajon nem azon énekek gyűjteménye-e ez, amelyeket a magyar egyház 1460 körül vizsgált és jóváhagyott?"9 Amikor azután Kálmán Farkas a felfedező büszkeségével és fölényeskedve kijelentette, hogy a Batthyány-kódexnél fiatalabb graduált még nem látott, az jóval az Öreg Graduál (1636) után készült és „megér talán 5 forintot", akkor a jeles nyelvész, Volf György, a Magyar "Tudományos Akadémia oszlopos tagja szigorúan megleckéztette és minden erejét bevetette a kódex régiségének bizonyítására. Kijelentette, hogy a Batthyány-kódex szép újgót írása a XVI. század közepére utal, és „régibbet nem is fogunk felfedezni", sőt ez a kódex „nemcsak a legrégibb református graduál, hanem egyáltalában a legrégibb magyar protestáns énekeskönyv".10 Volf Győrgynek az a véleménye, hogy a Batthyány-kódex a legrégebbi fennmaradt református graduál és mint ilyen, a XVI. század közepéről való, szinte axiómaként tartotta magát a legújabb időkig. 1961-ben azonban két debreceni graduál vizsgálata ennek a tételnek revízióját tette számomra szükségessé. A Spáczay Graduál egyik latin feliratát ugyanis felhívta a figyelmet arra, hogy a Batthyány-kódexben is meglevő „(Örvendezzen már ez világ" kezdetű virágvasárnapi ének nem a hagyományos középkori szöveg alapján készült, hanem Andreás Ellinger lipcsei orvosprofesszor „emendált" verziója alapján, amely először 1578-ban látott napvilágot (mai énekeskönyvünk 330. éneke). Ugyanekkor az is kiderült, hogy a Nagykönyvtár óvári Graduálját is ugyanaz a kéz írta mint a Batthyány-kódexet (Magyar Könyvszemle, 1961, 247 skk.) Két év múlva sikerült az óvári Graduál leírásának terminus quóját is megállapítanom, miután Molnár József felhívta figyelmemet Vktor Thiel könyvére (Geschichte der Papiererzeugung ím Donauraum. Ulm, 1940), amelynek egyik ábrájában megtaláltam az óvári Graduál egyik fajta papírjának vízjegyét, a turbános, nagybajuszú törököt. Ezt a márkát Andreás Deisinger papírgyáros Leesdorf, Niederdonauban működő papírmalma használta 1617 után.
Ugyancsak ebben az évben állapítottam meg, hogy a Budapesten őrzött Ráday Graduál egyik papírja szintén leesdorfi gyártmány, és ez szinte nem is lepett meg, miután azt is meg kellett állapítanom, hogy nemcsak az óvári Graduál, hanem a Ráday Graduál is ugyanannak a kéznek a munkája, mint a Batthyány-kódex (Magyar Nyelv, 1963, 24. skk.). Mindezek a tények kizárják, hogy a Batthyány-kódex a XVI. század közepén készült volna. Vízjegyeit, sajnos, nem ismerem. De bizonyos, jelenleg még vizsgálat alatt levű tényekből le merem vonni az a tentatív következtetést, hogy ez a kódexünk is a XVII.. század elején készült, sőt esetleg fiatalabb lehet, mint a második világháború végső szakaszának viharában eltűnt Csáti Graduálunk, amelynek leírását 1602. március 14-én fejezték be. Az azonban kétségtelen, hogy legrégebbi fennmaradt graduáljaink nem kézzel írottak, hanem nyomtatottak : Huszár Gál nemrégen megtalált első énekeskönyvének második része és 1574-ben Komjátiban megjelent énekeskönyvének első része. Mostani énekeskönyvünkben a Batthyány-kódex még úgy szerepel, mint „kéziratos szertartási énekeskönyv 1550 tájáról". Ezt és általában a dallam- és szövegregisztert ki kell javítani. Ahogy a Váraid énekeskönyvre visszásvezetett énekek legnagyobb részét most már Huszár Gál debreceni énekeskönyvére, éppen úgy a Batthyány-kódexből vett darabok nagy részét a kétségtelenül régebbi 1574-es komjáti énekeskönyvre lehet visszavezetni.
Mivel azonban Huszár Gál énekeskönyvei anyagának túlnyomó részét éppen úgy a megelőző írott és nyomtatott forrásokból vette, mint a graduálok szerkesztői és leírói, természetesen előfordulhat, hogy a később készült kéziratos graduálok régebbi anyagot tartalmaznak, mint Huszár Gál 1561-ben és 1574-ben megjelent énekeskönyvei. Így vagyunk különösen a zsoltárfordításokkal; a legtöbb kéziratos graduálban ez az anyag régebbi, mint Huszár Gál 1574-es zsoltárai, aki már a saját fordításait adta. Éppen teológiai és himnológiai tudása folytán szabadabban bánt a megelőző anyaggal, mint általában a graduálok leírói, akik az előttük levő hagyományos anyag díszes, lehetőleg „nagy rideg újgót" betűkkel történő lemásolásával inkább ipari munkát végeztek. Ezért az irodalom-, zene- és liturgiatörténet kutatói nem végeznek fölösleges munkát, ha nyomtatott graduáljaink mellett a jóval későbbi, de esetleg jóval régebbi anyagot is tartalmazó kéziratos graduáljainkat is vizsgálják.
De bármilyen tanulságos lehet is a graduálok tanulmányozása, azoknak anyagát manapság istentiszteleti célra új életre kelteni nem lehet. A német evangélikusok között vannak, akik az ott teljesen meg nem szakadt gregorián éneklés fölélesztésére törekszenek, mint például az úgynevezett dialektika teológia hatásait is mutató Alpirsbacher Kreis tagjai. Én magam is resztvettem 1964-ben egy felújított gregorián énekléssel végzett német evangélikus istentiszteleten, és a német evangélikus egyház hagyományaira tekintettel nem éreztem reménytelen vállalkozásnak. Nálunk azonban a puritánul mozgalom, majd a racionalizmus olyan alapos munkát végzett liturgiai téren, hogy még a gyülekezeti éneklés terén is csak nehezen tudunk feleleveníteni valamit abból, amit puritánul, majd racionalista atyáink annakidején kiselejteztek. Esetleg a lelki tartalmak kommunikálásának újabb vizsgálatai azt fogják mutatni, hogy lehetnek dolgok, amelyek „szép, tanétó énekléssel" (Méliusz) jobban közölhetők, mint az intellektuális síkban mozgó fejtegetésekkel, és így liturgiánkban újra megjelennék a szertartási éneklésnek valamilyen formája. De alig képzelhető, hogy az így előálló alakzatok a régi gregorián formák felújításai legyenek.
JEGYZETEK
1. L… a következő idézeteket is Kálmán Farkasnak a Magyar Prot. Egyházi és Iskolai Figyelő, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok és a Debreceni Protestáns Lap 1879 - 1883. évi folyamaiban közölt írásaiban.
2. L. ..a következő idézeteket is a Studia et Acat lI.. kötetében megjelent dolgozatomban: Mélius, Agendája és himnologiai tevékenysége.
3. Magyar ref. egyháztörténet. 1938. 226. I.
4. Keresztyéni inneplés c. prédikációját Debreceni Ember Pál közli Szent Siklus etc. c. könyvének végén. Kolozsvár 1700.
5. U. o.
6. Visitatio Sarospatachiensis 1660. Id. Nagy Géza Az ellenreformáció kora. Kézirat a debreceni Nagykönyvtárban (R 2993).
7. Ivanyos Lajos: Az 1705. évi Tarpai Zsinat végzései. Református Egyház 1955, 248. sk.
8. Tudományos Gyűjtemény, 1835 (V. kötet).
9. Az ó s középkori magyar nemzeti irodalom története. 3. kiad. II. kötet. 117. I.
10. Kálmán Farkas nyilatkozatai a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1883. évi folyamában 773. . 1003. 1 Volf György felelete: Egyetemes Philologiai Közlöny 1890, 178 skk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
