Kiss Réka A diktatúra szorításában 2.
Ravasz László egyházpolitikai útkeresése a második világháborút követő esztendőkben
(1945–1948)
.....
Hatalmi harcok az egyházban, 1945–46
Támadások azonban nemcsak kívülrôl érték az egyházvezetést, hanem az egyház falain belül az egyház radikális megújítását igénylô, egyházszervezeti, egyházalkotmányi és teológiai reformokat követelô, vallásos ébredést sürgetô programokat meghirdetô csoportok is a személyi változások nyílt követelésével léptek fel. Ezek közül az egyházi csoportosulások közül a legtudatosabb és legszervezettebb a Magyar Református Ébredés (MRÉ) címû lap szerkesztôsége körül kristályosodott ki; a csoport meghatározó figurái Békefi Benô[50] frissen megválasztott nyíregyházi lelkipásztor és Bereczky Albert lettek. Helyzeti elônyüket politikai kapcsolataik is erôsítették. Bereczkyt, aki maga is politikai szerepet vállalt, régi, bensôséges viszony fûzte Tildy Zoltánhoz, a református lelkipásztorból lett miniszterelnökhöz, majd köztársasági elnökhöz. A két politikus lelkésznek még az ellenállás idôszakából eredô baloldali, kommunista kapcsolatai ismertek voltak egyházi körökben. Békefi Benôt és az MRÉ körül csoportosulók „második vonalát” pedig egyenesen „egyházi balszárnyként” tartotta nyilván az egyházi közvélemény.
A csoport elsô jelentôsebb egyházpolitikai megmozdulására a tiszántúli tisztújítás során került sor, amikor is azon igyekeztek, hogy a szûk egyházi csoporton kívül meglehetôsen csekély népszerûségnek örvendô Békefi Benôt Révész Imrével szemben püspökké válasszák. A választási kampány a nyílt politikai nyomásgyakorlás eszközeit sem nélkülözte, röplap- és sajtóhadjáratot indítva Révész lejáratására.[51] „A Békefi-féle püspökválasztási mozgalom csak annyiban lepett meg, hogy még Tildyrôl sem, annál kevésbé nem tételeztem fel Bereczkyrôl, hogy ilyen vakmerô nyíltsággal képesek lesznek ebbe a dologba politikát belehurcolni… Így viszont – írta Révész Ravasznak – bármennyire is erôsen foglalkoztatott a lemondás gondolata, az a keserves helyzet, hogy az egyház szabadsága és az evangélium tisztasága érdekében kénytelen vagyok újra felvenni és tovább vonni az igát.”[52] Ravasz válasza a vélt politikai kombinációk feltételezését szintén megerôsítette: „Úgy látszik, messzemenô tervekrôl van itt szó, s valószínû, hogy ez csak az elsô eset egy hosszabb sorból. Én megmondtam B. A.-nak, hogy az állásfoglalását sajnálom, helytelen volt… Egy budapesti lelkész, aki egyszersmind politikai államtitkár, a legteljesebb mértékben provokatív tényezôvé válik, akarata ellenére is, és az evangéliumi munkának, a Baráti Társaságnak[53] Tiszántúlon senki rosszabb szolgálatot nem tett, mint azok, akik Békefit felléptették, s 820 szavazatból 26-ot tudtak számára biztosítani. Ha normális viszonyok között volnánk, ebbôl az esetbôl komoly egyházpolitikai ügy válnék. A mai viszonyok között elégnek tartom azt a nyugodt és bátor elintézést, amit Ti csináltatok…”[54].
Míg a Tiszántúlon Révész Imre püspöki székét igyekeztek megszerezni, Budapesten Szabó Imre budapesti esperest próbálták lemondásra bírni. A fiatal lelkészek közössége nevében Éliás József, Farkas József és Nagy Gyula szólították fel Szabó Imrét, de amint Szabó Imre a naplójába feljegyezte, maga Bereczky is jelezte neki, hogy nem tartja alkalmasnak a tisztségre, mert „az új demokráciában nem az az ember vagyok, aki a bizalmat bírom… Pesten esperesnek olyan ember kell, aki neki vagy Tildynek a bizalmasa”.[55]
Az egyházi vezetô pozíciók körül fellobbanó harcok következô állomását a Duna melléki egyházkerület új fôgondnokának megválasztása jelentette. Ravasz egyik legvitatottabb személyi döntéseként Lázár Andort, az egyházkerület rangidôs fôgondnokát, a neves jogászt jelölte a tisztre. Lázár kiválasztása ellen a fô érvet az szolgáltatta, hogy a Gömbös-kormány igazságügy-minisztere volt. Az egyházban sokan tartottak attól, hogy Lázár politikai szerepvállalása, közéleti tevékenysége sérti a Gömbös-kormány idôszakában börtönbüntetésre ítélt Rákosit, s emiatt baloldali támadások célpontjává válhat a fôgondnok és személyén keresztül az egyház. Erre elsôként Bereczky Albert hívta fel Ravasz figyelmét. „Mai beszélgetésünk után olvastam el a mai lapokat, s megdöbbentett, milyen jó próféta voltam” – írta Ravasznak, arra reagálva, hogy a Szabad Nép támadást indított Lázárnak a Kereskedelmi Bank élére való kinevezése ellen.[56] Néhány hónappal késôbb több budapesti lelkipásztor nevében a szintén a Református Ébredés köréhez tartozó Victor János Szabadság téri lelkipásztor immár nyilvános körlevélben emelt kifogást Lázár jelölése ellen. „Dr. Lázár Andor személye osztatlan nagyrabecsülésnek és közszeretetnek örvend egyházkerületünkben… Azonban azoknak a közéleti férfiaknak a szolgálatait, akik az elmúlt évtizedekben a „tengelybaráti” irányban kormányozták hazánk ügyeit, majd csak egy eljövendô lehiggadt korszak fogja elfogulatlanul és igazságosan elbírálni. Mi azonban a jelen számára választunk most fôgondnokot… A mai közvélemény nem értené meg, hanem félreértené magatartásunkat, ha egyházi életünk élére most olyanokat állítunk, akik annak az irányzatnak elôkelô helyen szereplô képviselôi voltak. …hibának tartanók, ha most egy rossz véget ért politikai rendszernek egyébként tisztességes és bizalmunkra bármennyire érdemes kiválóságait emeljük föl vezetô tisztségeinkre, és ezzel egyházunk közéleti helyzetét elôre talán föl sem mérhetô mértékben megnehezítjük (egyben az illetôknek maguknak sem téve ezzel jó szolgálatot).”[57]
Lázárral szemben a nemzetgyûlés elnöki tisztét akkor betöltô Nagy Ferencnek a neve merült fel, aki a Kálvin téri gyülekezet fôgondnoki feladatait is ellátta. Nagy Ferenc jelölését azonban Ravasz nem fogadta el. „Nagy Ferencet nagyra becsülöm, s érdemesnek tartom a fôgondnokságra, de ha most választanák meg, ez politikai gyôzelem volna, és nem egyházi.”[58] A püspök tisztában volt azzal, hogy Lázár melletti kitartását közeli munkatársai is ellenezték. S bár maga is követendô politikaként tanácsolta, hogy „minden kerületnek sürgôs feladata olyan intakt és értékes emberekrôl gondoskodni, akik a mai idôkben nem provokálják az egyház iránt az amúgy is fokozódó ellenszenvet”,[59] a Lázár Andor „ellen megszervezett mozgalmat”[60] Ravasz a háború elôtti korszak politikai, közéleti elitjének teljes diszkvalifikálására tett kísérlet részeként, a kommunistáknak és az új elitnek való felesleges behódolásként, pozíciófeladásként értékelte. Ravasz nem volt hajlandó elfogadni, hogy egy egyházhûsége, világnézeti meggyôzôdése szempontjából megbízható személyiséget azért ne emelhessen felelôs egyházvezetôi tisztségbe, mert az az elôzô korszakban politikai-közéleti szerepet vállalt.
Ugyanezt a határozott elvi álláspontot képviselte a tiszántúli fôgondnokjelölt, Szentpéteri Kun Béla esetében is. Révész a konfliktus elkerülése végett igyekezett az új hatalom ízlésének is megfelelôbb jelöltet keresni. „Kun Béla becsületes meggyôzôdése alapján ô egészen 1944 márciusáig az egymást váltó kormányoknak föltétlen támogatója volt, bár sohasem úgynevezett »reakciós« szellemben. Tehát az ô fôgondnokságával ma elôjönni politikai tapintatlanság volna, s megválasztásának egyhangúságát és zajgás nélküliségét biztosítani nem lehetne.”[61] Révésznek Kun Béla mellôzése érdekében kifejtett indokai lényegileg egyeztek a Lázár Andorral szemben felhozott érvekkel. Ravasz azonban ugyanolyan következetességgel utasította vissza ôket: „Ha komolyan vesszük a politikamentességet…, azt az álláspontot kell elfoglalnunk, hogy egy kiváló egyházi férfiúra nézve nem jelenthet szolgálati akadályt az a tény, hogy a letûnt rendszerben kormánytámogató politikát ûzött mindaddig, amíg a kormány politikája az egész ország törtvényeivel és Isten örök erkölcsi parancsaival megegyezett… Ha pedig Kun Bélára nézve a múltban elfoglalt és közismert politikai álláspontja a fôgondnoki szolgálatot lehetetlenné teszi, ez annak a jele, hogy az egyház most is politizál, mert Kun Bélát politikai szempontból kifogásolja. Ennél még csak az volna nagyobb baj, ha most valamelyik egyházkerület azért választana meg valakit fôgondnoknak, mert a jelenlegi politikai helyzetben rendkívüli súllyal bír. Ezért voltam én amellett, hogy Lázár Andort jelöljük dunamelléki fôgondnoknak, aki most igazán nem politikai szempontokból jô tekintetbe, hanem azért, mert szolgálatában legidôsebb gondnok, s az összeomlás óta egyedül áll a helyén, és állja meg a helyét.”[62]
Az egyház reformját és mélyreható személyi változásokat követelô egyre türelmetlenebb hangok azonban nemcsak az egyház vezetése ellen irányultak, hanem a közegyház egészét átjáró tisztulás/tisztogatás igényét is meghirdették. „Az a látásunk, hogy ebbôl a nagy forradalmi átalakulásból, mely népünkön és társadalmunkon végbemegy, a mi egyházunknak is le kell vonnia bizonyos konzekvenciákat. Nem azért, mert a korszellem így hozza ezt magával, hanem azért, mert az egyházat mint földi intézményt végsô létében érinti és fenyegeti ez a nagyméretû változás. Egyházi életünknek ez a kívánatos és szükséges átformálódása nem is annyira elvi, mint inkább személyi jellegû kell legyen”[63] – szólt a magát fiatal lelkészi munkaközösségnek nevezô csoport felhívása, szintén az MRÉ szerkesztôségéhez tatozó Nagy Gyula aláírásával. A csoport a kötelezô politikai igazolási eljárások mellett külön egyházi szempontú igazolási eljárást sürgetett abból a célból, hogy felülvizsgálják, vajon nem hangoztak-e el szószéki vagy egyéb megnyilvánulások során háborús uszításnak minôsíthetô megnyilatkozások. A tervezet szerint az egyházi igazolóbizottságnak felül kellett volna vizsgálnia a lelkészek szociális magatartását. „Megtalálta-e a kapcsolatot a gyülekezet minden rendû és rangú tagjával, kivétel és személyválogatás nélkül.” A lelkészek totális ellenôrzése során a közelebbrôl meg nem határozott bizottságnak olyan kérdésekben is ítéletet kellett volna mondania, hogy vajon megfelelô volt-e a lelkészek erkölcsi magatartása, tiszta volt-e az igehirdetése, és hûségesen végezte-e missziói munkáit.
Az egyházi reformszárny legnagyobb szabású megmozdulására 1946 augusztusában Nyíregyházán, a Magyar Református Ébredés szerkesztôsége által összehívott lelkészkonferencián került sor. Az összejövetel az Országos Református Szabad Tanács elnevezést kapta, amelyre több mint háromszázötven, az egyházi reformok iránt elkötelezett lelkész és világi egyháztag érkezett. A tanácskozás deklarált céljaként az egyházi közvélemény legjobb szándékú tagjait is megmozgató programokat hirdettek meg a szervezôk: az eltérô teológiai, kegyességi irányzatok összefogása; az evangelizáció, a reformáció és az ébredés kérdéseinek megvitatása.
Hamarosan kiderült azonban, hogy az ôszinte útkeresés mellett az egyházi ellenzék legfôbb célja a hivatalos egyház egyoldalú elmarasztalása volt. Ravasz különösen sérelmezte, hogy éppen egykori közeli munkatársai, akiknek a két háború között püspökként éppen ô adott lehetôséget, hogy közegyházi szinten is bekapcsolódjanak az egyházi élet reformját szolgáló missziói munkaprogramokba, marasztalták el az egyházvezetést a szociális érzéketlenség, a reformok iránti közönyösség miatt.[64] Világossá vált továbbá, hogy a hivatalos egyházi szervezettel szembeni alternatív egyházi erô felmutatásával a tanácskozás összehívóit az egyházi reformok mellett jól körvonalazható egyházpolitikai célok is mozgathatták, és ennek a felismerésnek az alakuló ülésen Gönczi Béla békési esperes is hangot adott. „Feltételezi – áll az ülésrôl készített jegyzôkönyvben –, hogy a politika innen ki van zárva. Márpedig a »szabad tanács« elnevezés részben politikára emlékeztet, részben forradalmi íze van. Tanácsot olyankor szoktak szervezni, amikor valamilyen szervezet felmondja a szolgálatot. A magyar református egyház pedig fennáll, és mûködik, és biztosra veszi, hogy a reformok elôl nem zárkózik el.”[65]
A szabad tanács összehívói által elôterjesztett két deklaráció, a zsidóktól való bocsánatkérés és a politikai vonatkozású javaslatok elfogadtatása és közzététele – melyek körül éles, elfajuló vita robbant ki – egyfelôl a politikai célok egyházi köntösben való megjelenítésének lehetôségét erôsítette, ugyanakkor a hivatalos egyházzal szembeni ellenszervezet életre hívásának szándékát sejtette. Az elsôben a szabad tanács a hivatalos egyház által eleddig gyakorolt bûnbánatot elégtelennek ítélte, s az egyház nevében újfent bocsánatot kért a zsidóknak okozott szenvedésekért, a másikban pedig az egyház és az állam közti viszony kívánatos rendezését vázolta fel. A tanács mindkét ünnepélyes deklarációt továbbította a köztársasági elnökhöz, a nemzetgyûlés elnökéhez, a külügyminiszterhez, illetve a Magyar Távirati Irodán keresztül a rádióhoz.[66] Az egyházvezetés szerint azonban, amint azt Ravasz az Országos Református Lelkészegyesület soron következô nagygyûlésén tartott beszédében, illetve püspöki jelentésében egyértelmûen kifejezésre juttatta, a szabad tanács az egyház hivatalos szervei helyett, azokat megkerülve, illetéktelenül adott ki az egyház nevében állásfoglalásokat az egyház döntéshozó szerve, a zsinat helyett; „kvázizsinatként”, egyfajta „reformzsinatként” igyekezett eljárni, s hozott döntéseket.
A szabad tanács végletesen kiélezte az egyházban régóta meghúzódó egyházpolitikai, kegyességi és teológiai ellentéteket. Az egyházi közvélemény jó része a „szent szövetség terrorjától”, az egyházias jelszavakba öltöztetett politikának az egyházba való beáramlásától, a gyökértelen reformoknak az egyházra való ráerôszakolásától féltette az egyházat, végsô soron pedig a hatalom megszerzésére vagy egyházszakadásra tett kísérletként értékelték a szabad tanács mûködését. Amint az egyik Pest környéki lelkipásztor írta Ravasznak: „…ilyen úton egy erôszakosan elôidézett egyházszakadás elé nézünk.”[67] Ez a vélekedés szívósan tartotta magát. Egy 1956 nyarán a politikai rendôrség számára készült jelentésben egy a tágabb egyházvezetéshez tartozó, egykor nagy tekintélyû lelkipásztor az egy évtizeddel korábbi eseményekben szintén egyértelmû politikai taktikát látott. „A felszabadulás után Bereczky kétirányú munkát fejtett ki. Az egyházban egy reformmozgalmat szervezett, melyrôl azonban nem merte még bevallani, hogy politikai céljai vannak, és a saját követôi is zavarban voltak céljai felôl. Ettôl a mozgalomtól – amint Tildy e sorok írójának mondta – egyházszakadást vártak.”[68]
A nyíregyházi összejövetel és az azt követô elkeseredett hangú egyházi sajtópolémia a külvilág számára is egyértelmûen érzékelhetôvé tette az egyház belsô megosztottságát. Tovább gyengítette az egyház pozícióit, hogy az egyházon belüli harcok kiélezôdésével egy idôben kezdôdtek meg az egyházak ellen indított nyíltabb politikai támadások.
A nyílt politikai támadások kezdete
Az eddig elsôsorban vidéki, elszigetelt esetek után 1946 nyarán indult meg az elsô látványosabb, központi támadás is az egyházak ellen. A nyílt támadások elsô hullámának kiemelt célpontjai az egyházak ifjúsági szervezetei voltak. Rajk belügyminiszter rendeleti úton felszámolt több ezer egyesületet, köztük a legjelentôsebb egyházi egyesületeket. Ezek az intézkedések ekkor elsôsorban a római katolikus egyházat érintették, a nagyobb református ifjúsági egyesületek lekerültek a felszámolandó egyesületek listájáról. További mûködésükért cserébe azonban súlyos erkölcsi árat fizettek, amint azt a két háború közötti legnagyobb protestáns ifjúsági egyesület, a KIE példája plasztikusan mutatta. Az egyesület „régi „reakciós”-nak titulált vezetôsége ellen 1945 ôszétôl összehangolt sajtótámadást indítottak. „Még ma is fasiszták vezetik a protestáns ifjúsági szervezetet” alcímmel terjedelmes cikk jelent meg a Szabad Szóban, 1946 tavaszán az egyesület több vezetôjét internálták, egykori lapjuk szerkesztôjét népbírósági eljárás során öt év börtönbüntetésre ítélték.[69] Az egyesület autonómiáját felszámolták, Rajk belügyminiszter miniszteri vizsgálóbiztost jelölt ki, majd pedig 1946. július 1-jén, három nappal az egyesületek felszámolását elrendelô miniszteri rendelet kibocsátása elôtt a hatalomhoz lojális református lelkészt neveztek ki miniszteri biztosnak. Nagy Gyula, a kinevezett miniszteri biztos ekként számolt be a KIE-n belüli vezetôváltásról Ravasznak: a feloszlatást „úgyszólván az utolsó pillanatban sikerült leállítanunk, egy kisebb baj, a mozgalmi autonómia felfüggesztése árán… Az autonómia felfüggesztése együtt jár mindig egy miniszteri biztos kiküldésével”. A KIE személyi javaslataival szemben „a belügyi hatóságok úgyszólván az utolsó pillanatban engem kértek fel erre a feladatra”.[70] Az egyesület feloszlatása helyett a vezetôcsere kikényszerítésével, az „egyházi balszárny” embereinek pozícióba segítésével sikerült a KIE-nek a kommunista politika iránti lojalitását biztosítani.
A fakultatív hitoktatás körüli vita
1946 végétôl már egyre folyamatosabb és összehangoltabb támadás indult meg az egyházak visszaszorítására. Ezek közül a református egyházat is közvetlenül érintette a hitoktatás fakultatívvá tételérôl szóló törvényjavaslat, amelyet formálisan a kisgazdapárt balszárnyához tartozó Ortutay Gyula jegyzett, és a baloldali pártok támogattak. A törvényjavaslatra, amely azt indítványozta, hogy a gyermeküket vallásoktatásra járatni kívánó szülôknek minden tanévkezdetkor személyesen és írásban kell az iskolában jelezniük, hogy gyermeküket vallásoktatásban kívánják részesíteni, valamennyi egyház rendkívül élesen reagált. Ravasz a köztársasági elnöknél Tildyvel, Nagy Ferenccel, Bereczkyvel, Victor Jánossal és Békefivel közösen tartott megbeszélésen az állami iskolákban kötelezô hitoktatás eltörlésére alternatív javaslatot terjesztett elô, amelynek lényege az volt, hogy tiszteletben tartva azoknak a szabadságát, akik nem akarják gyermeküket vallásoktatásra járatni, a törvény rendezze úgy a kérdést, hogy ezek a szülôk jelentkezzenek, és vállalják döntésük következményét saját egyházuk elôtt. Ravasz jelezte azt is, hogy az egyházfegyelem törvény adta eszközeivel fog azokkal a református egyháztagokkal szemben élni, akik az egyházi törvények ellenére nem járatják hitoktatásra gyermekeiket. A püspök feljegyzéseiben nem kis malíciával állapította meg: „Az udvar egyházi képviselôi nem mutattak nagy lelkesedést arra a gondolatra, hogy a vallástanítást visszautasító szülôk ellen az egyháznak el kell járnia, és ôket egyháztagságuktól megfosztania. Politikai magatartásuk azt eredményezte, hogy ôk, akik a népegyházzal szemben állandóan a hitvallásos egyház gondolatát játszották ki, most megbotránkoznak azon, hogy szocialisták és kommunisták gyermekeit ne tanítsák vallástanra, de azért maradjanak az egyházban, viseljék tovább talán presbiteri tisztségüket, papválasztásnál szavazzanak, s az egész egyházi életre döntô befolyást gyakoroljanak, egyszerûen azért, mert ez az új pártjuk.”[71]
A tiltakozások hatására a fakultatív hitoktatás kérdése átmenetileg lekerült a napirendrôl, a törvényjavaslatot benyújtó kisgazdapárt lejáratására azonban így is alkalmasnak bizonyult. A baloldal szempontjából volt azonban egy további jelentôsége is az ügynek, figyelmeztetett ugyanis az egyházak közös fellépésének erejében rejlô veszélyekre. Ravasz a kérdés napirendre kerülését azzal magyarázta, hogy „a megrokkant koalíció orvoslása során a kisgazdapárt keresett egy világnézeti engedményt a baloldal számára. Úgy találta, hogy a fakultatív hitoktatás református részrôl nem lesz kifogásolható, alkalmas arra, hogy a katolikus-református viszonyban feszültségeket támasszon, s ezzel a baloldal étvágyát is kielégítsék. Ezért kardoskodtak a javaslat mellett a párt lelkész tagjai, elsôsorban Tildy és Bereczky”.[72] És ezért nevezte „kártékony gyôzelemnek” Bereczky az egyházi felfogás gyôzelmét.
A két felekezet azonban ebben a kérdésben szorosan együttmûködött, olyannyira, hogy amire eleddig nem volt példa, a református püspökkel készített hosszú interjút a katolikus lap, az Új Ember, címoldalán közölte.[73] A kommunista pártnak elemi érdeke volt, hogy sikerüljön az egyházak további közös fellépését megakadályozni, s Mindszenty politikájától leválasztani a Ravasz-féle egyházvezetést. Ebben a nyomásgyakorlásban kiemelt szerepet kapott a megszervezett egyházi belsô ellenzék is. Ezt tükrözi egy a politikai rendôrségen 1946 októberében az egyetemes konvent missziói tanácskozásról készült jelentés is: „A Szabad Tanácsnak sikerült meggyôzni R. L.-t, hogy a szervezésbe ôk is kapcsolódjanak be. Ezen keresztül a református egyház mint egységes tömb valósulhatna meg, amely a jövôben semmiképpen nem fog a Mindszenty-féle politikához csatlakozni.”[74] Ezt a politikát Bereczky is magáévá tette. A Magyar Református Ébredés hasábjain élesen bírálta Ravasznak az Új Emberben közzétett interjúját. „Amint tudod, megkezdôdik az egyháznak és a demokrácia viszonyának tisztázása. Ravasz László tegnapelôtt szemrehányást tett nekem az »Ébredés«-ben megjelent nyilatkozatom miatt, amit az »Új Ember«-hez intéztünk. Meg kellett mondanom, hogy mi az úgynevezett közös keresztyén frontot nem vállaljuk, mert az a meggyôzôdésem, hogy semmiféle taktikai „elôny” (Isten országában?) kedvéért nem vagyok hajlandó elfelejteni, hogy nekünk a jobboldali klerikalizmus legalább olyan ellenfelünk, mint a túlzó szektariánus baloldal.”[75]
A Magyar Közösség-ügy
Alig csendesedett el a fakultatív hitoktatás körüli vita, újabb, az egyházakat is megérintô súlyos politikai botrány rázta meg a közéletet. A koalíciós korszak legmélyebbre ható belpolitikai válsága az úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvés” leleplezésével, a hírhedt Magyar Közösség-üggyel robbant be. A kommunista párt vezetése és irányítása alatt elôkészített, a fiatal demokráciát alapjaiban megrengetô elsô nagy koncepciós persorozat a kisgazdapárt jobboldalára és centrumára mérte a legnagyobb csapást. A per elôkészítése folyamán azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt irányítása alatt álló politikai rendôrség nyomozása nem csupán a pártpolitika szféráját érinti – a párt a polgári társadalom és intézmények elleni totális csapásra készült. Így a nyomozás során az egyházakra, köztük a református egyházra és annak vezetésére is szép számban gyûltek terhelô anyagok az ÁVO irattárában. Az egyik ilyen protestáns egyházi szál, amely a köztársaság elleni összeesküvés perének elôkészítésekor nyilvánosságot is kapott a Pap László teológiai professzor vezette Ökumenikus Újjáépítési Iroda volt, amelyet az ÁVO a Magyar Közösség egyik fedôszerveként, a Közösség gazdasági hátterének megteremtôjeként tartott nyilván. Az ÁVO dokumentumaiban a titkos társaság vezetôjeként vagy tagjaként tartottak nyilván az iroda nyolc alosztályának vezetôje közül négyet, s magának Pap Lászlónak a közösségi tagságáról is több, utólag nehezen ellenôrizhetô adat gyûlt össze 1946–47 folyamán az ÁVO irattárában.[76]
Az Újjáépítési Iroda „leleplezése” további kombinációknak is helyt adott, és lehetôvé tette, hogy szükség esetén az összeesküvés hullámai az egyházi vezetôket is elérjék. „A… tárgyalás során olyan vallomások hangzottak el, hogy az összeesküvôknek kapcsolataik voltak egyházi körökkel is. Így például Héder és Szentiványi voltak azok, akik felvették az érintkezést Ravasz László református püspökkel, és külügyi, valamint gazdasági vonalon a tanácsadók szerepét töltötték be mellette. Viszont a katolikusok felé Saláta Kálmán tartotta fenn az összeköttetést. A Hetes Bizottságban felvetették a kérdést, hogy kívánatos lenne Mindszenthy (sic!) József hercegprímás és Ravasz László református püspök között találkozót létrehozni… A találkozó létrejött…, annyi bizonyos, hogy nem a demokrácia védelmérôl és a nép ellenségeinek megsemmisítésérôl volt szó azon a tanácskozáson, amelyet a 7-es bizottság, illetve Saláta Kálmán készített elô.”[77]
1947-ben végül sem a katolikus, sem a protestáns egyházi szálat nem használták fel a perben (Pap Lászlót ki sem hallgatták), hiszen az elsôdleges cél a kisgazdapárt szétverése és a nemzeti ellenállás megtörése volt. Igaza lehet azonban Bárczay Gyula egyháztörténésznek, aki a Magyar Közösség-ügy felgöngyölítését mérlegelve ezt írta: „Ha figyelembe vesszük az elsô letartóztatottakat és az összeesküvés vezetôinek kikiáltott személyiségek egyházi funkcióját, ha meggondoljuk, hogy Szent-Iványi Domokos a református egyház külügyeinek vezetésére volt kiszemelve, …és ha arra gondolunk, hogy a koncepciós perbe bevont képviselôk közül többen fontos és hû tagjai voltak a református egyháznak (például Kiss Sándor, Vatai László, a Kálvin tér fôgondnoka, Nagy Ferenc), nem zárható ki annak a feltételezése sem, hogy az egész üggyel már akkor a református egyház késôbbi behódolását is elô akarták készíteni. Az összes, egyházához hû református kisgazdapárti politikus bukását egyedül Bereczky és Péter élte túl.”[78]
A Magyar Közösség szerepét és súlyát igen körültekintôen térképezte fel az ÁVO a per elôkészítése során. A szervezet egykori tagjait mint a nemzeti ellenállásra alkalmas erôt a pert követôen is szigorúan megfigyelte a hatóság, a Magyar Közösség és a református egyház kapcsolata a hatvanas évek végéig terhelô adatként bukkant fel egyházi személyiségek elleni perek során, s a politikai rendôrség a hetvenes évek közepéig bizonyíthatóan nyilvántartotta a Magyar Közösség „református vonalát”.[79]
Az ôrségváltás
Az utolsó nagyszabású tiltakozó állásfoglalást a törvénysértések és a diktatúra begyûrûzése ellen 1948 februárjában juttatta el a miniszterelnökhöz a református egyház vezetése. „Az egyház a kormányzati berendezkedést örömmel elismeri demokratikusnak, ha abban – éppúgy, mint az egyház igazgatási szervezetében – a tagok meggyôzôdéstôl sugallt és szabadon, félelem nélkül kinyilvánítható akarata jut kifejezésre és érvényesül. Érvényesül pedig az egyházi vagy világi kormányzó hatalom birtokosainak tetszésére való tekintet nélkül… Azt hisszük azonban, hogy a szabadság gondolatával sem az elôzetes sajtócenzúrát, sem az egyesületek feloszlatása terén követett gyakorlatot, sem az internálási rendszert nem lehet összeegyeztetni. A szabadság gondolata, mely református egyházunknak is alapelve, megkívánja, hogy független bíróság ítélete nélkül senki letartóztatásba ne kerülhessen. A bíráskodás tisztaságának elôfeltétele a pártatlanság, tehát minden bíróságnak kormánytól vagy egyéb hatalomtól, a kormánypolitikát irányító pártoktól teljesen függetlennek és befolyásmentesnek kell lennie. A lelkiismeret szabadságához hozzátartozik az is, hogy mások ideológiai felfogása, meggyôzôdése iránt türelemmel és tisztelettel viseltessünk. Ezt különösen a közoktatás terén tartjuk fontos szempontnak.”[80]
Néhány nappal késôbb az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsa 1948. március 3-ai ülésén a jogász fôgondnokok kezdeményezésére állásfoglalást adott ki az emberi szabadságjogok védelmében, a kormánynak az ítélôbírák áthelyezésérôl szóló, azaz a bíróságoknak a kormánytól való függetlenségét támadó törvényjavaslata ellen.[81] Formálisan ez volt a Ravasz ellen felerôsített támadások nyitányának az oka. Ravasz a Rákosi által vezényelt, összehangolt támadás következtében 1948. április 28-án elôször az Egyetemes Konvent, majd április 30-án a zsinat lelkészi elnöki tisztérôl mondott le. Május 11-én pedig megvált a dunamelléki püspökségtôl.
A püspök, aki a háború végén, hatvanhárom esztendôsen kezdte meg az egyházi élet újjászervezését, maga is komolyan foglalkozott a lemondás gondolatával. Egyrészt azért, hogy személyes múltja ne terhelje az egyház helyzetét az új rendszerben, másrészt a magánéletében történt sorozatos tragédiák is visszavonulásra késztették a mind megfáradtabb püspököt. Az egyházon belül fellángolt hatalmi harcok és a diktatúra egyre nyíltabb fenyegetésének nyomán azonban Ravasz úgy döntött, hogy nem engedi át az egyházvezetést, amíg nem körvonalazódnak az egyház életének új keretei. „Az sem ajánlatos, hogy püspökök most új választás alá vessük magunkat önkéntes elhatározásból. Azt hiszem, kötelessége mindenkinek átkormányozni ezen a válságon a hajót, s majd ha megtörtént az új berendezkedés, akkor vesse fel minden egyházi vezetô magában ezt a kérdést: a véglegesen kialakultnak látszó helyzetben akar-e, tud-e tovább dolgozni?” – írta Révésznek 1945 augusztusában.[82] Ravasz ekkor még azt remélte, hogy sikerül az egyházak számára is élhetô kompromisszumot kötni. 1947-re azonban nyilvánvaló lett, hogy Ravasz egyházpolitikai törekvései kudarcba fulladtak. 1948 tavaszán, mikor a kommunista politika elérkezettnek látta az idôt a protestáns egyházak végsô megtörésére, a teljes defenzívába szoruló egyházvezetônek sem ereje, sem eszköze nem maradt az egyházi pozíció megvédéséhez.
Pap László a feljegyzésében, amelyet Ravasszal az önkéntes lemondásáról szóló döntésének meghozatala után folytatott beszélgetése alapján készített, a következôképpen örökítette meg az 1948. április 15-ei beszélgetést. Ravasz elmondta: „…amennyiben nem négy hónappal állna szándékolt lemondása elôtt, hanem munkája kezdetén, semmi körülmények közt nem tenné, hogy lemondjon, de mert szándéka volt visszavonulni, s nem érzi elég erôsnek magát a harc végigvezetésére, személyi okból nem kívánja egyházát belevinni a harcba, amelyben csak két lehetôsége van: vagy a katakombába szorulás, vagy a dicstelen fegyverletétel. …szeretné remélni, hogy az egyházkerület bele fogja kényszeríteni a püspökségbe azt, aki hangoztatta bent és kint egyaránt, hogy az egyház és az állam közt semmi nehézség nincs, csak a reakciósok állítják ezt.”[83]
Rákosi nyilvánvalóvá tette, hogy a felmerült jelöltek közül csak Bereczky Albertet tudja elfogadni az egyházkerület püspöki székében. És ebben az egy esetben Ravasz Rákosival egyetértett. „Óhajtásom szerint Bereczky Albert választatott meg. Igaz, hogy csak néhány szótöbbséggel. Adja Isten, hogy váljék be a közmondás az új seprôrôl, amely jobban seper, mint a régi. Mert van mit seperni![84]
Ravasz reményeivel szemben azonban a kommunista vezetôk, Kádár János és Rajk László 1948 májusában bátran jelentették Moszkvában, az állam és az egyház közötti egyezmény formális aláírása elôtt: „A protestáns és a kálvinista egyházak [!] nem jelentenek majd akadályt, mert megállapodás született velük arról, hogy lojálisan viszonyulnak a kormányhoz.”[85]
http://www.szazadveg.hu/kiado/archivum.html?archivid=244
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
