Az 1622-ben, Bethlen Gábor által alapított Református Akadémia jogutódja, az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet református kara, 1995-ben ünnepelte kolozsvári fennállásának 100. évfordulóját. Ebből az alkalomból a tanári kar tisztelettel és a kötelezettség felelősségével hajtott fejet azok előtt, akik 1895 és 1948 között a lelkipásztori szolgálatra készülő ifjakat a szent tudományokkal felvértezték. Az 1996-ban megjelent. Akik jó bizonyságot nyertek című emlékkönyv már a címében kifejezi a hálás utókor értékelését azok iránt, akik közül egy volt, és akik közt elöl járt Ravasz László.
Elöl járt nemcsak időben, hanem úgy is, hogy talán méltán beszélnek azóta is róla sokan úgy, mint a magyar református egyház legnagyobb teológusáról és püspökéről. Amikor úgy fogalmazok, hogy a magyar református egyház, együtt próbálom tartani a Trianon óta egymástól mesterségesen elválasztott egyháztesteket. Ravasz László éppen személyében és szolgálatában hívta fel a figyelmet arra, hogy függetlenül attól, hogy hol élünk, egy magyar református egyházban és egy magyar nemzetben gondolkodjunk. Ma is idő- és szükségszerű az a tisztázás, amelyet Ravasz élettörténetének egy döntő, és sokat vitatott eseménye vált ki, és sürget. 1921-ben megválasztják püspöknek, és Budapestre megy. Sokan felrótták már neki ezt a döntést. Ezzel kapcsolatban nincs semmi okunk kételkedni annak őszinteségében, amit az. Emlékezéseimben mond: Ha nem élt volna bennem szenvedélyes bizonyossággal, hogy Erdély és Magyarország egy föld, egy ország, egy haza, úgy éreztem volna, hogy árulást követtem el szülőhazám ellen. Biztos, hogy nekünk, erdélyieknek jobban esne, ha ezeket a gondolatokat úgy fogalmazta volna meg az utókor számára, hogy közben itthon marad. Mi csak találgatunk, amikor azt kérdezzük, hogy mi lett volna, ha marad. Lehet, hogy később Makkai Sándor is maradt volna? Ezek a fontos döntések, nagyjaink döntései, a harmadik évezred eleji számbavételünket is befolyásolták?
Ravasz László egyik gyűjteményes kötetének a címe Isten rostájában. Ebben van egy rövid cikk, ezzel a címmel: Erdély. A kettőt együtt olvasva: Erdély Isten rostájában. Ha ezt tényként ismertük fel és ismertük el, figyeljünk oda arra, amit Ravasz László mond ebben rólunk és nekünk!
Rájöttek a magyarok arra, hogy nem a nagy szólamok, divatos tanítások, ügyes kapkodások mentik meg a népet, hanem a gyökerek be való visszahúzódás, önnön léte értéktudatának felismerése és szolgálata. Rossz sors volt magyarnak lenni, mint állapotot is nehéz volt elhordozni, de mihelyt misszió lett, sugárzó élethivatásképpen lehetett egész nemzedékeknek rászentelni magukat. Megtanulta ez a magyarság azt is, hogy külső sorsunk rajtunk kívülálló hatalmaktól függ ugyan, mert kisebbek vagyunk annál, hogynem életünk feltételeit magunk szabjuk meg, de belső sorsunk: maga az élet és az életnek a minősége a hatalmunkban áll, s ez az egyetlen út, hogy a külső sors zordonságai és nyomorúságai fölé emelkedve, egy örökkévaló igent mondjunk örökkévaló életparancsokra. Magyarországon zúgott az ellentmondás: Nem, nem soha! Erdélyben hallgatólagosan szállott fel a nagy megvallás és elvállalás: Igen, igen, mindig! Így készült Erdélyben az új magyar: a pozitív magyar. Ravasz arra tanít, hogy Erdélyben magyarnak lenni: küldetés. Egy örökkévaló igent kell mondanunk örökkévaló életparancsokra.
Az Akik jó bizonyságot nyertek című jubileumi kötet Ravasz Lászlóról szóló része kísérlet volt arra nézve, hogy a nagy teológust és egyházépítő püspököt olyannak láttassa, amilyen ÚTKÖZBEN volt. Ezt a nagybetűs kifejezést maga Ravasz találta meg a maga számára, és használja az Emlékezéseim című önéletírásában. Kölcsönkérve és felhasználva követjük most is nyomon, óriáslépésekben, Ravasz László „emberélet útjának” egészét, azt, ahogyan „zarándoklásának homokórája lejárt”.
1. Az emberélet útjának kezdetén
1882. szeptember 29-én született Bánffyhunyadon.
1896 szeptemberétől a székelyudvarhelyi kollégiumban tanul.
2. Az emberélet útjának első útkereszteződése, a pályaválasztás
1899 szeptemberétől a bölcsészet útján és a teológia ösvényén folytatja. Magát elsősorban egyetemi hallgatónak tartotta, és csak másodsorban teológusnak. Harmadéves korára tisztázódott benne, hogy teológus és lelkipásztor akar lenni.
3. Útkereszteződés után az egy Úton. Kolozsvár (1903-1921)
Teológus (1899-1903), püspöki személyi titkár Bartók György mellett (1903), segédlelkész a kolozsvár-belvárosi egyházközségben (1904-1905) és a gyakorlati teológiai tanszék várományosa. Külföldi tanulmányút (Berlin, 1905) után írja meg magántanári dolgozatát (1907-ben), Bevezetés a gyakorlati theológiába címen, majd a közgyűlés megválasztja a gyakorlati tanszék tanárának. A katedrát 1907. szeptember 15-én foglalja el, és 1921-ig tölti be.
Két út találkozik 1908-ban, amikor feleségül veszi Bartók György püspök leányát. Házasságukat Isten öt gyermekkel áldja meg.
Útközben különböző tisztségeket vállal és példás hűséggel tölt be. Volt a Teológia internátusi felügyelője (1907-1911), gazdasági felügyelője (1911-1920), majd igazgatója (1920-1921). 1918 és 1921 között egyházkerületi főjegyző. Az egyházi sajtó szolgálatában is tevékenyen részt vett. 1914-től szerkeszti a Protestáns Szemlét, 1915-ben Imre Lajos és Makkai Sándor tanártársaival megindítja Az Út c. folyóiratot, 1918-tól a Református Szemleszerkesztője. A közélet terén is fáradhatatlan volt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a kolozsvári Unió-páholynak. Tevékenysége és megnyilvánulásai arról tanúskodnak, hogy a negyvenedik életévéhez közeledő Ravasz konzervatív gondolkodó és publicista, aki szemben állott az egyre erősödő radikalizmussal.
4. Tovább az Úton, a tető felé
1921-től dunamelléki püspök és budapesti (Kálvin téri) lelkipásztor. Családjával Budapestre költözik. 27 éves püspöki szolgálatát (1921-1948) a püspöki székfoglaló beszédének, ma is kívánatos szellemében akarta betölteni: Egyháziasítani az egyesületi keresztyénséget, evangelizálni a történelmi egyházat.Nemzedékének prédikátora kívánt lenni. Bízvást mondhatjuk, hogy ez sikerült neki. Nem csupán nemzedékének, hanem az utána következő nemzedékeknek is előszeretettel olvasott prédikátora maradt.
Az egyházszervező püspök támogatásban részesíti az ifjúsági szervezeteket, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet, és a Soli Deo Gloriát. Bábáskodik az Országos Református Nőszövetség születésénél. 1936-tól az Országos Református Lelkészértekezlet elnöke, 1937-től a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének lelkészi elnöke. Főszerkesztője volt a Protestáns Szemlének, a Lelkészegyesületnek, a Református Figyelőnek, a Református Életnek és a Magyar Kálvinizmusnak.
Az elért tetőről beszélnek kitüntetései és tisztségei.
A kolozsvári teológiai fakultás tiszteletbeli professzora.
A pécsi Erzsébet Tudományegyetem evangélikus hittudományi karának és a debreceni Tisza István Tudományegyetem hittudományi karának díszdoktora.
A Saint Andrews-i Egyetem Doctor of Divinity címmel tüntette ki.
A lancasteri Franklin-Marshall főiskola a jogtudományok doktorává fogadta.
A Corvin Testület Corvin láncosa.
A magyar polgári érdemrend első osztályának tulajdonosa.
A magyar királyi titkos tanácsosi méltóság hordozója.
A Szent István-rend kiskeresztjének tulajdonosa.
Rendes tagja volt a Kisfaludi Társaságnak, a debreceni Tisza István Társaságnak, a pécsi Janus Pannonius Társaságnak, a Petőfi Társaságnak és a Corvin Testületnek.
5. Zuhanás, de nem lefelé, hanem befelé és felfelé
Ravasz László azt az időszakot, mikor a vihar süvöltött, a gyülekezet zokogott és az Ige zengett, az önéletírásában, a Zuhanás címszó alatt foglalja egybe. Ez a zuhanás inkább a Hit és engedelmesség útján való zuhanás, azon az úton, amelyet a püspök, az 1947-es püspöki jelentésében, irányában befelé és felfelé haladónak értékel. Az egyházáért felelős, a hit és engedelmesség útján járó püspök az egyetlen helyes irányba mutatott a nagy útkereszteződésnél: befelé és felfelé. A keresztútnál útmutatóként halljuk magát Ravaszt: A demokrácia fejlett öntudatot kíván, politikai érettséget, erkölcsi autonómiát, azaz önállóságot és átnemesedett népjellemet. E nélkül demokrácia nincs. A demokrácia szabadságot ígér, de követeli, hogy tudjunk élni vele, hirdeti a jóakaratot, de megkívánja, hogy a jobbik akaratnak önként engedelmeskedjünk. Ha ez nincs meg, a demokrácia álcázott diktatúra, szolgálat helyett uralkodás, szép jelszavakkal takaródzó korrupció, gyűlölet és társadalmi szétbomlás. Hadd kiáltsuk újra világgá a kétezer esztendős tételt, mert kezdünk megfeledkezni róla, csak becsületes emberek lehetnek demokraták, csak erkölcsi erő építhet országot.
Ilyen és hasonló világos állásfoglalás ellenére, vagy éppen ezek miatt, 1948. március 31-én lemondatják, azaz kényszerpályára helyezik az üstököst. Következett az a korszak, amikor Krisztus magyar egyházát nem egyházi szempontból és érdekből kormányozták, hanem külső világi érdekek szerint.
6. Az emberélet útjának vége felé
1953-ig megtarthatja a Kálvin téri lelkipásztori állását. Élete hátralevő részét Leányfaluban, egyházától mesterségesen elszigetelt magányban tölti. Ez alatt az idő alatt készül „hazafelé”. 1956 még egy rövid időre kiszabadítja ebből a magányból. Ismét szükség van Ravaszra, a világító fáklyára. Újra ott látjuk, ahol a helye van, ahol az egyház lelkiismereteként nyilvánosan hallathatja hangját. A forradalom elfojtása után a kibontakozó rémuralom ellenforradalmárnak nyilvánítja. Így vonul véglegesen vissza Leányfaluba: „Megbocsátom és elfeledem azokat a rágalmakat, amikkel irigyek, gyávák, megalkuvók illettek.„
7. Az életút vége
1975. augusztus 6-án halt meg. „Egyedül maradtam. Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozásra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja, hívogatnak belülről zengő zsolozsmák. Nem vagyok egyedül. Az Atya velem van. Ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel.” Kelemen Attila
AJÁNLOM AZ OLDALT
