Jel. IV. RÉSZ

Jel. 4,1–11. Isten mennyei trónterme.

A negyedik résznek kettõs szerepe van a Jel szerkezetében. 1. Bevezetés a könyv szigorúbb értelmében vett apokaliptikus részéhez. 2. Az ötödik résszel együtt a hét pecsét-vízió kezdetét alkotja (6–8). János a hét levélben kora egyházának jelenét írja le. A következõ részekben (4–22) arról kell írnia a kapott víziók alapján, „amik történni fognak” (vö. 1:19). A negyedik rész kettõs szerepe ellenére is önálló egység. A látnok elõtt feltárul Isten mennyei trónterme, amely a benne folyó istentiszteleti szertartást nézve Isten mennyei templomának is tekinthetõ. A mennyei trónterem valóban apokaliptikus méretû és jellegû képe (amely a képzõmûvészetet is annyiszor megihlette) egyes vonásait részben az Ószövetségbõl, részben a zsidó apokaliptikából, részben a keleti vallásokból és az uralkodó kultuszokból merítette. János, mint az egész Jel könyvében, itt is a legkülönbözõbb elemeket szabadon használja és új tartalommal tölti meg. A meta tauta (1 v.) az egyes víziók között eltelt meghatározhatatlan idõt és egy új vízió kezdetét jelzi (vö. 7:1.9; 15:5; 18:1; 19:1). János egy nyitott ajtót lát a mennyben, amelyiken keresztül feltárul elõtte az emberi szemek elõtt láthatatlan világ (vö. Ez 1:1; Henoch 14:13). Ekkor lép mellé a már az 1:10-bõl ismert kísérõ angyal (angelus interpres), aki megmagyarázza a jelenések értelmét és újabb és újabb jelenéssorozatokat tár elébe. A trombitához hasonló hatalmas, félelmetes és ünnepélyes hang szólal meg: „Jöjj fel ide” – hívással, mintegy elragadja Jánost a mennyei világba. János az elragadtatás, a „koncentráló eksztázis”, a prófétai révület állapotába kerül. A prófétai eksztázis abban különbözik az ókori pogány vallásokból ismert eksztázisoktól, hogy a próféta, bár megszûnik a földi világ számára létezni, de emberi öntudata nem kapcsolódik ki, nem lép helyébe más személy, démonikus erõ, sõt az értelme különleges koncentráló, feszült állapotba kerül Isten láthatatlan világa meglátására, emberi fül számára érthetetlen üzenete meghallására. Az egenomén en pneymati annak a kifejezése, hogy a látnok a térben elragadtatott. Az en pneymati annak a jelzése is, hogy az elragadtatás nem emberi-pszichikai lehetõség, hanem a Lélek segítségével történt (vö. 17:3). A deixó soi az apokaliptikus látomás sztereotip bevezetése (vö. Dán 2:28; Ez 3:12; 2Kor 12:2; Hermas 1:1–3). János elsõ tekintete egy uralkodói trónra esett, amelyen egy uralkodó-alak ült, akinek a kegyes zsidó szokás szerint a látnok nem mondja ki a nevét, csak hasonlatokkal írja körül személyét, tulajdonságait pedig az õt szolgáló mennyei lényekre ruházza. A „trónon ülõ” kifejezés a keleti uralkodókultuszban a legmagasabb fenség jelzése. Isten az, aki „ül” és kormányoz, mindenki más mozog és az õ akaratát teljesíti. A keleten ismert drágakövek színeivel az antik hellenista kultuszban a fény istenének színeivel jellemzi a trónon ülõt. A jáspis vöröses fényû, sárga színbe játszó drágakõ. A szardion, nevét lelõhelyérõl, Szárdiszról kapta. Vörösen csillogó kõ. A smaragd, amellyel Plinius szerint egy egész sor követ neveztek el, az átlátszó akvamarintól a sötétzöld színû kövekig. Az írisz a mennyei sugárkoszorút jelenti, amely a szivárvány színeiben vette körül a trónt. Ezek a színek, amelyek Ez 1:26–28 leírásához hasonlítanak, arra utalnak, hogy Isten világosság, aki hozzáférhetetlen fényességben lakik (1Jn 1:5).

A trónról a trón körül álló lényekre esik a látnok tekintete. A huszonnégy vén (presbyteroi) fehér ruhában, fehér koronával, fõpapi és királyi funkcióra utal (4. v. vö. 10:11). Ezek nem megdicsõült emberi lények. A látnok kyrie megszólítással hódol közülük egynek (7:14). A huszonnégy vén, istentiszteleti szerepébõl ítélve (4:11; 5:8–9; 11:17; 19:4), Izráel huszonnégy papi rendjének megfelelõen Isten trónja körül papi tisztet tölt be. Ezek a mennyei lények másfelõl Isten mennyei tanácsához tartoznak, akik Isten titkos tanácsvégzéseinek, terveinek ismerõi, kijelentõi és magyarázói (vö. Ézs 24:3; 1Kir 22:19; Zsolt 89:9; Jób 1:6; Dán 7:9). Egyes magyarázók szerint a babiloni istenpantheon huszonnégy csillagistenének az alakja áll a kép mögött. Bármint legyen is, János mitologiátlanította a vallástörténeti képet. A huszonnégy vén hatalmas angyali lényeknek, Isten szolgáló teremtményeinek a gyülekezete.

A villámlások és mennydörgések Isten félelmetes megjelenését kísérõ jelenségek (Ex 19:16; Ez 1:13; Zsolt 77:18kk.; Jób 37:4). Annak a jelei, hogy Isten szent és hatalmas, Isten a mindenség félelmes erõinek az Ura. Isten trónja elõtt hét lámpás ég (5b), amelyik „az Isten hét lelke” (ta hepta pneumata tou theou). Az egész vallástörténeti háttérbõl csak a hetes szám használható a hely megértéséhez. A hét az isteni teljesség jelképe, Isten hét lelke nem hét angyal, amint általában az exegéták állítják, hanem az Isten szüntelen égõ, azaz ébrenlévõ Lelkének teljessége, amely által a világot szüntelen maga elõtt látja, áthatja és kormányozza. Feltûnõ lenne, ha János az elsõ pünkösd után, az apostoli korszak végén, amikor pünkösd olyan csodálatosan meghozta termését a fiatal egyházban, éppen Isten Szentlelkét ne említené mennyei látomásaiban (vö. 1:4). Isten trónja magasan a megzabolázott, kristálynak tûnõ tenger felett áll, a maga fenségében háborítatlanul (vö. Gen 1:7; Zsolt 104:3; 148:4). A háborgó világegyetemnek, vele a népek háborgó tengerének viharai az ítéletre elcsitulnak, és csendben állanak Isten trónja elõtt. A négy „élõlény” tele szemekkel Isten trónja elõtt négy hatalmas angyali lény (6 v.). Ezékiel könyvében (1:10) négy egymáshoz hasonló lényt lát a próféta egyenként négy arccal, itt János egymástól különbözõ négy lényt ír le, amelyek oroszlánhoz, bikához, emberhez, illetve sashoz hasonlítanak (7 v.) Az egyházi atyák tévesen az evangélistákkal azonosították ezeket a lényeket. Ennek az azonosításnak semmi tárgyi alapja nincsen. A kép mögött a babiloni asztrális vallás négy állatköre áll, amely a négy évszakot vezeti be: a bika a tavaszt, az oroszlán a nyarat, a skorpióember az õszt, a sas közelében álló vízöntõ a telet. Külsejükben a szeráfokhoz hasonlítanak (Ézs 6:2kk.). Isten mindent tudó, mindenható, múltat, jelent és jövendõt átfogó, a természetet és a történelmet irányító hatalmának a jelképei és követei (8 v.).

A négy élõlény magasztaló énekbe kezd. A doxa, a timé és eucharistia a dicsõítés, tisztességadás és hálaadás, a hódolat olyan megnyilvánulásai, amelyek csak Istent illetik meg. Isten nevét továbbra sem ejti ki a látnok. A trónon ülõ mellé most egy másik méltóságjelzõ is járul, amit az Ószövetség és a kegyes zsidóság is csak Isten nevével kapcsolatban használt: „az örökké élõ” (vö. Zsolt 42:3; Hós 2:1; 1Thessz 1:9; 1Tim 6:16). A négy „élõlény” magasztaló énekére a huszonnégy vén lerakja koronáit a trón elé imádata jeléül. A római történetírók jegyzik fel, hogy a vazallus fejedelmek hódolatuk jeléül lerakták királyi jelvényeiket a római császár szobra elé (Tacitus, Annales XV, 29). Így dicsõítik az angyali fejedelmek is a Királyok Királyát. Az axios az ünnepélyes hódolat kifejezése. Valószínû, hogy eredetileg az olimpiai gyõztesek koszorúzásakor mondották. Késõbb az egyház a püspökök beiktatásakor használta. Az „Urunk és Istenünk” kifejezés császárkultusz elleni polemia is. Domitianus volt az elsõ császár, aki elrendelte, hogy hivatalos megszólítása ez legyen: „Dominus et Deus noster.” Egyedül az örökké élõ Isten a méltó, hogy így szólítsák, mert õ teremtett mindent és az õ szuverén akaratából lett minden. A világ teremtésének végsõ értelme és célja Isten akarata. Emögé földi ember már nem láthat be.

Jel. V. RÉSZ

Jel. 5,1–10. A Bárány átveszi a hétpecsétes könyvet.

A következõ látomásban a Bárány alakja áll a középpontban. De a látnok személye is elõtérbe lép. Aktívabban vesz részt a mennyei jelenésben, mint eddig. Ezt jelzik az eidon (1.2.6.11), eklaion (4), ékousa (11.13) szavak. Ez a magatartás érthetõ, hiszen az emberiség sorsáról van szó.

János a trónon ülõnek a kezében egy könyvet lát, ami belül és kívül tele volt írva és hét pecséttel le volt pecsételve. Az ókori keleten õsi idõkbõl származó szokás, hogy a dokumentumok szövegét a dokumentumot védõ tok külsejére is ráírták. Így vált hitelessé és hamisíthatatlanná az okirat. A hét pecsét arra mutat, hogy az okmány Isten tökéletes és elrejtett, titkos végzése. Hogy mi van a könyvbe írva, arról nem beszél külön a látnok, de a késõbbi képbõl nyilvánvaló lesz, hogy Istennek az utolsó idõkre vonatkozó üdvtörténeti terve van benne. A 7. pecsét feltörésével (8:1) ui. nem zárul le a végidõk eseménysorozata, sõt újabb események indulnak el. A könyv tartalma tehát átfogja az utolsó idõk minden eseményét.

Az erõs angyal hatalmas hangja jelzi, hogy döntõ jelentõségû eseményrõl van szó. Elhangzik a döntõ szó: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltûrje pecsétjeit?” (2). Az axios vallási-etikai értelemben evendõ. Nem valami varázshatalom, hanem az Istenhez való viszony a döntõ a „méltó” cím elnyeréséhez. Az egész mindenségben nem volt senki, aki „méltó” lett volna a könyv felnyitására, sõt arra sem, hogy beletekintsen (3. v. vö. Fil 2:10). Erre a szomorú tényre a látnok keserves sírásra fakad (4. v.). Sírásának oka az a szomorú felismerés, hogy a teremtmények között nincsen senki, aki megoldja az emberiség sorskérdéseit, és Istennek a sorsunkra vonatkozó végsõ tervét diadalra vigye.

Ekkor egy angyali fejedelem, a huszonnégy vén egyike odalépett Jánoshoz és megvigasztalta. A vigasztalás tartalma az, hogy az Ószövetség által megígért Messiás gyõzött, és elvégzi a megoldhatatlannak látszó feladatot. A „Júda törzsébõl való oroszlán” (Gen 49:9) és „Dávid gyökere” (Ézs 11:10), mindkettõ az Ószövetség által megjövendölt Messiás jelzõje. A Gen 49:9kk.-et Jézus korának zsidósága messiási jövendölésként értelmezte. A 6. versbõl azonban világosan kitûnik, hogy ez a messiás nem a korabeli zsidó nacionalista mozgalmak politikai messiás alakja. A látnok középen, a trón és a négy élõlény között egy Bárányt látott állni. A hét szarv az uralkodói hatalom teljességének jele (Deut 33:17; Zsolt 22:22; vö. Henoch 89:42kk.). A hét szem, „Isten hét Lelke”, a Bárány Isten mindenütt jelenvaló, mindent látó és tudó, és mindenütt ható Lelke teljességének birtokosa. (Elképzelhetetlen, hogy amikor Isten és a Bárány ilyen sorsdöntõ módon jelen vannak a látomásban, Isten Lelke ne legyen jelen és a hét lélek kifejezés csupán a hét planétára utaljon:) Tehát a Bárány bírja az isteni hatalom teljességét. De ez a bárány emberi vonásokat is visel: „mintha meg lett volna ölve”. A Bárány áldozati bárány jeleit viseli. A keresztyén olvasó tudja, hogy nem más, mint a keresztrefeszített Krisztus, aki helyettes elégtételt szenvedett a világért (Jn 1:29–36; 19:36; 1Kor 5:7; 1Pt 1:18). Ez a Bárány azonban gyõzött, tehát nem maradt a halálban. Az enikésen utalás a feltámadására. A „Bárány” jellegzetesen keresztyén messiási méltóságjelzõ, a József testamentuma nevû zsidó irat a keresztyénségtõl vette át.

A megöletett és feltámadott Krisztus átvette a könyvet a trónon ülõ jobb kezébõl. Ez az aktus az ókori keleten az intronizáció, az uralkodói tisztbe való beiktatás aktusa. A keleti uralkodók ábrázoltatták így magukat, amint átveszik istenüktõl a királyi megbízatásukról szóló dokumentumot. A 7. vers az õskeresztyénség hitvallásának tömör összefoglalása: a megöletett és feltámadott Jézus Krisztus az Úr (vö. Fil 2:11; Mt 28:18–20). Ez az uralom még nem nyilvánvaló az egész világ elõtt, csak a sorskönyv pecséteinek feltörése után és a végsõ idõk eseményeinek lezáródása után válik azzá, de az egyház a mennyei lényekkel, az Isten elõtt szolgáló angyalokkal együtt már tudja ezt, ezért számára kimeríthetetlen vigasztalás és erõ forrása.

Jel. 5,11–14. Az angyalok és a teremtmények új éneke.

A megfeszített és feltámadott Krisztus intronizációja után a négy élõlény és a huszonnégy vén, tehát az angyali fejedelmek kezükben hárfával (kithara a tradicionális istentiszteleti hangszer) és az italáldozat céljaira szolgáló arany csészével „új éneket” kezdtek a Bárány magasztalására. Az aranycsészében italáldozatként a „szentek imádságai” voltak. A huszonnégy vén, Isten mennyei templomában és tróntermében közbenjáró, fõpapi szerepet is végzett, amikor Isten népének imádságait vitte Isten trónja elé. Az „új ének” a Zsoltárok könyvének gyakori kifejezése (vö. 33:3; 40:3; 98:1 stb.). Fõként olyankor nevezi a zsoltáríró így az énekét, amikor Isten új szabadító tetteit dicséri. A Jel könyvében ez a megjelölés egy új üdvtörténeti korszak kezdetét jelzi. Krisztus váltságmûve elvégzésével új világkorszak vette kezdetét, és új világ van kialakulóban. Isten legnagyobb szabadító tette méltó arra, hogy „új énekkel” dicsõítsék az angyalok és emberek, az egész mindenség.

Az új ének elsõ részében csak az angyali fejedelmek énekelnek. Azért dicsõítik a Bárányt, mert váltsághalálával minden népbõl egy népet „vásárolt meg” (agorazein a váltsághalál kifejezése vö. 1Kor 6:20; 7:23; Gal 3:13; 4:5) Istennek, amely Isten királysága és papságaként részt nyer Krisztus uralmában (vö. Jel 1:5; 1Pt 2:9). Az angyali fejedelmek imája egyesül a szentek magasztalásával, amelyet, mint italáldozatot Isten trónja elé öntenek. Az egyház létrejöttének csodájáért dicsõítik a Bárányt.

Ez a dicsõítõ ének azonban csak jeladás ahhoz a hatalmas, mennyet és földet betöltõ doxológiához, amit a János számára hirtelen láthatóvá lett megszámlálhatatlan mennyei lény énekel (vö. Dán 7:10; Henoch 14:22; 40:1) és vele együtt minden teremtmény a mindenség minden dimenziójában (mennyben, földön, földalatt, tengerben). A hatalmas „kórusmû” a Krisztusnak adott uralom teljes gazdagságát igyekszik felsorolni. Az erõ, gazdagság, bölcsesség és hatalom az, ami az uralkodást hatékonnyá teszi, a tisztesség, dicsõség és hálaadás pedig a hódolat kifejezése az igazságos és áldást hozó uralkodásért (12 v.). A zárórész a „trónon ülõt” és a Bárányt együtt magasztalja. Isten nemcsak teremtõ (4. r.), hanem megváltó, szabadító Isten is (5. v.). Õt illeti Krisztussal együtt minden hódolat örökkön-örökké, azaz vég nélkül. A császárkultusz minden magasztaló jelzõjét Istenre és Krisztusra alkalmazza a mindenség éneke. Ez a merész „új ének” az õskeresztyénség öntudatos hitének és hitvalló bátorságának legszebb kifejezése. A négy angyali fejedelem „áment” mond az énekre (14. v.), ezzel mintegy megpecsételi annak valóságát és bizonyosságát.

Jel. VI. RÉSZ

Jel. 6,1–8. A vészthozó apokaliptikus lovasok.

Az egyes pecsétek felnyitása utáni látomásokban fokozódnak a katasztrófák egészen Krisztus visszajöveteléig. Az elsõ négy vízió eseményei párhuzamosan futnak egymás mellett (1–8), az ötödik (9–11) és a hatodik (12–17) vízió különálló eseményeket ábrázol. A hetedik pecsét feltörése (8–1) elõtt van egy közbevetett látomás (7. r.), amelyben a figyelem nem a világon végbemenõ ítéletekre, hanem Isten választottaira, az egyházra összpontosul.

Amint a Bárány feltöri az elsõ pecsétet, a négy élõ lény közül az elsõ hatalmas hangon elõszólít egy fehér lovon ülõ lovast, akinek a kezében íj volt, fején korona és gyõztes hatalom adatott neki. Mivel a négy ló látomása vészthozó jelenség és párhuzamosan fut, nem értelmezhetõ az elsõ lovas sem Krisztusnak, sem az evangéliumnak, amint erre több exegeta próbál a Jel 19:11kk. és a Mk 13:10 alapján következtetni. A jelenség jellegzetesen egy párthus lovas képe. A párthusnak a császárok korában többször betörtek a római birodalomba és fennállt a veszély, hogy elfoglalják a birodalom keleti részét. A vízió jelentése: a megerõsödött párthus birodalom gyõzelmei Róma felett a vég kezdetét jelentik (1–2).

A második pecsét felnyitásakor egy tûzvörös ló jött elõ. A vörös szín a vér jele. Lovasának megadatott, hogy elvegye a békességet a földrõl. Ennek a lovasnak nincsenek olyan jellegzetes vonásai, amelyek alapján alakját elhelyezhessük a kor történetében. A kard a háború jele (Mt 10:34; Mk 13:7). Azt jelenti a vízió, hogy a végsõ idõkben soha nem látott méretû háborúk törnek ki, amelyek az egész lakott területet sújtják. Az emberek esztelen dühükben egymást gyilkolják (3–4).

A harmadik pecsét felnyitásakor megjelent fekete ló és lovasának kezében a mérleg az éhínség jele (vö. Mk 13:8). Ókori asztrológiai kalendáriumokban a csillagkép mérleggel rossz aratást, szegény esztendõt jelentett. Ha egy mérce búza egy dénár, ez azt jelenti, hogy egy munkás napi keresetéért csak annyit vehet, amit aznap felél. Kezétõl a szájáig él. Ez az ár a normálishoz képest kb. tízszeres drágulást jelentett. A kevésbé értékes árpából háromszor annyit lehetett kapni egy dénárért. Az olaj és a bor luxuscikkek. A csapás tehát a legszélesebb néprétegek eledelét, a búzát és az árpát érinti. De a gazdagok sem érezhetik magukat biztonságban, ha a nép széles rétegei éheznek.

A negyedik fakó ló és rajta a halál és az alvilág letarolják, amit az elsõ három meghagyott. A háborúval és az éhséggel együtt járnak a járványok. Az elõzõ történelmi korok réme a pestis, a döghalál, amelyet a temetetlen hullák tetemei terjesztettek, és a háború után legyengült emberek közt szedte áldozatait. A négy ló, színével együtt emlékeztet a Zak 1:1–7; 6:1–8 víziójára. Ott négy szekeret lát a próféta, amelyikbe különbözõ színû lovak vannak fogva és a négy égtáj felé igyekeznek, hogy elvigyék Isten parancsát. Itt a négy ló külön külön járja be a földet.

Az apokaliptikus hagyományban (vö. Mk 13) megvan az utolsó idõk csapásainak a sorrendje: háborúk, általános kháosz, éhség, pestis, hívõk üldözése, az ég és a föld megrendülése. A háborúk, a kháosz, az éhség és a pestis bekövetkezett. A következõ képben már a mártír-egyházzal találkozunk.

Jel. 6,9–11. A mártírok lelkei a mennyei oltárnál.

Az ötödik pecsét felnyitásakor a látnok a mennyben egy oltárt pillant meg, amelynek a lábánál azoknak a lelkei vannak, akik vértanúhalált haltak Isten igéjéért (dia ton logon tou theou – a mártírhalál feltétele és kritériuma). A vértanúk halála áldozatnak számít Isten elõtt (vö. Fil 2:17; 2Tim 4:6). Ez az áldozat nem Krisztus halálával egyenlõ, vagy hozzá hasonló, hanem ahhoz csatlakozó áldozat az evangélium ügye érdekében (vö. Kol 1:24). A mennyei templomban az oltár az a hely, ahol az üdvözült lelkek Isten különös közelében vannak. Amíg a testük a feltámadást várja, lelkük Istennél van (vö. 7:15).

A vértanúk lelkeinek aggódó kiáltása közvetlenül Istenhez jut. A kiáltás tartalma az, hogy Isten gyakorolja bírói hatalmát a gonoszokon, köztük az üldözõkön. Nem egyéni bosszúállás hangja ez, hanem Isten igazságos ítéletének sürgetése (10 v.). János most sem említi Isten nevét, de a passzívum arra utal (az apokaliptika jellegzetes igemódja), hogy Isten meghallotta kérésüket és felelt rá. A mártírok megkapják a mennyei lények öltözetét, a fehér ruhát (3:4), egyben Isten „megnyugtatja” õket, türelemre inti „egy kis ideig”, amíg a mártírok száma betelik. Az apokaliptikus tradíció szerint akkor jön el a teljes megváltás óhajtott napja, amikor a mártírok meghatározott száma betelik (Henoch 47:1–4; 4Ezsd 4:35kk.; Baruch 30:2). Az egyháznak, Krisztus gyülekezetének az evangélium szolgálatában még el kell hordoznia azokat a szenvedéseket, amelyeket Isten elébe szabott. De ez az idõ nem hosszú. „Még egy rövid idõ” – mondja Isten az õt ítéletre sürgetõ vértanúknak. Isten türelmes, mert nem akarja, hogy némelyek elpusztuljanak, hanem, hogy mindenki megtérésre jusson (2Pt 3:9).

Jel. 6,12–17. A mindenség megrendülése.

Az apokaliptikus dráma bevezetésének a csúcspontja a menny és a föld megrendülése. Az apokaliptikus tradíció szerint az utolsó idõk eseményeihez tartozik a földrengés és a fix-firmamentum széthullása (vö. Mk 13:24; 4Ezsd 6:14kk.; Baruch Ap 70:8; Sibyllinák 3, 80kk. 669kk.). János ebben a képekkel zsúfolt vízióban szabadon használja az Ószövetségbõl vett mozaikokat. A nap elsötétedik, nem bocsátja ki éltetõ fényét, de mintegy gyászruhába öltözik; a hold ezüstös, barátságos fényt. adó színe ijesztõ vérvörössé lesz. A csillagok, amelyek az antik nézet szerint a mennyboltozatra vannak erõsítve, most lehullanak, mint az érett füge (13). Az ég, amelyet sátor formájúnak képzeltek el, most feltekeredik, mint egy könyvtekercs. A hegyek és szigetek elmozdulnak helyükrõl, a világ rendje felbomlott (14). A rettenetes események elöl egyetlen ember sem menekülhet el. Mintegy hét rendben sorolja fel az embereket a leghatalmasabbaktól a legalacsonyabb sorsúakig, rabszolgákig. Az utolsó ítélet elõrevetíti árnyékát, amikor mindenkinek egyenként ítéletre kell állnia (2Kor 5:10). Az ítélettõl való félelem jele, hogy kívánják inkább, hogy a hegyek rájuk essenek, mint a bûnt büntetõ Isten és az ítéletet tartó Bárány ítélõ széke elé kerüljenek. Ilyen iszonyú bûntudat terheli õket (16 v.). A nagy kérdés: „Ki állhat meg?” amikor eljön Isten haragjának napja. A 7. rész felelet erre a kínzó kérdésre.

Jel. VII. RÉSZ

Jel. 7,1–8. A tizenkét törzsbõl elpecsételtek.

A 7. rész a Jel katasztrófa-sorozatában olyan, mint a vihar elõtti csend. Az utolsó idõk drámája egy idõre megállt, amíg Isten angyalai elpecsételik Isten szolgáit.

János (az ókori szemlélet szerint négyszög alakú föld négy sarkán) négy angyalt látott, aki a négy szelet tartotta vissza (1. v.). Az apokaliptika jelképrendszerében a világ négy tája felõl jövõ hatalmas, pusztító szelek egyszerre történõ elszabadítása a közelgõ vég jele (Dán 7:2; vö. Sibyllinák 8:204kk.). A négy angyal parancsot kap egy hatalmas angyali fejedelemtõl, hogy tartsa vissza a szárazföld és a tenger elpusztítására kész erõket, míg el nem pecsételik Isten szolgáit. Az angyal kelet felõl jön, ahol (az apokaliptikus tradíció szerint) a paradicsom volt (Henoch Ap 32:2) és ahonnan a Messiást várták (Sibyllinák 3:652).

Az ókori keleten pecséttel jelölték meg a rabszolgákat (és az állatokat), hogy visszavonhatatlanul kétségtelenné tegyék hovatartozásukat. Az Isten által való elpecsételés nemcsak Isten tulajdonjogának, hanem az Istentõl nyújtott védelemnek is a jele a végidõk próbái között (Ez 9:4; vö. 2Kor 1:20; Gal 6:17; Ef 1:15; 4:30). Ez a pecsét az õskeresztyénség hite szerint a keresztség. Ez az elpecsételés azonban nem jelenti egyben a szenvedéstõl való mentességet, hanem azt; hogy a végsõ idõk minden kísértésében és nyomorúságában sem ragadhatja ki a sátán õket Isten kezébõl.

Az elpecsételés módjáról nem ír semmit a látnok. Ellenben az elpecsételtek számát közli. A 144 000 legkézenfekvõbb jelentése az, amit maga János is közöl. Izráel tizenkét törzsébõl egyenként tizenkétezer reprezentálja a választottakat. Mivel az angyal „Isten szolgái” (douloi tou theou) névvel illeti az elpecsételteket, feltehetõ, hogy itt azokról van szó, akik a prófétákhoz és apostolokhoz hasonlóan életük egész hitvallásával különös módon Isten szolgái voltak. De ez a szám annak a reménységnek is a jele, hogy Izráel elveszett északi törzsei az utolsó idõkben újra egybegyûjtetnek (Ézs 49:6; 4Ezsd 19:39kk.; Mt 19:28; Jel 21:12). A tizenkét törzsbõl elpecsételtek listájában feltûnõ, hogy az nem az elsõszülött Rubennel kezdõdik (vö. Gen 35:22.26; Lev 13:4–13; Deut 33:6–25; Ez 48). Júda az elsõ, mert belõle származott az élõ Isten tisztelete mellett megmaradt Dávid királyi törzse, és belõle származik a prófétai jövendölések szerint a Messiás (Róm 1:3; 2Tim 2:8; Mt 1:1–17; Lk 2:23–28). A lista másik feltûnõ vonása, hogy Dán törzse nem szerepel benne. Erre a rejtélyre az a bibliai és zsidó tradíció ad választ, amely szerint Dán törzse bálványimádó lett (Bír 17kk.) és Dán fejedelme a sátán (Dán Testamentuma 5:6kk.). Az egyházi atyák úgy fejlesztették tovább ezt a hagyományt, hogy Dán törzsébõl származik az Antikrisztus (Irenaeus, Adversus Haereses V. 31:2). Az elpecsételtekhez azonban nemcsak az Izráelból, hanem a „minden népbõl, törzsbõl, nemzetbõl és nyelvbõl” elhívottak is hozzátartoznak (9. v.). Az egyház Istennek zsidókból és pogányokból elhívott tulajdona (Gal 6:16; Ef 2:14; 1Pt 1:1; Jel 1:1).

Jel. 7,9–17. A választottak éneke Isten trónjánál.

János ezután egy megszámlálhatatlan sokaságot látott, amelynek a számát csak Isten tudhatja. Ezek a pogányok közül elhívott szentek. Az egész sokaság Isten trónja és a Bárány elõtt állt: Ez a sokaság már nem a földön küzdõ, szenvedõ, hitvalló egyház, hanem a mennyei, Krisztus által üdvözült, gyõzelmes egyház. Jóllehet a látomás még ígéret, de a prófétai bizonyság Isten ígéreteit beteljesedett valóságnak látja. A sugárzó fehér ruha a mennyei lények öltözete, az üdvösség jele (vö. 3:5; 4:4), a pálmaág a kézben gyõzteseket megilletõ jelvény (1Makk 13:51; 2Makk 10:7).

A nagy sokaság Istent és a Bárányt dicsõíti. Az ének a sárkány legyõzése (12:10) és Babilon bukása után (19:1) ismét elhangzik. Az ének már most Isten és a Bárány gyõzelmét dicsõíti. Az üdvözültek énekére angyalok felelnek egy kéttagú énekkel, amelyben az a hitvallás fejezõdik ki, hogy minden dicsõség Istent illet (10:12; vö. 5:14).

Az utolsó idõk drámai eseményeit újra és újra rövid szünetek szakítják meg, amelyekben felhangzik Isten dicsõítése. A mennyei istentiszteleten az angyali karok és az üdvözültek ugyanazokkal a himnuszokkal dicsõítik Istent és a Bárányt, amelyeket a földön élõ egyház istentiszteletein is énekelnek (1Kor 14:26; Kol 3:16; Ef 5:19 utal ezekre a himnuszokra és zsoltárokra). Ezek szókincseiket fõleg az ószövetség énekköltészetébõl és a zsinagógai liturgiából merítik. Innen veszi át az õsegyház a „halleluja” (= magasztaljátok az Urat) fölszólítást, amely arra hívja fel a gyülekezetet, hogy Istent énekkel dicsõítse (19:1.3–4.6.). Hasonlóan az „amén” (= igaz ez) is a zsinagógai istentisztelet része, amelynek kimondásával a gyülekezet minden tagja magáévá tette Isten igéjét (1:7; 5:14; 7:12; 19:4; 21:20). A mennyei istentiszteleten elhangzanak az õsegyház kikristályosodott hitvallási formulái is. Krisztus méltóságjelzõi „a hû tanú”, „elsõszülött a halottak közül”, „a föld királyainak a fejedelme” (1:5), „aki halott volt és él”, aki „vére által megváltott” (1:18) formulák, mind az õsegyház hitvallásaiból valók, amelyek a keresztre feszített, feltámadt és megdicsõült Krisztust dicsõítik. Isten teremtõ és világkormányzó hatalmának és a Bárány megváltó, szabadító munkájának, uralkodásának és igaz bírói ítéletének dicsõítésében egy a földi egyház Isten angyalaival és megdicsõült szolgáival (4:8; 5:13; 12:10; 19:1–10). A Jel könyvének liturgiai betétjei értékes adatokat szolgáltatnak az õsegyház istentiszteletérõl és benne az õskeresztyénség énekkincsérõl. A 9–12-ben (ill. 1–12-ben) közölt jelenéshez magyarázatot is kap János egy angyali fejedelemtõl. „Egy a vének közül” megkérdezi a látnokot: „Kik ezek és honnan jöttek”. A látnok alázatos feleletére: „Te tudod uram” – a kérdezõ felel. A fehérruhás sereg Isten trónja körül, a gyõzelmes egyház „nagy szorongattatásból” (thlipsis megaté), (Dán 12:1; Mk 13:19) jött, próbákon, kísértéseken, vértanúságon át jutott el a gyõzelemig. De nem magának köszönheti, hogy üdvözült, mennyei boldogságot nyert, hanem a Báránynak, akinek vérében megmosta „ruháit”. Ezért lehetnek szüntelen Isten trónja elõtt és szolgálhatnak neki különös és üdvösséget adó jelenlétében. Igen fontos az, amit a Bárány vérének bûntörlõ és üdvözítõ erejérõl mond a 14. és 15. vers. Krisztus vére fehérre mos – paradox formula jelzi, hogy a Jelenések könyvébõl sem hiányzik a kegyelembõl való megigazulás evangéliuma, akkor sem, ha János Páltól eltérõen más szavakkal fejezi ki az Isten feltétel nélküli üdvözítõ szeretetérõl szóló örömhírt. Ezt Luther is figyelmen kívül hagyta. A szenvedések és próbák mélyérõl jövõ egyházát Krisztus, a jó pásztor vezeti az örök élet forrásaira (Jn 4:10–15). Az emberi léttel és a hitvalló élettel járó szenvedéseknek emléke sem marad, mert Isten minden könnyet eltöröl szemükrõl (Ézs 25:8; Jel 21:3).

Jel. VIII. RÉSZ

Jel. 8,1–6. A hetedik pecsét felnyitása. A szentek imádsága a mennyei oltáron.

A hetedik pecsét felnyitását a mennyben csend követi „mintegy fél óráig”. Az apokaliptika jelképrendszerében a csend Isten teremtését megelõzõ állapot, tehát az új teremtést megelõzõ feszült várakozás jele. Egyben az az óra, amikor Izráel imádsága eljut Isten elébe, tehát meghallgattatásra talál. A 3. v.-ben a szentek imádságairól van szó, amelyek az újszövetségi kijelentés bizonysága szerint ebben az eschatológiai kérésben foglalhatók össze: „Jöjjön el a te országod!” A „fél óra” a „fél idõ” vészthozó száma, az Isten nagy eschatológiai órájának, idejének a vészthozó elsõ felét, az új teremtést megelõzõ ítéleteket és katasztrófákat jelzi. Az új teremtésre váró mennyei istentisztelet résztvevõi feszült, fenséges és félelmetes csendben várják Isten új teremtését bevezetõ tettei kezdetét.

Tóbiás könyve (12:12) szerint a hét arkangyal feladata, hogy a kegyesek imádságait Isten elé vigye. Ezek az õ „orcájának angyalai” (Ézs 63:9), akik parancsai teljesítésére készen, elõtte állanak. A hét angyalnak hét trombita „adatott”. Az apokaliptika stílusához híven nem mondja, hogy ki adta a trombitát, de nyilvánvalóan Isten vagy Krisztus. A trombita, salpigx harsona alakú, fúvós hangszer, amelyet istentiszteleti hangszerként és harci kürtként használtak. Tiszta és éles hangja alkalmassá tette mindkét szolgálatra. Itt az utolsó idõk jeleként szólal meg (vö. 1Kor 15:52; 1Thessz 4:16).

A figyelem most a füstölõ (nem az égõáldozati) oltár felé fordul (3. v.). Az oltáron ott vannak a szentek imádságai. Az angyal arany tömjéntartóból sok tömjént, füstölõ áldozathoz használt füstölõszert tesz a szentek imádságához. A tömjén és az imádság hasonlata a Zsoltárok könyvébõl ered (141:2). Az imádság lehet jó illatú áldozat, illat-áldozat Isten elõtt, de szükség van arra, hogy a mennyei oltáron megtisztuljon minden földi szennytõl. Ezért száll fel a tömjén füstje a „Szentek imádságaiért az Isten elé” (4. v.). A földön élõ, a történelmi utat járó, a földön küzdõ és szolgáló egyház imádságai által van jelen a mennyben, Isten trónjánál, és vesz részt a mennyei istentiszteleten. A Jel könyve ismételten rámutat az imádság nélkülözhetetlen szerepére és páratlan lehetõségeire az egyház életében. Ez a rész közvetlen kapcsolatban áll a 6:9–11. versekkel, ahol Isten válaszol a vértanúk könyörgésére. Isten válasza az imádságra, hogy elkezdi az ítéletet. Ennek jele az oltárról a földre dobott tûz. Az elõbbi csenddel ellentétben mennydörgések, földrengések hatalmas hangja hirdeti, hogy Isten fenségében és dicsõségében, igazságában cselekedni fog (5. v.). A megadott jelre a hét angyal is felkészült a harsona-kürtök megfúvására, amelyeknek hangjával új apokaliptikus események sorozata indul el.

Jel. 8,7–12. A négy elsõ trombitaszó.

Az elsõ négy vízió a 6:1–8-hoz hasonlóan szorosan egybekapcsolódik,.és rövid összefoglalásban jelenik meg. Ezzel szemben a három utolsó trombitaszót követõ eseményeket János részletesen leírja. A négy elsõ trombitaszót követõ eseményekben az egyiptomi csapások ismétlõdése figyelhetõ meg, kozmikus méretekre kivetítve. Emellett megfigyelhetõ a katasztrófák súlyosságának fokozódása is. Az ítélet kiterjed az egész mindenségre, átfogja a földet, a tengert, az édes-vizeket és az égitesteket. Az elsõ angyal trombitájának szavára a hetedik egyiptomi csapáshoz hasonló ítélet zúdul a földre (Ex 9:23–26). A vérrel kevert tûzesõ képének alapélményét a Szahara felõl jövõ pusztító viharok adták, amelyeket vörösre festett a sivatag vörös színû, finom homokja. Vérvörös, pusztító jégesõ, tüzes villámokkal pusztítja el a földön a fák és növények harmadát. Vészesen összezsugorodik mindaz, ami az embernek eledelt ad, ami kedvessé teszi életét. A föld, amelyiket az ember, mint kertet mûvel, a „felégetett földdé” lesz, a pusztító bûn visszatükrözéseként. Ez az elsõ, a végsõ idõk elõjele (vö. Jóel 3:3kk.; Oracula Sibyllina 5,377). A második angyal trombitájának szavára egy tûzben égõ nagy hegyhez hasonló tömeg vettetett a tengerbe, és a tenger harmada vérré lett. Az elsõ egyiptomi csapás: a vizek vérré változtatása (Ex 7:20kk.) ismétlõdik meg, a tengerek egészére kiterjedve. A Vezúv Kr. u. 79-ben történt kitörése csak hátteréül szolgálhatott a képnek. A jelenés nem szorítkozik a Vezúv kitörésének leírására. A halak tömeges pusztulása, amelyek a tengerpartok lakosságának fõ eledelül szolgáltak, valamint a tengeri flották és legénységük pusztulása mutatja, hogy a természet ellenségévé lett az embernek, aki kilépett a teremtés rendjébõl és ellensége lett a teremtõ Istennek (8–9. v.).

A harmadik vízió nem kapcsolódik egyiptomi csapáshoz. A csapás egy nagy csillag képében a menny felöl jön, jele Isten ítéletének. A csillag neve apsintos – üröm, szabadon képzett név, a lezuhant üstökös hatására utal. Az üröm, amely az „arthemisia absinthium” növény keserû ízû kivonata, nem mérges. Mint vallási szimbólum azonban méregnek számit. Az Istentõl való elszakadás, a fájdalom, az ítélet és keserûség szimbóluma (vö. Deut 29:18; Jer 9:15; JSir 3:5; Ám 5:7; 6:12; Péld 5:4). Az édes vizek keserûvé változása apokaliptikus váradalom (4Ezsd 5,9). Az élet helyett halált adó vizek szintén a természet rendjének a visszájára fordulását jelentik. Isten ítélete folytán a tápláló természet halálthozóvá válik. A negyedik csapás megfelel a kilencedik egyiptomi csapásnak (Ex 10:21kk.), univerzális méretekben. Az égitestek elveszítik fényük egyharmadát. Nap és holdfogyatkozás az ókorban rémületet váltott ki és háborúk, természeti katasztrófák jelzésének számított (vö. Ézs 13:10; Ez 32:7; Ám 8:9; Zof 1:15; Jób 3:9; Lk 21:25–26). A nap fénye nemcsak a vegetáció és az emberi élet feltétele, hanem Isten kegyelmének a jele is (vö. Mt 5:45). Az ember élete és egyáltalán az élet nem természetes a földön, Isten kegyelmébõl van, aki szuverén szeretetébõl gazdagon adja, vagy igazsága szerint elvonja annak feltételeit. Az elsõ négy csapás tartalmi magyarázata Jézusnak Lk 21:25–26-ban közölt szavaiban található. Mindezek a jelek az Emberfia eljövetelének közelségét mutatják, egyben az Isten országa közelgõ érvényrejutására utalnak.

Jel. 8,13. A zeniten repülõ sas.

A sas, mint Isten követe ismerõs az apokaliptikában (Baruch Ap. 77,99kk.), de az emberekhez beszélõ, az emberiség számára ítéletet hirdetõ sas egyedül a Jel könyvében fordul elõ. A sas valójában angyali lényhez hasonlít. Azért repül magasan az „ég közepén”, hogy mindenki hallja hangját. A három jaj-kiáltás az ítélet fokozódásának a jele. Eddig természeti katasztrófák sújtották az embereket, ezután a csapások démonikussá fokozódnak, az alvilág szabadul rá az emberre.

Jel. IX. RÉSZ

Jel. 9,1–12. Az ötödik trombitaszó.

Az ötödik trombitaszó által kiváltott események részben a nyolcadik egyiptomi csapáshoz (Ex 10:1kk.), részben a Jóel 1–2. r-ben leírt sáskacsapáshoz hasonlítanak. A képet az eschatológiai helyzet és az apokaliptikus kifejezési mód démonikus vonásokkal színezi, és kozmikus méretûvé fokozza. A csillag, amely a mennybõl a földre hull, mennyei lényt ábrázol (vö. Henoch 86:3; 88:1; vö. Jel 20:1). Az angyalnak „adatott” az „alvilág mélységének kulcsa”. Az abyssos (amelyet a bibliai hagyomány hol elválaszt a seoltól, hol együvé helyez vele vö. Jób 41:22kk.; Róm 10:7), az apokaliptikus irodalom szerint a gonosz lelkek tömlöce (vö. Henoch 10:4kk.; 18:11kk.; 19:1; 4Ezsd 7:36; vö. Lk 8:31). Ennek a kulcsa Krisztus kezében van (vö. Jel 1:18). Most egy angyal kapta meg, hogy nyissa fel és szabadítsa rá a démonokat az embervilágra. Az ókori világkép szerint a mindenség három rétegben helyezkedik el: fent a menny, Isten és a mennyei lények lakóhelye, középen a föld, az emberek és a földi élet, növények és állatok világa, lenn, a föld alatt pedig a halottak és a gonosz lelkek világa. A mélységben tûz van. Ez a világkép, amelyet a bibliai emberek is magától értetõdõen átvesznek az ókor szellemi örökségébõl, nem kötelez bennünket. Nekünk, éppen úgy, mint a bibliai kijelentés közvetítõinek, nem a kifejezési forma, hanem annak theológiai tartalma a fontos. Isten az utolsó idõkben a bûn büntetéséül engedi, hogy a gonosz kitombolja magát a világban.

Az apokaliptikus kép szerint a mélységbõl elõbb füst tör elõ, amely elhomályosítja a napot és a levegõt. Az éltetõ napfény eltûnik az ítélet jeleként. A füstbõl sáskához hasonló lények jönnek elõ. Ezek nem sáskák, hanem, amint a 7kk. versekben olvasható leírásból kitûnik, fantasztikus apokaliptikus, démoni szörnyek. Az alapvetõ kép a sáskajárás és a sáskafelhõ, amely a keleti ember számára a maga pusztító, félelmetes és ellenállhatatlan valóságában, apokaliptikus jelenség volt. Ezek a démonikus szörnyek azért sem igazi sáskák, mert a növényzetnek nem ártanak, csak az embereknek. Csak azoknak az embereknek ártanak, akiknek „nincs az Isten pecsétje a homlokukon” (4. v.). A gonoszságnak engedelmeskedõ emberekre rászabadul a démoni világ, új, eddig ismeretlen kín formájában. A démoni szörnyek által okozott kín olyan, „mint a skorpió okozta kín” (5. v.). A skorpió csípése Palesztinában legfeljebb gyermekekre nézve halálos. Felnõtteknek csak kínt okoz. A démonok okozta kín ehhez hasonló, de mégis egészen más. Valószínûleg lelki gyötrelmeket okoz. Lehet, hogy a látnok ma az idegbetegségek különbözõ terminusaival írná le ezt a gyötrelmet. Az emberek a gyötrelem miatt „keresik a halált”, szeretnének halálba menekülni, de a halál „elfut elõlük”. Isten ítélete elõl nem menekülhet az ember a halálba. Vannak kérdések, amelyeket nem old meg a halál. A 6. versben kidomborodik a Jel parainetikus jellege.

A sáskaszerû démoni lények hatalma öt hónapig tart (5. v.). Az öt hónap a sáska életideje, másrészt egy meghatározott kerek szám (vö. Gen 7:24; vö. Mt 25:15; Lk 12:6; 14:19; 1Kor 14:19). A démonok tombolásának határa van. Elszabadításuk nem jelenti végleges uralmukat. Istennek van hatalma visszaparancsolni õket. A világban õ marad az Úr.

A látnok részletesen leírja a démoni lények külsejét. Hasonlóak a harci lovakhoz, fejükön korona, arcuk emberarc, a sörényük olyan, mint az asszonyi haj, foguk oroszlánfog, öltözetük vaspáncélhoz hasonló, hangjuk, mint a harcba rohanó hadiszekerek hangja. Tetszetõs külsõ, emberarc, és mögötte oroszlánfog, démoni torzó, amely azonban a bûn és gonoszság lényegi vonásaira is rátapint. A démoni seregeknek királya is van, neve Abaddón. Ez a név megfelel a seol és az abyssos jelentésének. Jób 28:22 perszonifikálja. A rabbiknál és a mandeus irodalomban a pokol legalsóbb része. A héber név ennek a királyi formában megjelenõ angyali lénynek a titkát rejti. Ezért van mellette nyomban a magyarázat. Görögben az Apollyón nevet viseli. Ennek a jelentése: „pusztító”. A szó az Apollo névre céloz, amelyet a görögök is az apollymi igébõl vezetnek le. Apolló a pestissel pusztító isten, kedves állata a sáska. Mivel Augustus Apollót védõistenként tisztelte, és késõbb is, mint a császárok védõistene különös tiszteletben részesült, némely exegeta a római császárral azonosítja Abaddónt. Az egész kép azonban annyira apokaliptikus-mitológiai jellegû, hogy minden kortörténeti kapcsolatot nélkülöz. Legfeljebb egy császárkultusz elleni célzást láthatunk benne, de ezen túl a szöveg elleni erõszak lenne a jelenést valamely történeti dátumhoz, vagy alakhoz kötni. A jelenésnek az utolsó idõkre vonatkozó eschatológiai jelentése van. Az „öt hónap” letelte után elmúlik a csapás, de az ítélet tovább folytatódik. A látnok jelzi, hogy még nem érte el az ítélet a csúcspontját. Egy „jaj”, azaz a fájdalomnak és rémületnek egy hulláma elmúlt, de még kettõ hátra van.

Jel. 9,13–21. A hatodik trombitaszó.

A hatodik angyalt trombitaszavának az elhangzása után a mennyei áldozati oltár négy szarva felõl parancs hangzik el, amelyben a trombitáló angyal parancsot kap az Eufratesnél megkötözött négy angyal eloldozására. Az oltár az a hely, ahová a szentek imádságai felszálltak (6:8; 8:3). A következõ események is úgy tekinthetõk tehát, mint a szentek imádságaira adott felelet, amelyek közelebb hozzák Isten országát. A 7:1-ben már találkoztunk négy angyali lénnyel, akik a föld négy sarkán állottak. Ott visszatartották a csapást, itt pedig viszik a csapást a négy égtáj felé. A két jelenésben csak a négyes szám közös. Ott Isten angyalairól, itt démoni lelkekrõl van szó, akik démoni seregeket vezetnek pusztításra. Rendeltetésük az emberiség egyharmadának elpusztítása. Még az utolsó idõk apokaliptikus eseményei között sem pusztul el mindenki. Az elpusztultak sorsa a megmaradóknak intelmül szolgál. A négy angyal a háború hihetetlen pusztítását bocsátja a világra. A pusztító angyalok által vezetett sereg lovasainak apokaliptikus száma húszezerszer tízezer, azaz 200 millió. Ez a szám csak a seregek ellenállhatatlan voltát jelzi. Ennek a látomásnak sincs semmi kortörténeti támpontja. Hátterében az Ezékiel 38 és Henoch 56:5 próféciája, illetve apokaliptikus víziója áll Gógról és Magógról. Ezekben a víziókban a lovasok Palesztinát árasztják el. Itt minden kortörténeti utalás hiányzik, ezért a jelenés csak az utolsó idõkre vonatkoztatható.

A lovasok páncéljának a színe és a lovak feje nincs kapcsolatban a csapás lényegével, az emberiség egyharmada megölésével. Leírásuk démonikus mivoltuk hangsúlyozására szolgál (17. v.). A tûzokádó szörnyek képzete az ókori keleten elterjedt vallástörténeti motívum (vö. Jób 41:19kk.). Az embereket a tûz, füst és a kén ölte meg, amely a lovak szájából kijött (vö. 14:10; 19:20; 21:8). A kén a pokol kínjának a szimbóluma. Ezek a démoni lovasok apokaliplikus méretû háborúk okozói, amelyekben az emberiség nagy hányada elpusztul. Az emberi gonoszság és démonikus visszahatása az, ami pusztulással fenyegeti az emberiséget.

Tûzokádó lovak, oroszlánfejjel, kígyófarokkal a teremtés felforgatott rendjének démonikus szimbólumai. Vannak magyarázók, akik ezekben az apokaliptikus lényekben modern harci eszközöket vélnek felfedezni (vö. Brütsch I. 378). Ezek szerint a lovak modern harci repülõgépeket jelképeznek, a fejükben és farkukban lévõ fegyverek a repülõgépek fedélzeti fegyverei és bombaterhük. A füst a gépek által húzott kondenzcsíkok, a tûz és a kén az atombomba pusztítását jelezné. Akik azonban így próbálják magyarázni a Jelenések könyvét, azok elárulják, hogy a zsidó és keresztyén apokaliptika legelemibb ismeretét nélkülözik, és megoldásainak szabályaival nincsenek tisztában.

Ez a csapás figyelmeztetés ítélet volt azok számára, akik megmenekültek a haláltól, hogy térjenek meg a bálványozástól, a gonoszságból. De ezek elzárkóznak, keménységükben Isten megtérésre hívó üzenetétõl, és továbbra is a teremtményeket imádják a Teremtõ helyett (vö. Róm 1:21kk.). A bálványistenek, bár ismert fémekbõl és fából vannak, mégis a bibliai kijelentés embereinek a szemében démonikus, ördögi hatalmak megszemélyesítõi voltak, amelyek igézetükben és rabságukban tartották az embereket (vö. 1Kor 10:20). Ha az emberáldozatokra, vagy a kultusz-paráznaságra gondolunk, látjuk, hogy a bálványimádás nem veszélytelen és neutrális vallási magatartás volt. Bár tudják a próféták is, hogy a bálványok emberi kéz csinálmányai és önmagukban semmi hatalmuk nincs (Ézs 44:8kk.; Dán 5:23), de azáltal, hogy a tisztátalan emberi vágyak megtestesítõi, démoni erõt nyernek. Ezért hadakoztak a próféták, apostolok és a bibliai emberek a bálványimádás ellen, amely nem szükségszerûen szobor és képkultusz. Ölthet egészen kifinomult formákat, amikor az ember „keze alkotásait” imádja és ezt tartja végsõ valóságnak életében, amiért kész „gyilkosságra”, „paráznaságra”, „lopásra” és „varázslásra”, azaz sötét mágiára, okkult cselekményekre. A pogány babonával együtt jár a gonosz életfolytatás (Róm 1:25kk.). A 21. versben felsorolt bûnök megegyeznek az 5–7. parancsolatban tiltott bûnökkel. A pharmakeia a varázslás, amelyben bizonyos rítusokkal kényszeríteni akarják az istenséget az emberi akarat teljesítésére, jellegzetes pogány babona, az önzõ ember maga alkotta vallásának legjellegzetesebb vallástörténeti kifejezõdése. Az apokaliptikus ítéletek gomolygásában sem szabad elfelejtenünk, hogy az egész emberi történeten át, annak utolsó fejezetéig mindenütt Isten kegyelmi szövetsége és megtérésre hívó szava kiséri az emberiséget. A Jel könyve megtanít bennünket arra, hogy ezt a szövetséget és az evangélium szüntelen szóló szavát fontosabbnak tartsuk, mint a történelmi ítéleteket. Ennek a kegyelmi szövetségnek a meghirdetésében van az egyház felelõssége és szolgálata.