JÁNOS JELENÉSEINEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor

Bevezetés: - A könyv címe.

Az Apokalypsis Ioannou szó szerint János „kijelentését”, „kinyilatkoztatását” jelenti. De már a 1. v.-bõl kitûnik, hogy nem János, hanem Jézus kijelentéseirõl van szó, amelyet szolgájának, Jánosnak adott. Az apokalypsis szó általában az igazság kijelentését, nyilvánosságra hozatalát jelenti. Vallási gondolatkörben isteni titkok kinyilatkoztatása visio vagy auditio, látomások vagy hallás útján. A bibliai kijelentés világában Isten terveinek, akaratának kinyilatkoztatása. A szó egyrészt a kijelentés aktusát, másrészt a tartalmát jelzi. Eschatologiai tartalmú szövegekben az elõbbi vonásaihoz egy új, speciális vonás járul: „a végsõ idõk eseményeinek a leleplezése.” A zsidó apokaliptikában a szó egyértelmûen az utolsó idõkrõl való látomásokat jelenti.

A Jel könyvében az apokalypsis különbözõ jelentései egyesülnek, sõt egy újabb vonással gazdagodnak. A szó történetét kutatva azt találjuk, hogy a LXX-ben az apokalypsis szó szinonimája a prophéteia. A Jel 1:3 szerint a könyv tartalma: logoi tés prophéteias (vö. 22:7.10.18). A szó, mint könyvcím, kollektív egyes szám, a könyvben feljegyzett kijelentések és látomások összességét jelenti. Ez a szóhasználat késõbb a keresztyén apokaliptikában is érvényre jutott a Péter, Pál, Tamás apokalipszise elnevezésekben. Az apokalypsis a Jel címében János nevével egybekapcsolva ezt jelenti: A János által feljegyzett kijelentések, ill. látomások könyve. János azokat a prófétai igéket és látomásokat jegyzi fel, amelyeket a megdicsõült Úrtól kapott.

A szerzõség kérdése.

A könyv helye a kánonban. A Jel könyvének szerzõje könyvében négy helyen nevezi meg önmagát: 1:1.4.9; 22:8. Mind a négy helyen a Ióannés név áll, az egyházi tisztség közelebbi megnevezése nélkül. János, Jézus Krisztus „szolgája” (1:1), aki angyal által kinyilatkoztatást nyer Urától Patmosz szigetén, hogy azt „az Ázsia tartományban levõ hét gyülekezetnek” körlevél formájában adja tovább (1:4). A szerzõ, mint a címzett gyülekezetek tagjainak „testvére és részestársa a szenvedésben és királyságban és állhatatosságban”, kíván meghallgatást (1:9). A 22:8–9. versekbõl azt tudjuk meg, hogy János, a látomások személyes átélõje „próféta”. A szerzõ személyérõl ezen kívül csak az az adat maradt ránk, hogy a kijelentés elnyerése idején „az Isten igéjéért, Jézus bizonyságtételéért” számûzetésben volt egy szigeten, Patmoszon. A szerzõ feleslegesnek tartja önmaga közelebbi megnevezését. Ez arra mutat, hogy a kisázsiai gyülekezet körében közismert személy lehetett, aki magától értetõdõen lépett fel azzal az igénnyel és tekintéllyel, hogy Jézus Krisztus kijelentését közli a gyülekezetekkel.

Tekintélyes egyházírók (Justinus Martyr, Papias, Sardesi Melito) már a második századtól kezdve Jézus tanítványát, a Zebedeus-fia Jánost tartják a könyv szerzõjének. A Jel könyve nyugaton a 2. század végétõl, keleten a 3. század közepétõl általában apostoli és kanonikus iratnak számít.

Jóllehet a 2. és 3. században nincs jelentõsebb ellentmondás a Jel kanonicitásával szemben, a szerzõ személyét illetõen mégsem teljes az egység. Markion érthetõen zsidó iratnak nyilvánítja és elveti. Markion önkényességét ismerve, ez a tény nem jelent helytálló érvet János szerzõsége ellen. Az antimontanista Gaius (210 körül) – polemikus okokból – egy Kerinth nevû gnosztikus szerzõnek tulajdonítja a Jel könyvét. Az apokaliptikus tévelygések ellen küzdõ Alexandriai Dionysios püspök a 3. század közepén nem az apostoltól, hanem egy másik Jánostól származtatta a könyvet. Õ volt, aki elsõnek mutatott rá arra a jelentõs nyelvi és stiláris különbségre, amely a Jel és János evangéliuma, ill. János levelei között fennáll. Az óegyház nagy történetírója Eusebius a 4. század elején még ingadozik a könyv kanonikus voltának elismerésében. A keleti egyházban sokáig vitatták a Jel apostoli eredetét. Végül is keleten Athanasius, nyugaton Augustinus hatására kanonizálják. A nyugati egyház a 4. század végén felveszi a kánoni listára, keleten azonban csak a 9. és 10. századtól található meg egyöntetûen a kanonikus könyvek listáján.

Az újkorban Erasmus vonta elõször kétségbe a Jel apostoli eredetét. Luther szerint „sem nem apostoli, sem nem prófétai” (Vorrede auf die offenbarung Sankt Johannis, 1522). Zwinglinek, Kálvinnak fenntartásai vannak a könyvvel szemben. Amikor Kálvin egyik kortársa meghallotta, hogy a nagy reformátor lemond a Jel magyarázatáról, így kiáltott fel: „O sapientissimus vir!” Ez a megnyilatkozás általában jellemzõ a reformátori kor nézeteire a Jel könyvérõl. Az idegenkedésnek az az oka, hogy a Jel könyvében nem találták a kegyelembõl hit által való megigazulás tanítását abban a kristálytiszta formában, ahogyan azt a páli levelek elénk tárják. Az idegenkedés másik oka, hogy az apokaliptika képvilága mögött nem tudták felfedezni az újszövetségi próféciát.

A modern bibliai kritika képviselõi részérõl J. S. Semler volt az elsõ, aki theológiai és vallástörténeti indoklással elvitatta János szerzõségét. A modern protestáns theológiai irodalomban erõsen megoszlanak a vélemények. A kutatók egy része vitatja, hogy a Jel könyve és János evangéliuma ugyanattól a szerzõtõl származik (Bousset, Lohse, Jülicher – Fascher, Kümmel). Viszont annak a nézetnek is jelentõs támogatói vannak, amely szerint János evangéliuma, levelei és a Jel könyve is János apostoltól származnak (Michaelis, Albertz, Feine–Behm, Stauffer és általában a katholikus szerzõk). A Jel egyik legjelentõsebb kommentátora, Lohmeyer szerint az ún. Corpus Johanneum egy szerzõtõl származik, de ez nem János apostol.

Vizsgáljuk meg János apostol szerzõsége ellen és mellett felsorakoztatott érveket: János apostol szerzõsége ellen szól:

1. A Jel és Jn evangéliuma, ill. leveleinek nyelve között nagy különbség van. Néhány példa: Jn: amnos – Jel: arnion, Jn: Hierosolyma – Jel: Ierousalém, Jn: ethnos (zsidók) – Jel: ethnos (pogányok). A Jel bizonyos theológiai kulcsfogalmakat más szavakkal jelöl. Ezenkívül tény, hogy a Jel nyelve nem olyan jó görög nyelv, mint a Jn evangéliumáé, ill. leveleié, erõsen semitizál, nyelvtani hibák is vannak benne.

2. A Jel eschatológiai jellegû könyv, futurikus, apokaliptikus tartalommal. János többi irata ezzel szemben érintetlen ettõl a gondolatvilágtól, ahogyan tudományosan kifejezik: eschatologiátlanok. 3. A Jel tele van ószövetségi citátumokkal és célzásokkal a zsidó apokrifus és apokaliptikus irodalomra. János többi irata szinte citátumtól mentes.

4. A János név még nem bizonyíték a Jel apostoli eredete mellett. Annál is inkább, mert János nem nevezi meg önmagát sem evangéliumában, sem leveleiben.

5. A legsúlyosabb érv a Corpus Johanneum együttes hatásának eredménye: Ilyen különbözõ stílusú és gondolatvilágú könyveket olyan rövid idõtartamon belül egy szerzõ nem írhat – állítja az izagógusok egy része. Érvek János szerzõsége mellett:

1. A Jel és János többi iratainak nyelve és stílusa között vannak ugyan különbségek, de a Jel mégis a jánosi iratokhoz áll a legközelebb. Egyben az egész Corpus Johanneum stílusa és gondolatvilága rokon az az ún. papi tradícióéval (a Dt-tõl Ezékiel könyvén át Hénóchig és a qumráni iratokig nyúló jellegzetes papi theológiával átszõtt tradíció). Ez a tény viszont a szerzõ lévita származására utal. János apostol pedig a hagyomány szerint lévita származású.

2. János evangéliumának és iratainak az exchatológiátlansága és a Jel eschatológiai gondolkozása nem zárja ki, sõt kiegészítik egymást.

3. Jóllehet Jn evangéliumában kevés a citátum, de gondolatvilága éppúgy feltételezi az Ószövetséget és a papi tradíciót, mint a Jel könyve.

4. A János név lehet döntõ bizonyíték is a szerzõség mellett, ui. az óegyházi tradíció nem ismer más, János nevû és nagy tekintélyû evangélistát vagy egyházi férfit az apostoli korszakban Jánoson, Jézus tanítványán kívül.

5. Az utolsó ellenérv sem elháríthatatlan. Az az eshetõség, hogy – egy és ugyanazon személy két olyan különbözõ mûfajt képvisel, mint az evangélium és az apokalipszis nem kizárt lehetõség. Erre találunk példát a világirodalomban is. János esetében pedig ez annál inkább valószínû, mert az apostol patmoszi látomásaiban új feladatot kapott. Eddig a testté lett igérõl kellett bizonyságot tennie, most a testté lett ige jövendõjérõl, Isten ígéreteinek beteljesedésérõl kell szólnia.

Ha figyelembe vesszük, hogy a Jel szerzõje zsidókeresztyén és palesztinai származású, valamint azt is, hogy a kisázsiai gyülekezetek körében egyetemes tekintélynek örvendõ egyházi vezetõ személy, akkor a vitában a hagyomány és a tudományos vizsgálat egyaránt János apostol szerzõsége javára billenti a mérleget. A Jel kanonicitása elsõrenden a könyv tartalmától az nem a szerzõjének személyétõl függ. Ettõl a kérdéstõl függetlenül is alapos indokok késztetnek arra, hogy a Jel könyve szerzõjének János apostolt tekintsük. A könyv keletkezési helye és ideje.

Irenaeus egyházi atya a 2. század végén a régi hagyományokra hivatkozva feljegyzi, hogy a Jel látomásait János a Domitianus uralkodása idején (81–96) kapta (Adversus Haereses V, 30, 3).

Keletkezése helyét maga a könyv nevezi meg: Patmosz szigete (1:9). A sziget Kis-ázsia délnyugati partjainál fekszik, Miletosz városával szemben.

A könyvben található utalások és kortörténeti adatok egyaránt valószínûvé teszik a könyv keletkezési idejérõl szóló legrégibb hagyományt.

Domitianus volt az elsõ római császár, aki vallási okokból üldözte a keresztyénséget. A Néró idején végbement üldözéseknek nem a császárkultusszal való ellenkezés volt az oka. Domitianus volt az elsõ császár, aki isteni tiszteletet követelt magának. Hivatalos címe ez volt: „Dominus ac deus noster” (Suetonius, Domitianus 13). Az uralkodó kultusza Kis-Ázsiában régtõl fogva virágzott. Efezusban Domitianus uralkodása alatt az új császárnak szentelt templom épül. Kis-Ázsiában tehát különösképpen megvoltak a római államvallás és a keresztyénség, császárkultusz és Krisztus-kultusz összeütközésének feltételei. A Jel olyan jellegû üldözésekrõl számol be, amelyek a császárkultusz elutasítása miatt támadtak. A látnok a 17:6-ban a parázna Babilon–Rómáról ír, amelyik megittasodott a szentek és Jézus bizonyságtevõinek vérétõl. A vadállat, amely a birodalom szimbóluma, isteni tiszteletet követel (13:4.12kk.; 14:9.11; 16:2). A kisázsiai gyülekezeteknek már mártírjai is vannak (2:13; 6:9). Az egyházat nagy veszély fenyegeti (3:10). A gyülekezetek egy általános üldözés elõtt állnak.

A Jel ugyan közvetlenül nem nevezi meg Domitianus nevét, a kortörténeti ismereteink és a keresztyén hagyomány alapján azonban megállapíthatjuk, hogy a könyvben vázolt helyzet legjobban Domitianus korára alkalmazható. Feltételezhetjük tehát, hogy a Jel az 1. század kilencvenes éveinek elején keletkezett, amikor a fiatal keresztyén egyházat a császárkultusz részérõl megsemmisítõ támadás fenyegette. Ebben a helyzetben szól a könyv üzenete, béketûrésre, állhatatosságra buzdít, és Krisztus gyõzelmének ígéretével vigasztalja a gyülekezeteket.

A Jelenések könyve keresztyén apokalipszis.

A keresztyén apokalipszis sajátos mûfajának megértéséhez ismernünk kell a zsidó apokaliptika világát, amely történetileg megelõzte keresztyén rokonát. A zsidó apokaliptikus irodalomban nemcsak egy irodalmi mûfaj, hanem egy különös képzetkör és gondolatvilág is kifejezõdik. A zsidó apokaliptika fõtémája az õsidõk, de még inkább a végsõ idõk isteni titkainak leleplezése. Az apokaliptika ezenkívül rendkívüli érdeklõdést mutat az emberi élet és történelem végsõ kérdései iránt. Az apokaliptika titkos tudomány, mûvelõi látomásokra hivatkoznak, amelyekben az isteni bölcsesség leplezi le önmagát. Ez a mûfaj és a benne foglalt gondolatvilág írástudói munka, amely ugyan sok formai rokonságot mutat az Ószövetség prófétai igehirdetésével, de nélkülözi annak hitelességét, nem isteni kijelentés, hanem theológia és olykor történetfilozófiai spekuláció.

A zsidó apokaliptika jellemzõ vonásai az ószövetségi próféciával való összehasonlításban rajzolódnak ki a legélesebben:

1. Az apokaliptikus irodalom névtelenül vagy pszeudonim módon jelenik meg, a régi idõk istenes embereinek a neve alatt (Mózes, Illés, Ezsdrás). A prófécia megszûnésével (Zsolt 74:9) és a Tóra kizárólagos érvényre jutásával a szerzõk ilyen módon remélnek hitelességet biztosítani írásuknak. A próféták ezzel szemben teljes emberi exisztenciájuk latbavetésével nyíltan vállalják a felelõsséget a rájuk bízott üzenetért.

2. Az apokaliptika jellemvonása a „vaticinia ex eventu”; azaz a már megtörtént események jövendölésszerû elbeszélése. Az Ószövetség prófétáinak nem volt szükségük ilyen mesterségbeli fogásra. Bizonyosak voltak az Istentõl kapott igék és látomások közeli vagy távoli beteljesedésében.

3. Az apokaliptika és a prófécia közös vonása a történeti érdeklõdés. H. Gunkel merészen, de minden szempontból indokoltan állapítja meg: „A modern világ Dániel könyvébõl tanulta meg a világtörténet fogalmát” (Was bleibt vom Alten Testament, 1916). Dávid 7 víziója az egymást váltó világbirodalmakról, klasszikus példája annak a történetszemléletnek, amely az apokaliptikának is sajátjává lett, hogy ti. az egész emberi történet Isten színe elõtt áll. A történeti korszakoknak Istentõl rendelt ideje, az egész történetnek Istentõl rendelt célja van.
A történeti érdeklõdés módját illetõen azonban lényeges különbség van a prófécia és az apokaliptika között. A próféták mindig konkrétak és idõszerûek voltak, Izráel aktuális történeti problémáival foglalkoztak. A történetet a Jahve és Izráel közt fennálló szövetség szempontjából magyarázták. Ezzel szemben az apokaliptikusokat a világkorszakok változása érdekli. A jelen világkorszak hátralevõ idejének és a jövõ világkorszaknak titkai. Közben allegorikus képek sokaságát alkotják, a világtörténet eljövendõ korszakairól és eseményeirõl „menetrendet” készítenek, és számspekulációkba, számmisztikába tévednek.

4. Jellegzetes az apokaliptika determinista világképe. Isten tervében a legapróbb részletekig minden elõ van írva. Ez a terv mechanikus és könyörtelen változhatatlansággal valósul meg. Az apokaliptika szereti a passivummal képzett szerkezeteket. A prófécia ezzel szemben Isten szuverén szeretetérõl tesz bizonyságot, aki nem kapcsolja ki az ember akaratát és felelõsségét, aki könyörületbõl és isteni pedagógiájából olykor megváltoztatja végzéseit.

5. Az apokaliptika egyfajta dualizmust képvisel. Bár a sátán Isten hatalmas teremtménye, de hatalmas harc folyik Isten és a sátán, Isten angyalai és a sátán angyalai között. A próféciában az embernek egyedül az élõ Istennel van dolga.

6. Az apokaliptika nomista. A Mózes törvényét farizeusi értelemben tartja tiszteletben. A prófécia túlmegy a törvény formális betöltésén, amikor kimondja: „Szeretetet kívánok és nem áldozatot” (Hós 6:6; vö. 1Sám 15:22; Ám 5:21–24).

7. Az apokaliptika nacionalista. A kegyes Izráelt szembeállítja a népekkel. Izráel úgy ahogy van, a Messiás segítségével legyõzi a népeket. A prófécia univerzalista. A próféták elsõsorban a választott néppel pereltek annak engedetlensége miatt. Viszont a népeket sem zárták ki az eschatológikus üdvjavakból (Ézs 25:7k.; 49:6; Mik 4:1). Az apokaliptikában leegyszerûsödik a kép: Az utolsó idõben Isten megdicsõíti Izráelt és megítéli a pogányokat.

8. Az apokaliptika két jelentõs ponton tovább építette az ószövetségi prófécia eschatológiai üzenetét azáltal, hogy Isten országa eljövetelét és a feltámadást hangsúlyozta. Az ószövetség az utolsó idõkre a Messiás országa megjelenését várta. Az apokaliptika szerint azonban ez csak az emberi történet utolsó állomása lesz, amelyet felvált Isten örökkévaló országa. Mivel az Ószövetség prófétái nem kaptak kijelentést a feltámadásról, hallgatnak errõl a kérdésrõl. Csak késõn, Dániel könyvének apokalipszisében jelenik meg a feltámadás ígérete. Az apokaliptikus irodalomban aztán annál többet olvasunk a feltámadás reménységérõl.
A prófécia és az apokaliptika összehasonlításából kitûnik, hogy az apokaliptikában két áramlat találkozik. Az egyik az ószövetségi prófécia eschatológiai üzenetének interpretálása és kiépítése a próféták lelkületével, a másik a partikulárizmus és történetspekuláció.

A zsidó apokaliptika tévedései ellenére is jelentõs kijelentés-történeti szerepet végzett el: egyrészt az ószövetségi kijelentés monotheizmusának következetes hirdetésével és erkölcsi mondanivalójával a zsidóság megmaradásának fontos eszközévé vált a hellenista szinkretizmus mindent beolvasztó szellemi áramlatával szemben, másrészt az ószövetségi eschatologia továbbépítésével hídként szolgált az ó- és újszövetségi prófécia között, amelynek jelentõs ösztönzéseket adott. Az újszövetségi apokaliptika formailag a zsidó apokaliptika jegyeit viseli, víziókban, allegórikus képekben vázolja az eschatológiai eseményeket, tartalmilag viszont az ószövetségi eschatológia vonásait fejlesztette tovább.

Az újszövetségi apokaliptika legfontosabb vonása a krisztológiai jelleg. A történeti Jézus és az apokaliptikus események között ítéletre visszatérõ Krisztus személye azonos (Mt 24; Mk 13; Lk 21:5–36; Jel 5:5–6; 19:13.16). Az újszövetségi apokaliptika aktuális prófécia (Jel 1:3), nem álnév alatt jelenik meg. A látnok vállalja a prófétai üzenetet (Jel 1:1). Nem vaticinia ex eventu. Az ezután bekövetkezõ dolgokról szól és bizonyos az ígéretek beteljesedésében. Antinomista, mert a megtartatás nem a törvény betûjéhez való hûségtõl, hanem Jézus Krisztus áldozatától és a Krisztushitben nyert hitvalló hûségtõl függ.(Jel 7:14). A keresztyén apokaliptika univerzális, az egész világ megváltására tekint (Jel 21). Az embervilág a bûn miatt rászakadt nyomorúságokból megszabadulva, kríziseken át eljut Isten országának teljes békességére. A Jelenések könyve tehát keresztyén prófécia apokaliptikus formában. Krisztológiai jellegébõl és újszövetségi elõzményeibõl következõen nem idegen test a Szentírásban, sõt méltó zárófejezete a kánonnak.

A könyv tartalma és üzenete.

A könyv egyrészt a megdicsõült Úrnak a hét kisázsiai gyülekezethez küldött üzenetét (2–3), másrészt az utolsó idõkrõl, Krisztus visszajövetelérõl és az új teremtésrõl szóló látomásokat tartalmazza (4–22). A könyvnek ez a második fõ része, amely az anyag háromnegyed részét öleli fel, a szó igazi értelmében apokaliptikus jellegû. De az elsõ nagy egységet, a hét gyülekezetnek küldött levelet is áthatja az apokaliptikus vezérmotívum, a közeli végnek és Krisztus visszajövetelének üzenete.

A gyülekezetekhez intézett levelekben vigasztalás, intelem, buzdítás, fenyítés olvasható aszerint, amint arra az egyes gyülekezeteknek szüksége van.

A szorosabb értelemben vett apokaliptikus részben a látnok, Isten mennyei templomában, tróntermében, egy mennyei istentisztelet keretében látomásokban kinyilatkoztatást, kijelentést kap arról, hogy az emberi történet és benne az egyház története milyen kríziseken keresztül jut el a teljes váltság napjára, az új teremtésig. A Jel könyvében adott kijelentés elõkészíti a fiatal keresztyén egyházat az elõtte álló próbákra, a vértanúságra. Valóban, a következõ két évszázad üldözései közepette, ez a könyv a vigasztalás kiapadhatatlan forrásává lett. Ezért idõszerû prófécia a Jel könyve, félreérthetetlen parainetikus és parakletikus tartalommal.

Másfelõl a könyvnek egyetemes érvényû és minden idõkre szóló üzenete is van. A Jel könyve bizonyságot ad az egyháznak arról, hogy a Szentháromság Isten, a teremtõ és megváltó Úr, Jézus Krisztus által a történetnek is Ura, aki biztos kézzel vezeti a világot tervei megvalósítása, országa teljes érvényre jutása felé. A történet folyamán újra és újra kiütközik és súlyos kríziseket okoz az igazság és hamisság, sötétség és világosság, szeretet és gyûlölet között a különbség. Ez a különbség olykor éles ellentétekben és harcokban ölt testet. Ezek a harcok az egyháznak, a Krisztus követõinek hitét, szeretetét, reménységét és béketûrését a legvégsõkig próbára teszik. A harc kimenetele azonban nem kétséges. Isten a feltámadott Krisztus által végleges diadalt fog aratni a sátán, az antikrisztus, a bûn, halál és emberi lét és történet minden nyomorúsága felett, amely a teremtett világ rendjét és békéjét, Istennel való közösségét zavarja. Isten útjainak végsõ célja az új teremtés, az Isten közösségében és üdvözítõ jelenlétében élõ megváltott emberiség, az új Jeruzsálem, a templom nélküli város, ahol Isten lesz minden mindenekben.

A könyv szerkezeti felépítése.

A könyv felépítése azt mutatja, hogy egyetlen szerzõ tudatos szerkesztésének eredménye. A szerkezet jól tagolt és egyes részek világosan felismerhetõk. Az egyes víziók túlnyomóan hetes csoportokba tagolva jelennek meg. A hét gyülekezethez írt hét levél (1–3) és egy elõjáték (4–5) után jönnek a hét pecsét feltörését (6:1–8:1) és a hét trombita hangját (8:1–11:19) követõ látomások. A 12–14. részekben (amelyek a Bárány és a sárkány harcáról szólnak) egyelõre félbeszakad a hetes víziók sorozata, de a 15–16. részekben a hét haragpohár kitöltésével újra folytatódik. A hetes sorozatokban megjelenõ látomások tartalma: katasztrófák, természeti és történeti ítéletek. Ezek után jön Krisztus visszajövetele, az utolsó ítélet és az új teremtés (17–22).

A hetes felosztásnak a könyv legkisebb részleteire való alkalmazása nem érvényesíthetõ erõszak nélkül. A könyv felosztásának áttekintésére helyesebb a theológiai tartalmuknál fogva egybetartozó részek megkülönböztetése és a tartalmukra jellemzõ címszó alatt történõ összefoglalása.

I. Üzenet a hét gyülekezetnek (1–3)

1. A címfelirat magyarázata (1:1–3).

2. Üdvözlet az olvasóknak (1:4–8).

3. János látnoki megbízatása (1:9–20).

4. Hét levél a hét kisázsiai gyülekezethez (2–3).

II. Látomások a Krisztus visszajövetele elõtti idõkrõl (4–19).

1. Isten mennyei tróntermében (4).

2. A Bárány átveszi a sorskönyvet (5).

3. A hét pecsét felbontása (6:1–8:1).

4. A hét trombitaszó (8:2–11:19).

5. A sárkány, a fenevad és a Bárány (12–14).

6. A hét haragpohár kitöltése (15:1–16:21).

7. Babilon és a fenevad bukása (17:1–19:10).

III. Látomások Krisztus visszajövetelérõl és végsõ gyõzelmérõl (19–20).

1. Krisztus paruziája (19:11–16).

2. Meghívás a „nagy vacsorára” (19:17–18).

3. A világbirodalmak bukása (19:19–21).

4. A sátán megkötözése (20:1–3).

5. Krisztus ezeréves országlása (20:4–6).

6. Góg és Magóg (20:7–10).

7. Az utolsó ítélet (20:11–15).

IV. Az új teremtés (21–22)

1. Az új Jeruzsálem (21:1–27).

2. Az új világ (22:1–5).

3. Epilógus 22:6–22).

A könyv magyarázatának módja.

A Jel könyvét az írásmagyarázat története folyamán sokféleképpen próbálták magyarázni. Az ókorban és a középkorban többnyire az ún. egyháztörténeti és világtörténeti magyarázatot részesítették elõnyben. Ennek a magyarázati módszernek az volt a föltevése, hogy a Jel könyve az egyház- és világtörténet eseményeit jövendölte meg. Ezzel a feltevéssel sokan megpróbálták a Jel apokaliptikus képeit és alakjait a történelem bizonyos eseményeivel és személyeivel azonosítani. (A Jel ilyesfajta magyarázatával manapság csak az apokaliptikus tanokat hirdetõ szekták foglalkoznak.) Ez a módszer önmagát cáfolta meg, ui. idõrõl idõre változtatnia kellett eredményein, mert a történelmi események nem alkalmazkodtak ahhoz a „menetrendhez”, amit a magyarázók a Jel-ben felfedezni véltek. Ezeknek a próbálkozásoknak a csõdje volt az egyik oka annak, hogy a reformáció egyházai szinte a legutóbbi idõkig fenntartásokkal nyúltak a könyvhöz, és elhanyagolták magyarázatát. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a Jel könyvét átengedték a kegyes fantáziának. Sõt egy idõben úgy látszott, hogy a Jel az apokaliptikus tanokkal fellépõ szekták szabad prédája lesz. Napjainkban lényegesen változott a helyzet. Nagyszámú tudományos magyarázat foglalkozik a Jelenések könyvével és kutatja értelmét és üzenetét a bibliai kijelentés összefüggésében. A mûfaj kérésének tárgyalásánál (4. pont) láttuk, hogy a Jel aktuális újszövetségi prófécia és eschatológiai üzenet apokaliptikus formában. Meg kell találnia az exegézisnek a módot arra, hogy megkülönböztesse a Jel-nek a maga korához, tehát az elsõ olvasókhoz szóló üzenetét, az utolsó idõkre szóló eschatológiai tanítástól. Ugyanakkor kutatnunk kell, hogy a Jel mindkét mûfaji formájából milyen idõszerû üzenet, vigasztalás, bátorítás, intés, felelõsségre való felhívás szólalhat meg napjaink egyházának, a mi nemzedékünknek.

A Jel könyvének magyarázatát nem lehet egyoldalú módszerekkel megoldani. A könyv sajátos jellege ellenáll minden sematizálásnak. A megfelelõ magyarázati módot úgy találhatjuk meg, ha a könyv tudományosan megállapított mûfaját és sajátosságát komolyan vesszük, alkalmazkodunk ahhoz és tudományos pontossággal feltárjuk jelképrendszerét, valamint a mögötte rejlõ mondanivalót.

Mivel a Jel mindenekelõtt újszövetségi prófécia, a prófécia pedig sohasem absztrakt és idõtlen, hanem mindig saját kortársaihoz szóló üzenet, használnunk kell a kortörténeti módszert annak feltárására, hogy kik voltak a könyv elsõ olvasói és milyen történeti helyzetben hangzott el a prófécia.

Mivel a Jel az utolsó idõkre vonatkozó tanítást is tartalmaz, alkalmaznunk kell az eschatológiai magyarázási módot, azaz fel kell használnunk az egész bibliai kijelentés-történetbõl nyert eschatológiai ismereteinket, a könyv eschatológiai üzenetének megértéséhez.

Igen fontos tekintetbe venni, hogy a Jel üzenete és tartalma az apokaliptika képeibe és formáiba van öltöztetve. Ezért szükséges a hagyománytörténeti és vallástörténeti módszer alkalmazása is az apokaliptikus képanyag eredetének és jelentésének megállapítására. Erre azért is szükség van, hogy a képanyag régi és új tartalmát megkülönböztessük egymástól.

Ezeknek az exegetikai módszereknek az alkalmazása közben nem szabad sohasem megfeledkeznünk arról, hogy ezek nem válhatnak tévedhetetlen principiumokká, minden rejtélyt mechanikusan feloldó kulcsokká. Ezek a magyarázati módok csak eszközök, ún. heurisztikai szempontok, amelyeket azonban nem önkényesen alkotott az „egészséges” bibliai tudomány (vö. 1Tim 1:10; Tit 1:9), hanem a Szentírás természetének megfelelõen alkalmaz. A reformátori-evangéliumi alapokon nyugvó theológiának nincs más módja és útja a Jel könyve tartalmának, tanításának, üzenetének megállapítására, mint ez, a nemzedékek odaadó munkáján alapuló komplex tudományos módszer.

Mindazok, akik szenzációéhségük vagy kegyes kíváncsiságuk, vagy világtól menekülõ misztikus hajlamaik kielégítését várják a Jel-tõl, csalódni fognak a könyvben és annak evangéliumi tudományos magyarázatában. A Jel könyve és evangéliumi magyarázata azoknál szolgál épülésre, akik benne a Szentírás többi könyvéhez hasonlóan vigasztalást, útmutatást, Krisztus idõszerû parancsait, követésére való felhívását keresik.

Irodalom.

Kommentárok: Alle, B. M.: Saint Jean l’Apocalypse, 3. kiad. Paris, 1933; Behm, J.: Die Offenbarung des Johannes (Das Neue Testament Deutsch), Göttingen, 1935; Bonsirven, J.: L’Apocalypse de saint Jean (Verbum salutis XVI.) Paris 1951; Bousset, W.: Die Offenbarung Johannes, 2. kiad. (Kritisch-exegetischer Kommentar) Göttingen, 1906; Charles, R. H.: A critical and exegetical commentary of the Revelation of St. John, I–II. Edinburg, 1920; Echternach, H.: Der Kommende, Die Offenbarung St. Johannes für die Gegenwart ausgelegt. Gütersloh, 1950; Hadorn, W.: Die Offenbarung des Johannes (Theol. Handkommentar) Leipzig, 1928; Holtzmann–Bauer: Briefe und Offenbarung des Johannes, 3. kiad. 1908; Lohmeyer, E.: Die Offenbarung des Johannes, 2. kiad. (Handbuch zum Neuen Testament) Tübingen, 1953; Lohse, E.: Die Offenbarung des Johannes (Das Neue Testament Deutsch), Göttingen, 1960; Rissi, M.: Alpha und Omega, eine Deutung der Johannesoffenbarung, Basel, 1966; Rist-Linn, M.: The Revelation of St. John the Divine (The Interpreters Bible XII) New York, 1957; Schlatter, A.: Die Offenbarung des Johannes (Erleuterungen zum Neuen Testament 13.) Stuttgart, 1913; Torrey, Ch.: The Apocalypse of John, New Ware United Press, 1958; Zahn, Th.: Die Offenbarung des Johannes, 2. kiad. Leipzig, 1924–26.

A Jelenések könyvérõl megjelent kommentárok teljes bibliográfiáját közli Brütsch, Charles, Die Offenbarung Jesu Christi, Johannes-Apokalypse (Züricher Bibelkommentare) 2. kiad. Zürich, 1970, III. k. 342–346 lapjain. Bevezetések, tanulmányok: Feine–Behm–Kümmel: Einleitung in das Neue Testament, Berlin, 1965. 13. kiad. 329–348; Michaelis, W.: Einleitung in das Neue Testament, Bern, 1954. 303–319; G. Bornkamm, Die Komposition der apokalyptischen Visionen in der Offenbarung Johannis ZNW 36, 1937. 132kk., Rissi, M.: Zeit und Geschichte in der Offenbarung des Johannes, Zürich, 1952; Was ist und was geschehen soll danach. Die Zeit und Geschichtsauffassung der Offenbarung des Johannes, Zürich, 1965; Stauffer, E.: Christus und die Cäsaren, 1952. 3. kiad.; Bowman, J. W.: The Revelation to John: Its Dramatic Structure and Message, Interpretation 9. 1955. 436kk.; Delling, G.: Zum gottesdienstlichen Stil des Johannes-Apokalypse, Novum Testamentum 3, 1959. 107kk.; Lohse, E.: Die alt. Sprache des Sehers Johannes, ZNW 52, 1961. 122 ff; Holtz, T.: Die Christologie der Apokalypse Johannes, Texte und Untersuchungen 85, 1962. Kritikai szövegkiadások az apokaliptikus irodalomhoz: Charles, R. M.: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old Testament. I–II. 1913; Kautzsch, E.: Die Apokryphen und Pseudepigraphen des Alten Testaments, I–II. 2. kiad. 1921; Riessler, P.: Altjüdisches Schrifttum ausserhalb der Bibel, 1928; Bardtke, H.: Die Handschriftenfunde am Toten Meer, I2 1953., II2 1961; Maier, J.: Die Texte vom Teten Meer, I–II. 1960; Lohse E.: Die Texte aus Qumran, 1964; Dupont-Sommer: Les écrits esséniens découverts près de la Mer Morte, Paris, 1969; Gaster, Th. The Scriptures of the Dead Sea Sect, 1957.